Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-08 / 290. szám (291. szám)
4. NÉPÚJSÁG, 1989. december 8., péntek Részlet az előadásból: Saárossy Kinga és Megyeri Zoltán Új bemutató az egri színházban A „stílustiszta99 Csókos asszony Dimanopulu Afrodité, Faraghó András és M. Horváth József (Fotó: Koncz János) Hagyomány az egri színházban, hogy évadonként kedveznek a könnyebb műfaj híveinek is, s egy-egy zenés előadással lépnek a közönség elé. Nem lesz ez másképpen az idén sem, bár az előzetes jelek arra mutatnak, hogy ezúttal a „vájtfülJ” színházbarátoknak sem kell otthonmaradniuk. Persze, korai lenne még értékeléssel előrukkolni, szorítkozzunk arra, amit a bemutató előtt néhány nappal mondott el az előadás rendezője, Éry-Kovács András. Mint vendégművésznek, ez az első munkája az egri színházban, ám gyakorta kérik fel zenés darabok rendezésére. Számára a műfaj nem újdonság. A Csőkos asz- szonyt — amelynek a bemutatója ma este hét órakor lesz — a műfaj egyik gyöngyszemének tartja, annak ellenére, hogy a szövegkönyvön volt módosítani való. Mindannyiunkban van nosztalgia a századelő iránt, s éppen e fogékonyságunk miatt nem szabad az ilyen előadásnak kiszolgálnia a rárakódott hagyományokat. Éry-Kovács azon fáradozik, hogy megteremtse az előadás stílusát, s ezzel megőrizze a műfaj tisztaságát. A rendező tudja, hogy az előadás mindenképpen siker lesz, mégis egy olyan megoldáshoz folyamodik, amelynek láttán a néző átéli és megéli a Csókos asz- szony varázslatos világát. Aki tehát ellátogat az előadás- sorozat egyik estéjén az egri színházba, nem csupán egy konvencionális operett-előadásra számíthat, hanem a megszokott har- sányság és vidámság mellett megismerkedhet a műben ábrázolt húszas évek édes-bús szomorúságával is. A főbb szerepekben Dimanopulu A froditét, M. Horváth Józsefet, Megyeri Zoltánt és Saárossy Kingát láthatják majd a nézők. Milyen ma főiskolásnak lenni? Nem fenékig tejfel... A felnőttek előszeretettel hangoztatják, hogy a legjobb dolog a világon egyetemistának, főiskolásnak lenni. Ekkorra már benő az embernek a feje lágya, rendelkezik mindenféle jogokkal és nincs eltiltva a szerelmi élettől sem. Ráadásul nincs még kötött munkarend, viszonylag sok a szabadidő és a hasonszőrűekkel jól elvan az ember. A lelke mélyén persze mindenki tudja, hogy a felsőfokú intézményekben tanulók helyzete korántsem ilyen zavartalanul rózsaszín, bizony nvugtalanító pöttyök színezik ezt a látszólagos idillt. Jól mutatja ezt az a vizsgálat is, melyet a Népi Ellenőrzési Bizottság végzett Egerben, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, s melyben elsősorban arra voltak kíváncsiak a szakemberek, hogy a diákok szociális helyezte miként is fest a valóságban. Legfőbb tanulságként azt szűrték le, hogy a jelenleg létező diákszociális ellátási formák a fokozatosan romló életkörülmények és a gazdasági válsághelyzet miatt nem elégségesek. A pénzbeli segélyek nem kompenzálják az anyagi egyenlőtlenségeket, a tanulmányi ösztöndíjak pedig nem igazán ösztönöznek az elmélyültebb tanulásra. A népi ellenőrök sorra járták a főiskola különféle intézményeit, így a tanulmányi és a gazdasági osztályt, a kollégiumokat és a menzákat is. És számos feszültséget tapasztaltak. Igen sok jogos bírálat érte például a hallgatók részéről az étkeztetést. Sajnos szűk a menzai kapacitás, ezért sokat kell sorban állni és a menza a líceumtól távol esik. Ezen úgy próbálnak segíteni, hogy két belvárosi vendéglő, a Vörös Rák és a Három Farkas is bekapcsolódott a diákétkeztetésbe, ám lényegesen drágábban kapnak itt ebédet a hallgatók, mint a Leányka úton. Az is probléma, hogy a hallgatók a menzán nem kapnak reggelit, és vacsorát is csak megfelelő számú igénylőnek készítenek. Ezért azt szeretnék, ha a Széchenyi úti tejbüfében is beválthatnák étkezési bonjaikat. Sajnos jelentős problémák mutatkoznak a kollégiumokban is. Mindjárt a legsúlyosabb, hogy a hallgatóknak mindössze 36 százaléka lakik diákotthonokban, szemben az 50 százalékos országos átlaggal. A Leányka útiak ugyan modern épületek, ám a Hámán Kató Kollégium egy régi épületben van, ahol nagy a zsúfoltság. Jellemző példa a diákotthonok anyagi helyzetére, hogy a három intézmény együtt tudott csak megvenni egy videomagnót. Ám ez még mindig istenes, mert akik albérletbe kényszerülnek, rosszabbul járnak. Jóval több pénzt kell ugyanis fizetniük, a többnyire gyengébb színvonalú szállásért és a helyzetet általában még egy zsémbes házinéni, vagy háziúr is súlyosbítja. Mindenképpen szükséges lenne legalább két-há- romszáz hallgató számára egy újabb kollégiumot építeni. Ennek tervei egyébként elkészültek, ám az anyagi háttér még bizonytalan. A hallgatók igen sokszor teszik szóvá, hogy a jelenlegi térítési rendszer sok visszásságot rejt magában. Ez ugyanis a munkahelyek által kiadott kereseti igazolásokra épül, így a térítési ösz- szegek megállapításakor nem veszik figyelembe a mellékállásokat, a második gazdaságból származó jövedelmeket, melyek sokszor a legálisnak többszörösei. így előfordul, hogy olyan diákok, akiknek anyagi helyzete kiemelkedő, kevesebb tandíjat fizetnek, mint egy olyan társuk, akinek szülei nem rendelkeznek efféle bevételi forrásokkal. Az ösztöndíj összege nem olyan jelentős, hogy valóban motiválna a jobb tanulmányi eredmény elérésére, és nincs eléggé lépcsőzetesen kialakítva. Ráadásul összegében is csökken, bár igaz, hogy több hallgató részesül benne, mint korábban. A főiskolások anyagi helyzete korántsem megnyugtató. Igaz, egy rendelkezés lehetővé teszi számukra, hogy akár teljes munkaidőben is dolgozzanak, ám az órarendek valójában ezt nem teszik lehetővé és maguk a diákok sem azért jönnek nappali tagozatra, hogy munka mellett próbálják megszerezni diplomájukat. A főiskola, mint közel kétezer fős minitársadalom életének demokratikus keretei a népi ellenőrök szerint biztosítottak, ám elgondolkodtató és a politikából való kiábrándulást jelzi, hogy egyetlen ifjúsági szervezet sem működik jelenleg az intézményben. így fest tehát nagy vonalakban mostanában a helyzet. Mivel a főiskola (illetve az állam) nem képes teljes mértékben biztosítani a hallgatóknak a mindennapi élethez szükséges természetbeni és anyagi juttatásokat, ezért a mai diák élete nagyban függ attól is, milyen családi háttérrel rendelkezik. Nyilván más szemmel néz a világra az, aki stabil anyagi viszonyok között él, mint egy olyan társa, akinek fizikai munkát is vállalni kell éjszakánként vagy hétvégén a diplomáért. Végül is a tanulság talán csak annyi: főiskolásnak sem jobb ma lenni, mint a társadalom bármely más tagjának. Javítanivaló? Az akadna bőven, csakhát — miből? Koncz János Az Erdélyi Szövetség karácsonya Egerben Adományokat várnak Immár hagyományosnak mondható, hogy az Erdélyi Szövetség karácsonyra meglepetéssel kedveskedik tagjainak. Idén december 14-én, délután öt órakor az egri tanárképző főiskola termeiben rendezik meg a fenyőünnepélyt, amelyre valamennyi érdeklődőt szeretettel várnak. Az est folyamán a gyerekek és a felnőttek különböző programokon vehetnek részt. A szövetség helyi vezetősége ezúton is kéri a jó szándékú állampolgárokat, hogy lehetőségeikhez képest ajánljanak fel erre az alkalomra számukra fölöslegessé vált könyveket, játékokat, ruhákat. Az adományokat Egerben, a Sándor Imre út 6. szám alatti székházban adhatják át a szervezőknek. Aki pénzzel kívánja támogatni a rászorulókat, az a 734-17-837-es csekkszámlaszámon juttathatja el az összeget számukra. A hóember A kkoriban szép, hosszú telek voltak. Decemberben lesett a hó és március elejéig nem csordult meg az eresz. Ropogott a hó, a lovak patkója szikrát vert a köves, göröngyös úton, amikor csengős szánon suhantunk az éjféli misére. Jöttek, mentek az eperfák az út mellett, villogtak a csillagok az égi magasságokban, a sürgönypóznák mint hűséges alabárdosok sorakoztak és a so- roglyába emlékek és álmok kapaszkodtak. A mi falunkban is volt templom, de kereszt helyett kakas volt a torony tetején és nem tartottak benne sem rórátét, sem éjféli misét, így aztán mi legtöbbször kocsival, szánon közlekedtünk. Kíváncsiskodtam is ez ügyben éppen eleget, de édesanyám galambszelídséggel mindig azt mondta: — Mindenki ott dicséri az Istent, ahol tudja... Gyerekfejjel én ezt úgy értelmeztem, hogy Kása Paliéknak helyében van az Isten, tőlünk pedig öt kilométerre, de mivel mindenkitől azt hallottam, hogy az Istennél nincs nagyobb úr a világon, így hamar belenyugodtam a változtathatatlanba és egy csöppet sem bántam, hogy szánkóban, puha illatos szénában kell utaznom az ő szent színe elé. Amikor nagyyobbacska lettem egy télen véletlenül összeismerkedtem Herlicska úrral, akinek a faluban évekig vegyes kereskedése volt, de később valamilyen ok miatt bezárta a boltot. Gyakran láttam, amikor esténként Herlicska Alfonz ezüst végű görbebotjával sétálni indult. Egyszer utána lopakodtam és kilestem, hogy merre visz az útja. Nagy tél volt akkor is. Az ő elöljáróság ökrökkel, lovakkal töretett utat a méteres hóban, a pincesor, a dohánypajták és a temető felé. Herlicska úr szépen, komótosan ment tizenöthúsz lépésenként megállt és mintha valakit keresne, vagy várna, vissza-vissza fordult. Ilyenkor elbújtam az eperfák mögé, vagy éppen a csipke és kökénybokrok tettek láthatatlanná a temetőhöz kapaszkodó meredek úton. Néha percekig állt, bundájának fekete szőrmegalléija bede- resedett a lélegzetétől, engem pedig majd megvert az isten hidege a szaladozó kiskabátban. Fázott az egész világ! Fáztak a havas erdők, a mezők, a patak és a kertek végében, a cinkék, a gébicsek a gallyakon. Továbbindulni készült sétájában, amikor megcsúszott. Lábai kiszaladtak alóla, és a hatalmas, hosszú ember el vágódott a havas földön. — Megütötte magát Herlicska úr? Feketében riadtan pillantott rám, a szemüvegét kereste, majd a kezét nyújtotta. — Megesik az ilyesmi. Ettől kezdve bejáratos lettem Herlicska úrhoz, akinek kutyáján, macskáján és egy öreg házvezetőnőjén kívül senkije sem volt a világon. Volt viszont szép háza, sok szobája, és olyan foteljei, amelyekbe ha beleültem, alig látszott ki a fejem. — Érezd magad otthon! — szólt, és megmutatta a kertjét, amelyet hó borított és a vége egészen a patakig ért. Egyik reggel, amikor bekopogtam Herlicska úr különös kívánsággal állt elém: — Csinálj hóembert! Arra gondoltam, hogy a bolondját járatja velem, de biztatása felbátorított. — Egy hóemberóriást! — Akkor segítsen Herlicska úr is! Izgalommal, lelkesedéssel láttunk munkához. Herlicska úr olyan ügyetlen volt, hogy hangosan nevettem rajta, de aztán amikor megmutattam neki, hogy hogyan gurigassa maga előtt a térdig érő hóban a hógolyót, és miként gyúrja közben keményre a hóember fejét, belejött. A vén házvezetőnő öt percenként kijött a verendára, hogy megbámulja a gazdáját. Keresztet vetett magára és megsúgta a szomszédoknak a nagy újságot: — Herlicska úr megbolondult! Azok értetlenül bámultak, de ő szentül bizonygatta: — Hóembert csinál... Egy óra sem telt bele, már nálam is magasabb volt a hóember, de á finom munkák csak ezután következtek, a kellékekről nem is szólva. — Egy rossz fazékra, sárgarépára és széndarabokra lenne szükségünk Herlicska úr! Herlicska úr megtörölte verejtékező homlokát, kipirultan és izgalommal kíváncsiskodott: — Mit akarsz ezekkel? — Fel kell öltöztetnünk a hóembert! A házvezetőnő tátott szájjal vette a parancsot, és a kaiját csapkodva elindult a szomszédba. — Bolond, tiszta bolond! Megbolondította a gyerek... Úgy játszik vele, mintha iskolatársa lenne, udvarhosszat görgeti neki a havat, sárgarépát farag, és orrot csinál a hóembernek. Amikor elkészültünk a hóemberrel és kellően megcsodáltuk közös alkotásunkat, Herlicska úr teára, süteményre hívott meg. Ő maga öntötte a csészémbe a gőzölgő, finom italt és egyre biztatott, hogy egyem csak bátran a süteményt. Később a kezét nyújtotta: — Szólíts Ali bácsinak! — Az török név. Hallgatott egy ideig, messze maga elé bámult, aztán elmesélte, hogy árva gyerekként cseperedett fel, majd a szerencse kegyeibe férkőzött, és szép vagyonra tett szert, de családja nem lévén a boldogságot mindmáig hiába kereste. Kortyoltam a teát, kétpofára ettem a süteményt és semmiképpen nem fért a fejembe, hogy egy gazdag úr boldogságának, mi köze lehet egy hóemberhez... Szalay István ITT VAN!