Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. október 7, szombat PANORÁMA 5. Kukásautók — hajnali fényben Még egy-két szó a menetlevélre... aztán indulhatunk „Szemét-ügyek ” (Amiről a kukások beszélnek...) Élesen sikoltozik az ébresztőóra. Hajnali ötkor undorítóbb hangot elképzelni sem lehet. Miközben öltözöm, nézem a lakótelepet: nyoma sincs a pirkadat derengő romantikájának. A ház előtt a járdán egy férfi várakozik, cigarettájának parazsa az egyetlen elviselhető fény a sötétben. Megyünk a szeméttelepre. Útközben beugrunk az Arany Szőlő nevezetű kocsmába — a forró fekete megnyugtató melegséggel árad szét a lelkemben. Annak ellenére, hogy még csak fél hat, jópáran osztjují meg a párás, szürke pultokat. Felesek vernek életet az elcsigázott testekbe. Egy férfi két csokor fehér rózsával érkezik, a celofán kissé gyűrött, a virág sem tűi friss — a pultoslány kapja az egyiket, Mária nap van. A másik bokrétát talán a feleségének viszi, talán egy másik italboltba...micsoda értékrend...idill egy kocsmában, 1989 szeptember. Szemben, a kis ábécé előtt már ott a kifli, a tej, éhesek vagyunk, vennénk is, de nincs papírunk, amiben otthagyhatnánk a pénzt, csórni meg...ahhoz már túl öregek vagyunk. így hát üres gyomorral érünk a Homok utca végébe, egy vasúti sorompó előtt még ácsorgunk néhány percig. Az első narancssárga kukásautó épp itt mellőz el bennünket. A többiek sorban állnak a kapu előtt, bőgetik a motort, meleget csiholnak a kihűlt utastérbe, várják a menetlevelet. Engedélyt kell kérnünk a füstös irodában felvigyázó művezetőtől: elkísérnénk az egyik konténeres autót szokásos kőrútjára. Az ő monoton robotjuk nekünk „a kaland” ma. Hétköznapok Gál lászló 1973 óta dolgozik az egri mélyépítő és városgondozási üzemnél. (Nemes egyszerűséggel úgy nevezik a céget egymás között: a kukásoknál. Ám rangsorban így is megelőzik a településtisztaságisokat, akiket — szintén egymás között — prózai- an csak „szarosoknak” hívnak.) Gál László tagja a szakszervezeti bizottságnak. Tagja — még — a pártnak is; a tagdíjat mindössze két hónapja nem fizeti. Tizenkét évig kukázott. Naponta körbejárta a területét, minden ház előtt megállt, megvárta, amíg emberei felpakolják a szemetet, és ment tovább. Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Kikészült a bokája. Egy megállásnál négyszer kuplun- golni — nem embernek való. S amikor út közben találkozunk a kukásautókkal, odamorogja nekünk az orra alatt: hülyék ezek, ennyi pénzért csak a bolond dolgozik. Aztán kiderül, hogy ő maga is a „bolondok” közé tartozik. Sőt: mindenki az, aki a város szeny- nyével közelebbi ismeretségbe kerül... — Én, mint konténeres, teljesítménybérben dolgozom — ered meg a nyelve a hajnali szürkületben. — Egy fordulóval megkeresek a cégnek 900 forintot. És mennyit kapok én ebből? Huszonegyet(l). Bruttósítva. Az alapbérem 5900 forint. Ha hétezret hazaviszek egy hónapban már örülök. Röhög rajtam az asz- szony, sokkal kevesebb erőfeszítéssel megkeresi ugyanezt — és nem szagolja a bűzt egész nap. — Miért nem megy máshová dolgozni? — kérdezem naivan, miközben azért küzdők, hogy egy-két élesebb kanyarban az ölébe — vagy a fotós kollégáméba — ne pottyanjak. A két ülés között, a motorháztetőn trónolok ugyanis. — Miért nem, miért nem...? Nem olyan könnyű azt. A kollektíva jó, mi megértjük egymást. Egyébként is könnyen az emberhez vágják, hogy: ha nem jó elmehetsz. De kérdezem én: a munkást, azt nem kell megbecsülni? A művezetőnk havi ezer forint prémiumot is felvesz, ha mi hajtunk. Mi meg nem kapunk egy fillért se. Az idén még az augusztus 20-i jutalmat se kaptuk meg. Volt béremelés. Tíz százalék. Nem tudom hány év munka- viszony után adtak 500 (!) forintot. A nők az irodán tudja menynyit vettek fel? Volt, aki 3600-at. Hát ezt adja össze. Nézem ezt a dühös embert. Még csak azt se mondhatom, hogy kiabál, vagy felemelte volna a hangját. A motorzaj miatt beszél csak hangosabban, de a szavaiból inkább a keserűség és az értetlenség csendül ki. — Megoldanám én a magyar gazdaság problémáját, tudja hogy? Megcserélném a fizetéseket. A középvezető csak akkor keressen jól, ha a beosztottja is legalább olyan szinten vihet haza a borítékban. Olyan sok felesleges ember van, akit nekünk kell eltartani. De nem merik őket elküldeni, mert vagy pártfunkcionáriusok vagy munkásőrök, vagy ki tudja, de az biztos, hogy nem értenek a munkájukhoz. Hát ez itt a nagy gond. Kuka-pletyka Terjednek itt is a hírek rendesen. „Ideális” helyen, a város határán túl lévő szeméttelepen verbuválódik össze egy kisebb csoport, néhány percre csak, mert sietni kell, sok még a forduló. „Szemét” ügyekről beszélgetni egy ilyen környezetben: több, mint stílusos. — Jöttek volna ki egy hete, lett volna miről írni! — fogad Zámbor József, a bányamester. Mellesleg most jelentette fel a céget: három éve nem kapja meg a tíz százalékos szennypótlékot. Ő, aki naponta locsolja végig az egész város hordalékát, s aki egész napját itt tölti. Azt mondták neki: nincs közvetlen érintkezésben a szeméttel, így nem jár. Csak azt nem érti, miért nyomkodják bele akkor a védőoltásokat. Egy hete itt halomban állt a vöröshagyma. Állítólag a piacon nem lehetett olyan szépet kapni. Vitték is haza kilószámra. Akárcsak a citromot. Abból is volt néhány kiló. Kérdezték: kell-e? Persze nemcsak ilyen kellemes dolgok akadnak a guberálniva- lók között: volt, hogy halott csecsemőt, a kórházból „véletlenül” rossz helyre dobott, amputált lábat találtak a krumplihéjak, csirketollak között. Csóka Elemér rakodó. Ha nem tudnám, hogy az, a megjelenéséből akár arra is következtethetnék, hogy egy irodában fogadja a panaszosokat. Fura szó, de itt a telepen „elegánsnak” tűnik nekem ez az ember. A véleményét már nem ilyen kellemes köntösben fogalmazza meg. — Annyit szenvedek, mint az állat. Mire levonják a nyugdíjat, az OTP-tartozást, 2400 forintot kapok kézhez. És egyedül vagyok... egyedül pedig nem lehet kukázni. Régebben ketten voltunk, a másik elment, de ne gondolja, hogy a bérét, vagy legalább egy részét ideadták... K étszer any- nyit csinálok, ugyanannyi pénzért. Ráadásul ez egy mocskos munka. Ha lyukas a kuka, az ösz- szes pondré rámcsorog. Mindennap hajat mosok, másképp nem tudnám elviselni saját magamat, így viszont nemsokára kopasz leszek. A mi kis hulladékunk Egy szakszervezeti bizalmi arca anno' 1989 Zámbor József: „Hogy én nem érintkezem közvetlenül a szeméttel?” Portré (Fotó: Gál Gábor) Szóba kerül a régebbi igazgató is. Mondják: érdekes dolog ez. A néhány éve még jól működő céget sikerült szinte percek alatt le- zülleszteni. A volt direktor „húzásai” között szerepelt, hogy mé- heket vásárolt az „üzlet” fellendítésére. Az abszolút más profilú vállalat belebukott... Azt is beszélik, hogy „első ember” létére nem átallott hétvégén füvet nyírni a Csebokszári lakótelepen (busás munkadíjért persze) Hogy a szerződést saját magával hogy kötötte meg? — ez rejtély. Persze, lehet, hogy mindez csak pletyka... Saját szórakoztatásukra találták ki a kukások... S azt is eléggé furcsállják, hogy vezető pozícióban lévő emberek nyugdíjazásuk után, vagy nem sokkal előtte kilépnek a pártból. „Hát akkor ezek annak idején csak érdekből léptek be, vagy mi a fene” — hangzik az egyszerű, akár naivnak is nevezhető kérdésük. És a jelenlegi igazgató? Az emberek egyelőre bizakodnak. Mióta itt van, elbocsátott egy művezetőt, a másiknak fegyelmit adott: úgy tűnik a tisztogatás megkezdődött. Csak legyen ereje később is következetesnek maradni. A munkások panaszát mindenesetre meghallgatta; segítséget is ígért. Nem lesz köny- nyű dolga, ha a vezetők megtépázott hitelét akaija helyreállítani. Ahogy az egyik kukás szomorkásán megjegyezte: „Megéltem én már három igazgatót, hat főkönyvelőt, de mindegyik csak a saját gesztenyéiét pirítgatta.” Doros Judit
