Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 23., szombat 5. Polfoci Nemrégiben rendezték az egri Kemény Ferenc Sportcsarnokban az első Heti Hírnök-kupát, amelyen a különböző politikai pártok mérték össze labdarúgó- tudásukat. Az eseményen néhány ismertebb politikus is felhúzta a tornacipőt, s közülük kettővel készített munkatársunk interjút. Nagy Imre: „Nem a KISZ- székházban vagyunk” — Amióta a KISZ megszűnt, s utódszervezete, a Demisz létrejött, úgy gondolom, hogy nem igazán átütő erővel hallatja a hangját. — A Demisz 47 szervezet szövetsége. Nem a Demisznek kell tehát a hangját hallatnia, hanem ezeknek a szervezeteknek. Úgy tapasztalom, hogy ha nem is egyforma mértékben az országban, de ez így történik. — Az egyik legerősebb ilyen „hanghallatás” legutóbb az ODÚ (Országos Diák Unió) részéről történt, amikor is kiléptek a Demiszből... — Ha komolyan vesszük, hogy a Demisz egy szövetség, akkor minden szervezetnek saját magának van joga eldönteni, hogy ide akar-e tartozni vagy sem. Érett az ODU-nak ez a döntése már korábban is. — Ott voltam a Demisznek az alakuló kongresszusán, és számomra akkor sem volt világos és most sem az, hogy konkrétan mit is akartok? — Egyrészt az ifjúság körében azokat a korábban kizárólagosan a KISZ által birtokolt szolgáltatásokat, mozgalmi elemeket megőrizni és továbbvinni, mint például a táborozások, különböző szabadidős programok, ugyanakkor természetesen a közéletben is részt kívánunk venni, például elég meghatározó szerepünk volt a politikai egyeztető tárgyalásokon. Ha a nevünkben nincs is, az alapszabályban benne van, hogy a demokratikus szocializmus talaján állunk, és mi azt tartjuk politikánkban követendő értéknek, hogy a szükség- szerű átrendeződés terhei ne elsősorban a jövő generációjára háruljanak. Ügy tűnik, hogy igazán egyik párt sem tudott m it kezdeni az ifjúsággal, a Fidesz sem. Nekik sincs sok közük a fiatalokhoz, bár a tagságuk fiatalokból áll. A nagypolitikában mozognak, nem az ifjúság ügyeit tartják elsődlegesen szem előtt. — A Demisznek milyen jogosítványai vannak ahhoz, hogy az ifjúságért tegyen ? — Semmilyen. Annyi jogunk van, amennyit kivívunk magunknak, tehát amit tömegbázisunk alapján el tudunk érni. Semmilyen jogilag biztosított előnyünk nincs, és én ezt természetesnek is tartom. — Tudott már elérni valamit a Demisz? — Hogyne. Nem látványos, nagy dolgokra kell gondolni, hiszen ha ezeket nézzük, akkor nem sok szervezet van, amelyik igazi értékeket tud felsorolni. Abban, hogy az ifjúsági közélet hogyan alakult, nagy szerepünk van. Ez a szövetség az egypárt- rendszer körülményei közt jött létre. Sokat kell tanulnia ahhoz, hogy a többpártrendszerben is jelen tudjon lenni. — Az előbb itt az egyik Fide- szes politikus nyilatkozott a műsorvezetőnek, és azt mondta el, hogy szerinte a Demisznek még egyeduralma van, hiszen nagy székházzal, apparátussal rendelkezik. Mit szólsz te ehhez? — Szerintem a Fidesz olyan értelemben politizál függetlenül, hogy a tényeket nem veszi figyelembe. Nem érdekli őket, hogy mi a valóság. Ha odafigyelnének, hogy a világ megváltozott, nem mondanának ilyeneket. — Azt hiszem, hogy végül is kikerülted a kérdést, azt, hogy továbbra is a KISZ székházában vagytok-e, és hogy mekkora az apparátus? — Nem a KISZ-székházban vagyunk, és a korábban kezelésben lévő vagyonúnkat felajánlottuk az államnak, hogy csináljon vele az ifjúság érdekében valamit. A Demisznek az országos központban most körülbelül 15 fős apparátusa van, és valószínűleg ez is csökkenni fog. De azért ez még mindig egy több százezres létszámú szervezet, s úgy gondoljuk, hogy a jövő évtől nem számítunk állami támogatásra, hanem saját lábunkon fogunk állni. — Érintőlegesen már volt róla szó, hogy milyen a Demisz kapcsolata a többi ifjúsági szervezettel? — Mi nem zárkózunk el semmilyen kapcsolat elől, ők annál inkább. A Demisz tagja a MI- SZOT-nak, a Fidesz például nem. Meg hát, ahogy emh'tettem, ők nem is ifjúsági szervezet. — Mitől ifjúsági szervezet a Demisz? — Egyetlen ifjúsági szervezet se mondhatja azt, hogy ő képviseli az ifjúságot. Legfeljebb egy részüket. Mi olyan mozgalomként közelítünk a kérdésekhez, amelyiknek egy eleme a politika, s még csak nem is az elsődleges. Csurka István: „Ne legyünk gyerekesek” — Csurka Úr! Amikor annak idején a Magyar Demokrata Fórum megalakult, ön az egyik „zászlója” volt a szervezetnek. Most úgy érzem, hogy közszerepléseivel inkább hátráltatja, mint segíti az MDF munkáját. — Nézze, ön a kérdését egy illegalitásban lévő lap nevében tette föl. Mert azt mondja, hogy a Népújság független lap, de mindenki tudja, hogy a volt állampárt kötelékébe tartozik. Ilyen kérdéseket csak saját érdekében tehet fel. Persze, én az vagyok, aki Lakitelken voltam, csak az ellenségeink mindenféle módon igyekeztek nehéz helyzetekbe hozni, helyzeteimet, szavaimat megkérdőjelezni, a közönség előtt rossz színben feltüntetni. Ez nem véletlen. Minden pártot igyekeznek az ellenfeleik megfosztani a vezetéstől. Ez persze nem jelenti azt, hogy én magam nem követtem el számos hibát. — Azt mondja, hogy az ön szavait kiforgatják? — Nem kiforgatják, hanem olyan helyzeteket igyekeznek teremteni, olyasmiket mondanak rám, amelyek nem igazak és tendenciózus beállításba helyezik a dolgot. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a személyemnek szól, hanem az MDF van útban. — És mit gondol, miért éppen önön keresztül támadnak? — Én vagyok soron. Nincs kétségem, hogy ha velem tudnak végezni, akkor jön a következő. Pontosan úgy csinálják ahogy a kommunisták'45 — 46-ban, le akarják építeni az ellenfelet. Hát, akik ugyanabba a táborba tartoznak, akik felakasztották Rajkot, azok ne kérdezzenek ilyeneket. — Bocsásson meg az én agresz- szivitásomért, de nem gondolja, hogy ön is az? — Dehogy vagyok én agresz- szív. Látja, ezt is összekeverik; ha valaki kimondja a véleményét, az már agresszív. Valaki kimondja azt, hogy mit tart önökről, az már agresszív. Kimondom: ezt tartom önökről. Akik Rajkot kivégezték, és abba a táborba tartoznak, azok ne kérdezzenek ilyeneket. — Mit ért az alatt, hogy „önökről”? — Hát, a Népújság, az MSZMP - MSZP lapjai, akik most fejlécet cserélnek, kiírják, hogy függetlenek, hát azt hiszi, hogy a nép elhiszi ezt magukról? — Ön minket, akik ilyen lapnál dolgozunk, elítél? — Nem. Önnel én most találkozom először, szó sincs róla, hogy én önt elítélném. De ön feltesz nekem egy provokatív kérdést, azt hiszi, hogy én erre nem úgy válaszolok, hogy visszadobom a labdát. Ne legyünk gyerekesek. Ön itt áll velem szemben egy tornacipőben, rövidnadrágban, magnetofonnal, hát miért volnék én önnek ellensége? Kovács Attila „Cserét kérek” „Hajrá, SZDSZ!” (Fotó: Gál Gábor) Rosszkedvűnk tele? Műcsarnok—Téli tárlat ’89 A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének a kiállítását láthatja a Műcsarnokban a közönség egész decemberben. Több mint ötszáz alkotó egy-egy művel jelentkezik, így inkább arra jó ez az esemény, hogy felmérjük, milyen irányból, milyen távlatok felé halad az a félezres sereg, amely betölti most ezeket a termeket. Érdekes ez a pillanat, s vele együtt ez a szemle, mert egy átalakuló intézmény- rendszer vetíti ki a hátteret ahhoz a méreteiben és sokszínűségében is érdekes kavarodáshoz, amely hazai piktúránkban, szellemilelki váltásaiban akár meglepetésként is tapasztalható. Azért szólunk ezúttal elsősorban a festőkről, mert a szobrászok a dolgok természeténél fogva kevésbé mozgékonyabbak, nemegyszer lassúbb, vagy legalábbis más ütemben válaszolnak a kor kihívásaira. Azt általánosságban is, egyes festőkre lebontva is meg lehet jegyezni, hogy a kor, a mai idő problematikája, a forrongás a veszélyek miatt jelen van ezeken a műveken. Itt nemcsak 1956-ra gondolunk, és mindarra, amit ez a dátum főleg az utolsó évben felkavart, hanem azokra az igencsak érzékelhető lelki elmozdulásokra is, amelyek az ideológia nyűgétől való elszabadulásra is utalnak. Egyáltalán arra a szabadabb, tisztultabb levegőre, amely ugyan sok mindennel szennyezett, kipufogógázoktól kezdve az embertelen jellemtelenségig bezárólag, minden emberi mocsokkal, — mégis valahol már látni az alagút végét. Nemcsak képzeljük előtűnni az eget. Hogy a művészi alkotás milyen formákba öltözteti a gondolatokat, érzéseket, hangulatokat, tehát az emberi élményeket, azt itt tarka vonulatban szemlélhetjük. A plakátszerűségtől a nagyméretű, meghökkentő szándékú táblákig sok minden látható, miközben küszködünk az érzéssel, hogy itt az egyes alkotók műtárgyaik méreteivel is küzdelmet kényszerítenek egymásra. Nem egy műtárgy szinte szándékoltan igyekszik túlharsogni a körülötte lévőket, mintha a festő már benyújtásakor kiszámította volna, hogy mekkora falfelületet foglal majd el az ő szereplése, és hogyan illeszkedhetnek-igazodhat- nak hozzá, mellé, fölé vagy alá azok a mások, akik talán jóval szerényebb külsejű-méretű, de lényegesen tartalmasabb, netán időtállóbb terméssel akarják szórakoztatni a közönséget, a kortársakat. Azokat, akik ide eligazításért, okulásért, nem utolsósorban a szépségért rándultak ki a Hősök teréig. Ha írásom feleimében rosszkedvűnk telét jeleztem, csak azért van, mert sok hevenyészett, ötlettől hajtott-késztetett, kiérle- letlen munkát is láttunk. A soksok értékes, „leragasztó”, elmélkedésre késztető mellett! Mert lehetetlen nem észrevenni, hogy az utolsó másfél-két évben felerősödtek és nemcsak tendenciaszerűen vannak jelen azok az alkotók és alkotások, akik és amelyek a keresztény Európához tartozásunkat igazolják és indokolják. És ez egyszer nemcsak a bibliai tárgyú leképezésekre gondolok, hanem arra a mélyről jövő áhítatra is, amellyel és ahogyan a művészek témáikat feldolgozzák. Ha úgy tetszik, a rendezés még külön fel is hívja a figyelmet arra a liturgikus világra, amely a Jézus-ábrázolásokban, a Corpu- sokban megtestesül Itt nemcsak a Golgota drámáját hozzák közelünkbe az egyes megjelenítések, hanem azt is sejtjük-érezzük, hogy itt a hit, és a hit fölötti elmélkedés a tartalom igazi gyökere. (Fischer Ernő: Golgota) S ha már a valóság fölötti lebegés a téma, s ha azt a bizonyos szellemilelki állapotot is mintha elkaptuk volna Kárpáti Tamás Jeremiásában, úgy találjuk, hogy az olvasói élmény ma is egyik jelentős forrása a festői ihletnek. Folytatnám is mindjárt Káka Ferencnek Terek II. című alkotásával, amely 1982-es dátumot visel és amely Pilinszky János emlékére született meg, nem nélkülözve azt a hideg, csaknem hófehér márványragyogást, amit rajzolatban csak meg lehet valósítani. Kátai Mihály Az Istenanya vőlegénye, 1989-ből származó munkája is témakörön belül van, noha minden jegyével utal arra a szemléletre, amit korábbi műveiből is ismerni vélünk. Korga György Máriája koronájával a fején úgy Magyarok Nagyasszonya, hogy az áhítat elkerüli érzéseinket: ez a kép a vallási historikum profán hangú előadása! Feltűnően felerősödött a környezetvédelmi szándék. Ma sokan éppen a szépség, a természet pusztulásának az ábrázolásával szeretnék riasztgatni az embereket, a társadalmat, vagy inkább a mégerőtlen, vagy tunyán szunyáid lelkiismeretet: tenni kéne valamit. S míg szürke és mocskos mindennapjainkban, sokan és sokszor arra gondolunk, hogy legelőbb talán a saját lelkűnket kellene rendbe tennünk, a riasztó tüneteket látjuk, halljuk, szenvedjük itt is, ahogy a kémiai bomláslebomlás bizonyos végtermékét ábrázolják hevesebb lüktetésű fiataljaink. Gondunk éppen az, hogy a szépség és az igazság a mi elképzeléseinkben kéz a kézben járnak. S ha most a rothadás végtermékeit kezdik elébünk rakni művészet címén, hová fussunk akkor a jobbik lelkünk keresése közben? Ha már a környezetvédelem és a biológiai katasztrófa réme bejárja a világot, akkor inkább Kántor Andorral tartanék, aki 1987-es képével, az így maradjon a Dunakanyarral még mintha idejében szólt volna a Bős — Nagymaros vitában, vitához. Azért akadnak megnyugtató tapasztalások is ezen a mennyiségileg nagyméretű, hatásában is bizonyára erőteljes hullámzásokat kiváltó tárlaton. Kitűnő portrékat is lehet látni, például Sza- latnyay József: Somlai Tibor arcképét, 1989-ből Ez a mű nemcsak portré, nemcsak az arcnak a leképezése, hanem olyan vallomása a festőnek, színekben, lélektanifeszültségekben, amely a lélek mélyebb ismeretéről tanúskodik. Az ábra adja is a látványt, de érzékenyen túl is mutat azon. Tényként kell megállapítanunk, hogy a nonfiguratív, a neo- avantgard és a rokon törekvések levonulóban vannak, mert a korábbi kultúrpolitikai irányítás és szemlélet eddig is nehezen tudta életben tartani mindazt, ami a maga korában valóban tartalmas és maradandó alkotásokkal tudta beszórni a világ műkereskedelmének jól világított piacait. Itt, nálunk, most, ebben a lassú, netán lassított szellemi forradalomban másról van szó. Például arról, hogy a kánonokat, a mércéket, a harmóniára törekvést nem lehet szeszélyesen felrúgni, megtagadni — következmények nélkül A szobrászok anyaga értékes, higgadtabb is a festőkénél, érdemes az utánagondolásra. Kutas László Ülőnő-je, Kubisch János Kamillája, Csikai Márta Angyali üdvözlete a lélek és a műfaj törvényeire emlékeztetnek. S ha a plasztikai anyagról most kevesebb a mondanivalónk, az csak azért van, mert a festők élénkeb- bek és szélsőségesebben válaszolnak a kor, az események kihívásaira, mint a megmunkálandó kő vagy a kiöntendő bronz munkásai. A lokálpatrióta hevületével is kerestük az egri és Heves megyei neveket ezen a tárlaton is. Nagy Ernő, Nagy B. István ismerősként tűntek fel. Az Almár- völgyben őszi arca, másfelől a Greco-tanulmány IV. változata érett művészek vallomása. Láttuk Dohnál Tibor Elfekvő képét. Király Róbert és Pusztai Ágoston egy-egy munkája jelzett, hogy él- nek-dolgoznak. Az Egerben többször is látott festők közül felfigyeltünk Cs. Patay Mihály- ra. El Kazovszkij formavilágát is ismerősként üdvözöltük. Ifj. Benedek Jenő most is nagy hatást tett ránk. Feltűnt nekünk Dargay Lajos reliefje, az Ephemeridesz /., ismerős formavilágot köszönthettünk Lóránt János Nyár, 1989. című munkájában. Rónai Gábor Marianna Péter huszár-ja 1957-ből ma is eleven hatást ért el nálunk. Viszont nem láttuk Kő Pált, sem Kishonthy Jenőt. — Ez a gyorsfénykép két hosszú délutánomról a Műcsarnokban. A félezernél több látnivaló — nem egységes látvány. Láttatás arra, hogy elmélkedjünk a művész, a művészet, az esztétika jelen állapotáról. Farkas András * (Szántó György fotói)
