Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-16 / 297. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 16., szombat PANORÁMA 5. Unnepváráskor illanatképek Lőrinciből A sápadt köd szürkére festi a nagyközség házfalait. A családi otthonok sorából hirtelen tűnik fel az iparvidék, a malmon túl sorompó állja utunkat, cukorrépával megrakott tehervagon tolat a selypi gyárba. Az idegen furcsállja, hogy Lőrinci és Selyp tulajdonképpen egy község, sokakat megtéveszt, ez utóbbinak külön irányítószáma van. A közös tanács igazgatásához tartozik Zádorfalva is, s hogy ne legyen túl egyszerű az egész, a mátravi- déki erőművi lakosok személyi igazolványában Lőrinci szerepel lakóhelyként. Ez láthatóan senkit sem zavar, inkább annak örülnek az itteniek, hogy bőven akad helyben munkalehetőség. A már említetteken kívül a Hatvani Építőipari Szövetkezet részlegében, s több budapesti központ kitelepített üzemében dolgozhatnak az emberek. Várakozással néznek a jövő elé — Szerettünk volna a nőknek és a kismamáknak is foglalkoztatási lehetőséget nyújtani, de ez mindmáig nem sikerült —, tudjuk meg Horváth Károlynétól, a nagyközségi közös tanács igazgatási csoportvezetőjétől. — A könnyű munkára biztosítottunk helyiséget, de olyan minimális bért kínáltak, hogy akik jelentkeztek is visszaléptek. — Szeretnénk bepillantani a lőrinciek életébe. Mi az, amit nyújtani tudnak nekik? — Tudni kell, hogy teljesen ipari jellegű a település. Bár van termelőszövetkezetünk, a zagyvaszántóival közös. A 6260 állandó lakosunk mellett 490 ideiglenes is itt él, jobbára a szakmunkásképző intézet tanulói. Azt hiszem, jellemző a foglalkoztatásra — arra, hogy mindmáig sikerrel oldottuk meg —, hogy senkinek sem kell munkanélküli segélyt adnunk. A kereskedelmi ellátottság is megfelelőnek mondható, habár az élelmiszer-választékot jó lenne bővíteni, mindig friss áruval. Viszont a szolgáltatások közül mindössze a férfi fodrász hiányzik... Ahogy járunk-kelünk Lőrinciben, magunk is láthatjuk: ide is elért a városi módi szele, ha másban nem is, mint abban, hogy nyílt itt ’’turkáló butik”. Az itteniek némi iróniával ’’márkás boltnak” nevezik. Hiába, ez már csak így van: a szűk pénztárca leleményességre kényszerít, s mindenki ott spórol, ahol tud... Horváth Károlyné a szociális ügyekkel is foglalkozik, s maga mondja: — Az emberek várakozással tekintenek a jövő elé. Sok bennük a bizonytalanság, s mindany- nyian joggal félnek a következő évtől, attól, hogy még inkább szorítani kell a nadrágszijon. Az áremelések, a szabadáras termékek meglehetősen ijesztőnek tűnnek. — A tanácsnak van módja, lehetősége a rászorulók segítésére? — Sokan igen csekély nyugdíjat kapnak, nyolcszázuknak nem éri el a négyezer forintot. Néhány éve még szégyen volt kérni, s ma sem irigylem azokat, akik segítségért kopogtatnak. Ám szemérmesség ide, szemérmesség oda, csak rászorulnak. Az éves keretünk másfél millió forint, ezt viszont nagyon nehéz igazságosan elosztani. A nagy- családosok, a veszélyeztetett helyzetű gyerekek segítésére évente 380 ezer forint jut, ez a rendszeres nevelési segély. Az alacsony jövedelműek között 570 ezer forintot oszthatunk szét... Tizenkét szakma A hatalmas fák fehér zúzmarát öltöttek. Korán jött a tél, a szünetben kiözönlő fiúk is fáznak. Az egykori grófi kastély most diákotthon: a 215-ös Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet tanulói laknak itt. Áz iskolaépület mellett egyelőre mozgóbüfé — még nem készült el a benti helyiség —, bár a hideg kóla legfeljebb frissít, inkább forró hamburgerért állnak sorba a szakmunkástanulók. A tanáriban Geiger István műszaki igazgatóhelyettessel váltunk szót: — Ötszázhúsz tanulónk van, tizenkét szakmában képezzük itt őket. A létszám egyre emelkedik, az idén már hét osztályt kellett indítanunk az első évfolyamon. — Manapság mi számít divatos szakmának? — Még mindig vezet az autószerelő, a központi fűtésszerelő, s ott a lista elején a festő is. Kevés viszont a kőművesünk és a bányaművelőnk. Ez utóbbi szakmát az országban egyedül mi oktatjuk. No és talán még a szűcsképzésnél vannak gondjaink. Saját tanműhellyel nem rendelkezünk, kisiparosoknál, vállalatoknál töltik gyakorlóidejüket a fiaink. — Elsősorban a környékbeliek jelentkeznek ide? — Sokan jönnek Nógrádból, még Salgótarjánból is. Elég nehéz bejárniuk azoknak, akik nem a diákotthonban laknak, sokuknak hajnali fél öt, öt órakor kell kelniük. Néhány lányunk is van, tavaly végzett hegesztő, esztergályos, most nőiruha-készítőnek, szűcsnek tanulnak. Jövőre már kifejezetten fiúkollégium lesz a diákotthon. — Az idén szeptemberben készült el a tornaterem, így hallottuk a hírt. — Való igaz. Igen sok társadalmi munkát végeztek a gyerekeink, 16 millió forint az értéke. Maga az ányagköltség tízmillió forint volt. Még így is küzdünk tanteremhiánnyal, szükségmegoldásra fanyalodunk. No és szeHorváth Károlyné: Egyre több idős ember szorul szociális segítségre Szabó Jánosné: Itt lakom a szomszédban a lányo- mékkal Az egykori grófi kastély ma diákotthon rettünk volna szakközépiskolai oktatást is bevezetni, de nem járult hozzá a minisztérium. Öregek szállása A festett kerítésen a tábla: Idősek klubja. Előtte öreganyó álldogál, kezében forró teával teli csésze. — A klub tagja tetszik lenni? — Nem, én itt lakom a szomszédban, a lányommal meg a ve- jemmel, — mondja Szabó Jánosné. Nehéz így öregesen, 84 éves vagyok, ilyenkor már sok a baja az embernek. De hallom a szomszédoktól, jól érzik magukat az otthonban. — A szociális gondoskodás egy új fajtájával ismerkedünk meg mikor belépünk az épületbe. Ugyanis az idősek klubja mellett úgynevezett szállásbiztosító is működik Lőrinciben. Papp Józsefné az intézet vezetője mondja: — Az jöhet ide, aki lakással rendelkezik, és még el tudja látni magát. Hétvégére a legtöbben hazamennek. A lakók közül ti- zenketten maradnak csak idebent. Többnyire 70 éven felüliek. Hogy miért jó ez a szállás? Télen nem kell fűteniük otthon az öregeknek, s napi háromszori étkezést is biztosítunk számukra. — Mennyit fizetnek ezért? — Éjszakánként 20 forint a díj, egy napi étkezés mindössze 8.40-be kerül. Vannak olyanok is, akiknek nagyon alacsony a nyugdíjuk, tőlük nem kérünk térítést. Benézünk a társalgóba, ahol épp ebéd utáni idejüket töltik a két klub tagjai. Nemrégiben vettek színes tévét, saját pénzüket adták össze rá, de most a beszédtéma a Mikulás-napi kis ünnepség. Pásztor Klári néni most is költött verset, azt mondják a többiek, nem múlik el úgy ünnep, névnap, hogy valami hangulatosat ki ne találna. Nekünk is rögtönöz egy köszöntőt, jó egészséget kívánván... Szabó Vilmosné már hazakészül, de kedvünkért néhány szóra még marad a klubban: — Tizennégy éve idejárok,s mondhatom, igen jó barátnőkre találtam.Lassan a hetvenötödik életévembe lépek, szerencsére jól bírom magam. Á fiam vár otthon, marad nekem is egy kis mosogatás, házimunka. — Készülnek már a karácsonyra? — A fiam biztosan tartogat valami meglepetést. Állítunk fenyőfát is, főzök finom vacsorát. Áztán elmegyünk az éjféli misére... Szöveg: Mikes Márta Fotó: Gál Gábor Ilonka néni már az ünnepekre készül A szakmunkásképző új tornaterme Ebéd utáni magányos pihenő
