Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-01 / 259. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 1., szerda Komámasszony, hol a stukker? Sikert hozott az évad első premierje Elkényeztetnek bennünket. Azt már megszoktuk, hogy az ember beül az egri színházba, s többé-kevésbé biztos lehet benne, hogy tisztességes, jó előadást lát. Ez már a harmadik esztendő, s bizalmunk egyre növekszik a társulat iránt. S mit tagadjam, jólesik az afféle figyelmesség, amit az évad első premierjének közönsége október 20-án este tapasztalt: a széken üdvözlőkártya, s egy szál virág. A népszerű színház ilyen apróságoktól is emelkedettebb lesz. Megtiszteli a nézőket (akik valljuk be, az életben manapság egyre kevesebb kedveskedéshez juthatnak — ingyen.) Persze, nem lehet lefizetni bennünket. Nem is ez a szándék. Mindemellett nem ejtenék szót az egészről, ha csupán magát, az előadást csak felvezető gesztusról lenne szó. Dehát a bemutató is megérdemli az elismerést. Nem az döbbenti meg az embert igazán, hogy mennyire aktuális ez a Görgey-komédia, a Komámasszony, hol a stukker? — hanem jóval inkább az, hogy miért lehet az. Keletkezése után 21 esztendővel miért értjük világosan minden utalását? Két eset lehetséges: hogy remekműről van szó, vagy inkább, hogy lényegileg tapasztalatokból építkező megítélésünk mit sem változott. A kizárólagos hatalom kerüljön bárki bármely társadalmi réteg kezébe, zsarnokokat és kiszolgáltatottakat teremt. S mégha sikerül is megvalósítani a kényes egyensúlyt e két pólus között, a végén az emberi szabadság felé vezető úton falakba ütközünk. Az egri Gárdonyi Géza Színház 1989-90-es évadának első bemutatóját tehát egy aktuális sikerdarabra alapozta. Már a választás, s a megfelelő színészcsapat összeválogatása az igazgató- főrendezőt, Gáli Lászlót dicséri. A mű ismertetésére, a fordulatokban bővelkedő cselekményre szándékosan nem vesztegetek több szót, már csak azért sem, mert a további előadások nézőit fosztanám meg attól a vibráló fesztültségtől, amely a csekély létszámú publikumot mindvégig „sakkban tartotta.” Kamaraelőadásról van ugyanis szó: a házi színpad kicsiny intim terében az ember maga is ügy érzi, mintha részese lenne a pódiumon zajló cselekményeknek (s átvitt értelemben is ez így is van). A színészek sodró erővel játszanak, nem hagyva egy lélegzetvételnyi időt sem figyelmünk elkalandozására. Rendkívül jó a csapatmunka, de egyénileg is jó alakításokat „hoznak”. Kocsis György K. Müller szerepében bizonyításra alkalmas feladatot kapott végre, és remekelt is benne. Pálfi Zoltán (Cuki, az alvilágból), Fésűs Tamás (Márton, a vidéki) megfelelő humorral és beleéléssel közelítettek az álta„A méltósá- gos” (Kelemen Csaba) és Márton (a vidéki), Fésűs Tamás (Fotó: Koncz János) luk ábrázolt figurához, még külsőségekben is igen pontosan kidolgozták szerepüket. Kelemen Csaba (a méltóságos) alakításában igen jól sűrítette mindazokat a sztereotípiákat, amelyek tudatunkban erről a típusról léteznek. Epres Attila (Kiss, az inte- lektuel) — nyilván a rendezői instukciók szerint is — kevesebb öniróniával, fegyelmezettebb, visszafogottabb (de mélyebb indulatokkal bíró) típust ábrázolt. Igen ötletes a játék térszervezése. Piros Sándor díszlete és Harák Judit jelmezei egyaránt a hangsúlyozott aktualizálást szolgálják. A premier tehát egyértelmű sikert hozott. Hogy ez mennyire hosszantartó lesz, azt a további előadások igazolják (reméljük, igazolják). Mindenesetre az első bemutató varázsát az ünnepélyes külsőségeken túl fokozta a széksorokban helyetfoglalók várakozása is. A szokványos protokoll- közönségen kívül ott volt a „szakma is” — rendezők, kritikusok, pályatársak szép számmal —, s a premiert megtisztelte maga az író, Görgey Gábor is. Úgy tűnik, az egri teátrum immár kezdi végleges helyét elfoglalni az ország színházi életében, s ez igazán hízelgő pozíció. Mindez felelősségei is jár, amelyet az érdekeltek egyetértő, támogató figyelme kísér. Jóérzéssel kezdődött az évad. Egyre több a szurkoló helybeliek körében is, ismerve az idei műsortervet, ezt meg is érdemlik, s joggal el is várhatják a társulat tagjai. Jámbor Ildikó „Tiétek a béke, nyugalom...” Kőbe vésett fájdalom... Élők voltak, kikről regélnek a sírfeliratok Már csak tapintani lehet, olvasni nem a hajdan rótt sorokat. Megroggyant a keménynek hitt kő, amelynek vésete ősöket idéz a virágillat-koszorúval körülölelt temetőben. Ahogy meglobban a sápadt gyertyaláng, gyászosan megnyúlnak a betűk, s lelkűnkben koppan- va válnak suta verssorokká a mondatok. Mind-mind egy valaha volt hús-vér emberért jajduló, kőbe vésett fájdalom... Regélnek a sírfeliratok... Ked- vesim, kikért könyörgök/ Hantomon ne sírjatok/ Ám nem ez a földi élet/Áh reménytelen kérelmek/ Itt nyugodni hagyjatok” — 1869. S egy másik, nehezen olvasható írás 1894-ből: ITT Nyugszik az uram, egy jó édesapa, ki 4 kis árvát hagyott idehaza. A z ötödiket pedig magamhoz várom. Ajándékul neki sírhantom nyitóm. Szerencsétlen halálnak jutám.” Az alábbi pedig kelt 1925-ben: „ITT Hagyta férjét 4 árva gyermekét kik őt gyászolják hullajják könnyüket mert ijen jó anyát nem találnak többé. Ide vágyik, hű férje...” Üzenet az élőknek —1932: Jaj Gyázos emlék keserű bánat, hogy itt kellett hagynom kedves családom kedves feleségem. Sírhacc is értem. Mert közietek rövid ideig éltem. Küzdöttél szenvedtél igazán szereiéi, Kivel boldogan éltél.” És egy fájó vallomás 1943-ból: Ojan voltál köztünk mint a napsugár, elmentél itthagytál pedig mi szivünk érted nagyon fáj. Soha nem feledünk most is a miénk* vagy örökké szeretünk, csak a viszontlátás minden reménységünk. Megállunk némán a sírhalom felett Zokogva áldjuk Drága emlékedet. ” És jött a háború... Idegenben hősi halált haltál, szivünkben örökre mély fájdalmat hagytál.” —1942. Egy másik 1945-ből: Kinek teste idegenben nyugszik/Emléke köztünk örökké él/ Rövid volt életed, hosszú a bánatunk/ kedves fiam, örökké siratunk.”S egy korábbi háborús sírkő üzenete, 1919: Rövid volt életed, örök a bánatunk. Drága jó fiunk örökre siratunk/ Addig siratunk egyetlen jó fiúnk/ Míg hozzád el nem jutunk. ” Dátum nélkül kortalanná vált, de a világégésre utalnak a következő feliratok: A gépmadár lehullott a porba/ Betelt a bátor pilóta sorsa.” Vagy: „Míg más az életét menté a veszély láttán/ Te bombazáporban megálltál a vártán.” Ahol gyermekek nyugszanak ••• Szinte minden temetőben van egy „gyermekkert”, ahol az apróságok nyugszanak, s ahol szívbemarkolóbb a fájdalom, íme: Arany volt a szived, arany a lelked JÓZSIKA élt 6 évet.” Gyakori a kis fejfákon a felirat: Ne zavard a csendet/ Mely e sír körül lebeg/ Itt egy édes jó fiú/ Fáradt teste szendereg. ’’Vagy egy másik: „Csak az tudja mi az igazi fájdalom/ Kinek gyermekét fedi már sírhalom.” Ennek hosszabb változatát olvashattam egy 16 éves ifjú fejfáján: Búcsúzás nélkül mentem/nem gondoltam arra, hogy vissza nem térek. / Csak az tudja mi az igazi fájdalom/kinek gyermekét fedi a sírhalom. ” Nem kevésbé szomorú szavak kerülnek a hantok fölé a hozzátartozók, szülők elvesztésekor. Az alábbiakat jegyeztem fel a temetői séták során: Életed jósággal virult/ Halálod örök gyászt hozott.” Vagy: Valahányszor e sírkőre ragyog a napkelet/ annyiszorgondol rád a hű hitvesi szeretet.” Egy másik síron ez áll: Bánatos szivünk a fájdalomtól vérzik/ E fájdalmat feleséged és gyermekeid érzik.” „Életedben mindig jót és szépet adtál/ bánatot csak egyszer, amikor itt hagytál.” „Szereteted vetett/ Szereteted aratott./ Szerető nejed és fiacskád.” 1939-től: Oly korán van mégsem bánom csendes nyugtom/ Itt találom jó hitvesem ide várom.” És egy negyven évvel későbbi sirató: Hideg téli este volt/ Mikor a szó az ajkán elfagyott/ Nekem pedig gyászt, bánatot és két árvát hagyott.” A szülőkről: Tiétek a béke a nyugalom/ miénk a bánat a fájdalom./ Gyermekeik.” Vagy: Szülőket feledni nem lehet/ szivünkben tovább él a szeretet.” Az Égnek ajánlva... A régi sírok felirataiban élnek tovább a bibliai idézetek, de a vallásos emberek fejfáin az imádságok sorai sok-sok helyen felfedezhetőek. Mint például ezek: Én vagyok a feltámadás és az élet. ” Vagy: Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én sírom fölött is megáll.” S egy gyermeki kérés: „Nemes volt szivük minden dobbanása/ legyen poraikon az ISTEN áldása.” Égy másik felirat: Rövid életem véget éré/ Testem ide sírba téré/ Uram Jézus, légy velem/ Bocsáss meg mert vétettem.” S egy hasonló 1973-ból: ITT Nyugszik Jézus nevében egy jó apa-anya/ Hamvaitokat őrizze a béke angyala./ (Fotó: Perl Márton) Kik az életben pihenést úgyse ismertetek/ nyugodjatok békében, felejthetetlenek. ” A fantáziára bízva ••• Egy-egy sírhalom fölött költői idézet olvasható, másutt lírai feliratot rajzoltak a festői kezek, de utalnak sorok az utolsó kívánságra, vagy foglalkozásra is. Egy színész sírkövére került a Sha- kespeare-idézet: E koponyának egykor nyelve volt.” S egy Csokonaikor a *Reményhez című versből: Rám ezer virággal szórtad a tavaszt. ”De ilyen is található: Ha meghalok, jó emberek, anyám mellé temessetek. ” Vagy: Mondjátok meg kis virágok/ látom e még akit várok/ Virágot egyedül csak neked szedtem/ A világon egyedül csak neked hittem. ” Aztán a megnyugvás hangja: Olyan jó itt megpihenni/ idelenn már nem fáj semmi/ nincs csalódás nincs fájdalom/ csak csend béke és nyugalom. ” S van, aki — feltehetően — így fogalmaztatott: Áldott hely a sírgödör/ bú, baj ott már nem gyötör. ” Epilógus... Amíg csonkig ég a gyertyaszál, annyi minden átfut az ember fejében. Emlékek, jóízű kacagások, örömök és közös bánatok, amelyek elmúltak egy- egy szomorú nap után. S marad helyettük valami űr a lelkűnkben, az életünkben. Lám, ezt a soha nem feledhető érzést is kibetűzhetik egykoron utódaink, hiszen 1972-ben kőbe vésetett: „Nem az a fájdalom, amely jajszóba fúl/ vagy amelytől köny- nyes lesz a szem/ hanem amit hordozunk egy életen át/ csendesen...” Szilvás István Átmeneti, ám mégis a jövő reményeit fakasztó korunkban, mintha mostohagyermek lenne a költészet. Aligha vitatható, hogy a felgyorsult történések idő és energiarablóak, s jóval kevesebb üres órát szánhatunk az elmélyült szemlélődésre. Talán rá se révedünk, hogy e létszükséglet mellőzésével hűvösebbé, közömbösebbé, érdektelenebbé válunk. Külön veszteség az, hogy nem figyelmezünk a régvolt poéták üzenetére, holott hagyatékuk nap, mint nap kamatozna számunkra. Szerencsére akadnak olyanok is, akik emlékeztetnek bennünket mulasztásunkra. Méghozzá úgy, hogy megszólaltatják azokat, akiket akaratlanul is némaságra ítéltünk. Efféle küldetést vállalt A hét költője című mindig magvas sorozat alkotógárdája. Meglátásom szerint az sem véletlen, hogy legutóbb Balassi Bálintra voksoltak. Mindenekelőtt adósságot törlesztettek. Kellett ez, mert középiskolás diákjaink vele kapcsolatban csak bántó sablonokat, a literatura prosztsztalinista vetületű közhelyeket emlegetnek, s fogalmuk Álarc sincs arról, hogy ki volt ez a vérbeli reneszánsz személyiség, akit keresztes sőrsa konfliktusok regimentjével kínzott. Zavaros évtizedekben kereste a felemelkedés, az anyagi, a hierarhiális érvényesülés lehetőségeit, s közben kutatta, vizsgálta, emésztette önmagát, birkózott joggal feleselő lelkiismeretével. Olyany- nyira, hogy néha kizárólag általa teremtett istene maradt, oltalmat nyújtó, pillanatnyi megnyugvást kínáló menedéknek. E golgotás szituációk szülték most is modernnek ható költeményeit. Érthető, ugyanis kálváriajárása a XX.századi, ráadásul hamisítatlan magyar ízeket sugall. Ha sorait olvassuk, töprengő lényünkkel is szembesülünk, s hatványozottan valljuk azt, hogy arra a jelképes, arra az ígéretesebb túlsó parrtra csak a soha meg nem kérdőjelezhető, örök erkölcsi értékek segítségével jutunk át. Ez a testamentum megbecsülendő, továbbviendő. Különösképp, ha nyomatékolják a tartalmas mementót. Úgy ahogy ezt a négy program tette: igényesen, értően, színvonalasan. nélkül Mögöttünk a fokozatosan feltérképezett múlt sokkoló információival. Azt hinnénk nem érhet már meglepetés, tisztában vagyunk mindazzal ami vétség, brutalitás volt. Sajnos túlzott a derűlátás, mert azok a messzeűzött árnyak csak kísértenek. Erről győzött meg minket a 168 óra egyik riportja. Rádiós kollegánk azt a polgárt kérte mikrofonhoz, akit ép ésszel elmegyógyintézetbe zártak. Innen csak úgy szabadulhatott, hogy megszökött. Nem titok az, hogy az ilyen vakvágányra terelés, homálybaparancsolás a pártállam, illetve állampárt kelléktárában szerepelt. Az elszomorító az, hogy mindezek eltűnésével is érvényesülnek azok a beteges beidegződések. Azokban, akik félve,' meghunyászkodva szentesítették az egyéniségtiprást, a megalázást, az alapvető jogok nyers félresöprését. Az viszont biztos, hogy a nyilvánosság feltárja azt, ami az álarc mögött rejlik. Mind ütemesebb tempóban. Nem árt mégse riadóztatni, hiszen az a farkas csak így takarodik el a kertrek alól. Előrejelzés Az a szimbolikus meteorológiai prognózis egyértelműen nem kedvez a kaméleonkodásra berendezkedetteknek. Tolerálja viszont az őszinte valóságfeltárást. A Vasárnapi Újságban a BM képviselője visszatért a komoly feltűnést keltő százhalombattai ügyre, annak az ifjúnak az esetére, aki esti sétára vállalkozott, de soha többé nem ment haza. A szülők kétségbevonták az öngyilkosságot, kifogásolták az eljárásmódot, s valami mást, valami szörnyűt gyanítottak. Nem voltak egyedül, ezért szimpatikus a megrázó történet alapos körüljárása, amely bizonyította, hogy az a döbbenetes vélekedés az érthető, ám mégis felfokozott bizalmatlanságból származott. Ez ugyan nem enyhíti a fájdalmat, az érintettek gyászát, mégis hasznos és tisztességes látlelet közéletünk nemcsak pesszimizmust sugárzó állapotáról. Gyógyhatású pirula, amely megkönnyíti a mind szabadabbá váló gondolat majdani viadalmait. Országszerte. Pécsi István Szenzációs magyar agyműtét A világon eddig páratlan agyműtétet végeztek Magyarországon az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben. Dr. Horváth Miklós és dr. Pásztor Emil professzor orvoscsoportja egy nyaki idegdúcból kivett szövetdarabot ültetett át az agy megfelelő területébe. A műtétet megelőzően súlyos Parkinson-kórban szenvedő 42 éves beteg állapota kielégítő. Dr. Pásztor Emil és Dr. Horváth Miklós a műtéti területről készített röntgenképet tanulmányozza. (MTI-fotó: Cser István)
