Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-29 / 283. szám
V 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 29., szerda V Ahogy az egri Dobó gimnázium két nyugdíjba vonuló vezetője látja Miért szorít ma az iskolaigazgatói szék? Nagy visszhangot keltett, hogy a megyeszékhely egyik legpatinásabb intézménye, a Dobó István Gimnázium igazgatói széke megürült, de nem tudtak kinevezni vezetőt. Belülről végül is — visszalépés után — nem volt pályázó, viszont a három külső jelentkezőt nem támogatta a tantestület. Ezt különféleképpen magyarázták, értelmezték a kívülállók. A két nyugállományba vonuló vezetőt, Dienes Tibor igazgatót s Fejér Barna igazgatóhelyettest kérdeztük arról, hogyan látják az intézményt, s az utódlás körül kialakult helyzetet. Mindent, az egész életet... A másság ára — Először azt kérném, hogy röviden fogalmazzák meg: mit is jelent az önök számára a Dobó! Dienes Tibor: — Minden ember életében akadnak sorsfordulók, a nyugdíjba vonulás ilyen. Át kell tekintenünk, hogy mit sikerült megvalósítani abban a történelmi folyamatban, amely az iskola közel száz évét jelenti. Ez egy iskolája Egernek, de sajátos arculattal rendelkező, ez a Dobó... Ifjú életem kezdetén négy évet tanítottam az egri tanárképző főiskola nyelvészeti tanszékén, mint tanársegéd, s 17 évet azon a megyei tanácsi osztályon, amely a művelődésüggyel foglalkozott. Amikor szóba került, hogy igazgatónak ide kerülök, ez hallatlan lehetőséget jelentett számomra. A Gép- és Műszeriv pari Szakkközépiskola 1969- ben két év közös igazgatás után önállósult, s én akkor jöttem ide. A tantestület szívesen fogadott, s én úgy láttam hozzá feladataimhoz, hogy csak a kollektívával közösen lehet jó elképzeléseket megvalósítani. Fejér Barna: ■— Nekem tulajdonképpen mindent jelent ez az iskola, az egész életet. Hogy miért? 1950-ben, mikor végeztem, felhívtak a minisztériumba, hogy hova akarok menni elhelyezkedni. Én a szülőhelyemet, Szabol- csot jelöltem meg. Ott viszont azt mondták, hogy egy nagyobb gimnáziumba kerülök, megkaptam a papírt, s jöttem Egerbe. Akkor jártam itt először, de itt ragadtam. Itt töltöttem fiatal éveimet, későbbi esztendeimet, s most már itt maradok idős koromra is. Akkor ez egyedüli gim— Érdekes nézőpontból fogalmazta meg Fejér Barna a véleményét. Tehát a különböző tanügyi kísérletek, reformok után voltaképpen eredeti szerepébe került az iskola. Nem volt-e felesleges ez a sok vargabetű? D. T.: — Nem hiszem, mert ezek a próbálkozások éppen azt bizonyították, hogy az iskola az élet új jelenségeinek megfelelően próbál kezdeményezni. Már a hatvanas évektől tanították például a gépi forgácsolást, szakmát adtak az érettségivel együtt. Az erdészek 25 esztendőn keresztül itt szereztek képesítést. Aztán olyan feladatot is kaptunk, hogy a honvédkollégisták képzésével is foglalkozzunk. Közben különböző tagozatok (orosz, angol, ének) alakultak ki a magas színvonalú oktatás érdekében. A legjobb szakembereinket aztán el is vitték a főiskolára tanítani. Rögös utak voltak ezek. Mindehhez hozzá kell számítani a reOperaházunk együttese a közelmúltban felújította Ciacomo Puccini két egyfelvonásosát, A köpenyt ész Gianni Schichit. Ezzel emlékezett a két mű fordítójára, Nádasdy Kálmánra, aki november 25-én lett volna 85 esztendős. A Budapesten született Nádasdy (Graff) Kálmán tulajdonképpen zeneszerzőnek készült, de 1922-ben segédrendezőként szerződtették az Operaházhoz. 1925-ben a Zeneművészeti Főiskola hallgatójaként négy évig Kodály Zoltán növendéke lett. Utóbb mégis vonzotta a színház, 1933-tól visszakerült az operai társulathoz, de már rendezőnek. Pályatársai a színházművészet polihisztorának nevezték, mert Dienes Tibor náziuma volt Egernek, nagyon rangosnak számított. Ez a helyzet sokat változott, s nem az iskola hibájából. Közben szakközép- iskolává formálták, inkább az a jelleg domborodott ki. Most végre ismét tiszta profilú gimnázium lett, de hát már több ilyen van a városban. Azt várom és azt kívánom, hogy visszaszerezze az intézmény azt a tekintélyét, ami akkor jellemezte, mikor ide kerültem. Hogy összegezzem: én itt kezdtem, itt fejlődtem ki, szerencsésen olyan kollégákkal találkoztam, akik sokat segítettek. Az igazgatóhelyettesi megbízatást 1978-ban kaptam meg. formokat, úgyhogy ez így együtt heroikus feladat volt. Ezért én is örvendetesnek tartom, hogy visz- szatértünk az egyprofilú iskolához, a gimnáziumhoz. Létjogosultságát mi sem igazolja jobban, mint hogy a jelenlegi értelmiség túlnyomó többsége a gimnáziumi osztályokból került ki, az onnan jelentkezők 70 százalékát felvették egyetemre. Ezután legfontosabbnak tartom a nyelvtanítás, a matematikaoktatás, s más természettudományi képzés erősítését, ezen belül kitüntetett helye van a számítástechnikának. Jövőre egy komplex művészeti jellegű osztály is indulhatna. F. B.: — Ezt az utóbbi tervet én is reálisnak tartom, ilyen irányban van múltja az iskolának. Például nagyon komoly filmesztétikai képzés volt itt mindig. Ezenkívül magas szinten tevékenykedtek színjátszóink, énekkarosaink, s igen igényesek voltak olyan rendkívüli tehetséggel rendelkezett, amiért méltán kapott háromszor is Kossuth-dijat és kiváló művész kitüntetést. Amint múlt az idő, főrendező lett belőle, majd az Operaház igazgatója. Mi volt csodálatos rendezői tevékenységének titka? Mindenekelőtt az, hogy hatásosan és eredményesen ragadta meg a szereplők és a kórus színészi feladatait is. Egyaránt értett az operák, prózai darabok, operettek, film- és rádiórendezésekhez. Felejthetetlenek voltak rendezései, hogy csak néhányat említsünk az opera műfajából, Bartók: A kékszakállú herceg vára, Kodály Zoltán: Székelyfonó, Mozart: Don Juan, Beethoven: Fidelio, Puccini: Turandot. Renrajztanáraink is. Ezek szerint kialakultak a feltételek, ezt az újszerű lépésünket már megfelelően megalapoztuk. Szakmai szempontok miatt — November 15-től már jól megérdemelt pihenésüket töltik. Milyen lélekkel távoznak, tudván azt, hogy nem sikerült pályázat útján, kinevezéssel megoldani az utódlást? D. T.: — Gondot jelent ez számunkra, hisz mindketten itt töltöttük életünk jelentős részét, s szerettük volna biztos kézben tudni az utódlást. Legideálisabb- nak azt tartottuk volna, ha a tantestület köréből akad pályázó, aki vállalja az iskolavezetés nem könnyű feladatát. Ilyen elképzelést néhányan dédelgettek, s többen alkalmasak is lennének, hogy úgy mondjam: volt utánpótlás-nevelés. De ők belülről látják a vezetés nehézségeit, mert nemcsak az állandóan változó elképzelésekkel kell megküzdeni, hanem a hiányzó anyagi feltételekkel is. Mi éltünk azzal a lehetőséggel, amit az oktatási törvény a belső demokratizálódásban nyújtott, de ehhez hiányzik a háttér. A nehézségeket látva gondolták meg a szóba jöhető pedagógusok. Nem is szólva arról, hogy mennyire becsülik meg az igazgató munkáját. Az 1800 forintos igazgatói pótlékomat egy tanár játszva megszerzi túlórákból. Nemrég pécsi kollégákkal beszéltem, ahol a szakszervezet kiharcolta, hogy 6 — 12 ezer forint közötti összeggel díjazzák a vezetői teendők ellátását. Akik kívülről jelentkeztek, emberileg alkalmasak s felkészültek voltak, csak éppen az alapvetően szükséges szakmai gyakorlatuk hiányzott, amit a miniszteri rendelet is előír. Az iskolák gondjait belülről kell ismerni, nemcsak vezetői szintekről, ha valaki vállalja közvetlen irányításukat. Ennek a feltételnek pedig — úgy érezte a tantestület — a jelentkezők nem feleltek meg. Nem azért, mert a politikai közhangulat az „ejtőernyősök” ellen van, bár nyilván ez is közrejátszott a döntésben. De a szakmai szempontok voltak elsődlegesek. F.'B.: — Olyan ember szükséges az iskola vezetőjének, aki szakmailag magasan képzett, s emberi tulajdonságai alapján is el tudja látni feladatát. Ha anyagilag és erkölcsileg igazán megbecsült állás volna, biztos többen vállalkoznának rá. Mi lesz a megoldás? — Ezek szerint nem a tantestület szétesettsége akadályozta meg az utánpótlást, hanem inkább az, hogy nagyon is szorít mostanában az iskolaigazgatói szék... D. T.: — Tantestületünk nagyon értékes emberekből áll, akik autonóm egyéniségek. Úgynevezett nagy tanárok is vannak és lesznek köztük. Bízunk abban, hogy lesz bennük elég erő, hogy továbbviszik, amit dezésével eljutott olyan híres dalszínházakba, mint a milánói Scala vagy a bécsi Staatsoper. Egészen természetes, hogy a magyar színészképzés sem tudta nélkülözni Nádasdy Kálmánt, aki elfoglaltsága mellett még a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanári, majd főigazgatói posztját is elvállalta, különleges érzékkel külön foglalkozva a tehetséges színészjelöltekkel. De hogyan látták Nádasdy Kálmánt kortársai? Amikor 75. születésnapját ünnepelték, Major Tamás így írt köszöntőjében: „Nagy Endre, Bartók, Reinitz, Kodály, Márkus László voltak a mesterei. Failonival és Klemper- rel együtt dolgozott. Akiktől tanult, akik véres harcokban feFejér Barna mi kialakítottunk, s megfelelő szintű vezetőt is találnak maguknak. — Ilyenkor mi az eljárás, mi következik ezután? D. T.: — A városi és a megyei tanács művelődési osztálya újból kiírja a pályázatot. Az előző szerencsétlen időszakban jelent meg, a nyári vakáció idején, kevés ember kezébe kerülhetett, s rövid is volt a határidő. Most februárban lát napvilágot, s három hónap elegendő lesz ahhoz, hogy a kérdés nyugvópontra jusson. Véleményem szerint addig nem szabad megbolygatni újabb választási folyamattal az iskolai munkát, ezért döntött az iskola- vezetés úgy, egyetértve a felettes hatóságokkal, hogy az átmeneti időszakban belülről, megbízással oldja meg ezt a problémát. Igazgatói megbízást kapott Hernádi Ferenc eddigi nevelési igazgatóhelyettes, helyettese pedig Homolya Lajoséi dr. Petercsák Tivadarné lett. Úgy látjuk, hogy van elég tekintélyük ahhoz, hogy az átmenetet megoldják. Az iskola munkája nem szenved törést. Mi pedig szeretnénk támogatni ezután is a további feladatok elvégzését, hiszen százéves jubileumára készül az intézmény. — Több évtizedes tapasztalataik alapján hogyan látják, mi szükséges ahhoz, hogy egy iskolaigazgató ma jól láthassa el feladatát? D. T.: — Alapvető az intézmény ismerete, a nevelőtestület támogatása, s az elkötelezettség a nép ügye iránt. Rendelkezzen olyan elképzelésekkel, amelyek szolgálják az előrehaladást, s persze megfelelő anyagiak is kellenek ehhez. Nagyon nehéz feladat a mai társadalmi-gazdasági helyzetben. Mi sok mindent elértünk, így például tatarozták kí- vül-belül a Dobót, s a hozzá tartozó Tábornok-házat is, de ma már olyan helyzetbe kerültünk, hogy a fűtés, a világítás, a taneszközök megvásárlása is komoly gondot jelent. Hogy mást ne mondjak, a számítástechnikai terveinkhez szükséges volna két IBM típusú gép, amelyek ára több mint 200 ezer forint. De hogy vegyük meg ezeket, amikor krétára is alig telik? Gábor László dezték fel az élet és a művészet törvényeit és döbbentették rá őt is az általuk megtalált igazságokra. Számára a tanulás megrázó élmények sorozata. Ezeket adja át az ifjúságnak — ahogy az ő mesterei tartották kötelességüknek, hogy megosszák vele tudásukat.” 1980. április 17-én Mikó András, az Operaház akkori főrendezője arra kérte a televízió ott forgató stábját, hogy oltsák el a fényeket, és egyperces néma csenddel adózzanak az éjszaka váratlanul elhunyt Nádasdy Kálmán emlékének... Akik találkoztak vele, mint e sorok írója is, azok számára tudása, humánuma, tehetsége örökké emlékezetes marad. Kristóf Károly A rádió bizonyos műsorainak kifejezetten használ a mind szabadabbá váló légkör. Az az érzésem, hogy mindenekelőtt a korábban is nyitottabb, a mélységekre érzékenyebb szerkesztők és riporterek fogalmazzák meg a legmarkánsabban azt a mondandót, amelyet régebben féltve őriztek, amely benső tartásuk, kiegyensúlyozottságuk erkölcsi fedezete volt. Most, hogy mind erőteljesebb ütemben hullanak le a kaméle- onság által mintázott álarcok, egyre több szó esik azokról az emberekről, akik — sajnos kevesen voltak — nem adták fel önmagukat, akik másságukért kemény árat fizettek. Ilyen személyiség a szombati Föld adta sors... -ban meginteij ú- volt nyírparasznyai református lelkész, Frenczel Bertalan. Trebitsch Péter segítségével felvillantotta egyáltalán nem könnyű sorsának áldozatos, megszenvedett fordulóit. Kendőzés nélkül beszélt arról, miként kereste helyét a világban. Először orvosi egyetemen tanult. Majdnem hitt a Rákosi-éra garantáltan hazug, buta szólamainak. Aztán riadtságból menetelt Őszinte elismerésem Juhász Juditnak, a Családi tükör „gazdájának”, hiszen legutóbb irigylendő mértéktartással kommentálta műsorának egy blokkját. A történet lényege tömörítve így hangzik: valaki sérvpanaszokkal kórházba vitette — a belgyógyászatra — 92 éves édesanyját. Éppen péntek volt, vagyis hétfőig — ahogy az már lenni szokott — senki sem foglalkozott vele. Legfeljebb az ügyeletes határozott, s kényelemszeretetből az elmerészleghez utalta az ápoltat. Lánya épp ezért csak üres ágyra lelt, amikor meglátogatta. Kétségbeesetten kutatott, míg végül meglehetősen ridegen közölték vele a tényeket. A megkérdezett szakemberek — ugye, mennyire ismerős ez az alapállás? — szakmai halandzsával kísérelték meg félrevezetni, elkábítani. Ez a „medicina” azonban nem vált be, sem a gyereknél, sem az újságíróknál. a csukaszürke csordával. Mindaddig, amíg meg nem hasonlott, s rá nem jött, hogy az új rend fogalmához társított közhelyek nem haladják meg a bárgyú szemfényvesztés szintjét. Ekkor szokatlan pályamódosításról döntött: beiratkozott a teológiára, s oklevelet is szerzett ott. Következett a vesszőfuttatások egymásutánja. Az MSZMP-s falusi kiskirályok megalázták, vérig sértették, mellőzték, akadályozták hittel hitelesített küldetésének teljesítését. Az iparba menekült, szakmát tanult, s aztán oda költözött, ahol ma is tevékenykedik, ahol nemcsak a lelkek orvosa, hanem különcnek minősített gazdálkodó is, aki nyolcgyerekes apaként a mezőgazdasági teendők körében is jeleskedik. Egykori ellenségei vak indulatát az igazságosztó történelem fékezte meg, számukra csak egy lehetőség maradt: a megkövetés, a bűnök némi katarzist szülő nyilvános bevallása. Övé viszont az a sebezhetetlen béke, amely csak a tisztességeseknek, az etikailag feddhetetleneknek dukál. Holnap még inkább, mint ma. Hallgattam a felháborító érveket, amelyek sután próbálták leplezni a közömbösséget, az adminisztrátori szemléletet. Arcpirító eset. Már csak azért is, mert nem először fordul elő ilyesmi. Jó lenne, ha az érintettek eltöprengenének azon, hogy ifjú fejjel mire esküdtek, s azt is mérlegelhetnék, hogy miért tompultak el ennyire. Tisztában vannak vele, mégis szükséges a figyelmeztetés; empátia nélkül nincs gyógyítás. Akiből ez hiányzik, menjen el bürokratának, vaskalapos hivatalnoknak. Valameddig még vegetálhat. Egyre azonban ne vállalkozzon: belső vágyból fakadó segítségnyújtásra. Semmilyen egészségügyi poszton... Pécsi István Az értelmiség utánpótlása Visszafogott felháborodás
