Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-24 / 252. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 24., kedd Egy hét.. . A KÉPERNYŐ ELŐTT Mezei Mária emlékezete 1956-ban készült a nagy sikerű Dollárpapa Ismét találkoztunk vele. Ezúttal a képernyőn. Méghozzá abból az apropóból, hogy most lenne nyolcvan esztendős. Az igazi aktualitás—s ez határozott meggyőződésem — azonban nem ez volt. Mezei Máriának ugyanis azért kellett milliók elé lépnie, hogy mementóként idézhesse sorsát, tragédiáit, megaláztatásainak arcpirító sorozatát, etikai tartásának győzedelmes nemességét. Az idősebbek tudják, ezentúl már a fiatalok is hitelesíthetik, hogy utánozhatatlan eredetiségének aranyfedezete bámulatos sokoldalúsága, vitathatatlan ezerarcúsága. Nem használok múlt időt, mert alakításai révén köztünk maradt, velünk él. Ám nemcsak emiatt tiszteljük, becsüljük őt, hanem mindnyájunk számára példaadó, katarzist szülő, erőt adó pokoljárásáért is. Kétségtelenül nyersen tolmácsolt, de aligha megkérdőjelezhető, illetve vitatható, egyértelműen igaz politikai nézeteiért, hitéért hiába száműzték a színpad világának perifériájára — többek közt a városligeti Liliputi Színház pódiumára —, nem tört meg, nem némult el. Sebei gyötörhették, mégis haladt az általa megválasztott úton. Akkor is, ha sejtette, hogy újabb, az eddiginél jóval kínzóbb megpróbáltatások várnak rá. Nem bizakodhatott valamiféle elégtétel-szolgáltatásban, kizárólag frissebb ostorcsapásokra számíthatott. Á megtorpanást, a gyáva kompromisszumot ennek ellenére elvetette, mert misszióra vállalkozott. Túl sok sikert, látványos elismerést nem garantáló ösvényre invitált, arra, amely az Emberség magaslatáig ível, s a lélek megnyugvásával jutalmaz mindenkit. Bölccsé, szinte prófétává nőve beszélt hivatása megváltó jellegéről, Thália karakterformáló csodájáról. Az általa használt fogalmak mögött megszenvedett tartalom, devalválhatatlan élményanyag izzott. Azt sugallta nekünk, hogy ne csak magunkkal törődjünk, hanem a jövőt pásztázva tegyünk is azért. Ha kell, ha módunk van rá, égjünk el érte, mert e tűznél azok is melegedhetnek, akik átveszik tőlünk a stafétabotot. E műsor kapcsán ismét figyelmeztetett. Kimondatalanul is vádolva a harsányságot, a kaméleon- ságot, a bárgyú frázisokat, az áldemokratikus szólamokat, a korszerű köntösbe ügyetlenül préselt tüle- kedési, érvényesülési vágyat. Mértéktartásra, toleranciára, szeretetre serkentett. Dallal, prózával, az általa kiválasztott klasszikusokkal szövetségben. Nem volt hiába... Pécsi istván Csatornák és pártok Mégiscsak lehet valami közvetlen összefüggés is a televíziózás és a politizálás között. Ahogy visszaemlékszem a régebbi időkre, az egypártrendszer „fénykorában” a képernyőn csak egy program kínálatából válogathattunk, ráadásul még egy nap szünet is volt, hogy kipihenhessük az adás fáradalmait. Ilyenkor állítólag csak a közéletnek szentelhettük volna magunkat. Aztán belépett az életünkbe a „másfél” csatorna, ahogy a politikában is megtapasztaltuk az olyan egypártrendszert, amelyben több politikai mozgalom is tevékenykedett. Aztán telt-múlt az idő, szinte hetek, hónapok alatt gyökeres változások következtek. Akadt olyan korszak is, amelyben a két program kettévált, külön útra lépett. Ennek is megvolt a maga megfelelője a társadalmi -életünkben, ugyanis érzékelhettük az állampárt és az ellenzék kapcsolatát és harcát. Most azonban, ahogy megszületett a párttörvény, amely lényegében már az egyenjogú politikai mozgalmak küzdelmének és együttműködésének a kerete, már alig tudtam megnézni a televízióban az országgyűlési vitát. Ugyanis a családom egy része arra volt kíváncsi, hogy miként készítik a ráksalátát a TV 5-ön, a másik részét viszont inkább az érdekelte, hogy milyen rajzfilmek futnak a Sky-on. Nem tudom, hogy ehhez hozzá kell-e fűznöm, hogy mi ment végbe azóta a televíziózásban: a műholdas vétel már annyira közkinccsé vált, hogy még szerény, hazai gyártmányú készülékem is beszéli a világnyelveket. Ha viszont valóban az a helyzet, hogy nem kevés összefüggés van a tévé és a közügyek intézése között, akkor néhány következtetést le lehet vonni ez alapján, így például azt mondják, hogy ha több a párt, akkor több idő és energia kell rájuk, s több fizetett tisztségviselőt igényelnek. Ez azonban korántsem fedheti a valóságot, mert bármennyire is sok csatorna áll rendelkezésre, egyáltalán nincs ennek arányában több szabad órám, hogy megnézzem, hogy mit is kínálnak. Inkább úgy látom, hogy annak idején, mikor még csak egy program állt rendelkezésre, akkor ültünk többet a készülék előtt. Ha viszont nagyobb a választék, kénytelenek leszünk megtanulni, hogy mikor kell váltani, illetve mikor kell kikapcsolni a készüléket. Ha viszont eljutottunk idáig, akkor nem fenyeget az a veszély, hogy ránk zúdul az a sokszínűség, amit a világ televíziózása nyújthat. Egyébként is, sok korlát nehezíti meg a gátlástalan tévézést. Nem értünk például minden nyelvet, s ha el is kápráztat az a gazdagság, amit egyik-másik adó kínál, hamar rájöhetünk, hogy még felét sem tudjuk megemészteni annak, amit nekünk elmondanak. De lehetne tovább folytatni a sort, hozzászokunk ehhez is... Annyi biztos, hogy a néző és az állampolgár felnő közben, s képes lesz arra, hogy saját maga kezelje a készülékét. Gábor László Csak egy telefon... Kismamaszerepben a miniszterhelyettes Králikné Cser Erzsébet, az ifjúsági ügyek miniszterhelyettesi rangú kormánybiztosa gyermeket vár, — Ön ennyire merész, vagy optimista? — Ha az ember addig várna a gyermekvállalással, amíg a helyzet optimális lesz, akkor tucatnyi generáció kimaradt volna a történelemből. Ha úgy tetszik, optimista vagyok, mert hiszek a most megindult változásokban. — Eddig a munkája miatt halogatta a kisbabát? — Volt úgy, hogy az esedékes hivatali teendők miatt, aztán volt, hogy nem sikerült. Eljött a pillanat, amikor nem halaszthatom tovább, mert kifutok az időből. — Hozott a munkájában változást a tudat, hogy gyermeket vár? — Talán higgadtabb lettem, bölcsebb, és persze, a felelősség- érzetem is nőtt. El kell dönteni, hogy hosszútávfutó lesz az ember, vagy sprinter, tehát mennyit kockáztat személyes és társadalmi síkon egyaránt. Én az előbbi mellett döntöttem, amúgy is hosz- szútávfutó alkat vagyok. — Hogyan fogadták a kormányban a hírt, hogy kisbabát vár? Nem érezte, hogy amolyan „ vállveregetős ” módon leírták ? — Eddig sem tapasztaltam, hogy pusztán azért, mert nő vagyok, ne vettek volna komolyan. Azt hiszem, hogy aki vállalja az ütközéseket, aki harcol, és teljes erőbedobással — mondjuk úgy — férfiasán dolgozik, abban nem a nőt látják a kollégái. Igaz, nem is kímélik, de hadd edződjünk. — Most választania kell a politikusi pálya vagy az anyaság között? — A dolog munkajogi része az én esetemben tisztázatlan, hiszen új kormány lesz, új parlament, nem várhatom el, hogy kötelező legyen eredeti munkakörömbe visszahelyezni, mondjuk a gyes vagy a gyed után. Ugyanakkor a mostani helyzetemben nem tehetem meg, hogy cserbenhagyom a jelenlegi kormányt. Elkezdtünk valamit, és amíg a helyünkön vagyunk, addig csinálnunk kell. Szerencsére megtehetem, hogy hamar visszaállok a munkába, mert a családom sokat tud segíteni. A- legjobbnak azt tartanám, ha a nők maguk választhatnának a munka vagy gyermeknevelés kérdésében, persze ehhez szükséges a rész- munkaidős foglalkoztatás megszervezése. — Előreláthatólag mégis milyen élete lesz ennek a gyereknek? — Arra gondol, hogy lesz-e külön szobája? — Igen, például. — Taksonyban lakunk, mert a pénzünkből nem futotta volna ilyen minőségű pesti lakásra. Lesz külön szobája. — Pestre fognak ingázni, vagy helyben jár majd a gyerek bölcsődébe, iskolába? — Az a véleményem, hogy a főváros lassan depressziós vízfejjé növekszik, míg vidéken, ahol jobban rászorulnak az ott élők, hogy önmagukon segítsenek, jobb feltételeket teremtenek a kiegyensúlyozott életre. Úgy tervezem, hogy a gyerek Taksonyban jár majd német nyelvű óvodába, és később a kétnyelvű iskolába. — Visszatérve a részmunka- idős foglalkoztatásra, gondolja, hogy a kormányban ez megoldható? — Nem tudom, erről még nem beszéltünk. Majd megkérdezem a miniszterelnököt. K. V. Hanglemezfelvétel a rádióban A Magyar Rádió 8-as stúdiójában Bolba Lajos zenei rendező irányításával két népszerű színművész, a gyermekeivel egy-egy dalt énekelt magnószalagra, amely hanglemezen is hallható lesz. IQ. Straub Dezső, Straub Dezső, a papa, és Straub Péter a stúdióban (MTI-fotó: Hámor Szabolcs) Gálvölgyi Eszter, Gálvölgyi János, a papa, és Gálvölgyi Dóra a felvételen Világirodalmi képünk fehér foltjai (11/1.) Iván Gundulic (1589-1648) Ivan Gundulic nevét sajnálatosan kevesen ismerik Magyar- országon. Jobbára csak a szakmabeliek. Pedig a világirodalom olyan jeles egyénisége volt, kinek pályája és életműve világszerte az érdeklődés középpontjában áll. Kivált most, a nyolcvankilences esztendőben, születése négyszázadik évfordulóján. Nemcsak déli szomszédaink emlékeznek rá, szerte a világban tudományos üléseken, folyóirat-cikkekben, monográfiákban méltatják elévülhetetlen munkásságát. Csak mi magyarok veszünk róla nehezen tudomást. Pedig Gundulic a költő Zrínyi kortársa volt, s egy éppoly grandiózus barokk eposz szerzője, mint aminő a Szigeti veszedelem. Műveik tárgya is rokon: mindketten a törökellenes harcok egy-egy epizódját dolgozták fel, Zrínyi dédapja szigetvári hősies önfeláldozását, Gundulic Osman szultán seregeinek 1621-es lengyelországi „vereségét”. Jellemző irodalomtudományunk múltbeli szűkkeblűségé- re, hogy míg a magyar Zrínyiász horvát forrásairól és előzményeiről könyvtárnyi szakirodalom született, a Zrínyi-Gundulic párhuzam megvonására — az egy Angyal Endre vázlatát kivéve — máig sem gondolt senki. Pedig már Németh László is megszívlelendő tanácsokkal állott elő Híd a Dráván című, eléggé aligha méltatható esszéjében, amikor ezeket írta: „Miként Balassa, úgy Zrínyi Miklós is (a legnagyobb érték, amit a horvatoktól elhódítottunk) igen nehezen érthető meg az akkori magyar költészetből, de még az olasz hatásból is. Tudós klasszikusunk, Arany János, gondos tanulmányban vont párhuzamot Tasso Jeruzsálemé és Zrínyi Szigeti veszedelme közt. Hátravan még egy hasonló súlyú tanulmány: Znnyi és a horvát irodalom viszonyáról. S itt nem lesz elég csak Gunduli- tyot szemügyre venni. A húsz évvel fiatalabb Zrínyi biztosan ismerte őt, pásztor énekeiben ott van a Dubravka visszhangja, mindketten Tasso-tanítványok, Gundulity is egy csaknem kortárs eseményről, Osman 1620- 1620-i lengyel hadjáratáról írja époszát, mint Zrínyi dédapjáról — a tónus azonban egészen más. A horvát hegyek két oldalán élnek ők, Gundulity az édes, védett Áriáin, Zrínyi az északi szelektől és török hadaktól átsiví- tottan. Nyelvében és ábrázolásában van valami zord igazság, mely már az egykorú magyar költészetben is (a lágybarokk Gyöngyösi kortársa) visszaütés. Verselese is olyan középkori sajátságokat őriz, amelyek az akkori magyar költészetből kihaltak. Lehetett ez délszláv hatás? Műköltőké vagy guszlároké?” De ki is volt valójában Iván Gundulic? E kérdésre próbál választ adni e röpke vázlat a jubileumi esztendő alkalmával. A patrícius famíliából származó Gundulic még a „dubrovniki aranykor” gyermekének tudhatta magát: 1589. január 8-án látta meg a napvilágot az ősi raguzai falvak között. Életében a virágzó városköztársaságnak, amely Velence és a török között ügyes politizálásával és ennek következményeképp a Nyugaton és a Keleten egyaránt jelenlévő kereskedelmével biztosította függetlenségét, megbecsült tagja volt. Állami tisztségeket viselt: Dubrovnik követeként járt a boszniai pasánál (1621), két ízben (1615 és 1619) említik Konvali comese- ként, 1636-tól szenátor, majd halála előtt a város Kis Tanácsának tagja. Közéleti sikereit nem csupán származásának, műveltségének is köszönhette, mint ahogy költői munkássága is ennek függvénye. Az alapfokú is-' méreteket, de a humanista erudí- ció bizonyos elemeit is — a dubrovniki városi iskola mellett — 1606-tól feltehetően már a jezsuitáknál tanulta, akik Gundulic ifjúsága idején már tanítottak a városköztársaságban. De számolni kell műveltsége forrásainak számbavételénél Dubrovnik reneszánsz irodalmi és művészeti örökségével éppúgy, mint a kortárs itáliai barokk irodalom és művészet befogadásával is. A petrarkista líra raguzai mestereinek (Sisko Mencetic, Dzore Drzic) költészete éppúgy eleven hagyomány, mint a dubrovniki reneszánsz irodalom klasszikusának, Marin Drzicnek vígjátékai, az itáliai barokk pedig a dubrovniki tudós iskolamester, Ca- milo Camilli személyes jelenlétével hatott: őt Tasso követőjeként tartja számon a civitas históriája. Á költő Gundulic kezdetben versesdrámákat írt, szám szerint tízet, valamennyi antik és reneszánsz reminiszcenciákkal teli darab volt. A műformát később, érett költőként sem hanyagolja, főműve, az Osman mellett legjelentősebb alkotásának, a Dub- ravkanak műfaji kerete ugyanis pásztorjáték. 1628-ra már bemutatásra készen áll ez utóbbi mű, amely túl a helyi tradíció és külföldi formai minták elegyítésén egyfajta tendenciózusságot is hordoz: benne ugyanis a dubrovniki szabadság tudatosítása, dicsérete a cél. Okkal, mert a velencei és a török birodalmi törekvések között Dubrovnik ekkor valóban a szabadság szigete a balkáni térségben. Gundulic, a város polgára és tisztségviselőjeként vallja: ennek a szabadságnak nem árthat pénz, gazdagság, emberi ármánykodás, de még az olykori belviszály sem. Ezt sugallja az egyébként sovány cse- lekményű, de különben jól szerkesztett, motívumgazdag daralj, amelynek szüzséje nagyjából így összegezhető: Dubravában (azaz Dubrovnikban) ősi hagyomány szerint a szabadság esztendőnként megünnepelt napján esketik össze a legszebb pásztorlányt és pásztorfiút. Ezúttal is így kellene, ám a megvesztegetett bírói tanács váratlanul úgy ítél, hogy a szépséges Dubravka férje ne Miljenko, hanem a gazdag, de vén és csúf Godan legyen. Felháborodás övezi a döntést városszerte, már-már zendüléstől kell tartani. Miljenko, józan eszét vesztve már gyilkosságra gondol, de Leva isten váratlan beavatkozása kedvező fordulatot hoz. Kitör a vihar, amit a bírák égi jelnek vélnek, gyorsan megváltoztatják hát az ítéletet, s máris ott áll Dubravka oldalán Miljenko a boldog vőlegény, majd felzúg a ásztorok ajkán a szabadság- imnusz: Ó, édes, ó drága, fenséges Szabadság, melynek adománya általad fakad ránk, mint a gazdagságnak, dics nek kútforrása, vagy e Dubravának ékes patronája. Arany, ezüst, ékszer becsben az élettel semmi kincs nem ér föl fenn- költ szépségeddel! (Dudás Kálmán fordítása) Dubrovnik akkori társadalmi színképét ismerve persze tudjuk, hogy a városállam társadalmában egymásnak feszülő erők (a patríciusok, a polgárság s a parasztság) együttélése korántsem volt mindig felhőtlen. A patrícius rétegnél sokszor tehetősebb, kultúrájában az európai szinthez igazodó polgárság nehezen viselte el a nemelykori mellőzöttséget, az arisztokrácia jogtalan hatalmaskodását, a politika mezőnyéből való kirekesztettsé- ét. Rebeüióra természetesen nem érült itt sor, de a lehetőséggel számolni kellett. Éppen ezért fontos volt itt mindig az önmérséklet, s ezáltal az egység megőrzése, amely a városállam fennmaradásának mindenkori záloga volt. Nem lehet kétséges: az állami tisztségeket viselő patrícius Gundulic Dubravkája ebből az életanyagból saijadt, s példázat jellegét nem is nehéz felismerni. Különösképp ha odafigyelünk a mindjárt a darab elején színre lépő halász alakjára, aki nem dubrovniki polgár, hanem a falakon kívüli, azaz dalmáciai, ahol nincs nemzeti önállóság, ahol idegen hatalom: Velence az úr, s.ahol a török mindennapi jelenléte is veszélyforrás. Szózatának lényege: Dubrava polgárai őrizzék es becsüljék meg mindazt, ami a városállam szabadságának záloga. (Folytatjuk) Lőkös István
