Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 18., szombat Psota Irén: „A munka öröméért dolgozom...” — Halló, kedves Psota Irén! Önnel kapcsolatban szinte mindenlexikon, írás, kritika kiemeli, hogy az egyik legsokoldalúbb színésznőnk. Nézete szerint minek köszönhető mindez, hol keresendő a forrása? — Bennem. így születtem. Ezek nagyon fontos szavak—jegyezze meg —, mert ennél többet nemigen tudok e dologról. De e sokszínűséghez talán annyit még hozzá kell tennem, hogy rettentő nagy az igény bennem a kome- diázásra, ugyanakkor viszont muszáj, hogy valamiféle tragédia is legyen az életemben.- Arra akarok célozni, hogy rögtön akarom a mást, a váltást. Ami az éneket illeti... Ez éppen úgy hozzám tartozik, mint a szavalás. Utóbbit ugyan elhanyagoltam egy főiskolai epizód miatt, amikor sokkot kaptam a beszédtanárom jóvoltából. De tény, hogy énekelni ugyanúgy vágyom, mint szavalni, csak éppen az ének nálam a legkifejezőbb. Mert lehet, hogy jó színésznő vagyok, ám ha énekelek, akkor tényleg jó színésznő vagyok. — Amikor látom önt, mindig az a benyomásom, hogy rendkívül energikus, hatalmas vitalitással rendelkező egyéniség... — Kos vagyok — közlöm magával szeretettel —, s Skorpió az aszcendensem. Két nehéz jegy. Ezekre jellemző az energia, a tettrekészség, a lendület. Mindkettőnek ugyanazok a bolygói vannak. Tehát ha például az egyiknek rossz a Mars, akkor a másiknak is az. Ennyit az energiáról. Hogy hiszek-e mindebben? Csak annyiban, amennyiben engem minden érdekel a világon: az utazástól elkezdve a meditáción keresztül a mosogatástól a főzésig, a színháztól a filmig, a képzőművészettől a múzeumlátogatásokig, az olvasástól a zenehallgatásig. Vagyis minden. Érdeklődő típus vagyok. — Véleménye szerint milyen jellembeli tulajdonságokkal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy igazi, vérbeli színésszé váljon? — Jaj, csillagom, hát minden embernél más a recept. Én abban hiszek, hogy nem a sikerért kell dolgozni, hanem azért, hogy megoldjuk a feladatokat. Tehát dolgozni kell. Ez az első, s ha ehhez még siker is párosul, az tiszta haszon. De én a munka öröméért dolgozom. Más másért. Épp a napokban olvastam Kernnek egy nyilatkozatát, amelyben elmondja, hogy utál próbálni, olyankor mindent és mindenkit meggyűlöl, de később — a legvégén — mégis megszereti azt, amit csináltak. De — ismétlem — mindenkinél más a helyzet, mert mindenkinek más az idegrendszere, az intellektusa, a műveltsége, az energiája. Van, amikor akár egy hónapig sem tudok semmit csinálni, s aztán szinte egy óra alatt elvégzem az egész havi munkámat. Ez alkati dolog. Ha erről többeket megkérdezne, senki sem nyilatkozna egyformán. Hiszek a munkában, hiszek abban, hogy ezt csak az igazság alapjain lehet elkezdeni, nem pedig Iart pour Fart. Közhelynek hangzik, de a munka mindig kamatozik, mindig meghozza az eredményt. — Számos kitüntetést kapott, egybek mellett Jászai-díjakat, Kossuth-díjat, stb. Mennyire fontosak ezek az ön számára? Az az érzésem, hogy ezeket mindig később kaptam meg, mint amikorra vártam. Nem csupán, hogy azt hiszem, hanem tudom. Én úgy éreztem, hogy teljesítettem valamit, de ennek ellenértékét, elismerését csak egy-két évre rá inkasszálhattam. Való igaz, hogy a Kossuth-díjat nagyon fiatalon vehettem át. Általában abban az életkorban ez nem sokaknak adatik meg. No, most ehhez hozzá kell tennem, hogy az állam ezzel a díjjal annyiannyi ellenséget szerzett nekem, hogy az szinte nem is igaz. S elhallgatást... A szakma részéről, beleértve a kollégákat és a vezetőket is. Egyszóval kezdtek engem szépen elhallgatni, jóllehet a Kossuthot is később kaptam, mint azt vártam. A dijat követően egy darabig még forgott az a bizonyos kerék, aztán jött egy meredek szakasz. Hogy mi az oka annak, hogy az igényeim nem voltak szinkronban a kitüntetéseket odaítélők elgondolásaival? Nos, a bennem lévő dinamika. Tehát, hogy én már befutottam, de ők ezt csak egy-két év múlva érezték meg. Mellesleg nagyon szomorúnak tartom, hogy ezekkel a dijakkal — mert ugye mindnyájan a piacról élünk — nem jár semmiféle anyagi plusz. Szóval érti... Úgy tudom, a nyugdíjba majd beletartozik egyik-másik — a Kossuth például nem —, de ettől még nem szebb az ügy. Magyarul: 13 ezer forintból éhek majd meg mint nyugdíjas. Édes, mi? A magyar színész — én is és még sokan mások — jószerivel az örömért dolgozik. — Van-e valami olyasmi — akár a művészi munkájában, akár a magánéletében —, amit nem kapott meg a sorstól, noha nagyon vágyott rá? S az is érdekelne, hogy pillanatnyilag min dolgozik? — Nem, nincs. Nincs, mert sohasem vágytam olyan után, amit nem álmodtak meg bennem. Ezért nem mulasztottam el semmit. Magamtól ugyanis nem találtam ki semmiféle olyat, hogy jaj, most ezt én úgy szeretném elérni, elvenni. Erre nem volt igényem. A kérdés másik felére válaszolva... Egy olyan darabra készülök most, amelynek jövő ta(Fotó: Gál Gábor) vasszal lesz a premierje. Béres Gabriella írta, Kalmár Péter rendezi. Afféle zenés, groteszk műről van szó. A címe: Roncsderbi, avagy eladó a magányom. — Fiatal színész volt, amikor zajlottak a ma oly sokszor emlegetett ötvenes évek történései. Vajon hogyan élte meg ezt az időszakot? — Iszonytató volt. Kollégista voltam, s ott aztán mentek a reggeltől estig tartó kritikák, önkritikák. Másnap meg mentünk a főiskolára, vagy statisztálni a Nemzetibe. Borzalmas volt. S ettük azt az egybesült krumplifélét vacsorára. Egyik alkalommal bedaueroltattam a fejem olyan maxira — így hívták azt a frizurát —, s akkor azt mondták rám a főiskolán, hogy kozmopolita vagyok. Egyszóval engem is értek ilyenolyan hántások. De azért mostanság olyasmi van bennem, hogy mi ezt a negyven évet azért csak megcsináltuk. Mindegy, hogy milyen módon, de végigcsináltuk. Méghozzá éhbérért. Mert például én 1600 forinttal kezdtem, s 13 ezernél megálltam. Még a szocialista országok között is nálunk az egyik legrosszabbul fizetett terület a kulturális. Tehát én is éhbérért húztam az igát, noha letettem egy pár szép dolgot az asztalra. Ezekért ugyan megkaptam a kitüntetéseket, dehát ezeket nem fogom tudni megenni. Szomorú vagyok. Elszomorít ez az egész. Ha vallatóra fognák az olyan korú embereket, mint én vagyok — vagyis azokat, akik, mindegy, hogy hogyan, de végül is felépítették ezt az országot —, ők ugyanezt mondanák. Nekünk megvoltak a feladataink, azt csináltuk. Ezt rótta ránk a sors, s a végén esetleg éhen halunk. Vagy vegetálni fogunk. Vagy kukázni... Sajnos, régi fájdalmam, hogy ez az ország sohasem becsülte meg az értékeit. Na, itt a vége, fuss el véle... — Az idei születésnapja kerek évszámot hozott. Egy ilyen esemény mindig módot ad az ösz- szegzésre. Ha visszatekint az eddig megtett útra, akkor talál-e valami olyasmit, amit esetleg másként, máshogy tenne? — Egész biztos, hogy nem. A születésnapommal kapcsolatosan csak egy valamit említek meg. Azt mindig tudtam, hogy az ember kártyájában a halál is benne van. De életemben először az idei nyáron érintett meg az elmúlás. Azt most nem tudom megmondani, hogy hogyan és miért. Ültem egy szigeten egy hónapig a tenger mellett, s hirtelen eszembe jutott, hogy én egyszer majd nem leszek. Félreértés ne essék, nem idegenkedem a halál gondolatától, mert a nagy „könyvben” ez is egy fejezet. A kártyák így vannak kioszt- va. Az ember maximum azt mondhatja, hogy tök az adu... Sárhegyi István Párbeszéd — Milyen jelképet választanál a mai magyar modellváltás és a piacgazdaság szimbólumaként? — Tőkésrécét! * — Pesten, a Lehel piac mellett egy új fagylaltozó nyílt. Tudod, mi a neve? Nyalizó! — Biztosan oda járnak a környék beosztottai. — Hallottam, hogy egyre csökken a véradók száma. Szeretnék egy véradást propagáló filmet készíteni. — Uram, már többféle reklámfilmmel próbálkoztunk, de a mai világban nem hatnak már az emberekre. — Én egy újfajta propagandára gondoltam, ami megfelel a korszellemnek. Egy hátborzongató vámpírfilmet szeretnék csinálni. — Ezt nem gondolhatja komolyan... — De igen! Ez egy speciális vámpírról szólna, véradó vámpírról. A sötét utcán megtámadja a vérszegény polgárokat, ronda, éles fogait belemélyeszti a nyakukba, és — vért ad nekik! — Mostanában olcsón jövünk ki. Délben hideget eszem, és a munkahelyemről hazaviszem az előfizetéses menüt vacsorára. — Nagyszerű! — Csak az a baj, hogy a rizses- húst vagy a dióstésztát nagyon körülményes dolog este újra melegíteni. Ézért vettünk húszezerért egy mikrosütőt. Emiatt viszont már nincs pénzem előfizetéses menüre sem. • — Szakszervezeti bizalmi választás volt nálunk. Az MDF és az SZDSZ is állított jelöltet. — És ki nyert? — Egy harmadik, aki volt olyan dinnye,, hogy elvállalja. * — Egyesek Habsburg Ottót jelölték köztársasági elnöknek. — Igen, de az öregúr nem vállalja. — Talán arra vár, hogy királynak hívják. * Egyre lehetetlenebb apróhirdetéseket olvasok. Nem a Kacsa szexapróiról beszélek, hanem egy komoly napilapról. Itt van például ez: „Akar-e ön manöken lenni egy fejlődő afrikai országban? Egész embert kívánó munka — teljes garanciával.” Mi lehet az a teljes embert, esetleg testet kívánó munka fehér nőnek Fe- kete-Afrikában? Valószínűleg nem manióka-ültetés. Más. „Szabadidejének érzelmi beállítódásának, múltjának és jelenének megfelelő politikai csoportosulást és pártot ajánlunk.” Ki az a hülye, aki pénzt ad azért egy gmk-nak, hogy pártot ajánljon? Megint más. „Áremelkedés és bércsökkenés-előrejelzés magánszemélyeknek és közületek- nek.” No, ezt én is vállalom. Előrejelzésem: hamarosan, mindenkinek, minden területen. Ez tuti! * A Nap TV hajnalonként jelentkezik. A hajnal másképpen: auróra. Javaslom, hogy az első magyar független tévéadó legyen Aurora-TV. Szimbóluma pedig legyen az Aurora-cirkáló. A nevezetes hadihajó díszlövésével kelthetné a tévé a magyarokat hajnali hatkor. Ha a hajó politikailag nem felel meg, akkor legyen egy másik híres hajó: Santa Maria. Vagyis Szűz Mária. Más javaslatom nincs. Majláth László A méhek ura KUALA LUMPUR, MALAJZIA: Andi Makah, aki 15 éve foglalkozik méhészettel, kevesebb, mint egy óra alatt érte el, hogy szárnyas barátai zümmögő szakánként vegyék körül fejét. A mutatványra azután került sor a Mezőgazdasági Egyetem kertjében, hogy a vidéken lakó Makah kifüstölte a méheket a kaptárból, vizet permetezett rájuk, majd a helyszínen egyesével felhelyezte őket az arcára, a több száz főnyi közönség legnagyobb ámulatára. Balról Manisah Samsuri, a bátor méhész segítője. (Telefotó - MTI Külföldi Képszerkesztőség) Megkeresztelték a franciaországi hatosikreket ROUEN: Doriane, Gaelle, Coralie, Mélanie, Gédric és Kévin az 1989 januárjában született hatosikrek teljes díszben pompáznak egy Renault 21 Nevada típusú gépkocsi motorházán, keresztelőjükön, szüleik, Marie-Claude és Dániel ADAM óvó felügyelete mellett. A népes család az autót ajándékba kapta a Renault gyártól, a családfő munkaadójától. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Kékvérű zabigyerek Marina Ogilvy gyermekáldás elé néz. Az anyai örömök azonban korántsem osztatlanok felmenői körében. A lady ugyanis — mint a brit királyi ház tagja, V. György leszármazottja, Ogilvy lord és Alexandra hercegnő leánya, a trón huszonegyedik örököse — leányanyaként terhes. Márpedig az udvar a modern korban is ragaszkodna a szokáshoz: a királyi családba csak az érsek által ünnepélyesen celebrált házasság után születhetnek gyermekek. A helyzetet nehezíti, hogy az apa, Paul Mowatt, nemhogy az arisztokráciának nem tagja, sőt, mint a La Repubblica írja, proletár származású, nem tiszteli a brit hagyományt, egyébként alacsony, csúnya és pocsék módon beszél. Foglalkozására nézve alkalmi fényképész. Az egyetlen lehetőség tehát az abortusz lett volna. Lady Marina azonban sajátos módon válaszolt a család nógatására: eladta a sztorit a „Today” című lapnak. Rupert Murdock — aki a magyar sajtó iránt is érdeklődik — százezer forintot fizetett Ogilvy kisasszony kizárólagos jogú interjújáért és nyilatkozataiért. így tudta meg a szigetország, hogy lady Marina levelet írt a királynőnek, ám „Lillibeth nagynéni” — s ez a megszólítás talán a zabigyerek- nél is nagyobb megbotránkozást keltett — nem felelt kedvezően. A történelem ismétlődik: Margaret hercegnő révén egy fotós (mégha rövid időre is) már bekerült az udvarba. Marina, úgy tűnik, inkább kiszállna onnan; a gyermeket és a fotólabor sötétkamráját választja.
