Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-13 / 294. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. december 13., szerda ORSZÁGRÓL. ORSZÁGRA 5. Megcsapolják az amerikai ___katonai gépezetet?____ A quino asszony nem ingott meg Tízezrek vonultak a Fülöp-szigetek fővárosának utcáira, hogy támogatásukról biztosítsák Corazon Aquino elnököt. A demonstráció résztvevői a demokratikus rendszert éltették. A kormánycsapatok több helyen összecsaptak a katonai lázadás­ban résztvevő egységekkel. George Bush amerikai elnök engedé­lyezte, hogy az itt állomásozó amerikai egységek segítsék Corazon Aquinó elnököt a harcban. Valószínűleg igen, sőt talán egészen bizonyosan. A kérdés csak az, mikor, milyen mérték­ben érinti ez a „műtét” a Penta­gont és az egyes haderőnemeket. A meglehetősen jól informált nyugati sajtó — többi között a hamburgi Der Spiegel — mosta­nában egyre több kiszivárogta­tott értesülést közölnek arról, hogy az Egyesült Államok felső politikai vezetése a katonai költ­ségvetés és a fegyveres erők lét­számának olyan csökkentésére készül, amilyenre a vietnami há- borü befejezése óta még nem volt példa. Egyelőre persze nincs szó sem kormányzati, sem pedig elnöki döntésről, csupán ajánlásokról, tervezetekről. Az azonban köny- nyen elképzelhető, hogy a Bush- adminisztráció — különös tekin­tettel a legutóbbi máltai szovjet­amerikai csúcstalálkozó eredmé­nyeire, a 23-ak bécsi tárgyalásai­nak és a hadászati támadó harc­eszközök 50-50 százalékos re­dukálásáról folyó genfi párbe­széd várható kimenetelére — fe­lülvizsgálja majd az előző 8 éves reagani korszak minden eddigit felülmúló, túlfeszített haderőfej­lesztési programjait, s azoknak kereteit a reálisabb biztonsági igényeknek megfelelően alakítja ki. Ebben két alapvető megfon­tolás játszhat szerepet. Egyrészt a régi „ellenségkép” fokozatos megváltozása, háttérbe szorulá­sa, vagyis az, hogy a Szovjetunió, a Varsói Szerződés többi tagálla­ma részéről nem kell tartania semmiféle, a Nyugat ellen irá­nyuló támadástól. (A közép- és kelet-európai viharos változások fényében ez a NATO-feltétele- zés elvesztette minden létalap­ját.) A védelmi erőfeszítések mérséklésének oka sem kevésbé fontos: az államháztartás deficit­je — éppen a tényleges fenyege­tettséggel arányban nem álló magas fegyverkezési kiadások miatt — jóval meghaladja a 200 milliárd dollárt. Bármilyen gaz­Teng Hsziao-ping 600 millió tv-néző előtt mosolyogva búcsú­zott utolsó posztjától, a párt ka­tonai bizottságának éléről. A párhuzamos testület, az állami katonai bizottság elnöki széké­ből a parlament menti majd fel. Kína pátriárkája a tv-híradóban köszönte meg az eddigi támoga­tást, s hívta fel a figyelmet az or­szág új politikai csillagára a 63 éves Csiang Cö-minre, a katonai bizottság új elnökére, egyben a párt majdnem vadonatúj vezető­jére. Az ajánló szavakra nagy szük­sége van Csiangnak, aki a nyáron gyakorlatilag az ismeretlenség homályából került a politika kö­zéppontjába, miután Csao Ce- jangot leváltották tisztségeiből. Az életrajzával most ismerked­nek a kínaiak, s már a beszédeit is tanulmányozniuk kell, ugyan­úgy, mint annak idején Mao, s ha ritkábban, de Teng beszédeit is. Csiang Cö-min a Moszkvát meg­járt kínai káderek csoportjához tartozik. Nem kimondottan ideológiai képzésben részesült — az egyik moszkvai autógyárban volt szakmai gyakornok az ötve­nes években —, de magával hoz­ta, s máig megőrizte a tervutasí­tásos gazdaságirányítás iránti ro- konszenvét. Karrierje Sanghaj­hoz kötődik, ahhoz a városhoz, amely néhány évvel ezelőtt, az akkor még teljes virágzásukat élő reformok idején a „leghátrama- radottabbnak” ítéltetett Kíná­ban. A milliárdos országban oly fontosnak minősülő katonai hát­tér Csiang életrajzában, ha lehet, még a politikainál is halványabb. Professzor édesapja, a kelet-kí­nai Csiangszu tartományból, nem volt fegyverviselt ember. Az dag is az Egyesült Államok, a nö­vekvő egyensúlyhiányt nem le­het tartósítani. Az amerikai törvényhozásban helyet foglaló honatyák és a sza­kértők érvelése elől Dick Che­ney védelmi miniszter sem térhe­tett ki. Az ABC televíziós társa­ság egyik műsorában arról be­szélt, hogy az 1992-től 1994-ig teijedő időszakban lagalább 180 milliárd dollárral kell lefaragni a szárazföldi és a légierő fenntar­tásának költségeit, összességé­ben azonban — számos hadi- technikai fejlesztési program le­állításával vagy módosításával — 400 milliárd dollárra rúgna a megtakarítás. Hogy mihez ké­pest? Természetesen a Reagan kormány által az 1990-es évek közepéig előre tervezett 1730 milliárd dolláros katonai elő­irányzathoz viszonyítva. ( Rea­gan két időszakos elnöksége ide­jén, több mint 2000 millárd dol­lárt biztosítottak a Pentagon nagyravágyó rakéta- és csillag­háborús terveihez, új fegyver- rendszerek létrehozásához és szolgálatba állításához.) Most, miután Máltán hivata­losan is deklarálták a hideghábo­rú végét, s a biztonságpolitika sokkal inkább a bizalomra, a köl­csönös önmérsékletre épül, nyil­vánvalóan a Bush-adminisztrá- ció sem függetlenítheti magát a világpolitikai- és stratégiai átala­kulásoktól, a törvényhozásban és a közvéleményben mind job­ban felülkerekedő józanabb lá­tásmódtól. Ha hinni lehet az előrejelzé­seknek — márpedig ezeket Che­ney védelmi miniszternek tulaj­donítják -, akkor 1994 végéig akár a 200 ezret is elérheti a had­erők létszámleépítése (termé­szetesen a polgári alkalmazot­takkal együtt). A „karcsúsítás” például a légierőt oly módon érintené, hogy 15 katonai tá­maszpontot bezárnának, öt va­dászbombázó egységet felszá­molnának, 100 db elavult B-52- es hadászati bombázót és szá­életrajzírók csupán egy nagybá­csit találtak, aki 1939-ben halt hősi halált, miután csoportját a japánok tőrbe csalták. Mindez azonban mellékesnek tűnik ama fő kérdés szempontjá­ból, hogy Teng mennyire komo­lyan gondolja Csiang Cö-min felkarolását, megtételét utódjá­vá. Tenget, Kína első számú bridzsjátékosát kétszer érte nagy csalódás az utódnevelés gondos munkája során. Hu Jao-pang és Csao Ce-jang egyaránt túllépte azt a politikai keretet, amelyet Teng szabott meg a gazdasági li­beralizálásnak. Ez okozta mind­kettőjük bukását. Csiang Cö-min e pillanatban nem tűnik olyan személyiség­nek, aki egy idő után „kidugja fe­jét a sáncok” mögül, önállósul, s rokonszenvező támogatást nyújt a politikai liberalizmus eszméi­nek. Papíron az ország teljhatal­mú embere, de olyan figurákkal körülvéve, akik bármely percben könnyedén visszaránthatják őt a rögösebb útról. Ilyen például az arisztokrata származású Jang Sang-kun (ne­vének jelentése „nemes távlat”), a második ember Csiang Cö-min mögött a katonai bizottságban. S ami még meglepőbb, a Teng tá­vozását szentesítő KB-ülésen a katonai testületbe választották a Jang-család egy másik tagját, Jang Paj-pinget (az ő neve ma­gyarra lefordítva „jeges fehér­ség”), a hadsereg politikai főcso­portfőnökét. Ma már nyílt titok, hogy a Jang-klán elsőrendű sze­repet játszott ama pekingi döntés meghozatalában, hogy fegyveres erővel verik le a polgári liberaliz­mus eszméivel kokettálók és a kontesztálók táborát. A hadse­mos, korszerűtlenné vált Minu- teman-2 típusú interkontinentá­lis rakétát kivonnának a védelmi rendszerből. Ami a szárazföldi erőket illeti, legalább három ak­tív hadosztályt feloszlatnának, a haditengerészetnél ugyanakkor 500-ra maximálnák a hadihajók számát (a Reagan-kormány által tervezett 600 helyett). Egyúttal két repülőgépanyahajó-kötelé- ket megszüntetnének és az el­múlt években modernizált má­sodik világháborús csatahajókat a roncstemetőbe küldenék. Katonai elemzők viszont fel­tűnőnek tartják, hogy a felsoro­lásban nincs szó a legújabb tech­nológiai szisztémákon alapuló csillagháborús terv, az SDI és a híres-hírhedt B-2-es „lopako­dó” bombázók gyártásával kap­csolatos program alaposabb megkurtításáról, noha bizonyos megtakarításokat itt is előirá­nyoznak. Amerikai szakértők szerint ez azzal függ össze, hogy az Egyesült Államok hosszabb távon is biztosítani kívánja a „szupertechnikára” alapozódó előnyét, a fegyveres értők magas fokú felkészültségét mindenkori hatalmi érdekeinek érvényesíté­sére. Ennek ellenére mégis úgy tű­nik, a washingtoni kormányzat — különösképpen akkor, ha a fegyverzetkorlátozási-leszerelési tárgyalásokon sikerül elérni a re­mélt frontáttörést — kész az ész­szerűség és az elégségesség hatá­ráig elmenni a haderőcsökken­tésben, ide értve az európai állo- másoztatású amerikai csapatok jelenlegi több mint 300 ezer fő­nyi állománya jelentős részének a visszavonását is. Amennyiben ez a folyamat ténylegesen meg­indul, annak csak örülni lehet. Az örömben egyedül a hadiipari vállalatok nem osztoznak, mert számukra — amint azt a Wall- Street egyik tőzsdei menedzsere megfogalmazta — „a világot megnyugtató hírek a legnyugta­lanítóbbak és a legrosszabbak...”. Serfőző László reg a viszonylagos visszaszon- tottság évei után ismét döntő erővé lépett elő. Ebben az erő­térben kénytelen helytállni Csi­ang Cö-min. Szereplése átmene­tinek tűnik, személye pedig al­kalmasnak arra, hogy a gazdasá­gi visszafogás, a reformok lefé­kezésének éveiben vezesse az or­szágot. De ki lehet az igazi utód? Ez nyitott kérdés, mint ameny- nyire bizonyos az, hogy Teng — immár minden hivatalától ön­ként megválva is — változatlanul az ország első embere. De med­dig? Vajon a nyáron tengerben mártózó, napbamította öregnek lesz-e ideje kinevelni azt a kariz­matikus személyiséget, aki majd az országot irányítja? „Kínának mindig szüksége volt császárra” — mondogatják Pekingben —, hívják azt a császárt akár Mao Ce-tungnak, akár Teng Hsziao- pingnek. Kína nem akarja, nem tudja levetkőzni az autokratikus hagyományokat, azt a lelki ké­nyelmet, hogy van egy mindenki helyett gondolkodó, legfőbb irá­nyító, állítják az országot jól is­merők. Teng, amennyiben lesz még ereje, két irányban indulhat el: vagy kitart a járt út, a kínai ha­gyományoknak, az ország egysé­gét tekintve igencsak megfelelő, ámde nem éppen dicsőséges irá­nyítási forma mellett, avagy a nem csak a szólamok szintjén megmaradó kollektív irányítás vesződséges kiépítéséhez fog hozzá. Ez utóbbi politikai de­centralizációt is maga után von­hatna, politikai reformokat je­lentene, új fejezetet a tienan- men-téri véres események után kedvét és lendületét vesztett Kí­nában. Sarkadi Kovács Ferenc A Fülöp-szigeteken a nyolc napig tartó katonai zendülés utolsó résztvevője is letette a fegyvert. Corazon Aquino elnök az ellene kirobbant hatodik puccskísérleten is úrrá lett. Kor­mányzásának csaknem négy esz­tendeje alatt alighanem a mosta­ni volt a legkomolyabb kihívás. A katonák visszatértek lakta­nyáikba, a főkolomposokat min­den bizonnyal megbüntetik. Csakhogy a katonák alighanem ezúttal is legfeljebb a végrehajtó szerepét játszották a politikusok hatalmi küzdelmében. Úgy tet­szik, azoknak a manilai megfi­gyelőknek van igazuk, akik úgy vélik, hogy számos olyan politi­kus van a Fülöp-szigeteken, aki elnök szeretne lenni, még a vá­lasztások előtt. Aquino asszony mandátuma még jó két évre szól, s újra nem jelölteti magát, ám a jelek szerint többek ezt nem óhajtják kivárni. Ellenfelei azt vetik Corazon Aquino szemére, hogy nem elég erős kezű a kommunista (valójá­ban maoista) és a muzulmán el­lenzékkel szemben. Az elnökasz- szony azonban a demokratikus játékszabályok híve. Ellenfelei pedig voltaképp Ferdinand Mar­cos szellemi örökösei. Némely politikai erő számára cselekvési iránytű a nosztalgia az idén szep­temberben honolului száműze­tésben elhunyt exelnök belpoliti­kája iránt. Aquino aligha ok nél­kül zárkózik el attól, hogy haza­hozzák Marcos földi maradvá­nyait. Nyílt színen persze burkol­tabb formában nyilvánul meg az elégedetlenség. Kétségtelen tá­madási felületet nyújt az, hogy a gazdaság még mindig nem jutott túl a néhány évvel ezelőtti mély­ponton, változatlanul nyomasz­tó a 28 milliárd dolláros külső adósság. Ez persze nem lenne annyira súlyos — a térség több más országa példa rá —, ha a bel­ső fellendülés meggyőzőbb len­ne. Ezen felül ott van a burjánzó korrupció. Corazon Aquino el­lenfelei szerint elterjedtebb, Chile: Chilében hétfőn incidensek kíséretében véget ért a csütörtöki választást megelőző kampány. Santiago utcáin tüntető fiatalok csaptak össze a rendőrökkel. A rendőrség vízágyúkat és könny­gázt használt szétoszlatásukra. Az MTI helyszínen lévő dél­amerikai tudósítóját ellenzéki forrásból úgy tájékoztatták, hogy az incidensek nem veszé­lyeztetik a választás megtartását, jóllehet elismerték, hogy azok­nak kedvez, akik nem érdekeltek a demokratikus átmenetben. A chilei választások tisztasá­gát felügyelő nemzetközi megfi­gyelő csoportban két magyar is részt vesz: Szabó Béla, az MDF külügyi bizottságának tagja és Fodor Gábor, a FIDESZ vezető­ségi tagja. Mindketten a was­hingtoni National Institute for International Affairs vendégei a chilei fővárosban. Az MTI tudó­sítójának elmondták, hogy chilei mint Marcos idején volt. Problé­ma tehát akad éppen elég, ám a mostani elvetélt puccskísérlet is azt mutatta, hogy ezek meglova- golásával nem lehet a hadsereg tagjainak a döntő többségét és a polgári tömegeket szembefordí­tani az elnökasszonnyal. A mostani zendülésnek azon­ban volt olyan momentuma, amely alighanem sok dilemmát okoz még Manilában. Mégpedig az, hogy a lázadás kezdeti lendü­letének megtörésében részt vet­tek az egyik amerikai támasz­pont harci gépei. Némi túlzással olyanképpen is magyarázhatók az események, hogy Corazon Aquino elnöki székét Washing­ton hathatós támogatásával sike­rült megmenteni. Ennek a tá­maszpontok sorsáról folyó tár­gyalásokon még komoly súlya le- hé(. Áz Egyesült Államok a Fü­löp-szigeteken két támaszpontot tart fenn, ami évek óta vita tár­gyát képezi Washington és Ma­nila között. Az Egyesült Álla­mok a legkevésbé sem kíván le­mondani bázisairól, amelyeknek a bérleti joga 1991-ben jár le. S tartózkodásukat kihasználják kampány- és pártszervezési ta­pasztalatszerzésre is. Rajtuk kí­vül Kelet-Európából megfigye­lőként csak lengyelek vannak még jelen. Patricio Aylwin, a csütörtöki választások legesélyesebb jelölt­je a Santiagóba érkezett külföldi tudósítóknak tartott hétfői sajtó- értekezletén elismerte, hogy el­nökké választása esetén sem nyí­lik módja leváltani Pinochet tá­bornokot hadsereg-főparancs- noki tisztségéből, de — mint mondta — kezdeményezni fogja a chilei alkotmány olyan felül­vizsgálását, amely lehetővé teszi az országot megosztó Pinochet eltávoh'tását a hatalomból. Pino­chetnek addig is alá kell vetnie magát az új elnök akaratának — vélekedett Aylwin. A polgári ellenzék és a balol­dal közös jelöltje közölte, hogy pártállásától függetlenül kész minden olyan személyt bevonni Aquino, aki 1991. után szabad kezet kíván adni a manilai tör­vényhozásnak a támaszpontok ügyében, voltaképpen két ma­lomkő között őrlődik. Tisztelet­ben akaija tartani a kormányzat számos tényezőjének Washing­tonnal szemben táplált ellen­szenvét, ámde nem feledheti a gazdasági belátásokat sem. Hi­szen a bázisokon 42 ezer Fülöp- szigeteki talál munkát és 16 ezer amerikai katona és polgári sze­mély él ott. Az ő jövedelmük és költekezésük évi 450 millió dol­lárt áramoltat az ország gazdasá­gi vérkeringésébe. Nem is be­szélve arról, hogy a támaszpon­tok léte nem csekély terhet vesz le a Fülöp-szigetek hadseregé­nek válláról, már ami a nemzet- biztonság szempontjait illeti. Egyelőre annyi bizonyos, hogy az újabb puccskísérletet si­került elfojtani. A politikai szín­téren munkálkodó indulatokat és személyes ambíciókat azon­ban legfeljebb csak időlegesen. A demokrácia változatlanul rop­pant törékeny ebben a délkelet­ázsiai országban. Laczik Zoltán kormányába, aki elfogadja a de­mokratikus szabályokat. Nemzetközi síkon ideológia- mentes kapcsolatépítést ígért a világ minden országával. Aylwin úgy vélekedett, hogy leendő új kormánya képes lesz összeegyeztetni a politikai de­mokrácia követelményeit a gaz­dasági fejlődéssel. A 17 milliárd dolláros chilei adósságállomány újratárgyalását szorgalmazta a belső fejlődés igényeinek kielé­gítéséért. A chilei változások küszöbén új szelek fújdogálnak a társada­lom életében is. Hétfőn — a dik­tatúra 16 éves fennállása óta elő­ször — megbeszélések kezdőd­tek a munkáltatók és a szakszer­vezetek között. Korábban a munkáltatók — a diktatúra vé­dőszárnyai alatt — nem bocsát­koztak tárgyalásba a kollektív szerződésekről, hanem korpora­tiv alapon „rendezték” a konflik­tusokat. Kína nyugvó napja tovább világít választás előtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents