Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-30 / 307. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 30., szombat 6. Tordai Teri: „Rendhagyó módon alakult az életem. ” ^kérdés 1/ válasz Egy néprajzkutató jegyzetfüzetéből Miért hoz szerencsét a kéményseprő? Illusztráció reprodukció a szerencsi Zemplén Múzeum képes- lapgyűjtemé- nyéből Boldog: újévei! — Halló, kedves Tordai Teri! Remélem, nem veszi udvariatlanságnak, ha azt mondom, hogy az utóbbi időben meglehetősen keveset hallottunk önről. Szándékosan maradt a háttérben, avagy csupán arról van szó, hogy így alakultak a dolgok? — Nem, nincs itt szó semmiféle visszahúzódásról. Mint ismeretes, a József Attila Színházhoz szerződtem, ahol jelenleg is játszom két darabban. Az események az utóbbi egy-két esztendőben úgy hozták, hogy kevesebb ilyen mellékdolgot csinálok, azaz filmet, televíziós darabokat. De ez nem kizárólag velem fordult elő — már többször is kérdeztek erről —, ugyanis gyakorlat, hogy az ember hirtelen divatossá válik, akkor szinte mindenüvé hívják, máskor meg kicsit csendesebb vizeken evez. Ilyen van, ez nem probléma. Sőt, bizonyos szempontból még jó is, mert van egy csomó olyan dolog, amire ilyenkor jut idő. Mit tudom én, járok tornázni, elkezdtem angolul tanulni, s igen jól haladok, aztán olvasgatok. A lányom, a Lili, most nyolcadik osztályos, pályaválasztás előtt áll, tehát most afféle vízválasztóhoz érkezik az élete. Nos, ilyenkor a családdal is többet foglalkozhat az ember. — Kanyarodjunk vissza a valamikori pályakezdéshez. ■■ Azzal nyilván semmi újat nem mondok, hogy ön az egyik legvonzóbb külsejű színésznő hazánkban. Ez előnyt jelentett-e bármilyen szempontból a hajdani indulásnál, illetve a későbbi sorsa alakulásánál, vagy éppen ellenkezőleg? — Nézze, be kell vallanom őszintén, hogy amennyiben most lennék egy főiskolát elvégzett fiatal színésznő, akkor optimistábban látnám ezt az ügyet. Nekem kicsit mindenben túl korán és eléggé rendhagyó módon alakult az életem, s amikor én végeztem, akkor a külsőm nem segítette, hanem inkább hátráltatta az érvényesülésemet. Mert húszegynéhány éve még mások voltak a viszonyok, a politikai és egyéb divat, a színészet stb., vagyis a korszak szelleme cseppet sem hasonlított a maihoz. Akkortájt többször a szememre vetették, hogy túlontúl nyugati- an nézek ki... Most ebből nem lenne baj, tehát boldogabb lehetnék. Na, meg aztán huszonöt esztendős koromban kaptam egy osztrák filmvállalattól egy szerződést. Három évig dolgoztam velük, s ez a dolog ugyancsak ritkaságszámba ment. Óriási irigy- séget váltott ki, hogy a három év leteltével tudtam venni egy öröklakást Pesten, valamint egy autót. Ezek inkább negatív kihatással voltak az életemre, hiszen kevés volt nálunk a nyugati kocsi, hatalmas valaminek számított, ha valaki öröklakással rendelkezett. Ha mindezek mostanság történnének meg velem, senki sem szólna egy szót sem, mert manapság nem szúr szemet, hogy egy huszonéves fiatal nyugati autóval futkározik. Nekem tehát ezek is korán megvoltak. Gondolja el, akkor még alig-alig lehetett utazni, én is nagyon kevés honfitársammal találkoztam a nagyvilágban. Ma már más időket élünk, ma már engem is másként ítélnének meg, ugyanis — mint tudott — nyitottunk a Nyugat felé. S még hadd mondjak valamit a külsőről... Tulajdonképpen szerencsés vagyok, s azt is elárulom, hogy miért. En hat-hét centivel magasabb vagyok, mint az átlag, s ez engem mindig nagyon zavart. S ebből a zavartságból eredően rendelkeztem bizonyos — önmagam felé is irányuló — humorral, groteszk szemlélettel. Tisztában voltam azzal, hogy ezt a hivatásom során is képes leszek majd felhasználni. Nos, ez valóban bekövetkezett, s eléggé korán, negyvenvalahány éves koromban tudtam váltani. Képes vagyok egy komikus szerep eljátszására éppúgy, mint — teszem azt — egy nagymama megformálására. Utóbbira volt is példa, mégpedig Mészáros Márta filmjében, amit a Piroska és a farkas című ismert meséből készített. A váltani tudást azért tartom nagy- nagy szerencsének, mert egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy jaj, istenem, mi lesz velem akkor, ha majd valami mást kell csinálnom. Jöttek a feladatok, s ezeket meg tudtam oldani. — Nyilvánvaló, hogy a rendezőket befolyásolja a szereplők kiválasztásakor az illetők megjelenése, külseje. Ezért hát nem lehet csodálkozni azon, hogy önnek többnyire rendkívül vonzó, kifejezetten exkluzív hölgyeket kellettalakítania. Nem vagyok benne biztos, de úgy gondolom, hogy egy idő után ez azért zavarja is az embert... — Ez valóban így van. De hadd mondjak ennek kapcsán valamit... Jómagam rettenetesen helytelenítem azt, hogy amikor van egy pozitív szerep — tudom is én, mondjuk, egy vakot kell megformálni —, azt odaadják egy kevésbé jó kinézetű férfinak vagy nőnek, ami meg egy kicsit kurvásabb, csábosabb, azt odaadják egy szép embernek. Azért nem tartom helyesnek, mert az életben sem így van. S ott van az életkor... Szerintem egy nő, egy férfi negyvenen túl a legizgalmasabb. Ugyanis negyven fölött egy emberen meglátszik, hogy mi érdekli, mennyire tartotta magát rendben, mit tapasztalt az addigi életében. Gondoljon csak bele... Egy Jane Fonda, egy Maryl Streep — s még sorolhatnám a neveket — a legjobb szerepeiket negyven év fölött játszották el. Na, most ez egy irtózatosan érdekes dolog, hogy nálunk a rendezők ezt a korosztályt valahogy kihagyják. Kihagyják, sőt annyira sematizálják, hogy amikor olvasok egy forgatókönyvet, már előre tudom, hogy az elvált, nehezen élő asszonyt ki fogja eljátszani. Az életben azonban ez sem így van, mert állítom, hogy rengeteg olyan férfi, illetve nő él egyedül és nevel gyereket, aki remek kondícióban van, ad magára és rendben tartja magát, s nem csupán sóhajtozik, panaszkodik. A magyar rendezők gyakran panaszkodnak, hogy nekünk nincsenek sztáijaink. Nincsenek, mert nincs miből sztárnak lenni! Bizony, nem volt véletlen, amikor annak idején elindult egy osztály — Halász Jutka, Béres Ilona, Szegedi Erika, Tordai Teri stb. — az Esős vasárnappal. Igen ám, de erre nem hívtak csehszlovák és lengyel színésznőket, hanem mi elegek voltunk. S a nevünk akkor bekerült a köztudatba, s egy ország ismert meg bennünket. Nagyon szeretem a környező országokbeli színésznőket, de azt azért kikérem a nálam fiatalabb kolléganők nevében is, hogy a legszebb szerepekre lengyel és csehszlovák színésznőket hozzanak. Felháborítónak és szomorúnak tartom mindezt. S pont azért, mert nem arról van szó, hogy savanyú a szőlő, adott fórumon szólok is. Legfeljebb még kevesebbet forgatok majd, de tarthatatlan, hogy idehaza van egy csomó tehetséges színésznő, ám a szép szerepeket idegenekre osztják. Honnan ismerhetné meg a magyar közönség ezeket a fiatalokat, ha nem kapnak lehetőséget?! Tehát a körülöttem és a mások körül lévő csend nem véletlen. Itt vagyunk, nem is annyira idősen, csak éppen a feladatok hiányoznak. Ezeket kellene megtalálni nekünk... — Nincs kizárva, hogy engem befolyásolnak azok az alakítások, amelyeket öntől láttam, de önt mindig afféle három lépés távolságot tartó, fensőséges, kimért, hideg szépségnek gondoltam a magánéletében is. Kérem, árulja már el, hogy nagyot téved- tem-e... — Valószínűleg sok igazság lehet abban, amit mond, mert én a Bak jegyében születtem. Talán hülyeség az egész, de szerintem azért egy picike valóság mégis van ebben. No, az e jegyhez tartozó tulajdonságok férfiak számára előnyösek, a nőknek már kevésbé, mert szerepel itt egy nagyfokú magányosság, egy jelentős bezártság. Utóbbinál arról van szó, hogy az ember önmagát záija be. Érti, ugye...? Engem rettenetesen érdekel a világ, újból izgat a politika. Valamikor nagyon közösségi ember voltam, úttörő, KISZ-tag stb. Amikor a Nemzeti Színházhoz kerültem, minket az egyik kollégámmal elsőnek szólítottak fel, hogy lépjünk be a pártba. Ez akkoriban kitüntetésnek számított, ugyanis az értelmiségre már nem volt akkora szükség, így csak a tehetségeseket, az elhivatottakat hívták. Töprengtem, töprengtem, hogy mitévő legyek. Visszagondolva azt kell mondanom, hogy ameny- nyiben nem kapom meg a már említett külföldi szerződést, szinte száz százalék, hogy belépek. S időnként eljátszom a gondolattal, hogy akkor hogyan alakult volna a sorsom, ugyanis ha én valahová elkötelezem magam, akkor én azt komolyan veszem, nem afféle formális valaminek. így vagyok az anyaságommal, a pályámmal is. Jól vagy rosszul csinálom, de komolyan veszem. S visszatérve a kérdéséhez... Hogy én ilyen szerepeket játszom, nyilván azt jelzi, hogy bennem vannak az említett tulajdonságok. Néha szoktam nevetni az édesanyámon, aki olykor-olykor azt mondja nekem, hogy tudod, amikor téged megálmodtalak, akkor a Greta Garbót láttam, meg a Marlene Dietrichet... Hát, lehet, hogy ebben a megálmodásban is van valami, de inkább alkati kérdésekről lehet szó... — Egy nem szakmabelinek a filmesek világa — legyen az a világ bármely részén — alapvetően egyforma. Ön azonban bizonyára látja a különbségeket is a honi, illetve a külföldi filmcsinálás között. Vajon mik az alapvető eltérések? Emellett az is izgat, hogy ön akkor, amikor erre lehetősége volt — s amikor a hazai viszonyok sem voltak éppen a legoptimálisabbak —, miért döntött úgy, hogy hazajön. Bizonyára odakint is szívesen fogadták volna... — Nézze, ott az az alapvető, hogy a filmek, akárcsak a színházi előadások, a közönségnek készülnek. Mi idehaza azért vagyunk sokszor szomorúak, mert jó néhányszor rettenetesen rossz szerepekben, darabokban kell feltűnnünk. Ennélfogva a nézők nem tudnak minket igazából megszeretni. A lényeg az lenne, hogy mind a színház, mind a film a közönségért van. Nagyon remélem, hogy ezt á tényezőt a továbbiakban — ámbár lehet, hogy én akkor, amikor ez megvalósul, már a nagymamaszerepeket fogom alakítani — nem felejtik el. Tény, hogy amikor színész rendezett minket, mindig sikerünk volt, akárcsak akkor, amikor egymással összefogva csináltunk valamit. Amikor azonban fölöttünk próbáltak meg féltehetségek álmodozni, az mindig nagyon balul ütött ki. Ez a különbség. Itt még sokszor „lila fejű” emberek dirigálnak, akikről kikiáltják, hogy csoda, amit művelnek. Csak az a kérdés, hogy kell-e ez valakinek. Álmodozni és megírni, megfilmesíteni, hogy jaj, nekem de rossz gyermekkorom volt, azt — szerintem — saját pénzen kell. Mert egyáltalán nem biztos, hogy ez érdekli a másik embert. Ezer olyan csodálatos írónk van, akiknek a műveit nem filmesítették meg, mert mindenki úja a saját életét. Ha például én egyszer azt mondanám, hogy de jó lenne eljátszani a Yermát, akkor rám nézne a „pénzember”, s azt felelné nekem, hogy Terikém, imádom magát, de maga akkor lesz Yer- ma, amikor én Jézus Krisztus. Tudniillik ez a szerep nem az enyém. Ez nem azt jelenti, hogy tehetségtelen vagyok, csak azt, hogy ez a szerep nem az enyém. Amikor minden filmrendező elhiszi magáról, hogy ő az Ingmar Bergman, akkor már baj van. Én sem akarom azt mondani, hogy tessék engem minden este megnézni a Lady Machbeth-ben, mert a fene nézi meg a Tordai Terit a Lady Machbeth-ben. Ennyi önkritikára szükségünk van... S hogy miért jöttem haza? Időnként én is mondogatom magamnak, hogy lám, azért én mégis itt maradtam, holott akkorra már tökéletesen megtanultam a nyelvet. Mellesleg a belügy is szólt, hogy nehogy disszidáljak, mert kaphatok egy nyitott útlevelet. Mindezek dacára, amikor a harmadik ikszet betöltöttem, akkor azt mondtam, szép volt, jó volt, elég volt, most már hazatérek. — Ismeretes az ön egri kötődése. Hogyan gondol vissza erre a városra, milyen emlékeket őriz innen? — Többször is visszajártam, mert anyukám és édesapám sokáig ott nyaralt. Nem udvariaskodás — sőt, azt sem tudom, kin múlott a dolog —, de én ilyen csodálatosan rendbehozott várossal nem találkoztam. Pedig jócskán megyek erre-arra, akárcsak a többi színész. Valósággal elbűvölt, hogy Eger hogy néz ki, s anyámnak azt mondtam, hogy mama, ez a város még annál is szebb, mint ahogy az emlékeimben élt. Ez nem kis dolog, mert az ember utólagos emlékeiben élő város általában kicsi, sivár, leromlott. Egy esztendeje voltam ott utoljára, azóta bizonyára tovább változott, méghozzá az előnyére. Varázslatosan szép... Előbb-utóbb bizonyára arra is sor kerül, hogy vendégként játszom majd az egri színházban. — Ha hinni lehet a lexikonoknak, önnek két napja, azaz december 28-án volt a születésnapja. Mit kívánt önmagának? — Nemcsak a hónapot és a napot vállalom, hanem az évet is, ami 1941. Mert nem az öregségtől félek, hanem attól, hogy hirtelen valamire vigyázni kell, mármint az egészség terén. S a kívánság? Ha tíz évvel fiatalabb lennék, félnék, szoronganék. Azért, mert ha továbbvisszük mindazt, amit egy szabadabb, demokratikusabb, függetlenebb országért teszünk, akkor pár nehéz évünk lesz. De ezt kell tennünk, ebben hinni kell. S azért vagyok boldog, mert legalább azt megérem majd, hogy nem azért kell imádkoznom, hogy a lányom valahol máshol élje le az életét. Mert nálunk lesz olyan igazságosság, olyan polgári demokrácia — ezt így írja le —, amelyben a gyermekeink, unokáink jól érzik magukat... Sárhegyi István Most, hogy könyvet készülök írni a kéményseprő-mesterségről, 1945 előtti szaklapokat olvasva látom, e sajátos foglalkozás művelőit is erősen foglalkoztatta: hogyan alakulhatott ki az a képzet, miszerint a velük való találkozás szerencsét jelez? Bájosan naiv feleleteket adtak erre. Például: ha valami miatt éktelenül füstölt a kályha vagy a „sparhert”, és akkor betoppant a kéményseprő, örömében összecsapta a kezét a háziasszony, „beh” szerencse, hogy épp most jött”... 1932-ben közölte a Kéményseprők Országos Központi Értesítője a bécsi kéményseprőtársulat elnökének a véleményét: „ez a hiedelem igen régi időkbe nyúlik vissza, mikor még a városokat erdők övezték, amelyekbe a polgárok vadászni jártak. Ha a vadász szénégetővel találkozott, ez számára szerencsét jelentett £...) Ezekről a szénégetőkről szármázott át a szerencsét hozó tulajdonság az ugyancsak kormos kéményseprőre”. Ha ezt a fejtegetést elfogadjuk, akkor is nyitva marad a kérdés: miért szerencsét hozó a kéményseprő — illetve a szénégető? Amikor elhatároztam, hogy megkísérlek választ adni erre, és összegyűjtöttem a néprajzi szakirodalom meglehetősen gyér vonatkozó közléseit, alaposan meglepődtem. Kiderült, korántsem kizárólagos — noha rendkívül elteijedt — a kéményseprő alakjához fűződő szerencseképzet. Valahol azt tartják, szerencsétlenség előjele a velük való találkozás. Az ország néhány pontján szúrópróbaszerű rákérdezéseim során újabb és újabb adatok erősítették meg a negatív jelleget. Például a Baranya megyei Szalatnán ha kéményseprőt látnak, a jobb kéz középső ujját a mutatóujjra teszik keresztbe, hogy el ne vigye a szerencséjüket. Ha egy gyerekcsoportban egy szemfüles előbb meglátta, odaszaladt a kéményseprőhöz, rácsapott a hátára, és azt mondta a társainak: „leütöttem a szerencséteket”. Ezek után kétszeres érdeklődéssel kerestem a választ. Először is megnéztem, miért van az, hogy e foglalkozáshoz a szerencse-, szerencsétlenség-képzeten kívül is még oly sok hiedelem, szokás kapcsolódott. Közrejátszhatott ebben, hogy a kéményseprő megjelenése eseményszámba ment, különösen kezdetben, amíg a 18. században szinte megyényi területeket látott el egy-egy mester. S e szakmát, amely nemcsak a földművesek életmódjától, hanem voltaképpen a többi iparosétól is teljesen elüt, eleinte etnikailag is mások, olaszok művelték. S a letelepedettek, az egy helyben lakók mindig is gyanakvással, vagy legalábbis megkülönböztetett figyelemmel övezték a nem helybelieket, különösen a garabonciás módjára vándorlókat. A hiedelemrendszerbe beépülés szempontjából igen lényeges mozzanatnak tartom a kéményseprő és az ördög alakjának összekapcsolódását. Nézetem szerint ebben nem csupán a fekete külszín, hanem e foglalkozás tűzzel kapcsolatos volta is szerepet játszott. („A kisgyerekeket ijesztgettük a kotróval, mondtuk, hogy elvisz az ördög bácsi”.) A hiedelemvilágban az ördögképzet egyébként rendkívül sokszínű, egyaránt előfordul negatív és pozitív előjellel. A szerencsét hozó jelleget erősítette a korom is. Erre utal ez a versike is: Kéményseprőt látok, szerencsét találok. Kéményseprő piszkos, a szerencsém biztos. A kéményseprő korommal érintkező szerszámai, illetve azok darabjai is pozitív erővel bírnak: „az is szerencsét hoz, ha nyírfaseprőjéből letörünk egy darabot, vagy ha kihúzunk néhány szálat a keféjéből.” S a seprűhöz is igen elteijedt, szerteágazó hiedelmek fűződnek. Elsősorban a rontás elhárításának a tárgya, de eszköze a rontó szándékú embereknek is — gondoljunk csak például a boszorkányok seprűjére. S végül, de nem utolsósorban, magához a kéményhez, a lakóház kiemelt, kultikus helyéhez is gazdag néphit és szokásanyag kapcsolódik. Ám nem elég csupán a kéményseprőjellemzőit és az azokhoz tapadó képzeteket megnézni, hogy magyarázatát tudjuk adni az alakjához fűződő, egymással ellentétes hiedelmeknek. Meg kell kísérelni a hozzátartozó szokáscselekvéseket értelmezni. Ezek közül a leglényegesebb a gomb megnyomása, illetve megfogása. A gomb megnyomása ti- pológiailag azonos önmagunk belevetítésével egy zárt, mágikus körbe. A mágikus kör arra szolgál, hogy elkerítsük magunkat attól, akitől vagy amitől félünk. Ha ez így van, akkor miért volt szükség a gomb nyomására, ha a kéményseprő szerencsét hozott volna a néphitben már a kezdetekben is? A kérdés csak úgy oldható meg, ha azt tételezzük, eleinte szerencsétlenséget vártak a találkozástól, majd pedig idővel megfordult az előjel. A dolgok, jelenségek önmaguk ellentétébe való átcsapása a kultúrában nem egyedi jelenség. Újabb kérdés: esetünkben vajon minek a hatására következett ez be? A kéményseprés sokáig meglehetősen lebecsült foglalkozás volt, viszont tűzrendészed szempontból nagyon fontos. Mária Terézia 1748-ban ezért is adott számukra céhlevelet, ami számos kiváltságot és egyúttal kötelezettséget is előírt. így zárt kerületek létesítésével a területükön keletkező tűzesetekért felelőssé tette a kéményseprőmestereket. S egy szolgáltató iparosnak — és a kéményseprő végső soron az — különösen nem célszerű, ha idegen testként él egy társadalomban, természetes tehát a törekvése, hogy elfogadtassa-befogad- tassa magát. Ennek egyik eszköze, feltétele a meglévő szokásokhoz való alkalmazkodás. Véleményem szerint ez történt esetünkben is, úgy, hogy a kéményseprők is bekapcsolódtak az újévi köszöntés magyar néphagyományban is elevenen élő gyakorlatába. Ez irányú kezdeményezésüket mutatja, hogy ők ajándékot is visznek, mintegy indokolva látogatásuk célját, holott rendszerint csupán a házigazdák honorálják ajándékkal, fizetséggel a köszöntést. S az ajándékba vitt falinaptárokon a kéményseprőket előnyös színben feltüntető propagandaversikék voltak. (Az általam ismert legrégibb darabok a múlt század első éveiből valók.) A propaganda sikerrel járt. Napjainkban aligha vannak olyanok, akik így szilveszter táján ne örülnének, ha kéményseprőt látnak. Szulovszky János
