Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 4., szombat HÉTVÉGÉ kérdés válasz Kaposy Miklós „A kipécéz ett hatalmasságok már nem mernek megsértődni../’ — Önről, mint a Rádiókabaré főmunkatársáról, a rádió Karinthy-színpadának szerkesztőjéről, tudom, hogy 1933-ban született, következésképpen 1951-ben érettségizett. Hol?. — Sehol és semmikor. Mert érettségi közben — 1951. június 4-én — még a Népsport jövendőbelijeként voltam golyóstollnak, jegyzetblokknak, írógépnek várományosa, s másnap, hipp- hopp, már csákánnyal, ásóval, talicskával harcolhattam a békefront rám eső szakaszán, Kun- szentmártonban, mint kitelepített. Az építőipar tervfeladataival nenj tudtam maradéktalanul azonosulni, nem igazán vált szívügyemmé a téglagyártás. Teljes mélységében fel sem tudtam fogni, hogyan is csöppentem ide. Felfelé ívelő teljesítményem visszhangot kelthetett a téglagyár vezetőségének berkeiben is, mert még azon a nyáron kiemeltek. Kazánházi segédmunkás lettem. Ne tessék ezt a funkciót lebecsülni, bizalmi állás volt ez. Nézzünk csak szembe a tényekkel... Az üzem szívének számító gőzgép közelébe engedni egy osztályidegent, nem akármilyen kockázatot jelentett. Az e tevékenységhez használt vastalicskám önsúlya egy mázsa 50 kiló volt, órabérem viszont 1 forint 73 fillér. Viszont jó melegben lehettem nyáron, mert télire a gyár leállt. Természetbeni juttatás e munkakörhöz nem járt. Arról magam gondoskodtam. Naponta hazavittem egy aktatáskányi szenet az aprajából. A társadalmi tulajdon ilyetén dézsmálására azért kellett vetemednem, mert másmilyen tüzelőnk, jegyünk, jogunk, utalványunk nem adatott. Az idős kulák házaspár, akihez betelepítettek bennünket, trágyát nem adott — ők azzal tüzeltek —, de azt megengedték, hogy a csikó-sparheltjükön apám néha kotyvasszon valamit. Meg kell még említenem, hogy abban a padlásfeljáró-kamrá- ban, amit lakhelyünkül jelöltek ki, villany, ablak, padló, kályha, kéménylyuk és ezekhez hasonló luxusberendezések nem voltak. 1952 tavaszán áthelyeztek egy állami gazdaságba, ahol tovább mérhettem csapásaimat az imperializmusra. Kivezényeltek gyapotot kapálni. Az állami gazdaságban ekkor tetőzött a gumi- pitypang-kampány, és a felsőbb hatóság bennünk vélte megtalálni e tervcél megvalósításának kádertartalékát. Az agrárszektor föllendítésében főleg apám járt élen, aki — 70 százalékos hadirokkant lévén — állandóan két bottal közlekedett. Az egyik helyébe most kapát adott a rendszer, de 58 évesen már képtelen volt elsajátítani bot és kapa szinkronműködtetését. Bizony előfordult, hogy egyensúlyát veszítve, a bottal kapált és a kapá- - val botozott, míg egy vesevérzés végképp ágynak döntötte. — Ilyen előzmények után különösen izgat, hogy hogyan is lett önből humorista... — Testvérem nem lévén, ifjonti éveimet írással próbáltam agyonütni. Tanáraim korán meg- utáltatták velem a betűvetést füzeteim külalakja miatt. Matematika- és fizikaórán viszont vicces regényeket körmöltem az utolsó padban, magyartanár-igazgatóm, Pálmai Kálmán cinkosságával. Humoreszkeket is írtam a későbbLközlés reményében. Ad- dig-addig foglalatoskodtam a szatíra emlőivel, mígnem 17 éves koromban első dijat nyertem egy novellapályázaton. Feleki László volt a zsűri elnöke. Ezután P. Katalin néven publikáltam. Ö volt az első arám, s velem íratta a faliújságcikkeit. A negyedik cikk után ki is nevezték személyzetissé. A kitelepítés után a Nemzeti Színházban statisztáltam, aztán 1960-ban mérleget készítettem, hogy van-e értelme az életemnek. Ebben az évben a mainál jóval kevesebb folyóirat, újság, színház és kiadó állott az érvényesülni óhajtó titánok rendelkezésére. Szereztem egy kimutatást: az idő tájt hétszáztíz magyar állampolgár számított hivatalosan nyilvántartott írónak, egyszersmind háromezemégyszáz újságíró-szövetségi tag ontotta a kéziratokat kis hazánkban. Eny- nyien már befutottak. De hol lehet áttörni a már elismert profik ellenállását? A Ludas Matyi frontszakaszán tételeztem fel a legkisebb ellenállást. Akkor ott szuperválogatott működött: Ta- bi, Darvas, Gádor, Feleki, Mikes, Somogyi, Stella. A taktikám az volt, hogy egy fokkal jobbat és főleg meghökkentőbbet kell írnom, mint a leggyöngébb belső munkatárs. Mikes, akitől első fokon, és Tabi, akitől legfelsőbb szinten függött a kéziratok sorsa, kifejezett jóindulattal fogadott, s már a harmadik próbálkozásomat közölték. Elkezdtem ontani a kéziratokat a Ludasba, volt olyan szám, amelyikben három- négy írásom is megjelent. így figyelt föl rám a rádió. Ott kezdtem külsőzni 1959-ben. Lassacskán elterjedtem a rádió épületében, a szerkesztők kézről kézre adtak, igazolva a korábbi tételemet, miszerint a humor hiánycikk. Mind több műsorhoz kértek fel, a legkülönbözőbb helyekre írtam úgyszólván minden lehetséges rádiós műfajban. Riportjaim, tudósításaim is rendre elhangzottak, és híre ment, hogy bármely témában másnapra szállítok botránymentes kéziratot, legyen az gazdaságpolitikai bökvers, kacagtató összekötő szöveg, erkölcsnemesítő publicisztikai szózat vagy kulturális álproblémákat piszkáló, kötekedő glossza. A Rádiókabaré is fölkért, először külsőzni. Utóbb egyik szerkesztője át akart igazolni a televízióba, de csak úgy engedték el, ha utódot állít. Néhány műsorába már bedolgoztam, ismert, beajánlott. Minden kérdezősködés nélkül leszerződtettek, előbb havi hatszáz, később ezer forinttal. Önéletrajzot is kellett beadnom. Habozás nélkül beírtam egész bűnlajstromomat: miniszteri tanácsos apámat, az NSZK-ba kivándorolt anyámat, nagyszüleiül klerikális vonatkozásait, első hitvesem kulák származását, a kitelepítést, azt, hogy az egyháznál voltam adószedő, egyszóval mindent. Mint az a bizonyos állatorvosi ló, káderanyagom minden pontja beteg volt. Le kell szögeznem, hogy családi múltammal kapcsolatos kérdést, utalást, szemrehányást mindmáig, tehát 1989 októberéig senki nem intézett hozzám. — Akárcsak mások, jómagam is úgy vélem, hogy a hatalom képviselői bizony bele-bele- szóltak a rádiókabarék készítésébe. Csak azt nem tudom, mindezt miként követték el... — 1962-ben még a rádió szilveszteri kabaréját — az elsőt, amelynek készítésében tanuló szerkesztőként részt vehettem — négytagú pártközpontbeli elfogadó bizottság hallgatta le: Szirmai István, a Politikai Bizottság tagja, a KB kulturális titkára, Orbán László, az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályának vezetője, Darvasi István, az agitációs és propagandaosztály helyettes vezetője, valamint Ac- zél György művelődési miniszterhelyettes. A kultúrkorifeusok és a kritika szemében akkoriban az egész műfaj még amolyan megtűrt maradvány volt, rossz szagú, szegény rokon. Patyolat, házkezelés, közlekedés, kereskedelem — ezek voltak a tematikus gettó határai. Ha valamely szellemi teljesítményt sértően alacsonyra akartak leárazni, egyetlenjelző elég volt a sárba tiprásá- hoz: amolyan kabarészínvonalú. Vagyis alpári, idejétmúlt, feleke- zeten kívüli, polgári csökevény. A rádió elnöksége viszont a mi oldalunkon állt a kultúrpápákkal szemben. Az elnökségi műsorelfogadások akkortól ilyen jókedvű megbeszélésekké szelídültek. Becsületemre kijelentem, hogy huszonnyolc év alatt egyetlenegyszer sem szóltak bele abba, hogy mi legyen a műsorainkban, és abba is igen-igen ritkán — évente talán egyszer-kétszer —, hogy mi ne legyen bennük. Hát mi ne legyen bennük... A határainktól keletre, északra és délre zajló eseményekre szót se vesztegethettünk. Ez kategorikus szabály volt. Nemcsak a legközelebbi szomszédság viselt dolgait illetően tartottuk a szánkat, Kína és Albánia is ugyanebbe a kategóriába tartozott, mint akasztott ember házában a kötél. 1967-től aztán a közelebb keleti fejlemények kommentálásától is tartózkodnunk kellett, mivel a vereséget szenvedett arab országok iránti rajongás államvallás volt. A nyugati orientációban sínylődő testvéreiket viszont azért nem piszkálhattuk, nehogy megsértődjenek, s kivegyék pénzüket a nemzeti bankunkból. Volt rá példa... Ki nem ejthettük például a disszidálás, disszidens kifejezéseket. Ha valaki elfelejtett időben hazatérni, annak a nevét sem ejthettük ki többé, a hangját is ki kellett vágni a magnószalagjainkról. Néhány társadalompolitikai zsákutcába is tilos volt behajtani. Hamarjában a kisnyug- dijak vásárlóértéke vagy a pedagógusok fizetésrendezésének elhalasztása jut az eszembe. 1964- ben új KB-titkár, Pullai Árpád szállt le közibénk, megáldani vagy széttrancsírozni szilveszteri műsorunkat. Tartottunk tőle, kemény gyerek hírében állt. Lehallgatott a műsorból vagy egy órát, nevetni sem átallott olykor, majd szünetet kért, s ezt mondta: nézzék, elvtársak, én ehhez nem értek, engem ide kivezényeltek, hagyjanak békén, ezentúl csinálják, ahogy tudják. Azzal távozott. Azóta szilveszteri műsoraink elfogadásai céljából delegátust a „Fehér Házból” nem küldtek. Ez onnantól a rádió elnökségének joga. — Az elmondottakból az következik, hogy mostanság jóval könnyebb kabarét csinálni, mint a megelőző időszakokban. Jól gondolom? — Feltétlenül könnyebb, mert már az öncenzúránk sem működik. Könnyebb, mert senki se szól bele. Ugyan mit is mondhatna... Könnyebb, mert a kipécé- zett hatalmasságok már nem mernek megsértődni, mivel sértődéseiket is azonnal közreadnánk. Lásd: Stadinger István visz- szavonultatása. Könnyebb, mert mind a bel-, mind a külpolitikai események ezrével kínálják a ziccereket. Könnyebb, mert immár kevesebb az eszkimó és több a fóka. De nehezebb is, mert sokan, akiket korábban a kabarészerzők figuráztak ki, most nem várnak ránk, hanem önmagukat teszik nevetségessé. Nehezebb, mivel a hatalmi centrumok szétszóródtak, így a mi indulataink és a közönség figyelme is felhígult. Aczél, Berecz, Czibere, Grósz távoztával most ugyan kin lehet röhögni..? Szakmailag is nehezebb. Utánpótlás alig van. Nem tolonganak sem írók, sem előadók. Honoráriumkeretünk nem változott, a legjobb műve-- kért is Csupán szánalmas összeget tudunk kiutalni. A televízió a rádiós tiszteletdijak tízszeresét fizetheti a szerzőknek is, a színészeknek is. Ott viszont csupán alkalmi és esetleges a műfaj jelentkezése. A megfogyatkozott szerzőgárda fárad, kiürül, konformi- zálódik. Aki hakniban eladható, miért körmöljön óraszámra tizedannyiért? Áz erkölcsi siker — ha van még ilyen egyáltalán — ma már ugyan kit ambicionál...? — Ezeket hallva, nem valami rózsásnak látom a kabaré jövőjét. Vagy tévednék? — Huszonnyolc rádiós szilveszternek voltam társszerkesztője — nem miattam voltak jók —, és öt tévés szilveszternek is — nem miattam voltak rosszak. Torokszorító veszteséglistákat tudnék felsorolni a műfaj nagyjai- ból, akik már mindig hiányozni fognak. Valamikor — nem olyan rég — még elképesztően nagy jelentősége volt a rádiószilvesztereknek, tényleges fontosságuknál jóval nagyobb. Az intézmény egész éves teljesítményét ítélték meg azon, hogyan sikerült az utolsó nap utolsó műsora. Ma már a tévészilveszterek fölött is vállrándítva tér napirendre az ország, s ez így van rendjén. Sehol a világon nincs ekörül olyan fokozott csinnadratta, mint miná- lunk. A műfaj jövőjét illetően addig látok el — s annyira vagyok derűlátó —, amíg Farkasházy Tivadar, Sinkó Péter, Verebes István, Árkus József, Nagy Bandó András, Trunkó Barna bírja szusszal, kedvvel, idegekkel. De miért pont a kabarét illetően lehetne megbízhatóan jövendölni, amikor még a marxizmus jövője sem biztos... — Elárulná, hogyan viszonyul a különféle díjakhoz, kitüntetésekhez, elismerésekhez? — Kitüntetéseim felsorolása nem tart napestig. Az elsők között kaptam meg a Karinthy-gyűrűt, amelyre — a legszerényebben szólva is — úgy vélem, rászolgáltam. És két ízben terjesztettek fel József Attila-dijra, ami akkor is igen megtisztelő, ha idáig nem kaptam meg. De a közönség — szerencsére — nem a dijakról ítéli meg egy produkció vagy egyes szereplők értékét. Arra még senki se váltott jegyet, hogy megnézze a kiváló művész színigazgatót. Jegyet Bodrogi Gyula személyisége kedvéért váltanak. Ha vasárnap délelőttönként a nyitott ablakokból vagy a sétálók zsebrádióiból a Magyar Rádió Karinthy-színpadának műsora szól, számomra ez érdemlegesebb kitüntetés, mintha a vitrinben volna még akárhány. — Az előbb a kabaré jövőjéről kérdeztem. Ha az országunk sorsával kapcsolatos prognosztizálásra kérném, vajon mit mondana? — Ha a kormányzat további megszorításokkal nem teszi újabb próbára a nép türelmét, ha elég tőkét kapunk nyugatról és elég önállóságot keletről, ha rátermett és tisztességes vezetők veszik át a hatalmat a húszezer kulcspozícióban, ha az új körülmények megteremtésével is annyit foglalkozunk majd, mint az elmúltak temetésével, ha a szélsőbal és a szélsőjobb soha többé nem juthat fegyverhez, ha vissza tudják adni a földműves bizalmát, a munkás kedvét és az értelmiség hitét a fáradozása hasznosságában, ha a fiataloknak tudnak munkát adni és a nyugdíjasoknak ennivalót, ha nemzeti jövedelmünk itthon marad és nem külföldi vízlépcsők vagy csővezetékek és bankok viszik el, ha úgy tudunk exportálni, hogy kapunk is érte valamit, ha a törvény előtt mindenki egyenlővé válik, és az állam vissza tudja szerezni hitelét polgárai előtt, szóval, ha minden jól megy, akkor négyöt év múlva már lelassulhat a helyzet további romlása. Sárhegyi István Aranyárat drágakövekkel Párizs: A Musée du Petit Palais-ban mutatják be 1989. október 20- tól 1990. január 28-ig a Cartier-alapítvány egyéb műkincseivel együtt az 1926-ban készült arany és zománc Misztérium Órát, amelyet az alapítvány Faruk egyiptomi királytól vásárolt vissza. Az óra kvarccal, ónixszal, korallal és gyémántokkal van kirakva. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Új telefon magyar—lengyel együttműködéssel Radom, Lengyelország: Falra szerelhető, konstrukciójában és küllemében egyaránt új telefonkészülék, amelyet a helyi telefongyárban kezdenek meg gyártani, magyar — lengyel együttműködés keretében. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)
