Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
E 8. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. november 4., szombat A végvárak és végváriak sorsa Rangos tudományos tanácskozást tartottak október 19-20- án Egerben, ahol a történészek a végvárak és a végváriak sorsát elemezték. Negyedik alkalommal rendeztek a megyeszékhelyen ilyen tárgyú konferenciát, ezeknek sorában az idén az Í699-es karlócai békétől — amelyet a Szent Liga és a Porta kötött — az 1723-ig terjedő időszak eseményeit, társadalmi változásait vizsgálták a historikusok. Az elhangzott előadásokból választottunk néhány részletet, melyek talán nemcsak a szakemberek, hanem az elmúlt századok világára kiváncsi laikusok számára is érdekfeszítőek lehetnek. Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényt magu...” Ady, a magát „népért síró bús bocskoros nemesnek”valló poéta nem utolsó sorban azért is tudott valami hihetetlen empátiával azonosulni e régmúlt korok „szegénylegényeivel”, mert az ő életvitele, gondolkodása is fölöttébb hasonlított azokéhoz. A költőnek az irodalomtudomány által konstatált „bujdosó kuruc- sága” a politikai magatartásformáján túl egyúttal egy sajátos életszemlélet kifejeződése is volt. Századokkal korábban a harcoló kurucok nagy többségét alkotó „szegénylegények” életvitelét a mindennapos termelőtevékenységből való kiszakadás, a máról holnapra élés, a lét és vagyoni bizonytalanság vállalásán túl a „különbség” érzete is jellemezte, valamint az eltökéltség a választott harc végsőkig vívása mellett. Ezt érezte meg és tette magáévá Ady, és emiatt lehet századokkal későbben írt kuruc verseit szinte kortörténeti doku- mentumokkéntkezelni; legalább is a végvári vitézek — szegénylegények lelki szövetének vizsgálatánál. Az alapkérdés első felére — nevezetesen arra, hogy kikből kerülhettek ki a szegényi maguknak harcot álmodó bujdosók N. Kiss István: A katonának állt parasztok — a vitézi rend — de facto szabad paraszttá válás mindvégig Rákóczi legsúlyosabb érve maradt. Erre hivatkozik Lengyelországból (Kukizo) kurucaihoz küldött felhívásában, amely elutasítja a fegyverletételt. Rákóczi itt leszögezi, a kuruc katonák emlékezetébe idézve, hogy a fegyvert fogott kuruc megszabadult földes- úr nyomorgatásától, szabadparaszttá lett, s mint katona (miles) szembeszállóit annak erőszakoskodásával, de aki most, ha a fegyvert leteszi, ü/>a jobbágy sorba kerül. A kiáltvány hatását mutatja, hogy a béketárgyalásokat vezető Károlyi Sándor, a tisztek és katonaparasztok mellett, az önkéntesek mentesítését és szabad állapotát is belevétette a szatmári egyességbe. A leszerelő kuruc sereg önkénteseiből nem lettjobbágy. 1711. június 15-én, a munkácsi erőd átadásánál Pálfy elfogadta a várőrség feltételét, hogy a tisztek és a legénység „a földesurak hatalma alólis felsza- badítassanak.” 1699-1703 között — részben már megkaptuk a választ. Hozzáfűzhetjük még ehhez, hogy ezeknek a „kallódó emberek”- nek a fölszaporodása már a békekötés előtt megkezdődött. Ahogyan húzódott déli irányba a törö kelleni frontvonal, úgy vált egyre több korábbi végvár hadászatiig fölöslegessé. Látszólag ennek következményeként alighogy aláírták a karlócai békekötést, megjelent I. Lipót császár és magyar király rendelete a magyar végvári katonaság elbocsáj- tásáról. A felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet, hogy kizárólag a török hódoltság fölszámolása szülte ezt a rendelkezést. Ám ha egy pillantást vetünk az 1699-es határokat rögzítő térképre, azonnal elénk tárul, hogy az országnak a török elleni védelemre továbbra is szüksége volt. Csak nem a régi területen, hanem attól jóval délre. Hiszen éppen ennek a védelemnek az ellátására állította föl a bécsi udvar az öt határőrkerületet. Ennek a váraiban azonban már volt helye a „végvárak és kastélyok vitézlő népének”, már nem bízott bennük a bécsi kormányzat. Azt, hogy a katonáskodó jobbágyok földesúri hatalom alóli felszabadításán mit kellett érteni, azt éppen az erre vonatkozó rendeletek előharcosa, Károlyi Sándor foglalta írásba 1711. április 12-i felhívásában és kiváltáslevelében. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez az irat 3 héttel megelőzte a szatmári békét és több, mint egy héttel Rákóczi már ismertetett kukizói kiáltványát. A jelzett felhívást Károlyi Sándor, mint „Rákóczi fejedelem szenátora, a Tiszán innen lévő földnek és Erdély országnak generális föcom- mandója és Szathmár vármegye örökös főispánja” adta ki. Az irat bekezdésében Károlyi hivatkozik hűséggel kitartó katonáira, akik ”sok biztatásokkal egymással gyakorta tápláltanak és melyekben, hogy legalább megh ne csalatkozzanak...” — felhívja őket, hogy a béke megkötése és a császárra való felesküdés után ”valakinek tetszik magam jószá- gibdn való megtelepedése és szállása az alébb megírt conditiok szerint” az jelentkezzék nála. A feltételek közül: 2. Mindenki kap telket, ha lehet szőlőt és arról levelet. 3. Telkét ”kiki... eöröktí- vén, szabadoson fogja bírni, se magam, se succedsorim bene nem fogjak impediálni”. A.”Sem jobbágyságra és jobbágyi szolgálatra sem magam, se succesorim nem fogják se magokat se maradikokat erőltetni”! Szabadon költözhetnek! 6. A letelepedett tisztek mind a földesúri, mind az állami adótól ”immunisok lesznek”. 7. A letelepedett közlegények.. "Két esztendő telése után minden gazdha egy két forintos tallért fog tartozni adni”! A telepítési feltételek teljesen egyértelműek: ajobbágyszármazású tisztek és katonák szabados helyzeTóth István György: Öt dunántúli vármegye: Vas, Zala, Veszprém, Győr és Sopron, valamint a felvidéki Abaúj és Torna nemességvizsgálatai, az ezekhez kapcsolódó tanúkihallgatások alapján azt vizsgálom, hogyan próbáltak meg egyenes és görbe utakon bejutni a nemességbe az egykori vitézek. Az érintettek, az egzisztenciájukban fenyegetett végváriak világosan felismerték, hogyan alakul merev válaszfallá az a korábban csekély különbség, mely az együtt harcoló, nemeslevelet szerzett, illetve szabados státuszú katonák közt húzódott. Nosztalgikusan emlegették az egykori állapotot, a 17. századi „régi drága üdőt”, amikor ezen a rétegen belül nem a papiros, hanem a kard döntötte el valakinek a társadalmi helyét. Akkor nem az általában írástudatlan emberek által gyanakodva figyelt prókátori furfang, a pöcsétes oklevél, a nem értett, mert latinul folyó perek, hanem a férfivirtus döntött, az, hogy ki hogyan állta meg a helyét a török elleni portyákban. A Batthyányak seregében hajdúként harcolt Mihálka Márton a 17. század végén, amíg a környéket ellenőrző Kanizsa várán lófarkas zászló lengett. 1726-ban a vaspöri Szabók nemességéről folytatott vizsgálatkor 90 esztendősnek mondta magát, és azt állította, hogy ő agilis, ami ez esetben feltehetően nem arra utalt, hogy az anyja lett volna nemes, hanem mint a kiváltságolt körmendi hajdúváros lakója érezte úgy, hogy ebbe a parasztság és nemesség közötti rétegbe tartozik. Jól ismerte Szabó Ádám apját, sőt nagyapját is, vallotta az egykori hajdú, de hogy ki szerezte az armálist, azt nem tudja, mert — mint öntudatosan kijelentette — amikor "táborba járt a tanú, akkor az nemeslevelet nem vizsgálták. ” Egy évvel korábban ugyanerről vallott egy pápai nemesember Veszprém megye szolgabírái előtt. A 85 éves egykori vitéz jól ismerte a Mézes nevű katonát, aki Buda ostromakor zászlótartója volt a pápai gyalog nemességnek, de azt, hogy milyen oklevelei voltak, nem tudja, hiszen ”abban az időben nem szükség volt arrul kérdezősködni, vagyon-e armálisa”. Egy 70 éves győri polgár, Szabó János 1754-ben így emlékezett vissza arra az időre, amikor Győr még végvár volt: ’’néhai öreg Filöp Istvánné az katonáknak mutogatta Filöpfamíliának nemes levelét”, Filep János azonban leintette a nemességét bizonygató édesanyját: "Mi hasznak, anyám asszony, ennek? Vétet nyertek el, a juttatott telek után sem földesúri adóval, sem robottal nem tartoztak. Az évi egy talléros fizetség a földesúr számára jelképes értékű volt, és a bérelt puszta-földek után is csak úgy adtak dézsmát, mint bárki más szabad állapotú bérlő. A még a kuruc kormánytól megígért és Károlyitól vállalt felszabadítás a földesúri hatalom alól a volt kuruc generális, majd császári altábornak birtokain megvalósult! Az 1723. és 1738. évi Károlyi urbáriumokban mindenütt megtaláljuk a csak évi 2 forintot (1 tallért) fizető liberti- nusokat azaz az 1711-ben felszabadított, korábbi jobbágykatonákat! künk ez most nem használ, mert úgyis, mint katonák, szabadságban élünk? /.../ A Veszprém megye nyugati felében, Somlóvásárhelyen élő Márton család esetét azt teszi különösen érdekessé, hogy ők ugyan pénzért vásároltak magunknak hamis nemeslevelet, nemességük azonban valódi volt. 1862-ben Márton Pál derekasan harcolt a török ellen, a lovat is kilőtték alóla, és vitézségéért parancsnoka, egy győri főhadnagy hamarosan meghozta a királytól nyert armálisát. "Mikor Márton Pál megnemesítette magát, kínálta néhai Márton János, hogy beteteti az armálisban, csak fizessen, de az azt mondotta, hogy csak két pénzzeljobb a nemes ember, hogy vámot nem ád”, sajnálta a sok költséget a nemességért. Alig telt el negyven év, és a gyökeresen megváltozott viszonyok között, amikor Vásárhely földesurai, a pozsonyi klarissza apácák a Mártonokat is robotra kényszerítették, mondván, hogy eleik nevei „a régi vásárhelyi urbá- riomban feltaláltatnak”, rendkívül sürgős lett számukra nemességük bebizonyítása. Az igazi nemeslevelet azonban az egyik rokon magával vitte a vasi Pusztarádócra, mert ott tanulta a csizmadiamesterséget, és az okmány ott maradt. Nem volt mit tenni, drága pénzen kellett új, természetesen hamis armálist vásárolni. Hamarosan akadt eladó: A keszthelyi Márton Ferenc Zala vármegyében akart megnemesedni egy nemeslevéllel, de ez nem sikerült neki, és így az armálist tovább adta a győri Mo- rócz Jánosnak. Töle vették meg 7 5 forintért a vásárhelyi Mártonok, tanúsította valaki, aki felen volt az armális alkujában”. Az oklevél aligha lehetett Márton Ferenc jogos tulajdona, mert hamarosan üzent a vásárhelyi Mártonoknak, hogy „azon armálisnak, úgymond, a nyomában igazodtak azok, akiké az armális... azért azokkal atyafi- ságot vessenek (azaz állítsák azt, hogy egymás rokonai) vagy megegyezzenek.” A nemeslevelüket üldöző tulajdonosok meg is jelentek Vásárhelyen, és visszakövetelték a becses írást, a Mártonok azonban nem adták, még csak meg sem mutatták, mondván, "nem kártya" az, nem mutogatják. Az armális kárvallott gazdái így nagy fenyegetések közepette eltávoztak, a nemeslevél pedig ott maradt a vásárhelyi Mártonoknál. A harcos jobbágyok szerepe és helyzete a 18. századfordulóján Karddal szerzett és piacon vett armáUsoh a végváriak útjai a nemességbe a 18. század elején
