Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-17 / 273. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS %&? k íMii £ishÄ* NÉPÚJSÁG, 1989. november 17., péntek Az egri kórház névadója lesz Markhót Ferenc emlékezete Palócok I. Kutatástörténet, föld és nép Városunk orvostörténeti múltjának kétségtelenül legjelentősebb tényezője az Orvosus- kola — a Schola Medicinális — létesítése és megindítása 1769- ben, amely Markhót Ferenc orvosdoktor nevéhez fűződik. Pontos születési dátumát nem tudjuk. Az eddigi kutatások adatai szerint 1718 körül született a Nógrád megyei Vittenc nevű faluban. Gyermek- és fiatalkori életének eseményeit nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy az európai hírű olaszországi bolognai egyetemen szerzett fizikusorvosi diplomát. Hazatérése után Bihar vármegye tiszti főorvosaként, s Forgács püspök udvari orvosaként tevekenykedve 12 éven keresztül Nagyváradon élt. 1758-ban Barkóczy Ferenc egri püspök városunkba hívta, ahol Heves és Külső-Szolnok vármegye főorvosa, Eger város főorvosa, a püspök, valamint a papnevelő intézet orvosa lett. Mindenkori feladatait kiváló szorgalommal és nagy lelkiismeretességgel látta el. Egri munkásságának kezdeti éveiben elévülhetetlen érdemeket szerzett a helyi, illetve a megyebeli források vizének elemzéseben. Leírta és vegyelemezte az egri langyos vizű forrásokat, a parádi timsós vizet, a recski és a tari savanyú vizet. Elsőként szólt az egri és a parádi vizek gyógyha- tásáról. Például az egri források vizét reumatikus és ízületi betegségek, hurutok, folyások és idegbetegségek gyógyítására javasolta. A tudós doktor életének és munkásságának legjelentősebb szakasza az egri Orvosi Iskola — Schola Medicinális létesítésével kapcsolatos. Ennek megszervezése szorosan összefüggött azzal, hogy a Barkóczy püspök nyomdokain haladva Eszterházy Károly püspök Egert a magyar tudományos élet egyik központjává akarta tenni. Ennek érdekében egyetemet akart teremteni jogi, filozófiai, teológiai és orvosi karral. Az egri Orvosi Iskola, az első magyar orvosi kar elődje 1769. november 25-én nyílt meg, Eszterházy Károly püspök és Markhót Ferenc kezdeményezésére. A képzés tíz hallgatóval kezdődött meg. Az előadások anyagát a kor legnevesebb orvosainak munkáiból mentette Markhót. Tanulmányait csak abszolvált és filozófiai szakot már elvégzett személyek kezdhették meg. Mivel még ekkor nem készült el az egyetemnek szánt épület (a mai tanárképző főiskola központi épülete), az előadásokat az Ireal- masrend kórházának (a mai T-es számú kórház) épületében tartotta Markhót, ahol minden se- édeszköz megvolt az oktatás- oz. A kórház lényegében a klinika szerepét töltötte be. A kutatók nem véletlenül hangsúlyoz: ták, hogy a klinikai képzés Egerben kezdődött el. Az első vizsgák 1770. szeptember 8-án zajlottak le a Foglár-féle jogi iskola épületében (ma Szilágyi Erzsébet Gimnázium). Markhót, mivel egyedül nem tudta ellátni minden tárgy oktatását, ezért tanársegédeket kért maga mellé. Ez azonban nem valósult meg. Úgyszintén nem kapta meg az urallcodónőtől a doktori fokozatra való képesítés jogát sem. Ringelhann Béla és Sods Imre magyarázata szerint ennek az oka az volt, hogy 1770- ben Mária Terézia a nagyszombati egyetemen állíttatott fel orvosi kart, s ezt ruházta fel a diploma adásának jogával. Az egri Orvosi Iskola ennek a karnak konkurense lett volna. Az egri orvosképzés előtt azonban a legnagyobb akadályt a bécsi orvosi kar jelentette. Az udvar attól tartott, hogy Egerben az orvosi képzés nehezebben ellenőrizhető, mint Nagyszombaton. A bécsi udvarnak ezenkívül gondot jelenthetett Eszterházy püspök olasz gyökerekből táplálkozó műveltsége, az osztrák barokk kultúrától eltérő mentalitása is. Az említett okok következtében az iskola 1775-ben beszüntette működését. A nevezetes intézménynek azonban van említésre méltó utóélete is. Markhót az iskola megszűnése után még öt évcn kercsztül tanította a bába- és a sebészorvosjelölteket. 1779-ben három fő sebészor- vosjelöltet eredményes vizsga után sebészmesterre nyilvánított. 1781 — 82-ben a Líceum épületében egy helyiséget rendeztek be a bonctani demonstrációk céljaira, egy másik helyiségben kémiai laboratórium es egy harmadikban pedig fizikai múzeum működött. A nevezetes iskola utóéletéhez tartozik az is, hogy a felszabadulás után Cza- pik Gyula érsek működése alatt újból felmerült az egri egyetem létrehozásának gondolata. Az egri Jogakadémia iratai között találhatók olyan dokumentumok is, amelyek azt tanúsítják, hogy a megvalósítandó egyetemnek orvosi karát is tervezték. Markhót életének utolsó szakaszában szomorú éveket élt át. 1780 után sorra elveszítette addigi állásait. Ennek hátterében az ekkortájt Egerbe kerülő, tőle fiatalabb Dosier Károly doktorral való szakmai nézetkülönbségei állottak. Ekkor megélhetése érdekében kénytelen volt ímoki állást vállalni a vármegyénél. Némi vigaszt jelentett számára, hogy 1789-ben ideiglenes jelleggel visszahívták városi orvosnak. Miután 1790-ben II. József császár és király elhalálozott, ismét felcsillant előtte az egri orvosi kar létrehozásának reménye. Még ebben az évben beadvánnyal fordult Eszterházy püspökhöz, sőt egyes országgyűlési követekhez is, amelyben felajánlotta tudását az egyetem megszervezése érdekében. Érvei között szerepelt, hogy Eger bővelkedik ásványvizekben, működik kórház, van csillagvizsgálója, f azdag anyagot tartalmazó önyvtára. Felajánlotta azt is, hogy az egyetemen díjmentesen vállalkozna az anatómia előadására. 1792. május 25-én hunyt el. A hálás utókor több formában is kifejezte érdemei elismerését. 1958-ban az I-es számú kórház (volt irgalmasrendi kórház) falára táblát helyeztek el, annak emlékére, hogy 1769. november 25-én ebben az épületben nyílt meg az első magyar orvosi iskola. Még ebben az evben a Kossuth Lajos u. 8. szám alatti Szilágyi Erzsébet Gimnázium (az egykori Foglár-iskola) falára ugyancsak emléktáblát helyeztek el. A tábla szövege utal arra, hogy ebben az épületben volt 1770. szeptember 8-án az orvosi iskola hallgatóinak első vizsgája. 1966-ban az I-es számú kórház melletti parkban elhelyezték Király Róbert helybeli szobrász- művész Markhót Ferencet ábrázoló mellszobrát, s utcát is neveztek el róla. A Heves megyei kórház pedig 1960-ban Markhót Ferenc-emlekérmet alapított, amelyet kiváló orvosok kapnak meg. A Csiky Sándor u. 4. szám alatti házon, ahol élete utolsó éveiben lakott, szintén emléktábla hirdeti nagyságát. A megyei kórház, a helyi orvostársadalom Markhót Ferenc iránti tiszteletének újabb nagyszerű bizonyítéka, hogy a gyógy- intézmény névadójául őt választotta. Szecskó Károly A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság etnikai eredőit, anyanyelvét és műveltségét tekintve erősen összetett, kevert társadalom volt, amely későbbi léte során is nyitott maradt minden hatás előtt. Ez a kevertség népünk egyik kedvező tulajdonságának bizonyult, amely a különböző történelmi, környezeti és gazdasági körülmények között képessé tette és teszi az alkalmazkodásra. A magyar nép jellemző vonásait, sajátosságait több szempontból is meg lehet ítélni, de a Palócok kötetei ezt elsősorban a népi műveltség oldaláról teszik, azt vizsgálva, hogy egy népi csoport történelmi sorsa, földrajzi helyzete, nyelve és kultúrája hogyan viszonyul az egyetemes magyarsághoz. A nemzet kultúráján belül az etnográfia megkülönbözteti az alsó néposztályok, néprétegek írást még nem ismerő, a szájhagyományon alapuló műveltségét, azaz a magas kultúra mellett a népi kultúrát, amelynek a Kárpát-medence nagy tájaihoz igazodva négy fő formáját különbözteti meg. Könyvünk a Felföld legjellegzetesebb népi csoportjának kialakulását, létét, munkamódjait, viselkedésformáit, szokásait kutatja azzal a szándékkal, hogy kimutassa a palócokra leginkább jellemző vonásokat. A tájilag csoportonként elkülönülő népi kultúrák eredete, kialakulásának története túlnyomórészt ismeretlen. A legtöbb információt az újkor és a legújabb kór nyújtja, a régebbi korszakokat csupán gyéren felbukkanó adatok segítségével lehet rekonstruálni. Ennek ellenére a néprajz — más tudományok eredményeit is felhasználva — megkísérli, de tárgyalásának és a Palócok kötet adatbázisának törzsanyagát az utóbbi száz esztendő szolgáltatja. A népi kultúra regionális formáit meghatározó ismeretanyag földrajzi eloszlása és történelmi fejlődése tekintetében egyenetlen. Az etnográfia és a helytörténetírás ugyanis az egész magyar nyelvterületről hatalmas tömegű ismeretet halmozott fel, de ennek térbeli arányait tekintve itt- ott széles hézagok, fehér foltok mutatkoznak. Ezek a hiányok természetesen megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik egy-egy táji vagy etnikai csoport kulturális jellemzőinek meghatározását, valamint genetikájának, középkori, esetleg újkori történetének rekonstrukcióját. További gondot jelent a csoportok méreteinek különbözősége, és ezen belül az, hogy nem egy esetben a kis lélekszámú csoportokat aránytalanul nagy, teije- delmes irodalom képviseli, míg mások jóval kisebb figyelmet, érdeklődést kaptak a tudomány művelőitől. A Palócok köteteinek szerzői ezekben a kérdésekben önálló kutatási eredményeket, véleményeket közölnek, amelyek a táji kultúrák ismeretében egyedülálló mélységű elemzést és összefogást adnak. Egyes kérdésekben a szerzők véleménye, nézetei különbözőek, átfedések is előfordulnak, mert nem volt alkalmunk megismerni egymás eredményeit. Ezeket a látszólag vagy ténylegesen kusza vonalakat a zárókötet végén szerkesztői ösz- szefoglalás fogja rendezni. Ez a munka arra a kérdésre, hogy: milyen a magyar nép? — a megfogalmazható választ megalapozni, részletekben gazdagabbá kívánja tenni azzal, hogy a magyarság egyetlen, ám lélek- számra jelentékeny csoportját, annak népi kultúráját jellemzi, definiálja. Remélhető, hogy az egyetemes magyar kultúra és etnikum sokszínű képét újabb vonásokkal gazdagítva, tovább fogja mélyíteni nemzeti önismeretünket. Ez olvasható a könyv Ajánlásában. A palócság történetével, szokásaival az elmúlt évtizedekben igen sok elemző írás, tanulmány foglalkozott. A tudomány történetében kiemelkedő vállalkozás, hogy az eddigi eredményeket több kötetben összegezi az a sorozat, amelynek első kötete most jelent mega napokban. A kötet első része a kutatástörténet eredményeit foglalja össze, valamint szól a jelenkori palóckutatás szervezéséről és céljairól. A második rész ’’Palócföld és népe ” címmel többek között a palóc néprajzi csoport eredetéről, etnikai összetevőiről, a palóc eredet kérdéséről, a palócföld kiterjedéséről, a palócok kirajzásáról szól. Bemutatja a palóc centrum népességének kialakulását és településformáit, a palóc nyelvjárásokat, és „felrajzolja” a palócság embertani képét. Az egyes fejezetek szerzői: Kosa László, Bakó Ferenc, Barabás Jenő, Pa- ládi-Kovács Attila, Balogh Lajos és Henkey Gyula. A kötetet szerkesztette: Bakó Ferenc. Lektorálta: Balassa Iván, Barabás Jenő, Gyenis Gyula, Imre Samu. A technikai szerkesztő fíodó Sándor, a rajzokat, térképeket Szentes Vidorné, míg a címlaptervet Csont István készítette. A kötet megjelenését támogatta a Művelődési Minisztérium, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád Megye Tanácsa és az MTA Soros-alapítványa. Kiadta: a Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága. A szemre is tetszetős kötet a Borsodi Nyomdában készült. Kaposi Levente Terített asztal M indennap pontosan fél tizenkettőkor indul az ebédért. Ekkorra már a kukáskocsi elviszi a szemetet, a postás is elmegy, és ő minden istenáldotta napon kimegy a lépcsőházba, kinyitja a postaládát, és megállapítja, hogy üres. Fél tizenkettőkor kilép az ajtón, bekulcsolja, gondosan meggyőződik, nem csukta-e mellé — mert manapság annyi rablásról, betörésről hall az ember —, majd kezében az ételhordóval, lassan útnak indul. Húsz perc járásnyira kapja .meg az ebédjét alig tíz forintért, és az ebéd bőséges, finom, gyakran előfordul, hogy kitelik belőle még a vacsorája is. Az utcán elsőként egy magas, sovány férfivel találkozik, aki — kalapját nagy ívben lengetve — harsogó kezétcsókolomot köszön, aztán elsiet mellette. Az útkereszteződésben mindig nagy a nyüzsgés, jönnek-mennek az autók, télen a partról pajkos gyerekek sinkóz- nak az orra elé, itt mindig nagyon kell figyelnie. A vendéglő mellett egy hatalmas farkaskutya dugja ki az orrát a kerítésen, eleinte ugatott, de amióta egyszer égy fél kiflit dugott a kerítés közé, azóta hálásan néz felé. Tegnap bátorságot vett magán, benyúlt a kerítés rácsán, és megsimogatta a kutyát, az pedig megnyalta a kezét. Ekkor már háromnegyed tizenkettő. Az iskola elől pontosan ilyenkor indul a busz, ezen többnyire gyerekek utaznak, feldübörög a motor, és kellemetlen gázolajszaggal telik meg a levegő. Előfordul, hogy köhögnie kell, vagy a szeméből elered a könny. Amikor megérkezik, az öregek sorakoznak az ételhordókkal. A várakozás közben jut idő a diskurálásra. Némelyikük az időjárásra, mások a reumájukra panaszkodnak, vannak, akik a sorban állás miatt zsörtölődnek. Tegnap arról beszélgettek, hogy ki hány éves, és ő észrevette, hogy a szemüveges Vilmácska hetvenhétnek mondta magát, pedig Vilma vele egyidős. Karácsonykor tölti be a nyolcvanat! Harangoznak a bazilikában, dél van, amikor megkapja az ebédet, és belekukkant az ételhordóba. Csontleves, borsófőzelék két fasírozottal! Székács úr — a nyugalmazott fizikatanár — a borsó láttán még el is szomorodik, mert a borsópürétől ég a gyomra. Keresztet vet magára, imád- kozza az úrangyalát, de abba kell hagynia, mert Irmuska beléka- rol, és kéri, hogy menjenek együtt, mivel ő szédül. Istenem! Mikor szédüljön az ember, ha nem nyolcvanéves korában? Aztán ez a ribillió is, a borsófőzelék miatt! Ő szereti a borsót, persze a tokányt és a kirántott húst jobban, de a borsót, a babot, a lencsét is meg kell ennie valakiknek. Nem igaz? Kinyitja az ajtót, kredencre teszi az ételhordót, aztán leül a hokedlire egy szusszanásnyi időre, majd a már délelőtt megterített asztalra pakol. Tálal! Két személyre terít, bár mindig egyedül ebédel. Sokáig a testvérével éltek együtt, és a szokásán az ő halála után sem változtat... Kimeri a levest. Hangosan elmondja az asztali áldást, majd az ima után — mindennek megadva a módját — nekiül és ebédel. Lassan, ütemesen eszi a levest az édesanyjától örökölt ezüstkanállal, amely valamikor értékes készlet egyik darabja volt, de a két háború megtizedelte az esztcajgokat. A leves meleg párája finoman végigsimítja az arcát, miközben arra gondol, hogy a borsóra csak az egyik fasírozottat teszi, a másikat kenyérrel, tejjel megeszi vacsorára... Melegség járja át a leves után, úgy érzi, mintha elszállna belőle az előbbi fáradtság, majd a merítőkanállal kiszedi a főzeléket. A testvérére gondol, aki sohasem ette meg a szárazborsót, és hangosan — mintha most is a helyén ülne a teríték mellett — meg is mondja neki: — Mindig válogatsz! Nem bír ő sem a borsóval, mert a testes szakácsnő az effélét igencsak szívesen adja, és alaposan belemeríti a hatalmas tálba a kanalat. Újra és újra az jár a fejében, hogy magányában elkelne a lakásban egy macska. Milyen jó lenne, ha most segítene megenni a borsófőzeléket... Az almáról már-már megfeledkezik, amikor kettévágja, ép, tiszta a belseje, kukacnak, romlásnak nyoma sincs. Szopogatja, nyalogatja az almát, aztán reszelőért indul: segíts magadon, az Isten is úgy segít! A reszelt alma finom, nem töri az ínyét, nem karcolja a szájpadlását. Ekkor jut eszébe a déli orvossága! — Tyúkeszed van! — mondja magának, pedig ritkán felejti el leves után lenyelni a két fehér és az egy sárga tablettát. A szobában a nagy óra már a kettőt üti. Ezt meghallja, nem úgy, mint a csengetést, vagy a rádiót. Azon tűnődik, hogy immár több mint egy órája ebédel, ez pedig nem kevés idő. Étkezés után pihen az asztal mellett, így szokta meg ezt is, mindennek megadja a módját. A testvérével ilyenkor beszélgettek, most magában tűnődik, egyebek között azon, hogy karácsonyra kétezer forintot ígértek nyugdíj-kiegészítés címén. Ki tudja, lesz-e belőle valami? Mostanában sok mindent mondanak a rádióban, a tévében. A mosogatást még az ebéd utáni szunyókálás előtt elvégzi, táncol a meleg víz a tányérban, miközben eszébe jut, hogy a kutyának el kell vinnie a tegnap eltett csontot. Csak holnap el ne felejtsem, hiszen úgy várja! Leszedi az asztalról a tiszta tányérokat, a törlővel leheletfino- man végigtörli az evőeszközöket, és amikor a helyükre teszi, szemrehányással mondja: — Bözsi, Bözsi! Már megint nem ettél egy falatot sem... Szalay István
