Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-16 / 272. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 16., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Perpatvar a parabolaantenna körül Égi jelekre várnak Felsőtárkányban Egy falu fele szeretne kitekinteni a világra. A próbálkozásuk azonban — rajtuk kívülálló okok miatt — csődöt mondott. Mőst ott tartanak — egy esztendei huza-vona után —, ahonnan elindultak. Vagyis: várják az égi jeleket. Felsőtárkányban a televíziós inűhol- dadásokat látni vágyók hoppon maradtak. Főképp azért — fogalmazhatjuk nagyon egyszerűen —, mert „rossz lóra tettek”. Az egri Elektromos Karbantartó Vállalattal kötöttek tavaly november 17- én kiviteli megállapodást. Igaz, akkor még nem sejthették, hogy lehetetlen szerződést írnak alá. Adásidőn kívül I. A Felsőtárkányi Közművelődési Egyesület képviselői, Gyura Károly elnök és Juhász Csaba vezetőségi tag a történtekhez képest nyugodtan, felesleges indulatoktól mentesen sorolják a tényeket. — Az egész Bóta RaffaelheXyi kezdeményezése volt — emlékszik Gyura Károly, aki erdőmérnök, a MEFAG műszaki vezetője. — Műit év októberében kezdtük a tárgyalásokat, két cég, az Elkisz és az Elko ajánlkozott. Előbbi egymillióért, utóbbi másfél millió forintért vállalta. Az Elko mellett döntöttünk, mivel ők részfizetési lehetőséget adtak. — Kiderült — veszi át a szót Juhász Csaba, a községi iskola igazgatóhelyettese —, hogy vállalattal csak jogi személy köthet szerződést. A tanács vezetői nem vállalkoztak, mert nem bíztak benne, hogy összegyűlik a pénz. Ezért kérték fel egyesületünket. Ismét Gyura Károly folytatja: — Tavaly november elején falugyűlésen kérdeztük meg az embereket, kívánják-e a műholdas adásokat. Igennel válaszoltak. Külön kérdőívet küldtünk a lakásokra. Ötszáz család igényelte. Az egyedülállóknak, a nyugdíjasoknak biztosítottuk a részletfizetési kedvezményt. A szerződés és melléklete szerint 1988 végéig kellett telepítenie az Elko-nak az iskola udvarán a központi antennarendszert, feltéve, hogy az első részletet — 750 ezer forintot — a felső- tárkányiak mielőbb átutalják a cég számlájára. — Ez meg is történt december 10-én — említi az egyesületi elnök. — Sok gondolkodási idő nem volt. Sürgettek minket, hogy szedjük a pénzt. Arra hivatkoztak, hogy szeretnék megvásárolni az anyagot. — Arra nem is gondoltak, hogy esetleg a vállalat lehet év vége közeledtén pénzzavarban? — Fogalmunk se volt róla! — feleli Juhász Csaba. — Mint ahogy arról sem, hogy hosszá ideig ezután nem lesz előremoz- dulás... Elágazásonként 3 ezret kértek, így jött ki a másfél millió forint. Tudtuk, hogy a környező falvakban hasonló összeget fizetnek. Hogyan is gondoltuk volna, hogy valami van a háttérben, amikor az Elkisz olcsóbban is vállalta volna... — A megállapodás szerint Önök határidőben fizették az első részletet. Betartotta-e vállalt kötelezettségét a vállalat? — Nem! S mert enyhe tél volt, mi egyre idegesebbek lettünk, hogy nincs semmilyen lépés. Jeleztük aggodalmunkat, mire január végén kijöttek terepszemlét tartani. Ám ezt megint nem követte tényleges munkavégzés. Március 20-án írtunk az Elko- nak, s kértük, indokolják meg, miért nem teljesítették az antenna telepítését, amit egyébként december végére ígértek. Bejelentettük kötbérigényünket is, s felszóh'tottuk a céget, hogy közöljék az ésszerű póthatáridőt. — Három napon belül Lubai Attila megbízott igazgató válaszolt levélben — folytatja a sort Gyura Károly. — Abban a vállalat vezetésében végbement változásra hivatkozott, s ígéretet tett rá, hogy nagyon gyorsan megkezdik a munkát. Jellemző idézet a levélből: ”A fennálló áldatlan állapot megszüntetése vállalati érdek, mely az eddig ^kialakult jó kapcsolatunkat figyelembe véve kötelez bennünket”. — Március 29-én valóban hozták az antennát, csak épp ember nem volt, aki felszerelje — mondja Juhász Csaba. — Gondjaik támadtak az általunk elkészített állvánnyal is. Végül elérkezett május eleje. Adásidőn kívül II. Május 3-i dátummal újabb levelet hozott a postás a közművelődési egyesületnek. Ebben a megbízott igazgató értesítette a megrendelőt, hogy a szerződésben kikötött határidő — június 15. — teljesíthetetlen, s kérte a módosítást szeptember 23-ra. S itt is olvasható egy érdekes kitétel: ”... ami nem jelenti azt, hogy a munka ütemezésével korábban nem készül el a rendszer.” Ennyi bizonytalanság után érthető a lakosság reagálása. — Érdeklődtek — meséli Gyura Károly —, hogy mi lesz, mi biztattuk az embereket, hogy meglesz, de kicsit késik a rendszer. Némileg meg is nyugodtak, hiszen az antenna ekkor már fenn volt. Tudomásul vették, hogy magyar vállalat végzi a munkát, tehát lehet kis késésre számítani. Időközben mindazok, akik tető alá hozták a kiviteli szerződést, eltávoztak az Elko-tól. Egyik oldalon a kezdeményezőket szorongatták a falubeliek: elterjedt az is, hogy ellopták a pénzt! Mind nagyobb volt a szit- kozódás, a szervezők lakására jártak az emberek. Persze, az ösz- szegyűjtött összeget már rég átutalták. A másik oldalon jött az újabb meglepetés: az Elko új vezetése tárgyalásra kérte az egyesület képviselőit. — Bebizonyították nekünk — mondja Juhász Csaba —, hogy ezt a rendszert másfél millióért a cég nem képes megépíteni. Csak az anyagköltség további egymillió lenne, s akkor még szó se volt a munkadijról. Ez családonként négyről 6-7-8 ezer forintra emelte volna mega befizetést. Ezt nem volt merszünk kérni a falutól. Mentünk a községi, majd a megyei tanácshoz támogatásért, de pénzszűke miatt nem tudtak adni. Ezért a cég új vezetésével úgy határoztunk, hogy elállunk a szerződéstől. Elviszik az antennát, visszaadják a pénzt, amit mindenki kézhez kap a befizetésnek megfelelően. — Azért bizonyos kérdések továbbra is megválaszolatlanok — fűzi hozzá Gyura Károly. — Például, hogy miért az utolsó pillanatban derült minden ki? Hogyan kalkuláltak korábban az Elko-nál, hogy hirtelen megemelkedett az összeg? Vagy eredetileg se tudták volná másfél millióért megcsinálni? Ki, mit erőltetett? Az iménti kérdésekre a válaszok azoktól várhatók, akik a megállapodás körül bábáskodtak. Dósa Imre volt igazgatót telefonon érjük el. — Nem tudom, hogy azok, akik e szerződéssel foglalkoztak, ott dolgoznak-e még? — kérdez vissza először. — Kikre gondol? — Lubai Attilára, az 1-es szerviz vezetőjére és Tóth István műszaki vezetőre, ők hajtották fel ezt a munkát! — Meglehet, ám a szerződésen az Ön és a főkönyvelője aláírása szerepel. Bizonyára Ön sem gondolja, hogy másfél millióból elkészíthető lett volna a rendszer? — Az akkori kalkulációval igenis kivitelezhető lett volna. Ismét mondom a már említett két ember erőltette az egészet. — Dehát magát az előkalkulációs tervet is csak márciusban mutatták meg a megrendelőknek! S az már jóval nagyobb ösz- szeget irányzott elő. — Nekem a jogviszonyom februárban megszűnt. Addig hajtottuk a dolgot, januárban is tartottunk megbeszélést... Szintén telefonon társalgunk röviddel később Tóth Istvánnal, az Elko-valamikori műszaki vezetőjével, aki ugyanezt a munkakört tölti be jelenleg az Elkisz- nél. — A volt igazgatója szerint Ön és Lubai Attila erőltették a felsőtárkányi szerződést. — Eléggé szegénységi bizonyítvány ilyeneket kijelenteni! — fortyan fel. — A szerződést ugyanis az igazgató kötötte! Any- nyiban igaz a dolog, hogy a felső- tárkányiakkal mi ketten is tárgyaltunk. Számszakilag azonban egy ilyen megállapodás már nem ránk tartozik. — Arról mi a véleménye, hogy többek szerint eleve nem volt ezen az áron teljesíthető a megrendelés? — Szerintem ez az üzlet műszakilag kivitelezhető volt. S ha a gazdasági vezetés azt mondja, igen, ezért az összegért is, akkor az bizonyára úgy is van. Mellesleg a pénz felhasználása előtt szóltam a főkönyvelőnek, hogy ez a dolog úgyse sikerül, vissza kell fizetni mindent a megrendelőnek. Ezt az aggodalmat azonban Tóth István se osztotta meg sokáig a cégével, az év első negyedében ő is távozott. A legtöbbet a megállapodás előzményeiről Lubai Attila tud, aki régi kapcsolat alapján hozta a vállalathoz a felsőtárkányiakat, mint megrendelőket. — Jóindulatúan cselekedtem így — magyarázza a fiatalember, aki immár az Elkisz szervizvezetője. — Már sok gond volt a cégnél, az igazgató jogtalanul eladta a füzesabonyi szervizt, a Bárány utcai telephelyet is, igaz, a vezetőség jóváhagyásával. Az azonban mond valamit, hogy az azt megvevő Satellit Kisszövetkezetnél tanácsadó ma. Egyszóval, arra volt szükség, hogy a tárkányiak minél előbb befizessék a 750 ezerforintot. Elkészült az árajánlat, a szakemberek viszont azt beszélték, hogy már megint megalapozatlan szerződést kötött a vállalat vezetése. — S ezt senki nem jelezte a vezetésnek? — Csak szóbeszédből hallottuk, hogyan is áll a cég. Információt nem adott ki az igazgató. November végén hívatott engem, mondván, hogy ez a felsőtárkányi munka a magáé. Erre írtam neki egy levelet, amelyben leírtam, miért nem tudja az általam irányított szerviz ezt elvégezni. — Március Tjétől Ön lett a megbízott igazgató. Tudott a megrendelők aggodalmáról, kicsit szívügye is volt a szerződés. Mégsem történt számottevő előrelépés. — Itt maradtam mindenféle szakmai segítség nélkül. A főkönyvelő betegszabadságra ment, a műszaki vezető eltávozott, a műszaki ellenőr akkor tért vissza betegszabadságból, a volt igazgató úgy lépett ki, hogy semmit sem adott át. Kíváncsi lennék, ki mit tett volna a helyemben! Pláne, hogy a 2-es szervizt a Csebokszári-lakótelepen be kellett zárni. Elmentem én a tanácsra is, hogy rosszul áll a vállalat, ígéretet kaptam is a segítségre. Ennél többet nem. — Mégis nem gondolja, hogy alaposan becsapták a felsőtárkányiakat? Nem tettek eleget például a szerződés 8. pontja szerinti szoros együttműködési kötelezettségüknek, vagyis nem tájékoztatták őket gondjaikról, helyzetükről. Azután hitegették őket, majd hirtelen módosítást javasoltak. — Érdekes, hogy nekem teszi fel ezt a kérdést. Szerintem a volt igazgatónak kellene feltennie! Ezért a szerződésért én tettem a legtöbbet, s a három hónap alatt, amíg megbízott igazgató voltam, a zuhanást próbáltam megszüntetni. Adásidőn kívül m. Amint láthatjuk, ezért a lehetetlen, eleve megvalósíthatatlan kiviteli szerződésért ma sincs igazából felelős. Csak egyet lehet érteni az egyesület képviselőinek megállapításával: az anyagi mellett igen súlyos az erkölcsi kár is a rendszer kútba esése miatt. Ismételjük, súlyos erkölcsi hátrány érte a kezdeményezőt, Bóta Raffa- elt, a Felsőtárkányi Közművelődési Egyesületet, valamint az Elko jelenlegi vezetését és dolgozóit, akik kénytelenek voltak menteni a menthetőt. S akkor még nem tettük fel azt a kérdést, hogyan engedhető meg, hogy — bármiféle jogi elégtétel mellett is — így lehessen packázni egy község lakosságának többségével?! Támogatjuk az egyesület nemes szándékát, miszerint nem vetették el végleg a rendszer kiépítését, s keresik a lehetőségeket, hogy olyan kommunikációs eszköz birtokába kerüljön Felsőtárkány, amely akár saját vonalrendszer létesítésére is alkalmassá tehető, kábeltévéként is működtethető. Félő azonban — bár reméljük, nem így lesz —, hogy a történtek alaposan megcsappantották a lakók bizalmát... Szalay Zoltán Vj oktatási központot építtet a Magyar Posta Új oktatási létesítményt építtet Budapesten a Magyar Posta. A 150 millió forintos költséggel megvalósítandó intézmény alapkőletételére kedden került sor. A négyemeletes épület előkészítő munkáit szeptemberben kezdte meg, az átadást jövő év augusztus 31-re vállalta a Könnyűipari Szerelő és Építő Vállalat (KIPSZER). A Magyar Postának a távközlési rendszer fejlesztése miatt egyre nagyobb szüksége van arra, hogy dolgozói megtanulják a korszerű technika kezelését. A mintegy 3000 négyzet- méternyi hasznos területű épületet modem távközlési laboratóriumokkal, speciális oktatási eszközökkel szerelik fel. A tervezést, az építést, a szerelést, illetve az oktatástechnika kiépítését egyaránt a KIPSZER végzi. (MTI) „Nekem a kérés nagy szégyen...” Költői kérdések az öregekről Nem is olyan régen, még két- három éve is mily lelkesen tudósítottunk a nyugdíjas találkozókról. Invitálást kaptak a vállalat volt dolgozói, annak rendje s módja szerint meleg szavakkal köszöntötte őket egy vezető ember, pirosnyakkendős úttörők szavaltak és danoltak, s az idős emberek szeme legott könnybe- lábadt... Nos, meglehet ma is könnyesek a szemek —, csakhogy egészen mástól. Mert nem ritkaság, hogy a fehér asztalra kipakolt pogácsa meg kóla manapság a nyugdíjasok vacsoráját jelenti. Holott nem is olyan régen csengetett a postás, de egyre többen vannak, akiknek a kevéske pénzből nemhogy lucullusi lakomára, de soványka étekre sem futja. Hogyan élnek az idős emberek? A kérdés, igen a kérdés tulajdonképpen költői. Egyre nehezebben. S napjainkban az újságok hasábjain már megszokottá lesz az új fogalom: szegénységellenes hétvége, gyűjtés, adakozás a rászorulóknak. A közelmúltban több szerv is karöltve rendezett jótékony akciót Egerben, kérvén a város polgárait: a megyeszékhely több pontjára vigyék fölös, használt ruhaneműiket, tárgyaikat az idős emberek megsegítésére. Az egyik intézményben a pszichológus szobájába hétköznap is várják az adakozókat... Meglehet, profán a képzettársítás, de sajnos, rímel erre. L^elki segélyre is szükségük lenne azoknak, akik kénytelenek elfogadni mások jótékonyságát. Mert igaz, nagy úr a szegénység, de megalázó is. Ó, milyen messze esik mindez az amerikai manager student tanításától, miszerint ki kérni megy, elegánsan tegye azt. Mi itt a nyolcvanas évek végi Magyarország napjait éljük, ahol zöldségakciót, szegénypiacot szerveznek a nyugdíjasoknak, meg ingyen-tejet,-kenyeret osztanak. Már segíteni kell adományokkal a szegény szakmunkás- tanulókat is, aztán az iskola megmaradt használt holmikat az öregek javára ajánlja fel. Nehéz a sorsuk a falvakban is. A nagy közös kalapból mind kevesebbre futja, hogy a kistelepülések tanácsai a szociális alapból támogathassa a rászorulókat. Igaz, az ott élő időseknek legalább van kis kertjük, s ehetnek hétszámra bablevest meg almaszószt. S a vállalatok, üzemek is a meghitt, meleg hangú nyugdíjas találkozók helyett inkább gyűjtenek a volt dolgozóknak. Az állami segítség mértékéből, az igényekből is lemérhető, nő a szegénység. Csak Egerben, a városi tanács szociálpolitikai keretéből évente átlagosan- százharmincán részesülnek rendszeres segélyben. A hivatalos ízű megfogalmazás mögött az a tény áll: körülbelül ennyi idős embernek nincsen semmiféle jövedelme. Számuk persze változik. Ezt a fajta segélyt nem kell havonta kérniük, az egészségügyi osztály által meghatározott lista alapján kapják a pénzt. A hetven év alattiak havi 3440 forintot, az ettől idősebbek 3800-at. Nem új dolog az sem, hogy akinek semmiféle ellátása nincs, negyedévenként egyszeri rendkívüli segélyt kap a tanácstól, általában ezeröt- száz-kétezer forintot. Hát ebből ugye nem lehet dőzsölni —, de mint a szimpatikus szociálpolitikai előadónő elmondta, örülnek, hogy ennyit is tudnak adni. A szegénység fokmérője sokkal inkább az, kik kérnek és hányán rendkívüli segélyt. Nos, az ő számuk ugyancsak megnövekedett. Tavaly ilyentájt hatszáz- nyolcvanan fordultak segítségért, az idén novemberre már ezernél is többen. Az alacsony nyugdíjból élőknek persze meg kell indokolniuk, miért szorulnak a rendkívüli segélyre, mely évente legföljebb hatszor adható. Ok lehet például a „nagyobb kiadás”, s az idézőjel azért indokolt, mert elképzelni sem tudom, mit segít ilyenkor az ezerötszáz- kétezer forint. Azt viszont annál inkább: sokkallta többen vannak, akik egyáltalán nem mennek kérni. Szeméremből, emberi tartásból. De a városi tanács által kiutalt segélyösszeg így is duplájára emelkedett: tavaly a harmadik negyedévben egymilliónégyszázezer forintot adtak a rászorulóknak, az idén októberig kétmillió 273 ezret. De előttünk még a december, mikor is az ünnepek előtt még többen kényszerülnek segítségért fordulni. A városi tanácson remélik, elég lesz a keretük rá, hogy adhassanak az időseknek... Hogyan élnek az öregek? A kérdés, igen a kérdés költői... És félő, hogy hovatovább mi is csak Nagy László fohászával tudunk segíteni: „Adjon az Isten szerencsét...” Mikes Márta Aranyérmes trófeák A 4-es számú Országos Trófea Bíráló Bizottsága Székesfehérváron a Mezőföldi Erdő- és Vadgazdaságnáél működik. A gazdaság az idei őszi vadászatot jó eredménnyel zárta, az itt elejtett 290 szarvasbika agancsából 192 érmes lett, közülük 49 pedig aranyérmet ért el. Az egyik legszebb trófeát, amely 12,56 kg súlyú és , 223,55 CIC pontot kapott, a váli erdőben lőtték. Karvaly Gyula (jobbra) és Rácz János a váli erdőben elejtett szarvasbika trófeáját bírálja (MTI-fotó: Kabáczy Szilárd)
