Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-14 / 270. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 14., kedd V"” V * ■ A Egy hét... KÉPERNYŐ ELŐTT Nosztalgia Amikor a Belfegor című francia tévéfilmsorozatot először láttam, a diktatúra ha nem is szmokingban tetszelgett, de legalább otthonosan mozgott konfekcionált öltönyében. Olyannyira, hogy engedékenységre, mosolyra is vállalkozott. Hittem volna ennek, ha nem éppen akkor vagyok részese annak az országosan ismertté vált pedagógusháborúnak, amelyet hárman vívtunk egy hamisítatlanul sztálinista vértezetű, mini- diktátor igazgató ellen. Az első nekifutás — ez törvényszerű volt — nem sikerült, ám bizakodva készültem a másodikra s a harmadikra. Optimizmusomat egyedül a húszegynéhány évvel ezelőtti, a már soha vissza nem hozható ifjúság csak- azértis kitartása magyarázza. A végekről, a határon megbúvó Battonyáról postáztam igazságkereső leveleimet, s kimondatlanul is szomjúhoztam valamiféle frissítő kikapcsolódásra. Akkor jött ez az idegborzoló, ez a szellemileg is pezsdítő ajándék. A részletekre már nem emlékszem. Fogalmam sincs róla, hogy ki volt a Louvre fantomja, de azt tudom, hogy középiskolás kollégista diákjaimmal néztük az egyes blokkokat, s az is tény, hogy igen vártuk a következő egységet. Néhány sznob kollégám fa- nyalgott, s holmi piedesztálon érezve magát, értéktelennek minősítette Arthur Bernede regényét, a krimi műfaját, s természetesen Claude Barma rendezői törekvéseit. ők elkülönültek, s unatkoztak. Mi lelkesedtünk és szórakoztunk. Micsoda különbség! A hajdani hévből csak az egyetemes emberi értékek konok képviseletének vágya maradt meg bennem, az egykori érzelmek, a szőke fürtű álmok megkoptak, őszbe sápadtak, semmibe hulltak. Talán épp ezért babonázott meg a múlt pénteki újravetítés. A bevezető nem érdekelt. Elszoktunk már attól, hogy mindenáron felvilágosítsanak, okosítsanak minket. Különösképp azok, akik ötvenévesen már nem tévednek, amikor a fogalmak mögötti valódi tartalmat keresik. Peregtek a képek, s már amiatt sem bosszankodtunk, hogy huszonöt perces „falatkákra” kurtították az anyagot. Megbékél- _ tünk — füstölöghetnek helyet- ’ tünk a fiatalabbak —, s kizárólag azt óhajtottuk, hogy a fantázia időgépén suhanjunk azokba a hatvanas évekbe, s oda, ahol a készülék elé telepedtünk, hogy megcsodáljuk Juliette Grecót, a mű fordulatait, az egész alkotást átható sejtelmességet, amely elviselhetővé tette a rideg racionalitást, azt a fekete-fehér minősítési rendszert, amely bűnnek titulálta a másságot, a gondolat szabad szárnyalását, amely lesújtott a kétkedésre, s azokra, akik merészkedtek önálló véleményt formálni. Láttam azt a kezdő tanárt, á hívőt, a viaskodót, s becsületszavamra nem irigyeltem, már csak azért sem, mert végigéltem sorsát. Csoda-e, ha gyorsan visszarepültem a mába.. ? Pécsi István Beszélgetés a szexről Még nem láttam Czeizel Endrét ilyen elkomorodott arccal. Ugyanis egyik este a Napzárta műsorában leültették több egyház képviselője közé, hogy védje meg álláspontját a szexszel kapcsolatban. Az előzmény az volt, hogy a Ki viszi át... című előadás-sorozatát kemény bírálattal fogadták a hívők körében. Nem mindennapi beszélgetés bontakozott ki ebből. Czeizel Endre már évek óta megszállott népművelőként adja elő a szexualitással kapcsolatos nézeteit a televízióban. Amennyit láttam sorozatából, arról magam is azt tudom elmondani, hogy néha elég mechanikusan írta le az emberi kapcsolatok mélységeit. Napokig emlegettem például azt, amikor táblázatba foglalta a csókok jellegét, s a puszitól az „erotikus csókig” elemezte az abban foglaltakat. Közben az járt a fejemben, hogy miért lehetséges az, hogy az egyik nőnél már az is zavarba hoz, ha kivillan a bokája, a másiknál még az se tűnne fel, ha meztelenül táncolna előttem. Az ilyesmi nehezen illeszthető be egy periódusos rendszerbe, s még kevésbé az, amiről az egyházak képviselői beszéltek. Ők ugyanis többnyire az emberi kapcsolatok rendszerébe szeretnék beilleszteni a szexet, mégpedig elsősorban a szeretet egyik válfajaként értelmezik, amelyet a házasság kötelékében kell szentesíteni. Tudom, hogy ez így leegyszerűsített, mert jóval több észrevételt tettek Czeizel álláspontjával kapcsolatban, de mégis azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen körben gondolkodtak. Ha sok mindenben Czeizel- nek is igaza lehetett, amikor a hétköznapok nemi nyomorúságait emlegette, úgy legalább any- nyiban helytálló volt a vele szembenállók véleménye is. Mostanában nagyon sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy amikor az egyik felet hallgatom, őfelé hajlik a szívem, a partnere hallatán pedig a másik irányba. Egyrészt örülök ennek, mert mindig gyanúsak az abszolút és mozdíthatatlan igazságok, másrészt viszont szeretném, ha egyértelműbben tehetném le a garast. Azt végül is elhittem mind a két félnek, hogy szándékai tiszták. Czeizel a maga rendszerező logikájával, tudományos nézőpontjával óhajt segíteni mindennapos nyűgökön, míg az egyházak képviselői hitük és hétköznapi tapasztalataik alapján igyekeznek enyhíteni a rászorulók gondjain. Csak" hát azt szűrtem le, hogy mindenképpen emberszabásúbban kell életünket leélni. De még megfogalmazni és kimondani is nagyon nehezen tudjuk problémáinkat, nemhogy segíteni tudnánk rajtuk. A .sok részigazság pedig olykor elfedi a valóságot, s ilyenkor pedig nagyon nehezen lehet elokaparni a törmelékek alól a saját életünk „receptjét”. Gábor László Ruttkai É va-emlékház Ruttkai Éva kedvenc bútorait és személyes tárgyait bemutató kiállítás látható a színésznő 11. kerületi Keselyű utcai nyaralójában Közéleti gondjainkról Párizsban, a német megszállás idején a francia szén is Németországba vándorolt, ezért nem fűtötték a színházakat, az Operát. De a francia polgár télikabátban, hosszú sálakkal bugyoláltan beült a nézőtérre, és táblás házak előtt mentek a francia szellem alkotásai, operák, Paul Claudeho- mantikus misztériumszerűsége (A selyemcipő), mert a nemzet tudta, hogy az emberi méltóság a közösség hiténél és ott kezdődik, hogy megbecsüli, ébren tartja a tiszteletre méltó ősök szellemét, nem engedi megsemmisíteni tudatát, lelki erejét. Athénban Periklész fizetett polgárainak azért, hogy beüljenek a színházba, végignézzék a tragédiákat, a szatírjátékokat, mert az államférfi bölcsessége azt diktálta, hogy az istenek megbecsülését, a tragikus hősök sorsát, végzetét ne feledjék el a mindennapi élet nyüzsgésében azok, akik a városért, Athénért és a jövőért felelősek. Ebben a városban, Egerben akadt ezekre a tartásokra egy szigorú ellenpélda. A hatvanas évek végén, a ma már Aczél-korszak- nak nevezett kultúridőben úgy képzelték, nem kell ennek a városnak, a megyének ez a színház, majd idejárnak Miskolcról. A megye akkori könnyelmű, hajbókoló, a kultúrához telefonszinten értő vezetői belementek ebbe a romboló játékba — nem úgy, mint Kaposvár —, és hosszú évekig kellett sürgetni-hajtani a fenn ülők szándékát az újrakezdésfelé. így példálózunk Gáli Lászlóval, a Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezőjével, mielőtt az első kérdést feltenném. — A hatalom a történelem folyamán mindig is sejtette, milyen eszközökkel hajthatja végre irányító szándékait. Periklész óta a jó állam fizet a színésznek és a nézőnek egyaránt. Ezzel a néző helyett is gondolkodik, netán beleszól meggyőződésébe? — Az állam számára fontos kell legyen a színház, mert az eszményeket fogalmaz még, értékrendet sugall, erkölcsi példákat mutat fel. Nem lehet közömbös az állam számára, hogy milyeneket.. A kultúra nem a kevesek kiváltsága, nem luxus, hanem az embert teljessé tevő, formáló erő. A kulturált ember jobb munkaerő és hasznosabb állampolgár. Az a kormány demokratikusabb, az igazán néppárti, amely többet áldoz a kultúrára — ez a jobb közgazda is, mint a jelenkori példák mutatják Távol- Keleten és másutt. — A színház nem a néző helyett gondolkodik, hanem szeretne vele együtt gondolkodni. Ajánlatot tesz minden este a közös gondolkodásra: ez maga a színielőadás. Felfedezi a közönség, az adott közösség legfontosabb, legélőbb gondjait, igyekszik állást foglalni azokban. Másfelől az is feladata, hogy megosz- sza felfedezéseit a közönséggel: új gondolatok, új eszmények, eszmék plántálásával. A színházat érdekli az a válasz, amit közönsége ad az ő feltett kérdéseire. A legfőbb, sarkalatos kérdések pedig minden korban ezek voltak: hogyan éljünk, miben higgyünk, mi az igazság? A színház nem recepteket ad a napi konyhához, hanem egyetemes kérdéseket tesz fel. — Hogyan indult el erre a szellemi bevetésre, erre az ő sorsát is meghatározó feladatra kisded társulatával? A létszámról, az anyagi keretekről, a lehetőségekről és a kezdet műsorpolitikájáról kérnek adatokat vagy összképet? — Heves megye és Eger perik- lészi bölcsességgel látta be, hogy saját művészekkel, saját műhely megteremtésévelke\l kultúrát teremteni. Az importált előadások szellemi kisugárzása nem azonos az itt élő-alkotó művészek tevékenységével. A „hét szűk esztendő” beköszönte ellenére tudta, hogy a művészetre áldozni kell, a művészet nélkülözhetetlen. Példaértékű az az erőfeszítés és példa nélkül való, hogy központi támogatás nélkül, saját erőből szinte a semmiből, napról napra haladva teremti meg ezt a műhelyt, a Gárdonyi Géza Színházat, amellyel — remélem — nem kell szégyenkeznie. — Színházat alapítani nem pusztán pénzügyi kérdés, hanem erkölcsi tett. A közösség erkölcsi példája. Nem önmagától működik ez a buzgalom, élesztő kell hozzá, emberi fanatizmus. A Népújság kitartó hadjárata — itt Márkusz László nevét említenénk elsősorban — Kiss Sándor ideológiai titkár, Kovács János művelődési osztályvezető és osztálya ügybuzgalma, a színház szálláscsináló vezetői és az alapító társulat vállalkozó kedve, sok hivatásos munkatársunk segítsége. De mindez semmi, ha nincs a város és a megye lakossága, a pártoló közönség szeretete. — 1985-ben 15 fős az első társulat. Fanatikus pionírok kezdték meg a munkát, és néhány kiváló külső munkatárs, például a mai napig is teljes programmal itt dolgozó rendező, Valló Péter, vagy olyan vendégek, mint Berek Kati, Köti Árpád, Korcsmá- rosJenő, Kátay Endre színművészek. A város nyugdíjas művészei is igen aktívan támogatnak bennünket, mint Olgyay Magda és Győrvári János. — Anyagi kereteinkről: nem készbe, a párnázott székbe ültünk bele. Kompromisszumot fogadtunk el: három év alatt kapja meg teljes vértezetét a színház —, most a negyedikben járunk, és örülnénk, ha a színházalapítást az ötödik évben befejezhetnénk. Nem bajainkat akatjuk a közönség elé vinni, hanem örömeinket, az előadásainkat. A minden esti ünnepet. Ezért műsorpolitikánk közönségcentrikus. A közönség gondolataiban, gondjaiban-örömeiben szeretnénk részt venni. — Három év után? Politika-e a színház, kinek a politikája? — Három év után céljaink nem változtak. Ma is Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című művével nyitnám meg a színházat, programot adva. Nem lett kevésbé aktuális a dráma gondolatisága, sőt társadalmi mozgásaink még inkább „aládolgoznak” az írói intelmek igazságának. — Hamarabb mutattuk be Bródy Sándor művét, A tanítónőt, mint ahogy a pedagógusok sztrájkolni kezdtek volna. — A Figaro házasságában a kivonuló értelmiség veszélyeire hívtuk fel a figyelmet, a Haramiákban arra, hogy ez a kivonulás „jóra nem visz, s nem vihet soha.” — Politizál-e a színház? Nem tud nem politizálni! Nem a mi hibánk, hogy Görgey Gábor Ko- mámasszony, hol a stukker? című kemény-keserve, de kirobbanó humorú komédiája ma elevenebb, mint 21 éve, megírása idején. A mandátum sem a múltat ábrázolja, hanem mai asszociációkat kelt. Hogy politizál-e a színház? Nem akarunk politizálni. Igazságot, emberi értéket, morális példát akarunk felmutatni. Nem a napi politika korteshadjárataiban részt venni. Néha politikai tendenciák ellenében erkölcsi eszményeket felmutatni, minta La Mancha lovagjában vagy a Salemi boszorkányokban. A színház nem pártkongresszus (bár nerft ritka dolog, hogy a pártfórumokat színházteremben tartják, és nem kevésbé színjáté- kian), de nem is egyetemi előadóterem, hímem az élet, a természet tükre. Igazi ambíciónk, hogy a tükör ne legyen görbe. — A művészek mai közérzete Egerben, a hatóság és közönség „hatása”, a közösség a színházon belül és kívül? — A művészek, a fenntartók békében élnek egymással. Elismert igények és kialkudott kompromisszumok között gúzsba kötve táncolunk. De „táncolunk”. És akarják, és segítik táncunkat. — Kitűnő színvonalon épült meg színészházunk, de 21 lakás boldog, elégedett lakóival szemben harmincötén laknak még albérletben. Megnyitottuk a műhelyházat, de katasztrofális raktározási gondjaink vannak. Méltatlan körülmények között működik közétkeztetésünk és munkahelyi klubunk: húsz négyzet- méteres szobában kell száz embernek ebédelnie, huszonöt szék fér be a helyiségbe. — Stúdiószínház megteremtésére kapott megbízást a művelődési osztály és a színház. Remélem, hogy a tanácsnak sikerül olyan megnyugtató megoldást találni, amely más intézmény érdekeit nem sérti. A színházon kívül közösségekben gyakran jelennek meg művészeink. Önálló estjeik, közös fellépéseik, a rendkívüli irodalmi órák, a Népújság-heteken való részvételük, szakkörvezető foglalkozásaik népszerűségünket fokozták és erősítik. — Hogyan válaszol a közönség? — Két évadunk látogatottsága 88-90 százalékos. Évente 110-120 ezer nézőnk van. Igen jó ! számok országos viszonylatban is. Évente eggyel sikerült emelnünk mind a felnőtt-, mind az ifjúsági bérletek számát. Tizenkilenc előadást valósítunk meg minden bemutatóból. Lehetőséget teremtettünk arra, hogy a l bérleti előadásokra is lehessen jegyet váltani, ne csak a bérlet- ! szünetiekre: 100-150 helyet tartunk fenn esténként a pénztárban. A műfaji sokszínűség érdekében stúdió- és egyéb programokat is megvalósítunk. — Mit mond a kritika? Jó-e, ha kritika helyett csak semmitmondó ajnározás, esetleg laikusnak tűnő mellébeszélés jelzinyugtatja ezt a felelősségteljes munkát? Kap-e elemző írásokat a Gárdonyi Géza Színház? Elismerések? — A színház kritikai visszhangja gazdag. Figyelemmel kísérik előadásainkat. Ez a legfontosabb tényező. Persze ebben a figyelemből soha nem elég. A valóban elemző, az előadás egészét felfogni képes, a rendezői szándékot felfejtő, a színészi alakításokat konkrétan elemző írásokat várunk. A szcenikai megjelenést láttató értékelést igényelj ük. Egy ; színházi premier egy vidéki városban kell, hogy olyan fontoslegyen, aminek sem terjedelmi, sem tördelési akadályai nem lehetnek. Legfontosabb azonban a folyamatos figyelem. A kritikusnak meg kell szereznie a jogát a kritikához! Az elemzőkészsége, a konkrét figyelme, az alapossága, a rendszeressége, a közös ügyünkért érzett felelőssége, az őszintesége, segítőkészsége okából keletkezzék munkája. ' A barátság, a közös ügy szolgálata ültetett egymás mellé kérdezettet és kérdezőt. S ha az utolsó kérdéssel ostorhegyesre csattant Gáli László kritikával foglalkozó mondata, azért van, mert egymást nevelve-igazítva, a kérdések kimondásával és megválaszolásával juthatunk arra-odébb, egy lépéssel tovább a munkában, a magunk jobbításában. A színházért, amely ritmust szabhat egy város, egy megye szellemi mozgásának. Farkas András (MTI-fotó: Kieb Attila) felső- I ló- i ban (Fotó: ' SmuóGyörgy)
