Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-11 / 241. szám
Körültekintő szociálpolitika NÉPÚJSÁG, 1989. október 11., szerda GAZDASÁG—TÁRSADALOM _________________________3. V ezérigazgatói szinten. Az Eger-Mátravidéki Bor- kombinátnál (Eger, Széchenyi u. 3.) 1976. áprilisától dolgozott Patkós Attila. Előbb gépészeti előadóként, majd megbízott műszaki osztályvezetői minőségben. 1981-ben átvette az üzem- biztonsági osztály vezetését, 1987-ben üzembiztonsági főelőadó, 1988-ban besorolása és fizetése a rehabilitációs és közművelődési főmunkatárs meghatározás után járt. Ezek a változások „karrierjében” azért állhatták elő, mert 1964-ben gépész- technikusként kezdte, 1970-ben már vegyipari gépészmérnök, 1976-ban munkavédelmi üzemmérnök a szakképesítése, 1981- ben, továbbtanulása folytán már papírja van a szocialista kultúraközművelődési képzettségéről, 1987-ben végzett pszichológus. Ezt az utóbbi minősítést azért is szerezte meg érdeklődési körén és szorgalmán túl —, mert a foglalkozási rehabilitációt, képesítéssel a 8/1983. (VI.29) Eüm- PM számú együttes rendelet szerint az ő munkáltatójánál is folytatni kell. Patkós Attila végezte a munkáját, írta a szakmai tanulmányait, közreműködött a képzettségére, munkájára számot tartó fórumokon a városban, máshol is, ahová hívták. Pszichológusi foglalkozását és eredményeit azért is értékesnek tartotta, mert ezt a továbbképzést vállalati segítség nélkül szerezte meg. A levegő ritkul az áldozat körül Nem sokszor jutalmazták, azok közé tartozott, aki a közép- vezetésben megtalálta a helyét; talán az akadémiai díj esett neki igazán jól, amit a szakmája elismerésének tekintett. Egy vállalatnál, ahol csaknem ezerhatszázan dolgoznak, ahol a bor a termék és az alapanyag, nyilvánvalóan akadnak foglalkozási ártalmak, ahol a rehabilitációs főmunkatársnak inkább jut munka, feladat, mint a köz- művelődésinek. A kombinátot a vezérigazgató vezetésével mintegy százhatvan fős központ irányítja. Ilyen létszám mellett is érezhetővé válik, ha valaki kikerül a kalapból. A szóbeszéd, a hangsúlyok a mondatokban, a tekintetek ismertetik e levegő- hígulást, míg egyszer csak megjelenik a komoly jelzet onnan, fentről a kegyvesztés tényéről. 1988. októberében fegyelmi eljárást indít — fegyelmi biztosa útján — a vezérigazgató Patkós Attila ellen. Az ok: a Megyei Művelődési Központ igazgatójától levél érkezett, amelyben azzal vádolják Patkós Attilát — tehát kívülről —, hogy P.A. megbízásában eljárva, felhatalmazás nélkül gratis-jegyeket, összesen húszat osztott szét a kombinát dolgozói között és ezzel a ténykedéssel a művelődési intézménynek, az MMK-nak anyagi hátrányt okozott. A fegyelmi biztos meghallgat; idéz tanúkat is, kiderül, hogy az MMK levele mögött otromba valótlanság húzódik meg és az MMK megtévesztett igazgatója csak azért írta a levelet, mert félretájékoztatták. A fegyelmi belelaposodik a telefoni kérdezé- sek-visszakérdezések gubancába, míg végül határozat nem születik. Meg is nyugodnának talán a konspirativ erők, ha segítségükre nem siet az áldozat maga, Patkós Attila: 1988. december 19-én háromsoros írásbeli nyilatkozattal kilép az MSZMP-ből. Egy hőnap múlva 1989. január 19-én írja alá Várnái János vezérigazgató azt a levelet, amelyben felmond Patkós Attilának, az ő főmunkatársának. Az indoklás szerint a Vállalati Tanács 1988. december 30- án úgy határozott, 13/1988. szám alatt, hogy a kombinát szervezeti és irányítási módszerét korszerűsíti, egyszerűsíti, a párhuzamos munkavégzést megszünteti, a munkaerővel racionálisan gazdálkodik — és főképp takarékosan. Ez okból a személyzeti és oktatási osztályon a rehabilitációs és közművelődési főmunkatársi munkakört megszünteti. A főmunkatárs nem hagyta annyiban a dolgot, meginstanci- ázta a vállalati döntőbizottságot, keresetet nyújtott be a Munkaügyi Bírósághoz. Mindenütt, minden határozatban, ítéletben széttárta az arra rendelt fórum a kezét, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, a vezérigazgató a maga szintjén csak azt tette, amit a Vállalati Tanács neki előírt. A vállalati munkaügyi döntőbizottságnak mindez nem okozott meglepetést, a Munkaügyi Bíróság tekintete sem fedezte fel azt a kis csalafintaságot a körülmények között, hogy ez a vállalati átszervezés a borgazdasági kombinát csaknem ezerhatszáz dolgozójából, tehát az egész kollektívából csak egyetlen embert érint, csak ezen az egy emberen akar takarékoskodni és ennek az egy embernek az eltávolításával igyekszik a kollektívát ütőképesebbé, az egyébként fontos gazdasági szerepet betöltő egri gazdálkodási egységet nyereségesebbé tenni. P.A. nemcsak érezte, tudta, hogy itt a szálakat több helyről mozgatják. Ha az MMK igazgatója belement abba a nem egészen szeplőtelen játékba, hogy fegyelmi eljárást követeljen P.A. ellen, akkor nyilvánvaló, hogy ez a jogilag is veszélyes, netán erkölcsileg is kifogásolható játék — merész volt. (Az is nyilvánvaló, ha lett volna bármilyen fegyelmi vétség, amellyel el lehetett volna „intézni” P.A-t a „falakon belül”, megtették volna. Valamiért sürgősnek látszott tehát lépni az eltávolítandó ellen.) Érvelt, indokait oldalakon keresztül sorolta, nemcsak a személyéről szólókat, a vállalati érdeket is emlegette, a miniszteriális előírásokat is. És amíg ő azzal foglalatoskodott, hogy igazát megkeresse, a bírósági döntés jogerőre emelkedése után, csaknem naptári sietséggel megtörtént az átszervezés, 1989. június 1-jei hatállyal beült P.A. irodai székébe egy párttitkár (neve is van!), négyezer forinttal magasabb fizetéssel, mint amit elődje kapott. Azt csak mellékesen kell rögzítenünk, minden szakmai képzettség nélkül. Ha csak az esti egyetem politikai tájékozottságát nem minősítjük annak. Itt rövid átnézetben összegeznünk kell, hogyan és hányán működtek itt közre, ebben a munkaügyi, társadalmi, lélektani, lelki- ismereti — és ha már a pszichológust penderítették ki — erkölcsi problémában? Hány szinten kellett és hány embernek tanácskoznia, hányszor, míg kijött a végeredmény: egy pártalkalmazott, a pártállam alkalmazottja képes volt betölteni azt a szakmai űrt, amely az átszervezéssel kapcsolatban keletkezett? Milyen suttogások, fülbesúgások, érvek-ellenérvek, számítgatások után jutott oda a vezérigazgató, hogy felmondjon. De előbb még meg kellett szervezni egy testület határozatát az átszervezésről, miután az idétlen fegyelmi trükk nem vált be. És bizonyára kellő alapossággal, megfontoltsággal „átbeszélte” a felelős vezető az érintett párthelyekkel is, kit és hogyan kell mozdítani ahhoz, hogy ez a kérdés nyugvópontra jusson? El kellett többek között dönteni, milyen formát válasszanak az elintézéshez, hiszen itt egy kényelmetlen eltávoh'tásáról lehet szó, vagy — és ez a kombináció a valószínűbb — megfelelően dotált, dotálható helyet kellett felkutatni egy pártalkalmazottnak, aki a hatalom csavarja. Nem szabad az ő szellemi és etikai képességeit parlagon hevertetni, ha netán a pártállam megszűnik és el kell menni dolgoznia. De itt és ez a megoldás. Még azok is elgondolkozhatnak rajta, akik végrehajtották. Egy jól képzett, a feladatát ellátó szakembert az előkészített jogi keretek között utcára tettek, mert kellett a kinézett hely. Itt minden és mindenki összefügg. A vezérigazgató megtette a szívességet, az apparátus mozgásba jött, az a valaholi pártfőnök nyugtázta, hogy egy kedves emberét a borkombinátnál révbe juttatták. Jogi formák tekintetében minden igazolható, P.A. és a tényleges igazság pedig kívül van a kereteken, és az az ő bajuk, hogy rossz bőrben vannak. Persze a történtek után egy egészen más felállást is meg lehet építeni. Mondhatják a jogászok, minden paragrafus a helyén maradt, a bíróság joggal írhatta ítélete indokolásában, hogy nem lát módot P.A. elmondott panaszának kellő megértésére. Több tucatnyi ember, sok fórum, sok munkaóra eredménye — egy állapot, amelyben P.A. létezik. És a játéknak még nincs vége. A helyi érdekelteket megkereste a volt főmunkatárs, ugyan kaphatna-e alkalmazást itt, vagy ott, vagy amott? A város és a megye érdekeltjei, akiket P.A. megkövetett, úgy vélekedtek, hogy igen-igen, de ez meg ez éppen közbejött. Anélkül, hogy igazán ráemelték volna a tekintetüket erre az ügyre, eleve behódoltak a nem is távoli hatalmasság, az irányító-engedélyező hatalom tekintélyének. Mert egy esetleges szemöldökrántás, onnan fentről, karrieijük megrogy- gyantását is jelentheti. Mert ugyebár kimondatlanul is — egy állampártban a sorok szorosak — „egymásért és egymásból élünk!” — ez a jelszó, mi több, a gyakorlat. A pártállam megszűnésének másnapján Ezeket a sorokat a pártállam megszűnésének másnapján vetem papírra. Gondolataim a jövőbe szállnak, míg az éppen létező társadalmi és politikai helyzetet írom. És ehhez hozzátartozik az is, hogy P.A. tovább is nyugtalanul magyarázza egy törvényességi óvás iránti kérelemben, hogy ez így nem lehet igaz, a Heves Megyei Főügyészség úgy okfejtett: miután az átszervezés tényét a munkáltató igazolta, a jogsérelem kizárt. Sőt: az alperes — mármint a munkáltató borkombinát — „eleget tett jogszabályi kötelezettségének azzal is, hogy elhelyezkedését más munkáltatónál igyekezett elősegíteni”. Hát ez az! Igyekezett, de ennek következtében még annyira sem nyitottak ajtót P.A. előtt, hogy a küszöb és az ajtólap közé bete- hette volna a lábát. Az ügyészi papírt 1989. augusztus 3-án írták alá. Ekkor személyes meghallgatást kért a megyei főügyésztől, aki újabb beadvány írására bátorította a panaszost. Aki most alkalmi munkából él, két diplomával a zsebében, nagy teherrel az ő szívében. Az eset tehát folyamatban — mint mondani szokták —, az ügy kisebb-nagyobb szereplői pedig ülnek az ő helyükön, mintha a struktúra soha, de soha sem válna megmozdíthatóvá. íme egy (bor-)csöpp a mai valóság kissé szennyes tengeréből. Vagy átszervezésről kellene új határozatot hozni? Farkas András Milyen legyen a költségvetés struktúrája? Az elmúlt húsz esztendő során a pénzügyi szervek szerepe, társadalmi megítélése alapvetően megváltozott. 1968 után a Pénzügyminisztérium lett a legfontosabb operatív gazdasági irányító, amely vállalati szintig és konkrét termelési célokig hatóan bűvészinasként használta a pénzügyi ösztönzőket, mint akkor hívták, „emeltyűket”. Ezek elsősorban egyedi adókedvezményekből és dotációkból álltak. A népgazdasági terveknek megfelelő célok érdekében a minisztérium tisztviselői vállalati szinten módosították a költségvetési kapcsolatokat. A vállalatok hamar felismerték, hogy pénzügyi helyzetük sokkal jobban függ a költség- vetési kapcsolatoktól, mint a jó vagy gyenge munkájuktól. A bűvészinas seprűje addig sikerrel seperte ide-oda a pénzt, amíg bőven futotta a külföldi hitelekből. 1980-ra azonban kiderült, hogy már csak beseperni lehet, adakozni nem. Elérkezett a tényleges reformok ideje. Mostanra azonban a reformok bajnokának tekintett pénzügyi apparátus a mindenki közös ellensége szerepébe került. Mindenki hangosan követeli, hogy tőle kevesebbet vegyenek el, és neki többet adjanak, a Pénzügyminisztérium tekintélye a mélypontra süllyedt. Nem is ez a fő baj, hanem az, hogy a reformok jövőjét fenyegeti az a szituáció, amelyben minden ágazat, minden érdek- képviselet csak kapni akar, áldozatokat hozni nem. A növekvő költségvetési hiány mellett meg- fékezhetetlen infláció származik abból, hogy mindenki kevesebb adót akar fizetni, de mindenki több költségvetési juttatásra tart igényt. A veszély annál nagyobb, minél gyengébb a központi hatalom. Sürgőssé vált tehát olyan költségvetési reform, amelyben az újraelosztási feladatok megoldása nem úgy történik, hogy a Pénzügyminisztérium egy nagy kalapba begyűjti az adókat és ebből aztán a mindenkori erőviszonyoknak megfelelően eloszt. A jelenlegi és a belátható jövőn belüli erőviszonyok ugyanis nem biztosítják sem a megfelelő ösz- szeg begyűjtését, sem a túlosz- tozkodás megakadályozását. Olyan rendszert kell tehát teremteni, amelyben közvetlenül szembekerülnek egymással azok, akik fizetnek, és azok, akik kapnak... Ennek érdekében a költségvetést három alapvető részre kellene felosztani: — Az államháztartás költség- vetése; — A munkaerő újratermelése során felmerülő társadalmi feladatok költségvetése; — A vállalkozási szektor költségvetése. Az államháztartás költségvetésébe tartoznának az államapparátus és a hadsereg fenntartásával járó költségek. A munkaerő újratermelése során felmerülő feladatok költségvetése két csoportba sorolandó: a. ) A munkaerő újratermelési költségeihez való állami hozzájárulások. Ide tartozik az egészség- ügyi ellátásnak, kultúrának, sprotnak az a része amit a társadalom közös feladataként kell finanszírozni. b. ) A társadalom szociális feladatai, amelyeket a szociálpoliti- •ka állami feladatnak tekint. Ide tartozik a nyugdíjnak az államilag garantált része, a családi pótlék és minden olyan szociálpolitikai támogatás, amit a társadalom feladatának tekintünk. A fenti felsorolás a költségvetési kiadások oldaláról történik. Jóval problematikusabb a források hasonló alapokon történő szétválasztása. Márpedig az a feladat, hogy a felhasználási célokkal a források közvetlenül álljanak szembe. Abból lehet kiindulni, hogy a munkaerő újratermelésével kapcsolatban felmerülő költségvetési kiadások forrásait a munkaerő újratermelési költségeként kell felfogni. Ebből fakadóan annak forrásai a munkaerő költségeiként merüljenek fel, vagyis béljárulékként kerüljenek kivetésre. Ha például az oktatást, mint a munkaerő újratermelési költségét kell felfogni, akkor az a bérköltségek százalékában legyen kivetve a munkaerő hasznosítóira. Egyértelműen így kellene kezelni az egészség- ügyi ellátás, az állam kulturális-, tudományos- és sportcélú feladatainak forrásfedezetét is. A nyugdijakat úgy kell felfogni, mint a munkaerő aktív korábban kiérdemelt ellátási kötelezettségét. Ezért a nyugdíjak fedezetét szintén a munkajövedelmekre kell kiróni. Ebből a szempontból a családi pótlék is a munkaerő újratermelését biztosító kiadás, tehát fedezetét a munkaerőnek kell megfizetnie. (Nem kell hangsúlyozni, hogy a munkajövedelmekre kivetett minden adót végső soron a dolgozók fizetik, az csak technikai különbség, hogy a munkaadó vagy a dolgozó köteles a konkrét befizetésre. Az első esetben a dolgozók nettó munkajövedelmet kapnak, a másik esetben bruttót. A gyakorlatban mindenütt valamiféle középút a jellemző. Például ma a nyugdíjjárulékból a dolgozók fizetnek körülbelül egyharmadnyit, a kétharmadnyi rész pedig a munkaadók béljutalékából kerül fedezésre. Problematikusabb az állam- háztartás fedezetének elkülönítése. A fentiekből következően erre elsősorban a személyi jövedelemadó szolgálhat fedezetül. Ezért érdemes volna a szorosan vett állami kiadások forrásának tekinteni. Ez azzal járna, hogy az államapparátus fenntartásának terheit a jól kereső rétegek éreznék elsősorban, ezek a rétegek emelnének szót a drága állam gyakorlata ellen. Az átlagosnál lényegesen jobban kereső értelmiségiek, kisvállalkozók jelentik azt a legdinamikusabb politikai erőt, amely sikerrel veheti fel az államapparátus növekedése, az állami bürokrácia elleni politikai harcot. A nemzetközi tapasztalatok szerint ez az a réteg, amely a legkevésbé ad hitelt az olyan ideológiáknak, amelyek a társadalom problémáinak a megoldását a nagy újraelosztó szerepét vállaló, központosított államtól várja. A vállalatok nyereségadója nyújtana fedezetet az állam gazdaságpolitikai céljait szolgáló dotációkra, támogatásokra. Ebben az esetben a vállalati szektor tiltakozna az ellen, hogy a vállalati szektor nem gazdaságos részei jelentős dotációt élvezzenek. Egy adódott, Jiogy az egy ik nap hajnalan fel kellett száll- nőm egy helyijáratú buszra. Kicsit félénken tettem ezt, mert egyrészt régóta képtelen vagyok a munkahelyemen kapott bérletemhez tokot vásárolni, s így az nem érvényes, másrészt meg éta még hajnali ötkor fáradt • pló'tte alig alszom. Szóval az előjelek baljósak voltak, de arra gondoltam, hogy legalább leülök arra az öt megállóra. Nohát ez lehetetlen- nek bizonyult. Tapasztahiom ketlett,hagy embertársaim egy Ive felé zötyög. Tömeggé sűrűsödnek a buszon, s kapaszkod- nak a fogantyúba, fénytelen szemükkel bámulnak az ablakon át a lakótelepi házakra. most boldog-boldogtalan, aki csak hazánkban maga mögött tudhat egy platformot. Állítólag ők azok, akiknek a nevében és nem á fejük fölön kell dönteni, mert ők éppenazt akarják, méhesen is meggyőződhettem, mert egy hirtelen ötlet nyomán el kezdtem figyelni — mintegy szociológiai tanulmányként -, hogy miről beszélnek, de ők nem szóltak semmit csak markol__ Gondoltam, megszólítom őket, hogy ide figyeljenek, magu k a hallgatag többség, azonnal mondják meg nekem, hogy mikor akarnak köztársasági elnököt választani, szeretnék-e ha veznék el? Ezt akartam kérdezni tőlük, mert a hallgatag több- ség koronatanúja kívántam lenni, szószólója, platformvezére, országgyűlési képviselője, tanácstagja, főtitkára, elnöke, kiráttiuosan, tiena- nagyon el kell majd szégyellenem magam}, j | | j | | | j így aztán én nem ismerkedtem meg a hallgatag többség gott még egészen frissen az agyam, de visszaemlékezve útitár- saim karikás szemére el nem tudtam képzelni* hogy a rájuk hiKovács Attila
