Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-22 / 302. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1989. december 22., péntek Tompa László előadóestje Szabó Dezsőről A csillagok türelmesek, avagy sárga kásaba nem lehet szeget ütni Karácsonykor, azaz szentestén, beviszik a jászolt a templomokba, így az egri bazilikába is, emlékére annak a nagy pillanatnak, amikor elérkezett az Idők teljessége: megszületett a Gyermek, mert „az Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülöttjét adta értünk.” Ez a jászol kétezer év előtt is, a szegénységet, az igénytelenséget, a földhöztapadtságot testesítette meg. Most is az. A kétezer éves Egyház hite, a Lét és a testi-lelki Élet titkai, titokzatossága, a lélek áhítata, szeretete, szeretetreméltósága, az emberi tudat és tartalom, annak fensége, tisztessége kuporodik meg ebben a kicsiny tákolmányban. ’’Övéi nem fogadták be” az Eljö- vendőt, mert mást vártak és más - korra várták. Hiába szóltak az angyalok, hiába lehellték rá párájukat az éber pásztorok a Kisdedre? Hiába jöttek a csillagok nyomán a három királyok ajándékkal? Költői kérdés-, a történelem régen megválaszolta ezeket! Mi, a szürke hétköznapok lo- holó-futkosó rabjai szaladunk apró céljaink után. Azt hisszük, hogy az élet, ama bizonyos nagy betűül írott Élet pillanatait hagyjuk elsuhanni magunk mellett. Talán azért, mert meg sem tanították nekünk, mire is kellene ügyelnünk, amíg a „mécses ég.” A bazilikában is talán csak azt vesszük észre felületes szemléletünkkel, kódorgó perceink mélyén, hogy igen, ez az egyház kétezer esztendő alatt mennyi mindent alkothatott, mert győzte a századok során művészettel, pénzzel, hatalommal. És az alkotások, a kövek, a freskók elviselik mozdulatlanul a háborgó idő rohamait. De aki csak egyszer is elolvasta az evangéliumok bármelyikét, belefeledkezett Szent Pál leveleinek gondolati atmoszférájába, vagy stílusának veretes szépségébe is, rá kell döbbennie, hogy a misztérium, a Gyermek a Jászolban, a világtörténelem alakító erejévé lett az adott pillanatban. És marad is annak, amíg ezen a glóbuszon az emberi faj egyenesen áll a talpán. Az írás fölé azt a fotót tettük, amely Takács István egyik művét érzékelteti az olvasóval. Az egri bazilika kupoláját és a bejárat után következő traktust az egri érsek, Czapik Gyula Takács István elképzelései szerint festtette ki. Ezen a freskón a magyarok zarándokolnak Rómába, ünnepélyesen, népi viseletbe öltözve, a matyók külön kiemelkednek ebből a sorból, mert a művész nem tudta megtagadni pátriáját, Mezőkövesdet. Ez a Róma felé vivő búcsújárás csak egyik vetülete mindannak, amit a magyarság, ez a nemzet megél a kereszténységben. Ma is. Annak ellenére, hogy iszonyú irtás szántott végig a lelkeken a diktatúra éveiben. Még a legnehezebb, leveszélyesebb években is kitartottak a valóban hűek. A fenyegetések, megtorlások minden dühét vállalva nem engedték magukban, másokban kiveszni a lényeget: a vallás misztériumai, a titkokat szavakba, műalkotásokba, életvitelbe foglaló formái, tartalmai nem vesztek ki, nem veszhettek ki, mert az embernek belső tartozéka a végtelenbe, az Istenbe-kapaszkodás. Lehet sokféle hangsúllyal kimondani, hogy a siralom völgye ez a föld, de ha a lélek oldaláról, a sejtéseinkről, a megélt belső izgalmainkról, netán fenséges lelki tapasztalatainkról, az örömeinkről, a lélek mély tárnáiban megbúvó, az álmok csodálatos képleteiből kivirágzó önmagunkról, a gyermekkor tisztaságáról, elgondolkodunk, ha a szeretet és a szeretni vágyás kapcsolatairól elmélkedünk, ha a lelki rokonság és a szellemi szépség boldog Tévedéseire teljes figyelemmel és buzgalommal ráhajlunk, kiderül: az élet legegyszerűbb történéseiben ott van a nagyszerű tapasztalat: az Isten jelenléte. És ahogy az egyik évből a másikba észrevétlen átsuhan az óramutató, így jön, jöhet el a jászol mellé is az a béke, az a szeretet, amelyet az angyalok hirdettek meg a pásztoroknak: „Dicsőség a Magasságban Istennek és béke a Földön a jóakaratű embereknek.” Keresnünk kell tehát a Teremtő útjait, üzeneteit a legegyszerűbb dolgokban is, és akkor megadatik hozzá a készség, a belső indulat, a ragaszkodás ama magasabb régiókhoz, amelyek megszabhatják önként vállalt za- rándoklásainkban a mérföldköveket. Mert egyszer nemcsak lezárul ez a kétszeres Advent, az Úr első és második eljövetelének a várása, de be is fejezi mindazt, amit emberi sorsunkban megfogalmazott a Felettünk-való. Ezt a néhány mondatot nemcsak az ünnep hangulatának előhívására szántuk, hanem híradásnak is: Egerből, a bazilikában felállított jászol mellől hangzik fel az éjféli mise, hogy a tévé közvetítésével lássa-értse az ország és az éter határtalan szabadságában mozgó elemek okából sok távoli táj népe, kisebb és nagyobb közössége: mi maradt meg bennünk, egriekben is, negyven esztendő után a keresztény hitből, szeretetből? S akik majd a képsorokat látják, a felhangzó műveket és az érsek beszédét hallják, főként a határon túli magyarság, értsék meg: Keresztelő Jánost Heródes lefejeztette, a vértanúkat halálba küldhették, a gyermekeket hatalmi féltésből le lehetett gyilkoltatni, de a misztérium, a hit világossága áthevíti a századokat és az embereket — per omnia saecula sae- culorum — az idők végezetéig. Farkas András A cím első része Németh Lászlótól való, s illik azokra, akiket ma alig olvasunk; a második részét pedig Szabó Dezső prófétai álmában közli mátyásmadarával. Mindkettőt találónak tartom mai magyar helyzetünkre. Nem lehet erőltetni a kultúrát, a versolvasást, a nem-lektür irodalmat. Tompa László deresedé hajával, bajuszával, kihajtott ingnyakával, egyszemélyes pódiumműsort adott elő nemrég a líceum pinceklubjában. Már a helyszín is meghökkentő. Tompa orgánuma, kiállása, élményanyaga teret követelne, értő hallgatóságot. Bizonyíték erre az, hogy jó egy évtizede a „Minálunk vannak fenyvesek” — Erdély kultúrtörténetének áttekintése, valamint Ady, Sütő András, Tamási Áron, Németh László műveit, eszméit felidéző előadásai százakat vonzottak ugyanezen épületnek legnagyobb előadótermébe. Ma leginkább Illyés-műsorának címe illik az előadóművészre: „Másokért egyedül...” Tompa Lászlóra, akit a hetvenes évek fenegyerekeként emlegetnek, az egri főiskolások nemigen voltak kíváncsiak. Kevesen hallgattuk őt. Dideregtünk is, de követtük szellemi magaslatain, s a másfél óra alatt időnként megfeledkeztünk a mostohás körülményekről; művészi élményben volt részünk. A többieknek ilyenkor december elején már zárthelyi-, évfolyamdolgozatokkal kellett birkózniuk, s nem ezzel az elfelejtett, tiltott íróval, kilök túlnyomó része nem kap fizetséget a gyermeknevelésért, az állam csupán a gyermekek ellátását finanszírozza. Körülbelül kétezer olyan nevelőszülő van az országban, aki életében 5-10 vagy még több gyermeket is felnevelt, főállású munkát emellett nem tudott vagy nem akart vállalni, és idős korára anyagi támasz nélkül marad. Ezeknek az embereknek — akik jórészt csak szociális támogatásból élnek, szűkös körülmények között — január 1-jétől segítséget nyújt az az egymillió forinttal induló alanek most több száz forintért kapható főműve Az elsodort falu, de akinek művéhez még nem férhetünk hozzá megyénk központi könyvtárában. íróját alig ismerjük, véljük, hogy nézeteit fajelméletként tartják számon. Ő az, aki 1945 januárjában a bombák elől meghúzódva ment el véglegesen, ismeretlenül. Az előadás szólt demokráciáról, parlamentarizmusról, helyünkről a Kárpátok karéjában, tanárképzésről, s megidézte a nagy kortársakat, a kritikusokat is. Amikor Tompa Adyt idézi, amint egy borosüveget repítene, mintha ifjabb önmagát látnánk egy híres egri mulatozás közben. Szabó Dezsőről, Veres Péterről is úgy tud szólni, hogy láttatja őket, s kacsint közben; kisujjában van az egész korszak. Ahogy megjeleníti a falu rogyásig mulatozó figuráit, izzik a levegő. (A hatást csak némiképp zavarta a zsebében megcsörrenő aprópénz.) Érdemes viszont idézni az elhangzott gondolatokból: „Mi Kelet és Nyugat kapujában nem arra vagyunk hivatva, hogy a germán kultúra szatócsüzlete legyünk. Felszíva Nyugat egész gondolattermését nekünk a Balkán, Kelet-Európa, s Nyugat- Ázsia adottságaiban kell keresnünk kultúránk feladatait. E népek gazdasági, kulturális fejlődését kell sajátos magyar kultúránk mellett a magyar egyetemek és a magyar gondolkodás minden műhelyében feldolgoznunk, hogy Budapest és Magyar- ország nagy kulturális központjai magukhoz vonják a népek ifpitvany, amelyet a Szabolcs- Szatmár Megyei Tanács és a helyi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet hozott létre. Az alapítvány az özvegyi járadék mindenkori legalacsonyabb összegét (jelenleg havi 3205 forintot) biztosítja azoknak a nyugdíjra jogot nem szerzett idős nevelőszülőknek, akik legalább 10 évig egyidejűleg két vagy több állami gondozott, intézeti vagy állami nevelt gyermeket gondoztak, betöltötték a nyugdíjkorhatárt, és bejelentik igényüket. Kérelmük és az illetékes Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet által kiadott igazolás júságát, mint a tudás és a jövő emlői...” Szabó Dezső az, aki nem volt pártnak, részlegérdekeknek katonája. Azt vallotta magáról: „Két nyitott szem voltam, mely végzetesen mindent látott, s nem tudott hazudni!” A földreformban látta a magyarság élethalálharcának kérdéseit, a magyar jövő alapjaként emlegette. Politikai nézete az, hogy az egész ország parlamenttestté váljon, mert csak ez biztosíthatja az ország problémáinak egységben látását, s az egyes állampolgár számára a törvényes szabadság feltételeit. Hirdeti: „Semlegesség, semlegesség, semlegesség! Ma ez az első magyar kötelesség!” Kulturális téren Kodályban lelte örömét és vigasztalását. Hitte: egyetemes fájdalom- N iagarát lehet kifejezni a magyar népdallal. Amikor Tompa László a megfagyott kis székely fiút siratja, s Adyval folytatja: „Ne tiporjatok rajta nagyon... — hatása megrendített. Tudatos átkötéssel vezetett el bennünket a Hazám szonett-ciklus József Attilájához: „Mégis magyarnak számkivetve...” A mellettem ülő főiskolás lánynak könnye pergett. Hazafelé menet elmondta; biológiatestnevelés szakos, nemrég települt át Erdélyből, ezért ütötte szíven a művész szava. Sodródó lendületű produkcióban lehetett részünk. Tompa László láttató ereje, műsorszerkesztése unikum — lehetne. alapján kuratórium állapítja meg a nevelőszülői járadék jogosságát. A nyűt alapítványhoz elsőként csatlakozott a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, de már más intézmények is jelezték támogatási szándékukat. Befizetéseket magán- és jogi személyektől a Magyar Hitelbank Gyámpénztárának 222-12003-as ideiglenes számlaszámára várnak. Az alapítvány létrehozásával egy több mint 20 éve húzódó problémára találtak üy módon megoldást, ami várhatóan ösztönzőleg hat majd a nevelőszülői tevékenység szélesebb körű vállalására. Albert Anikó Egymillió forintos indulás Alapítvány idős nevelőszülők támogatására Magyarországon a nevelőszüMákos guba desapám arra tanított, hogy az élet olyan, mint egy nagy kerék, egyszer fen, másszor lenn. Ezt a nagy bölcsességet nem csupán szavaival példázta, hímem a mindennapok gyakorlatával is, és a szerencse forgandóságából egyszer így, másszor úgy esett meg velünk. Olyan esztendőben, amikor gazdagon fizetett a búza és a padlásunk tele volt kukoricával, három tehenet is fejtünk, és kétmázsás ártányok röfögtek a hentes kését várva az ólban, az öregem nem győzött figyelmeztetni: — Lassan a testtel fiú! A kerék forgandó... Előfordult, hogy több évig kedvezett a szerencse; építkeztünk, kicseréltük a lovakat, nyáron szandált, karácsonyra új csizmát kaptam, anyám meleg berlinerkendőt, a lányok szoknyát, blúzt, báli ruhát is... — Melléfogott az öreg! — kuncoghatnékom volt, amikor aztán, — úgy istenigazából — ránk köszöntött a hét szűk esztendő. A szőlőt elverte a jég, a lábasjószágot kipusztította a járvány, a legjobban tejelő tehenünk szöget nyelt, apámnak eltörött a lába. — Most segíts Istenem, ha tudsz... Nagyot néztem, mint suttyó legényke, amikor nem sokkal karácsony előtt elárverezték az akkor már egyetlen tejelő tehenünket, amelyet anyám úgy megsiratott, hogy naphosszad abba nem hagyta a zokogást, és kétségbeesésében hol az eget bámulta, hol édesapámat, aki hallgatott - és magasba tartotta az ujját. — A kerék forog... Egyik reggel apám úgy megnézett, mintha akkor látott volna életében először, majd útbaigazított: — Szedd rendbe magad! Te már gimnáziumba jársz, ne nézz ki úgy, mint egy paraszt... Szóra figyelmes, könnyen sér- tődős gyerek lévén, bizony zokon estek az öregem nyers szavai, de ha morcoskodtam is magamban, vissza azért nem szóltam, inkább kicsíptem magam és előálltam: — Készülünk valahová? — Megyünk! Egy ideig szótlanul lépdeltünk egymás mellett, apám úgy hét- köznaplósan, parasztosan, én magam peckesen, kamaszos büszkeséggel, aki mögött már ott tornyosul két és fél gimnáziumi osztály, és aki latinul fújja Aesopus meséit, a hozzáillő bölcs tanulságokkal. — A pénzemberhez megyünk! Ebből nem sokat értettem mindaddig, amíg be nem léptünk Gutmann úr csengős ajtós vegyesboltjába. — „Ha dicsér, mondja el mindenkinek, ha szid, szóljon nekem!” olvastam a jól ismert felírást. Gutmann urat mindenki ismerte, szíves beszédű, magányos özvegy ember volt, akinek folyton szájában lógó tajtékpipája legalább annyira közismert volt, mint ő maga. Mindenkihez eljutott egy-két jó szava, a gyerekeknek medvecukrot adott, ha éppen kedve szottyant, a kislányoknak pántlikát a hajukba. Egyedül nála lehetett „könyvre” vásárolni, de elsején pontosan fizetni kellett... — A hitel bizalom! A bizalom pedig olyan, mint a madár: elrepül a kalitkából, ha elfelejtik bezárni az ajtót... —oktatta a vevőit a pipás boltos. Betessékelt minket a szobába, apám leült, én állva maradtam. — A fiatal úr miért nem foglal helyet? Csodálkozva bámultam hol őt, hol a tajtékpipáját, amelyből békés nyugalommal bodor, kellemes illatú füstkarikákat eregetett. Büszkeség öntött el, meg- éreztem, hogy az életemben először néznek felnőttnek, és hogy most talán én is nyomok valamit a latba. — A pénz miatt jöttünk! Szorult helyzetem arra kényszerít... Apámnak elcsuklott a hangja, de a pénzember a szavába vágott: — Mennyiről lenne szó? — Nyakunkon a karácsony, a szünet után ennek a gyereknek is fizetnie kellene a félévi tandíjat, a konviktust is emelték.. — Ötven pengő. — Százra gondoltam! Amikor apám átvette a pénzt, szinte megfiatalodott az arca, indulni készült, de Gutmannn úr marasztalta: — Egy pohárka jó bort? Állatai úrnak málnát szódával... Egy órácskát borozgat- tak, politizáltak, beszélgettek a bolettás búzától kezdve a világválságig minden szóba került, amelyből én bizony keveset értettem. Arra viszont gyorsan rájöttem, hogy miért kellett nekem apámat a pénzemberhez elkísérnem. — Trompf! — emelte magasra a hangját Gutmannn úr. — A nagy ágyú! — bölcselke- dett apám és fenékig itta a poharából a bort... Amíg ők diskuráltak, tüzetesen végigvizsgáltam a szobát, a képeket, amelyek közül nem egy azokra a híres festményekre hasonlított, amelyeket az osztálykirándulások során a képtárakban láttunk. Később Guttmann úr is elpanaszolta, hogy válságos időkben nem könnyű a kereskedőknek, a pénzembereknek sem. A kínálat nagy, a kereslet gyenge, a befektetések alig növelik a tőkét, miközben a kinnlévőségek nőttön nőnek. Akik tudnak, hitelből élnek, vagy nem vásárolnak... Abban az esztendőben szegényes karácsonyunk volt. A fenyőfánk nem ért a plafonig, mint máskor, szaloncukor helyett dió és mandula volt az aranypapírban, mákos gubát ettünk vacsorára, és a káposztában keresni kellett a húst. Apám mégis örül, mert éltette a remény: A keréknek fordulnia kell... (Szálay István) Jászol a bazilikában
