Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-23 / 303. szám

10

SPORT

NÉPÚJSÁG, 1989. december 23., szombat

Vendégünk volt Nyilasi Tibor

„Visszatérek a szakmához"

— Fáradtnak látszol, netán megviselt ez a két mérkőzés? — kérdeztem Nyilasi Tibort az egy héttel ezelőtti HBH-focitornát követően.

— Nem annyira a fáradtság, mint inkább a talpamon előjött két hatalmas vízhólyag gyötört meg. Egyébiránt ritkán focizom, így nem dicsekedhetem azzal, hogy kifogástalan fizikai állapotban vagyok.

— A legaktuálisabb kérdés következik: mit csinálsz most, mi van veled, hiszen nagyon keveset tudunk rólad?

— Tavaly nyáron hazajöttem Bécsből, s gyakorlatilag most a focihoz azon kívül, hogy a Fradi elnökségének a tagja vagyok, nem sok közöm van. Hétvégeken járom a pályákat, kíváncsi vagyok a mérkőzésekre. Ami a civil életemet illeti, beszálltam az egyik barátom kft.-jébe. Most, hogy letisztázódott az elmúlt időszak, azt hiszem, ismét visszatérek a szakmához, vagyis a futballhoz.

— Végül is melyik színt vallód magadénak? Most éppen lila pulóverben vagy, s ugye, ez az Austria Wien egyik színe, az FTC-é viszont a zöld-fehér.

— Ahogy a közmondás is szól, nem a ruha teszi az embert. Sokkal inkább fontosabb az, hogy belül mit érez. Én a Fradiban mindent megkaptam, oda tartozom, és a szívem örökké a Ferencvárosért dobog. Azt sem szabad azonban elfelejtenem, hogy az Austriánál gyönyörű öt évet töltöttem el, csak hát keserűség is vegyült a kintlétbe, ekkor kellett ugyanis megoperálni, ami egyben a pályafutásom végét is jelentette.

— Ha nem kényszerülsz erre a lépésre, lehet, hogy még ma is látunk a zöld gyepen?

— Meggyőződésem, fociznék valahol, ha a korom miatt nem is az Austria Wiennél, de egy kisebb csapatnál. Az osztrákoknál vagy itthon.

— Az imént említetted, hogy a hétvégéidet a lelátókon töltőd. Nem keseredsz el azon, hogy a magyarfoci ide süllyedt?

.. — Nekem ez még mindig ugyanolyan szórakozás, mint amikor játszottam. Természetesen én sem tagadom, hogy a színvonal lehetne jobb is, a szurkolók, s köztük én is lényegesen jobb mérkőzéseket szeretnénk látni. Nem mondok azzal újat, hogy majd ha Magyarországon is nyugalom lesz, véget ér ez a szétzilált állapot, akkor a honi futballvilág is megváltozik. Ez az átmeneti állapot nem kíméli a labdarúgást sem, ezt mindenki beláthatja.

— Szerinted hány év kell ahhoz, hogy kitaláljunk az útvesztőből?

— Első lépésként ahol csak lehet, meg kellene alakítani az önálló labdarúgóklubokat. Az európai közép-, majd az élmezőnyhöz való felzárkózásunk zálogát én a mostani 12-13 éves gyerekekben látom. Ezek a srácok fizikumban, ügyességben semmiben sincsenek lemaradva a futballhatalmak utánpótlásegyütteseitől. Ezt a korosztályt

menedzselni kell, és ha a csapatoknál az edzők kemény munkára fogják a társaságot, véleményem szerint öt-hat év múlva felnő az a generáció, amely utat vághat a felzárkózás felé. De hangsúlyozom, ez csak úgy képzelhető el, ha valamennyi szakosztálynál komolyan veszik az utánpótlás-nevelést.

— Nálunk a menedzselést sokan rosszul értelmezik, és ez ahhoz vezet, hogy a játékosokat elkényeztetik.

— Egy sportoló mindig csak annyit enged meg magának, amennyit a környezete. Igen, el vannak kényeztetve a magyar focisták, ezzel egyetértek.

— Nem érzed úgy, hogy ha ma valaki két egyenesei rúgott a labdába, és egyszer már közelről látott címeres mezt, az minden további nélkül külföldre szerződhet? Hozzáteszem, legtöbbször bagóért.

— Valóban, amikor Bálint Laci megnyitotta a magyar idegenlégiósok sorát, és őt követtük egy páran, akkor még értéke, rangja volt annak, hogy mi kint keressük a kenyerünket. Ez így igaz. De kérdezem én, mit szóljanak az Alberték, a Mészöly ék, akiknek még a lehetőség sem adatott meg... Nehéz ebben az ügyben állást foglalni, viszont az tény, hogy ha már a klub eladja a játékost, olyan szerződést kössön, hogy az megérje. Nevetségesnek tartom például azt, hogy Pintér Attilát a Ferencváros 35 ezer dollárért adta kölcsön, majd 200 ezerért két évre engedi el a játékost. Ha ezt a pénzt átszámolom schillingre, ennyiért Ausztriában egy tehetséges játékost nem lehet kapni. Egyenesen felháborító, hogy a magyar játékosok milyen kevés összegért kelnek el. Szerződéskötést csak úgy szabadna aláírni, hogy mindenki jól járjon, az egyesület, a labdarúgó és az új klub is. De nálunk ez a kör egyelőre hibádzik.

— Tehát most dörzsölheti a markát a játékos és a külföldi csapat?

— Nem, csak a nyugati klub köt előnyös üzletet. Megmondom azt is, hogy a focista miért nem fogja meg az Isten lábát. Nyugaton egy csapaton belül rangot jelent az, hogy kit menynyiért vettek meg. Ezt magamról tudom, felnéztek rám, hogy többszörös válogatott vagyok, és viszonylag magas összeget fizettek értem. Aki viszont pár ezer dollárért cserél „gazdát”, arról a profik úgy vélekednek, hogy ez egy jöttment, kipróbáljuk, ha nem válik be, nem sokat bukunk a bolton, ha pedig ennek az ellenkezője történik, sok pénzt megspórolunk. így vagy úgy, a játékos egy ellenséges közegbe kerül, s csak keveseknek sikerül a beilleszkedés.

— Azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom, Nyilasi Tibor az elmúlt évek egyik, vagy talán legnagyobb magyar labdarúgóegyénisége. Te hová helyezed magad a képzeletbeli ranglistán?

— Erre a kérdésre talán a szurkolóknak kellene válaszolniuk. Úgy érzem, hogy a közönség visszavárja a mi időnket, és az azelőtti focit. Felemelő érzés volt és boldoggá tett, hogy ezen a tornán egyetlenegy bántó, gúnyolódó szót sem kaptam. Ha egy játékos befejezi a pályafutását, és vállalkozik hasonló fellépésre, nehéz megfelelnie a várakozásnak, hiszen mindenki a csodát vátja. Rettentő jó érzés, hogy így fogadtak. S itt meg kell említenem azt, hogy bár számomra Eger idegen város, egyik legszebb gyerekkori élményem ide kötődik, tudniillik a Budapest válogatottal nyertem itt egy dijat.

— Miért kevés manapság a labdarúgó-egyéniség?

— Mert ilyen a magyar foci. Nincs Törőcsik, aki minden hibája ellenére, ahol csak megjelent, mindig történt körülötte valami, és nincsenek Ebedlik, Szokó Iáik, Kocsis Lajosok, és a régiek közül még nagyon sok nevet említhetnék. Ha azt mondjuk, Fazekas, Bene, beugrik valami.

— Amióta nálunk a foci ilyen amilyen, arról is folyik a vita, hogy kell-e nekünk tizenhat csapatos NB /., szükség van-e a kétcsoportos másodosztályra. Erről mi a véleményed?

— Az biztos, hogy egy csapatnál, akár még a Fradinál is fölösleges húsz-huszonkét szerződtetett játékos. Persze, ha pénzzel buják, tartsák el őket, de jelenleg, amikor meg kell húzni a nad- rágszijat, csak nyolc-tíz labdarúgót tartsanak el, a többiek félprofi státuszban legyenek. A munka mellett annyiszor jöjjön edzésre, ahányszor tud, és a mérkőzésen nyújtott teljesítményének arányában kapjon prémiumot. így nem vesznének el a középszerű játékosok, lenne egy munkahelyük, lenne egy szakma a kezükben, de ugyanakkor lenne sanszuk a kiugrásra, hogy profik lehessenek.

— Tehát jelenleg soka lébeco- ló focista?

— Ne használjuk ezt a csúnya szót! Egyszerűen sok a szerződtetett futballista. Mindig is vannak a tizenhatos kereten felül sértődött emberek, akikkel nem lehet mit kezdeni. Ami pedig az NB Il-t illeti. Én egy másodosztályt csinálnék, és az osztrák élvonalhoz hasonlóan rájátszásos rendszerben bonyolítanám le. Ez már a bajnokságnak is megadná a rangját, nem beszélve a play offról. De ennek eldöntése már igazán nem az én dolgom, vannak elegen az MLSZ-ben.

— Ha neked felajánlanák a szövetségi kapitányi posztot, én úgy gondolom, hogy nemet mondanál. így lenne?

— Nézd, én nem szeretnék úgy járni, mint a Bálint Laci. A pesti közönség nagyon gyilkos. Szeretik az embert, de amint részesévé válik a kudarcoknak, jobb, ha elbujdokol. Nem akarom, hogy nekem kórusban kiabálják: takarodj el! Úgy tervezem, a nyáron belevágok ebbe a szakmába, ám nagyon jól tudom, hogy az edzőséget mindenekelőtt gyakorolni kell. S ha netán az eredményeim igazolnak, akkor egyszer boldogan elvállalnám a kapitányi tisztet.

Budai Ferenc

Úszóváltó

—zárás

A kedd óta tartó 103 órás úszóváltó zárását ma tartják az egri nyitott uszodában, ahová este hét órára várják a rendezvény valamennyi résztvevőjét.

Karácsonykupa

teniszezőknek

Az egri tanárképző főiskola Leányka úti csarnokában Karácsony-kupa elnevezéssel amatőr férfi teniszversenyt rendeznek 27 - 28-án.

A résztvevők egyesben és párosban mérhetik össze tudásukat,jelentkezni 27-én 8.30-ig lehet a helyszínen.

Heves megye sportjáért

Tegnap Egerben, a megyei tanácson búcsúztatták a megyei labdarúgó-szövetség nyugalomba vonuló főtitkárát, Pusztai Lászlót és Bacsó Istvánt, a városi tanács ifjúsági és sportosztályának helyettes vezetőjét. A visszavonuló sportvezetőknek — akik a Heves megye sportjáért elismerést vehették át — gratulált Tibor Tamás, az Országos Sporthivatal elnöke is.

(Fotó: Szántó György)

Év végi beszélgetés Pécsik Dénessel

Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

— Azt jószerivel mindenki tudja, hogy Tokióban aranyérmet akasztottak a nyakadba. Az odáig vezető út már kevésbé közismert.

— Még kölyök koromban magam is az úszással kezdtem, mint annyi más sportoló Egerben. Tizenhét évesen már úszóválogatott is voltam, 100 és 200 méter mellen ifjúsági bajnokságot nyertem. Az akkori szokás szerint az úszás mellett a pólóval is barátságot kötöttem, ami a későbbiekben egyre inkább elmélyült. Az akkor még létező megyei bajnokságban mutatkoztam be, már labdával a kezemben. A felnőttcsapat 1958-ban egy évre a másodosztályba kényszerült, de 1959-ben már újra OB I-esek lettünk. Ezután pályafutásom legszebb és legemlékezetesebb évei következtek, és ezt nemcsak az elért sikerek fényében állítom. Annak a

csodálatos

közönségnek

is része volt benne, amelyik hétről hétre ott szorongott a lelátón, és teli torokból harsogva buzdított. Olyan magával ragadó légkört teremtett az a 2-3 ezer ember, amit életem végéig nem felejtek el.

Alig egyéves OB I-es szereplés után Lemhényi Dezső meghívott a válogatott keretbe. A római olimpiára utazó csapatból az utolsó pillanatban maradtam ki, s ez alaposan a kedvemet szegte. Edzőm, Baranyai György, és a családom állt mellém, ők öntöttek belém lelket. Az első igazi siker az volt, amikor 1962-ben EB-aranyat nyertem a válogatottal, majd a rá következő évben a brazíliai Porto Allegrében főiskolai világbajnokságon a dobogó tetejére állhattunk. A magyar bajnoki bronzérem 1964-ben szinte csak ráadás volt, amit öt évvel később - akkor már játékosedzőként - sikerült megismételni. Röviden összefoglalva: három olimpián vettem részt, ahonnan egy arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel tértem haza. Ezenkívül még egy EB- arany, valamint két főiskolai vb- elsőség került a tarsolyomba a legértékesebb érmekből. Csak emlékeztetőül: akkoriban az Egri Dózsa az ország vezető sportklubjai közé tartozott, és a tokiói olimpián is öt egri indulhatott, Frank Mária, Erdélyi Éva, Katona József, Ali Csaba és jómagam. De más klubszínekben a szintén egri Ambrus Miklós és Bodnár András is ott lehetett. No de,

hol van az már?

— Ha jól tudom, keserű szájízzel mondtál búcsút a medencének.

— A müncheni olimpián játszottam utoljára a nemzeti együttesben, és harminchét évesen hagytam fel végleg a pólóval. Budapesten egy nagy nemzetközi tornán méltó körülmények között búcsúztattak el. Mély sebet ütött rajtam, hogy éppenséggel Egerben feledkeztek meg erről, a város is és sportegyesületem is, sőt még a szakosztály is. Nem egyedül engem ért ez a méltánytalanság a neves sportolók közül. Minden jel arra mutat, hogy ebben a városban nincs elég becsülete a klubhűségnek. Pályám során ugyanis végig egri színekben játszottam.

— Ezután kilenc év következett külföldön, Kuvaitban és Hollandiában. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

— Huszonkilenc évesen ültem az Egri Dózsa kispadjára, de nem jártam végig a lépcsőfokokat, kezdőkkel egyáltalán nem foglalkoztam. Többek között ezért is jött kapóra 1978-ban a kuvaiti szerződés, ahol lényegében a póló alapelemeit kellett okítanom, és a sportág meghonosításával együtt járó szervezői feladatok is rám hárultak. Edzői pályám eddigi csúcsát jelentik az 1981 - 84 között Hollandiában töltött évek. Több mint száz mérkőzésen dirigáltam a tulipánosoA Pócsik — Gyulavári edzopáros

kát. Annak ellenére, hogy lényegében amatőrök voltak - heti két-három edzéssel -, vb-negye- dik, olimpiai hatodik és EB-ötö- dik helyet tudtak elfoglalni. A mindig többre, jobbra vágyó mentalitásuk viszont irigylésre méltó, valójában ennek és nagyszerű létesítményeiknek köszönhetik eredményeiket is.

— Hazatérted után mit sikerült mindezekből meggyökereztetni?

— Amikor hazajöttem, az Eger SE már egyre vészesebben közeledett a tönk széle felé, mind nyomasztóbbá váltak az anyagi nehézségek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én már megalakulása előtt

sem voltam híve

a tizenhárom szakosztályos mamutegyesületnek. Az idő igazolta az akkori aggályokat. Az anyagi problémákhoz még társultak az áldatlan létesítményfeltételek, megtorpedózva minden jó szándékú változtatásra törekvést. Jóformán egyik napról a másikra élünk, ezért szüntelenül a fennmaradás mikéntjén törjük a fejünket, egyébre alig jut idő és energia.

— Mindezek dacára a tavalyi évet a 9. helyen zártátok, és most, a pontvadászat félidejében is ezt a pozíciót foglaljátok el. Elégedett vagy ezzel?

— Ha az objektív körülményeket nézem, és azt, hogy ebből fakadóan tizenegyből nyolc esetben idegenben mérkőztünk, akkor a megszerzett kilenc pont nem szégyellnivaló teljesítmény. Ha viszont azt mérlegelem, hogy saját hibánkból elszórtunk há- rom-öt pontot, akkor már bosz- szankodom. A végére taktikailag és technikailag is elbizonytalanodott a csapat. A hibák nem a felkészülés hiányosságaiból fakadtak, sokkal inkább a taktikai fegyelmezetlenségek és az elégtelen összpontosítás számlájára írhatók.

— Kelemen Attila abbahagyja, Búza az NSZK-ba készül... Terveztek-e erősítést?

— A megüresedő posztokra mindenféleképpen új emberek szükségesek. Éhhez jelenleg a legfontosabb, a pénz hiányzik. Elképzelhető egy válogatott szintű

szovjet pólós

leigazolása, de még csak az előzetes tárgyalások folynak.

— Mit vársz a tavasztól?

— Szeretnénk felzárkózni a középmezőnyhöz, és megcélozzuk a 7-8. helyet.

— A mostoha feltételekkel vívott harcotokat még a szakosztály és a személyed ellen irányuló legkülönfélébb támadások is nehezítették. Volt, aki a szakosztály-igazgatói poszt létjogosultságát is megkérdőjelezte.

— Aki ezt tette, az elsősorban a címkét nézte, és nem a mögötte rejlő tartalmat. A munkaköri leírásom is rögzíti, hogy elsősorban vezető edzőként alkalmaztak, és én is annak tekintem magamat. A szakosztály menedzselése is feladatom. Az irányításon kívül ez magában foglalja a szerződéskötések tető alá hozását, a technikai feltételek biztosítását és a nemzetközi kapcsolatok ápolását. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nemcsak személyemet érték támadások, ha(Fotó: Szántó György) nem - úgynevezett „jobbító szándékkal” - az egyesületet is, amit gazdasági és szakmai vizsgálat követett. Valahogy feljelentésíze volt az egésznek. Furcsállom, hogy épp azok kezdeményezték ezt, akik maguk is részesei voltak a visszaesésnek, az az anyagi csődnek és a katasztrofális létesítményhiány előidézésének. Véleményem szerint az áskáló- dások nem érték el a céljukat, csak azt, hogy az embereket elfordították a sporttól. Ezt rendkívül káros dolognak tartom, hiszen további terheket rak az amúgy is nehéz helyzetben lévő egri sportéletre. A vizsgálat kezdeményezői azt is figyelmen kívül hagyták, hogy az anyagi gondok megléte a sportkluboknál nem helyi, hanem országos jelenség.

— A leginkább hangoztatott vád az volt, hogy mi szükség szakosztály-igazgatóra - kiemelt bérrel -, amikor amúgy is a csőd szélén táncol a klub. Olyan helyről is támadtak, ahonnan talán a legkevésbé vártad.

— Amikor visszajöttem, elhatároztam, hogy új csapatot formálok, hiszen a játékosok életkora időszerűvé tette az őrségváltást. Egy év után úgy döntöttem - egyeztetve a szakosztályvezetéssel -, hogy három játékostól megválók, de a hír idejekorán kipattant. Éz egy lavinát indított el, és igaztalan vádaskodások értek. Pontosan Dancz Pál, a szakosztály társadalmi elnöke támadott a legélesebben, holott a visz- szaesésben őt magát is komoly mulasztások terhelték. Hogy mást ne említsek, hat év alatt ösz- szesen kétszer tartott szakosztály-vezetőségi tanácskozást, pedig ez az ő feladatköre lett volna. Elnöksége alatt távozott az egyesülettől Kiss Péter és Ancsán András, akiknek kimaradásáért semmit sem tettek. Ennek dacára

erkölcsi alapot érzett

arra, hogy előbb a Népújság április 8-i számában 25-30 ezer, majd az Egri Újság április 28-i számában 50-60 ezer forintos fizetést újon a számlámra. Az egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokra nem reagáltam, gondolván, hogy a közvélemény úgysem ad nekik hitelt, épp ellentmondásosságuk miatt. Egyébként meggyőződésem, hogy a hasonló jellegű nyilatkozatok nem jobbító szándékúak, hanem a hangulatkeltést szolgálják, és sértődöttségből, hiúságból fakadnak. Elérkezett az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Akkor és azóta is 14 200 forint a nettó járandóságom, s ehhez jön a gépkocsiátalány.

— Nyugodtabb vizekre evezve, mit vár Pócsik Dénes az új esztendőtől?

— Mindenekelőtt békés és megerősödött országot. Városunkban az új fedett uszoda építésének elkezdését, és összefogást az anyagiak előteremtése érdekében. Mivel mi nem vagyunk abban a helyzetben, ezért a röplabdacsapatnak kívánom a bajnoki cím elhódítását. Ezenkívül kívánok minden egri sportvezetőnek, sportolónak és a hozzám mindig legközelebb álló szurkolóknak örömteli karácsonyt és boldog új esztendőt.

Buttinger László