Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-20 / 275. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 20., hétfő Hátrányos helyzetű egészségügy? Í1 ki i 111 élni, de Levél Farhas Andráshoz, Manapság egy-egy üzem vagy gyár nemcsak a fizetéssel nyeri meg maga számára a munkatársakat. Emellett még számos szociálpolitikai vívmányt kínál, amelyek egyrésze már teljesen természetes: kedvezményes étkezést, üdülési lehetőséget, lakásépítési kölcsönt, s még ki tudja mi mindent. Ezeknek értéke különösen azután nőtt meg, miután az állami szociálpolitikai támogatás mértéke, jelentősége csökken. A megye egyik legnagyobb intézménye Heves Megye Tanácsa Kórház és Rendelőintézete, amely mintegy 2500 dolgozót foglalkoztat. Ennek ellenére nagyon kevés olyan lehetőséggel rendelkezik, amellyel már a kisebb termelőegységek is. Erről beszélgettünk dr. Kocsis István főigazgató-főorvossal. — Alapvetően különböznek a szociálpolitikai lehetőségei egy- termelő- és egy költségvetési üzemnek — hangsúlyozza elsőként. Az utóbbi egy adott pénzkeretből gazdálkodik, amelyből elsősorban az alapfeladatot kell elvégezni, azután következhetnek a dolgozók gondjai. Ez nyilvánvalóan megszabja a kereteket. Ráadásul valóban egyre inkább a munkahelyre hárult az, hogy segítsen a munkatársain. Ilyesmire a megyei kórház 600 milliós évi keretéből 1989-ben mind ez idáig 11 milliót tudott fordítani. Ha hozzáteszem, hogy két és félezren tevékenykednek nálunk, akkor rájöhetünk, hogy ez a pénz nagyon kevés. S hogyan oszlik meg? A legtöbbet az utazási költséghez való hozzájárulásra fordítunk, ez éves szinten több mint három millió forint. Dolgozóink nagy része a környező falvakból jár be. A másik nagy tétel az étkezési hozzájárulás. Hogy árainkat a növekvő beszerzési költségek mellett is szinten tudjuk tartani, ehhez kétmillió forint kell évente. A 225 személyes munkásszállónk fenntartása is 2,5 millió forintot visz el. A szakszervezeti bizottság segélyalapjához is hozzájárulunk, de csak hatvan forintos összeggel személyenként. Ezt kimondani is szomorú... Hogyan vonzhatnák a szakembereket? — Ez a tételes felsorolás is beszédes, de — úgy vélem — e vívmányok jelentős része a dolgozók számára szinte természetes. De tudnak-e például a lakásvásárláshoz segítséget nyújtani? — A lakásvásárlási és -építési kölcsönöket hosszú időn át a megyei kórház vezetése osztotta el. Bizonyos okok miatt ez átkerült a megyei tanács hatáskörébe. Ebben az esztendőben eddig ez 2,6 millió forintot jelentett negyvennégy dolgozó számára. Az arányokat nézve ez negyven- százezer forint közötti támogatást jelent. Sajnos ez nagyon kevés. Minél több igénylőnek szerettünk'volna adni, de sok kérelmet vissza kellett utasítani. A következő évtől újra visszakapja a megyei tanács azt a jogot, hogy a rendelkezésére álló pénzösszeget a kórház vezetése ossza föl. Nyilvánvalóan a kórház vezetése ismeri legjobban a szakemberutánpótlási szükségszerűségeket, s ezt is kell, hogy szolgálják a kölcsönlehetőségek. — Ha már itt tartunk, bizonyára nem egyszerű bizonyos orvosi hiányszakmák képviselőit megnyerni, ha nem kínálnak számukra lakást... — Valóban, nem elég a kórház jó híre, sem az, hogy Eger csodálatos város. Valahol lakni kell, a családot el kell helyezni. 1981-ben közel negyven bérlakást kapott a kórház. Akkoriban épült az új szárny is. Ez nagy lendületet adott a szakember-utánpótláshoz. Manapság már ott tartunk, hogy az igazán hiányszakmának számító pszichiátriai osztályvezetőnek sem tud nyújtani a lakáshoz jutáshoz támogatást a kórház a maga erejéből. Csak a városi vagy megyei tanácshoz tud fordulni azzal a kéréssel, hogy segítsenek. Ha pedig már osztályvezetőket sem tudunk megtartani, mi lesz azokkal, akik a hiányszakmák művelői, s fiatal orvosok? Hát bizony ha kevésbé vonzó is más település, sok szakember oda megy, ahol jobbak a lehetőségek. — Ilyen körülmények között valóban nehezen lehet egy-egy intézmény „csapatát” összeállítani. Sok vád éri a lakáselosztás mai rendszerét, sokan protekcionistának tartják azt. Ha demokratikusabb lesz nyilvánvalóan számolni kell egy város, egy megye sajátos közösségi érdekeivel is e döntéseknél... — Bizonyára el kell jutni addig a szintig, hogy egy város vagy megye tudja, hogy mi szolgálja az érdekeit. Különösen fontosnak érzem az egészségügy ilyen támogatását. Egy ellentmondásra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet: ma az egészségügyben dolgozók egészségi állapota a legrosszabb az egész országban. Nagyon sok stressz éri őket, plusz feladatokat kell, hogy vállaljanak, mert nincs leállás egy percig sem. S ehhez jön még a háttér rendezetlensége, a pihenési, kikapcsolódási lehetőségek hiánya. Vágyak és a valóság — Egy hasonló létszámot foglalkoztató gyárnak természetes, hogy van üdülője, esetleg más pihenési lehetőségeket is nyújt. Vajon a kórház rendelkezik-e ilyesmivel? — Sajnos, azt kell, hogy mondjam, hogy egyetlen, egy éve átadott faházon kívül nem rendelkezik a kórház olyan objektummal, amely a dolgozók pihenését szolgálná. Éppen ezen a területen szeretnénk valahogy előbbre lépni, ha kell, anyagi erők átcsoportosításával megoldást találni. Ehhez viszont segítséget is kérünk. Gondolok itt arra, hogy a Poroszlón lévő telkünkre további faházakat kellene építeni, sátorozási lehetőségeket teremteni: olcsó pihenési lehetőséget nyújtani. A dolgozóink nem tudják megfizetni a drága üdülőket, még a szakszervezeti beutalókat is nehezen váltják meg négy-öt fős családok. Abban is reménykedünk, hogy találunk — vplt már rá példa — használaton kívüli erdészházakat, amelyeket bérbe tudnánk venni, így tudnánk túrákat szervezni, s ott megpihenhetnénk, ha ránk esteledik. Esetleg arra is felhasználnánk, hogy cseréljünk más területek intézményeivel. Azon is gondolkodunk, hogy az egersza- lóki-tó mellett szereznénk valamilyen bérleményt, ahol olcsón kikapcsolódhatnának munkatársaink. Minden ilyen esélyt szeretnénk megragadni, mert rendkívül rossz ilyen szempontból a helyzetünk. — Hogy összegezzem azt, amiről eddig hallhattunk: az egészségügyben dolgozók tudják azt, hogyan kellene egészségesen élni, de nem képesek megvalósítani ideáikat, mert nincs rá módjuk. Ön is így látja a helyzetet? — Nem vitatom én, van hiba az egészségügyi dolgozókban is. Számomra érthetetlen például, hogy miért dohányoznak ilyen mértékben, ugyanis ők tudják legjobban, hogy mennyire káros. Azt elfogadom, hogy a stresszhelyzet levezetése, bizonyos reflexek kialakulása miatt gyújtanak rá. Ez rendben is volna, de mindenképpen nekünk kellene ebben is példát mutatni. Meg azt is meg merem kockáztatni, hogy kevesebb alkoholt is kellene fogyasztaniuk. Ahhoz viszont segítséget kellene nyújtani, hogy a fiatalok és idősebbek kimozduljanak a természetbe, s legyen valami kis bázisuk, ahol adott esetben meg tudnak húzódni. A szabadabb kéz segít? — Ha már a példamutatásnál tartunk, szinte minden orvostól azt halljuk, hogy a sportolás milyen egészséges. De vajon ők hallgatnak-e a saját szavukra? — Az egri Tündérparton van egy sporttelepünk, s leginkább a lányainkra lehetünk büszkék: a Lendületmagas szinten futballozó női csapat. Minden elismerésem az övék, mert nagyon szűkös anyagi körülmények között érik el eredményeiket. Úgy százezer forintot adunk évente számukra. Ehhez is szükséges volna támogatás, szponzor, nagyobb segítséget érdemelnének. A tömegsport lehetőségei korlátozottak, néhányan pingpongoznak, a kispályás foci is megy, de igen jó volna, ha fedett teniszpályával rendelkeznénk. — Nagyon sok vágyról, elképzelésről hallhattunk. Vajon a jövőben van-e megvalósulásukra esély, az egészségügy tervbevett újfinanszírozási rendszere, az intézmény szabadabb gazdálkodása segíthet-e? — Szabadabb kezet kaphatunk, de valószínűleg több pénzt nem. Sajnos önmagában a szabadabb gazdálkodás nem megoldás. A legfontosabb a kórház alapvető feladata, amelyet ezentúl is el kell látni. S természetesen annyi pénzből, amire kilátásunk van, különösen ha még infláció követése sem következik be, akkor hiába a kötetlenség, hiába rakhatunk egyik „rublikából” a másikba bizonyos összegeket. Természetesen mindent elsősorban a gyógyításra kell fordítani. — Mit is kívánhatnék e beszélgetés végén: jó egészséget azoknak, akik egészségünkért dolgoznak! Gábor László Az enciklikák nyomában Az egyház a politikai szeretetre tanít Az egri tanárképző főiskolán, a 6-os előadóteremben Mikolai Vince, az egri teológiafilozófia- professzora tartott előadást „A kereszténység szocális tanításai” címmel. A színhely, a téma, az előadó személye — így, együttesen — ma is meghökkentő. A szétzilált, padlóra került állapotában a magyar katolikus egyház, az egyház magyar része keresi a nyilvánosságot, eleget akar tenni igeküldetési, prófétai hivatásának, részt kér abban a folyamatban, amely az erkölcsi, gazdasági, társadalmi, nem utolsó sorban a politikai válságból szeretné kivezetni az országot. Ennek az előadásnak, az ott felvázolt gondolatmenetnek újszerű volta, mondhatnánk azt is, társadalmi pikantériája, netán történelmi törvényszerűsége abban ia áll, hogy felszínre kerülhetnek, kerülnek, közforgalomba jutnak fogalmak, össze- fiiggések, amelyek korábban magától értetődőek voltak az európai és főleg a keresztény értelmiség számára. Ma azonban, negyven év után újra kell tanulnunk a tételeket, utána kell néznünk fogalmi meghatározásoknak, mert eddig a tiltás minden eszközével üldözték ezeket és nemcsak érvényesülésük útját állták, de említeni sem volt szabad őket. így hát dióhéjban adunk beszámolót az okfejtés gondolat- menetéről. Az egyház szociális tanítása a felebaráti szeretet parancsáig nyúlik vissza. (Szeresd felebarátodat, mint tenmaga- dat!) Az individuális kötelezettség nemcsak individuális segítséget tételez, de elvezet ahhoz a tennivalóhoz is, amely a közállapotok javítását tűzi ki célul, amikor a közösség engedelmeskedik a megteremtendő közjó parancsának, amely nem más, mint a sok-sok egyes ember személyes jóléte. A munka folyamatában részt kell vennie mindenkinek, és bele kell szólnia mindabba, ami a közösségben történik. Tehát mindenki vállalja a felelősséget is a közjóért. Innen nézve elválaszthatatlan egymástól az erkölcs és a politika kérdése. S ha alaptételként a felebaráti szerétéiről van szó, a közösség (polisz, politika) politikai szeretetéről lehet és kell beszélnünk. Az egyház 1891-től, korszakonként foglalkozik ezzel a szociális kérdéssel. A Rerum nova- rum 1891-ben, majd 1931-ben a Quadrogesimo anno, később XXIII. János, a II. Vatikáni Zsinat, II. János Pál nagyszabású gondolatmenetekben alkották meg szemléletüket, az egyház magatartását. S ha ez a filozófia Szent Tamáson keresztül vissza- hajlik egészen Arisztotelészig, onnan van, hogy a szociális tennivalók nem a modem diktatúrák által szétzilált társadalom termékei, kötelezettségei csupán. Ennek a szociális gondolkodásnak, a politikai szeretetnek (szokjuk meg ezt az újszerű fogalmat!) a tengelyében a személy áll. Az ember nem csavar egy nagy államgépezetben (Sztálin), hanem a társadalom önálló egysége, akinek célja, magatartása, méltósága és felelőssége van. Lényegénél fogva társadalmi lény, önmegvalósítása, céljainak elérése csak a szolidáris .emberi együttműködés révén lehetséges. Személyes szabadsága csak mindenki közös szabadságával együtt lehetséges. A liberalizmus, a szocializmus eszmerendszere néhány alapvető tételre vezethető vissza, eljárási szabályai is azokra épülnek. Amíg például a szocializmus az egyenlőség elvét hirdette, olyan eljárási szabályokat foganatosított, (államosítás, pártállam), amelyek végül is a bonyolult társadalmi-politikai valóságot ke- zelhetetlenekké tették. A politikai szeretet, az egyház szocális tanítása a személyt, a szolidaritást és a szubszidiaritást hangsúlyozza. Módszerként azt ajánlja, hogy csak annyit központosítani, ami múlhatatlanul szükséges, decentralizálni mindent, amennyire lehetséges. Mert csak ez által érhető el a felelősség harmonikus szétterítése az egyesig, a család, a csoportok, a ki- sebb-nagyobb társadalmi egységek létrejöttéig. Nem az osztályharc a megoldás, hanem a szociális partneri viszony, ahol a csoportérdek nem igazságtalan és a harmonikus működés következtében nem is lehet azzá. így válik lehetségessé minden ember önmegvalósításának előmozdítása, miközben a szubszidiaritás vezérli a társadalmi tevékenységet, kisegítő jelenségével együtt is. Az ismertetett célok végrehajtásáért nem politizál az egyház. Minden párttól egyforma távolságról állva hirdeti filozófiai tanításait, keres az adott helyzetben megoldásokat, mert az eszmék sohasem függetlenednek az aktualitásoktól. A közjót nem az ideológiák biztosítják, hanem az adott helyzetben, a meghatározó állapotokban tett intézkedések, amelyek a közjóra vonatkoznak. Az egyház jelen helyzetében is, megerősítve is, zilált strukturális rendben is vállalja prófétai, társadalompolitikai feladatát. Fel kell újból készülnie tanítói feladatára, politikai okossággal, kommunikációs készséggel, s azzal is, hogy munkájában az öncé- lúságot elkerülje. íme, egy vázlatos gondolati rend, amely bevallottan a legszentebb és legmaradandóbb erkölcsi tételeken nyugszik. Akár napjaink vitatémája is lehet, a haladás, az előbbrejutás érdekében. Farkas András a Népújságban 1989. november 14-én megjelent, „A tét: csak az egri színház?” interjúja kapcsán Kedves András! Minden jó szóért, minden segítő gesztusért hálás vagyok, amely színházunk érdekében születik. Beszélgetésünk is ilyen szellemű volt. A színház alapításáról és fejlesztéséről kívántunk minél gazdagabban feltárt információkkal a közönség elé állni. Pontos információkkal, egyértelműen megfogalmazott gondolatokkal. Ez az igény sarkall most is arra, hogy korrekten visszaadott beszélgetésünket, cikkedet két ponton korrigáljam. — „A Népújság kitartó hadjáratát” emh'tettem többek között, mint élesztő kovászt, a jó ügyért buzgó fanatikusok táborát, akik nélkül ma nemigen lenne városunknak önálló színháza. Nehéz dolog szembe dicsérni, ezért nem említettem neveket. Márkusz Lászlóét sem. Sajnos, nem ismerhettem őt. Kimondom hát, hogy Gábor László kulturális rovatvezetőre és csapatára, Farkas András írásaira a Hevesi Szemlében, és Kaposi Levente főszerkesztőre gondoltam mindenekelőtt. Most már látom, néha félre kell tenni a szemérmességet, s — legalább háromévenként egyszer — munkánk társainak, életcélunk részeseinek jó szívvel megköszönni a segítséget. Úgy, hogy a címzett is értesüljön róla. — Másik reflexióm is összefügg ezzel. A kritikáról elvi, általános jellegű kérdést tettél fel. Igyekeztem ezen a szinten válaszolni, kifejtem, milyen szerintem a jó színikritika. Arra is próbáltam fényt vet- ^ ni, mi a feladata annak a vidéki lapnak, amelynek „saját színháza” ” van. Úgy vélem, az olvasók tudják, én pedig tanúsítom, hogy a Népújságnak „van saját színháza”. (Sőt, „Múzsák Galériája” néven közös vállalkozásunk is van.) A lap figyelemmel kíséri és támogatja munkánkat. Ha talán megjegyzést tettem volna arra, hogy a figyelemből (értsd: a szeretet- jj bői) sohasem lehet elég, akkor ez semmiképpen nem „ostorcsapás” kívánt lenni, hanem biztatás. Mi sem áll távolabb tőlem, mint ostorozni azt a sajtóorgánumot, mely szimpátiával és felelősséggel viseltetik irányunkban. Természetesen nem örülünk egyformán minden kritikának, mely a Népújság- j ban megjelenik, de nem is ajnározást várunk, hanem empátikus és értelmező visszajelzést. Valós dolog, hogy ebből a szempontból a recenzióknak nem mindegyike remekmű, mint ahogy a mi bemutatóin- f ké sem. Van tehát mit tennünk, van dolgunk, nem is kevés — de az semmiképpen nem egymás ostorozása. Évadzáró társulati üléseinken el szoktam mondani, hogy példa- j értékű az a színházfejlesztő gondoskodás, amellyel a Népújság mellettünk áll. De nem folytatom, mert ismét csak szembe kellene dicsér- > ni. Majd talán három év múlva újra... Remélem, addig még sok jó, közös munkában lesz részünk. Barátsággal: Gáli László Bokros Birman Dezső emlékezete Most lenne száz éves. 1889. november 19-én született Újpesten, sokgyermekes proletárcsaládból. Felcseperedésének körülményeit Kassák Lajos és József Attila műveiből ismerheti meg a késői utód. Családja kőművesnek szánta, de miután ellenállhatatlanul vonzódott a művészethez, a Modem Iparművészeti Domborművállalathoz került inasnak, ahol mennyezetro- zettákat és más lakásdíszítéseket készített az akkor viharosan fejlődő főváros bérpalotáiba. Itt sajátította el a mintázás fortélyait, a mesterség alapfogásait, majd az Iparművészeti Iskolában töltött két évet. 1910-ben önálló „dekoratív szobrászműhelyt” nyitott, de miután se pénze, se tapasztalata, se gyakorlati érzéke, és kellő kapcsolata nem volt, egy év után tönkrement. A kudarc Párizsba űzte továbbtanulni. A századelő művészi Mekkájának nyüzsgésében koldusmódon élt. 1919-ben érkezett el művészete döntő fordulatához. Berlinbe, a baloldali magyar értelmiség legnagyobb emigráns központjába utazott. A város az első világháború után az expresszioniz- mus felfokozott, lázas művészeti atmoszférájában élt. 1922-ben jelent meg a bibliai Jóbról készített, szabad asszociációs litográfiái sorozata, mely a háború utáni évek kiábrándultságát tükrözi mindazzal a felszakadó indulattal, mely akkor az emberekben tombolt. Berlinben lelt fő témáira is, melyek haláláig inspirálták. Gondolkodásmódjának változásai, felfogása az emberi testről, a pszichikai tartalmakról alakították ki azt a szinte röntgenszerű éleslátást, mely portréit jellemezte. Lázas, szaggatott körvonalú figurái egy-egy lélekállapot hordozói, némi groteszk felhanggal, vagy iróniával, élete vége felé mind több keserűséggel. Ugyancsak a huszas években jelent meg művészetében munkáinak másik alaptípusa, a vaskosan reális, az anyaföld biztonságát jelképező, groteszk, tenyeres-talpas női figura (Guggoló nő 1921). Életműve legnagyobb Bokros Birman Dezső portréja részét a jellem legapróbb vonásait is lemeztelenítő, érzékeny mintázású portrék képezik. Saját magát is megmintázta több alkalommal is. A legemlé- I kezetesebb a Csúcsos kalapos ■ önarckép, mely a múlt idők köd- f lovagjaként ábrázolja. A huszas | évek közepétől kezdve sajátos, | egyéni formanyelvet dolgozott ki ; magának, mely témaválasztás, tartalom és forma tekintetében ! egyaránt forradalmi volt. A háborús rettegés, a belső fe- j szültség a II. világháborút követő I években művekké oldódott benne. Néhány évig sorjáztak szob- rai, majd az ötvenes években • megszakadtak. Szobrai hangula- ' tukban, témáikkal szembenáll- ‘ tak a korral, amelynek politikai és társadalmi ellentmondásaira {j mélyen reagált. A Duna-völgyi népek kórusa című, kis mérete ellenére is monumentális és saj- I nos, ma igazán időszerű szobor- a csoportja a kor jelképe. Lelep- ] lezte a politikai frázisokat. Egy- { egy törődött szlovák, magyar, ro- j mán, szerb szegényembert ábrázolt benne, magába roskadva, í tűnődő kiszolgáltatottsággal, minden egymásra utalókapcsolat nélkül. A Meditáló öreges keserűségében saját magát mintáz- 1 ta meg az akkori idők mélyében rejlő egyéni tragédiák jelképeként, teljes elesettségben. Életének a véletlen vetett végét, 1965. ? január 24-én villamosbaleset ál- [ dozata lett. Brestyánszky Ilona
