Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-18 / 247. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1989. október 18., szerda KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Pedagógusbérekről és az iskolák anyagi helyzetéről „Nem lehet tartalmi kérdésekkel foglalkozni, míg a kereteket nem tisztázzuk” Beszélgetés Szokodi Ferenccel, a megyei tanács elnökhelyettesével Lassan már annyit beszélnek a pedagógusok és az iskolák anyagi helyzetéről, hogy már az érintettek kérik: lehetőleg több szót ne vesztegessenek erre a témára. Ugyanis nagyon sok esetben már inkább csak arra jók a különböző kimutatások, elemzések, hogy elfedjék a lényeget. Nehéz tiszta vizet önteni a pohárba. Szokodi Ferenc, a megyei tanács elnökhelyettese egy esztendeje van a posztján, de ideje jelentős része arra ment el, hogy utánajárjon olyan anyagi kérdéseknek, amelyek régóta foglalkoztatták megyénk pedagógusait. Azért kerestük föl, hogy néhány ilyen problémát tisztázhassunk vele. Félreérthető intézkedés? — Sokáig vitatott kérdés volt az úgynevezett létszámosítás, vagyis annak az alapelvnek a megvalósítása, hogy a minimális túlóradíj a pedagógus munkabérének egy kötelező tanítási órára jutó hányada legyen. Közismertté vált, hogy központi forrásokból felajánlottak ilyen célra egy jelentős összeget, ahogy az is, hogy ebből Heves megye — kilenc társával együtt — nem igényelt. Mennyire sikerült ezt a hiányt ellensúlyozni? — Arra készülünk — válaszol Szokodi Ferenc —, hogy október közepén fölmérjük, hogy hol is tartunk. Ekkor kiderül, hogy mi is történt azzal a kilenc megyével, amely nem kért ebből a bizonyos összegből. Valójában sem a pénzügyi, sem a művelődési osztály nem tudott kielégítő választ adni arra, hogy miért nem vették igénybe a központi segítséget. Ezért megbíztuk a szervezési és jogi osztályt, hogy vizsgálja meg az okokat. Elhangzott ugyanis a pedagógusok részéről, hogy ezért mintegy negyvenmillióval károsodtak. A jelentés nemrégiben került a megyei tanács végrehajtó bizottsága elé. Az első természetesen az volt, hogy a jogos igényeket kielégítsük: megyei tartalékkeretből biztosítottunk 34,2 millió forintot ilyen célra. Azonban ez is kevésnek bizonyult, ezért javasoltam, hogy még 5,7 milliót „kaparjunk össze”, hogy a középiskolákban is megnyugtatóan rendezzük a túlórák díjazását. Ettől függetlenül az igényünket fenntartottuk, s tárgyaltunk a kormányzat több képviselőjével, így például dr. Békési László pénzügyminiszterrel. Azt a választ kaptuk, hogy pótlólagos források nem állnak rendelkezésre, ezért utólagos kérelmeket nem fogadnak el. Még Sebők József országgyűlési képviselő is interpellált ebben az ügyben. — Megtörtént tehát a vizsgálat. Mivel zárult, milyen következtetéseket, tanulságokat vontak le? — A kiadott rendelkezés félreértelmezhető volt, ezért történhetett meg, hogy a megyék fele élt ezzel a lehetőséggel, a másik fele pedig nem. Magam csak annyit fűznék hozzá, hogy csak olyan embereknek engedném meg, hogy efféle dokumentumokat megfogalmazzanak, akik tudnak magyarul. Még maga a miniszterelnök is elismerte egy nyilatkozatában, hogy nem volt egyértelmű a főhatóság intézkedése, de hát utólag nem nyílt lehetőség a korrekcióra. Ugyanakkor azt a tanulságot is le kell vonni, hogy ha csak egy mondat is félreérthető egy hasonló esetben, akkor azonnal emeljék föl a telefont vagy keressék a személyes találkozást, s értelmezzék az illetékesekkel, mert csak így kerülhető el a hasonló eset. Hosszú évek gondja ' — Azt is sokan nehézménye- zik az érintettek közül, hogy a pedagógusbérek Heves megyében az országos átlagnál hosszú évek óta rosszabbak. Vajon mi ennek az oka? — Valóban, hosszú évek óta létezik ez a feszültség. Amikor ide kerültem a megyei tanácsra, a statisztikák szerint az utolsó előtti helyen szerepeltünk ilyen téren. Ä magyarázata az, hogy a Ma: szavazás a tanárképző főiskolán tervezett beruházásaink megvalósultak, sorra emelkedtek az iskolák. Más megyékben elmaradt több fejlesztés, s az ezekre szánt összeget a pedagógusbérek fejlesztésére fordították. így fokozatosan nyílt szét az olló, vált az átlagosnál rosszabbá itt a helyzet. Azt hiszem azonban, az októberi felméréskor kellemes meglepetés ér bennünket. — A Pedagógus-szakszervezet azt is kérte, hogy a szeptemberi 17 — 18 százalékos emeléshez helyi erőforrásokból is járuljanak hozzá, mint az ország más pontjain is. Az, hogy előzőleg ilyen mértékben kellett támaszkodni a megyei keretekre, nem akadályozta ezt meg? — Méltányoltuk ezt a kérést, s javasoltuk a helyi tanácsoknak, hogy toldják meg az összegeket. Mindenhol megértéssel fogadták az indítványt, s számot vetnek a lehetőségekkel. Egerben már sikerült is három százalékkal megnövelni a béremelést, de máshol is tettek lépéseket. Az a helyzet, hogy ha sikerül mindenhol elérni ilyesmit, akkor nyerhetünk plusz summát, mert az év végi beígért húszszázalékos növelés annál jelentősebb, minél nagyobb a bértömeg. — Tehát minél jobb helyzetben vannak egy megye pedagógusai, annál jobba kerülhetnek? — Valóban így van, ahogy a hátrányok is fokozódhatnak. Az önállóság felé — Az eddigiek alapján úgy látom, hogy nem kis energiájába kerül, hogy tisztázzon akut anyagi problémákat. Sokan viszont úgy fogalmaznak, hogy előbb tartalmi kérdésekkel kellene foglalkozni. Ön miért ezt a sorrendet választotta? — Mióta ezt a munkát végzem, tényleg, sok időm ment el erre. De nem bánom, mivel úgy érzem, hogy addig nem is lehet igazából tartalmi kérdésekkel foglalkozni, amíg a kereteket nem tisztázzuk. Nézetem szerint ezt az utat kellett választani: cselekedni nem kis viták és konfliktusok árán. — Gondolom, nemcsak a pedagógusok pénztárcája miatt küzd nehézségekkel az iskola, más téren is sokat kell még tenni ahhoz, hogy jobb körülmények között dolgozhasson az oktatás... — Igen lényegesnek tartom e téren, hogy az intézmények önállósodjanak. Nem is a közép-, hanem az általános iskolákra gondolok, amelyek csekély kivétellel azt sem tudják, hogy mivel rendelkeznek. A sokat emlegetett GAMESZ-ok nem az intézményeket segítik, sokkal inkább a tanácsok „kinyújtott csápjai”. Arra is lehetőséget teremtettek, hogy bizonyos oktatási célokra szánt pénzeket átcsoportosíthassanak más célokra. Tisztább lenne a képlet, hogyha nem lenne ilyesfajta szervezet, hanem minden iskola maga gazdálkodna a pénzével. Ellenérvként azt szokták felhozni, hogy nagyon különböző az egyes épületek állaga, s ez a hátrányos helyzet fokozódna, ha egyenlően osztoznának az összegeken. Nekem viszont az a „rögeszmém”, hogy ilyen célra az államigazgatás tartson fenn tartalékkeretet, s adjon külön támogatást a leginkább rászorulóknak. Nem látok más utat, csak az önállóságét. — Azt hiszem, hogy az, amit elmond, egy újfajta viszonyrend- szert feltételez az igazgatásban s a társadalomban. Hogyan találhatja meg így a helyét az iskola? — Még mindig a régi beidegződések élnek, amelyektől nagyon nehéz lesz megszabadulni. Kialakult egy olyan rend az elmúlt évek során, amikor szinte mindent a központi irányítás szabott meg. Milyen dolog az például, hogy még mindenki a megyei tanácstól várja, hogy mutassa ki: hány szakemberre lesz szükség, milyen szakokat indítsanak. Gazsó Ferenc volt miniszterhelyettestől hallottam egyszer: azt tapasztalta Angliában, hogy egy iskolától maga a vállalat „rendel” szakembereket. Történetesen a brit légitársaság képeztetett ki huszonöt repülőgép-szerelőt, mert tudta, hogy három év múlva szüksége lesz rájuk. Egy normálisan működő piacgazdaságban már ilyen szabályok szerint alakítják ki a kapcsolatokat, s nem sok áttételen keresztül, mint nálunk. Gábor László Töprengés a főiskola névválasztásáról Néhány hónap múlva itt vannak az országgyűlési választások, amikor az egész ország felnőtt lakossága az urnákhozjárul, és nemcsak szavaz a képviselőjelöltekre, hanem választ a különféle pártok jelöltjei közül. Választás lesz már ma az egri tanárképző főiskolán is: a főiskola társadalma — tanárok és diákok — arra voksolnak, hogy az 1969- ben kényszerűen fölvett Ho Si Minh nevet milyen magyar névvel cseréljék föl. A tavalyi és az újabb főiskolai közvélemény-kutatás alapján úgy látszik, hogy öt névformának van komolyabb esélye a választáson. Minthogy én már huszonhatodik éve tanítok ezen a főiskolán, az alábbiakban megpróbálom mérlegre tenni ezt az ötféle lehetőséget. 1. Gárdonyi Géza Tanárképző Főiskola. Ezt a nevet méltán vehettük volna fel évtizedekkel ezelőtt, de nem most, utolsóként a sorban, miután Eger nagy írójáról a városban már sok intézményt elneveztek. Az új elnevezés főként a Gárdonyi Géza Gimnáziummal szemben volna jogsértő. Egy ilyen kis városban ne viseljen Két nagy iskola azonos nevet, s ha mar megelőztek bennünket e jó név választásában, akkor a gimnázium elsőbbségi jogát demokratikusan tudomásul kell vennünk. Legutóbb a Bródy Sándor Megyei Könyvtár is nyilván azért nem választotta magának Gárdonyi Géza nevét, mert ez Egerben már többszörösen foglalt volt. 2. Balassi Bálint Tanárképző Főiskola. Egy ismertetésben azt olvasom, hogy Balassi végvári vitézként néhány „boldog” évet töltött Egerben. Az irodalom- történet viszont úgy tudja, hogy a költő életének egri évei nagyon „zűrösek” voltak. Benedek Mar- cellnek A magyar irodalom története című könyvéből idézem: „Részletes életrajzai... tele vannak heves és erőszakos természetének sűrű megnyilatkozásaival: emberek véresre verése, foglyok kínoztatása, durva levelek, pörösködések, asszonyok megtámadása, polgárok kirablásával végződő haditettek, jobbágyok kunyhóinak fölégetése a fölaes- urakkal való viszálykodás miatt... Ezek a rablókalandok második egri szolgálatának idejébe estek.” Balassi persze maga is szenvedett saját féktelensége miatt, és gyönyörű versben kónyör- gött az Istenhez: „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, Sok hitetlenséget, undok fertel- mességét, Töröld el rútságát, Minden álnokságát, Könnyebbítsd lelkem terhet.” Szerb Antal szerint ő volt a magyar irodalom legnagyobb vallásos költője Ady Endre előtt. Ezzel egyetértek, de a XVI. századnak e nagy magyar költőjéről nem az egri tanárképző főiskolát kellene elnevezni, hanem valamilyen más kulturális intézményt. 3. Egri Tanárképző Főiskola. Ez volt a nevünk a Ho Si Minh előtt, 1969-ig, de ha most ugyanehhez térnénk vissza, azt mondhatnák az emberek: húsz évig nem tiltakoztunk a vietnami név ellen, most pedig, amikor végre szabadon választhatunk, a sok évszázados magyar múltban nem találunk egyetlen magyar embert, aki főiskolánk tanarainak és ifjúságának a példaképe lehetne. Az ország minden más pedagógusképző intézménye már ilyen személyes jellegű nevet visel, vagy ilyen név fölvételére törekszik. Az Egri név csak egy városra utal, de nem az intézményünkben folyó munka eszmeiségére. Szakítanunk kellene végre a szűk egri szemlélettel, hiszen ez a főiskola nem egyetlen városé, hanem az országé. Új nevünk fejezze ki ezt a népben-nemzet- ben gondolkodást! Arra is gondolok, hogy a Ho Si Minh név után nem választhatunk semleges, személytelen nevet. Nézzünk körül hazánkban! A korábbi Nyíregyházi Tanárképző Főiskola ma már Bessenyei György Tanárképző Főiskola {noha Bessenyei nem nyíregyházi volt, de kelet-magyarorszagi), a bajai tanítóképzőnek is ma már Eötvös József Tanítóképző Főiskola a neve, és sorolhatnám a többieket is. Végül csak két komoly lehetőség marad szerintem: 4.-ként az Esterházy Károly Tanárképző Főiskola és 5.-kent a Kazinczy Ferenc Tanárképző Főiskola név. (Az utóbbit ugyan lehagyták a szavazólapról, mivel a tavalyi felméréskor kevesebb voksot kapott, mint Gárdonyi, Esterházy és Balassi neve; de van a szavazólapon egy kipontozott, üres ötödik sor, ahova bármilyen névjavaslatot, így a Kazinczy-félét is be lehet írni.) Gróf Esterházy Károly (1725 — 1799) egyike volt a magyar történelemben szereplő tizenöt kiváló Esterházynak. Majdnem négy évtizedes egri püspöksége idején ő építtette a Líceumot, főiskolánk mai központi épületét, s Eger város és az egri római katolikus egyházmegye ezenkívül is sok mindent köszönhet neki. A köznemesi származású Kazinczy Ferenc (ÍT 59 — 1831) tevékenysége közelebb áll a mi főiskolánkon folyó oktató-nevelő és tudományos munkához. Kettejük közül Kazinczy az, akinek nevét az országban s ennek határain kívül is minden művelt magyar ember ismeri, mert neki az egész magyar művelődésre óriási hatása volt. Kazinczy is itt, Észak-Ma- gyarországon élt! E két nagy magyar emberrel kapcsolatban nekem az a javaslatom, hogy a Kazinczy Ferenc Tanárképző Főiskola nevet válasszuk, a Líceum előtti Szabadság tér pedig a jövőben Esterházy Károly tér legyen. A főiskolai névadásról végső fokon az ország Elnöki Tanácsa fog dönteni, a tér nevéről pedig Eger Város Tanácsa. Dr. Pásztor Emil főiskolai tanár Szakmaszeretet Kissé zajos, értékvesztést sugárzó napjainkban, amikor lassan mindent kétségbe vonunk, kellemes meglepetésként hatott az elmúlt hét csütörtök estéjén a Petőfi adón sugárzott Alma és fája című negyvenperces riport, amely egy cukrászdinasztia, a budapesti Medve család hétköznapjaival ismertetett meg bennünket. Érdemes az ilyen témákra figyelni, mert nemcsak kikapcsolódást, hanem feltöltődési is kínálnak. Ez a família — az apa, a fiú és az unoka — azonos hivatásra esküdött. Elmondták: nem tettek rossz lapra, ugyanis a sokéves munkálkodás révén személyiségük kiteljesedett, egyéniségük markánsabbá vált, s mindnyájan örömet lelnek abban — ez is ritka dolog —, amit csinálnak. Divatos korholni a fiatalokat, s szemükre vetni azt, hogy nem törődnek azzal, amit az idősebbek alkottak, hogy semmibe veszik az elődök, tapasztalatok regimentjéből ötvözött, feltétlenül megőrzésre méltó hagyatékát. Nos, ebből a műsorból kiderült, hogy ezért — nem is egyszer — a korosabbak hibáztathatok, hiszen valamiféle piedesztálról dörögnek, villámlanak, s közben elfeledkeznek arról, hogy meggyőzzék az utánuk következőket tudásuk rangjáról, színvonaláról. Ez a „csapat” példaadó kivétel, ugyanis a gyakorlottabb hatott a kezdőre, aki — s ez is törvényszerű — úgy határozott: nyomdokába szegődik, mivel megéri, érdemes. Émellett a bölcsebb módot adott arra, hogy ellessék műhelytitkait. Nem a másolás, hanem a továbbfejlesztés óhajával, igényével. Néhány jó tanács is elhangzott, elsősorban a gyorsan mó- dosodni akaróknak. Ők rájöhettek, hogy évtizedek szükségesek az anyagi stabilitás eléréséhez. Másként fogalmazva: csak a hozzáértéssel társult türelem jogosult az igazi babérokra. Nemcsak — mint ez esetben történt — a bemutatott körben, hanem mindenütt... Lépcsőfokonként Mostanság nem gyakori a mértéktartás, a higgadtság, az az ösztönös, az a belső etikai renden alapuló határozott eligazodókészség, amely az ocsút elkülöníti a tiszta búzától, amely rendet teremt a káoszban, és olyan katarzissal ajándékozza meg a jövőt pásztázókat, amely tartást, gerincet ad nekik. Szerintem ez a szemlélet vezérli mind a 168 óra, mind a Vasárnapi Újság kollektíváját. Ők nem tétovázva, nem kaméleonszívvel reagálnak a különböző eseményekre, nem azt kutatják, hogy mikor tesznek jólapra, hanem az emberség félreérthetetlen reguláit hirdetik, s ennek giegfelelően látják el teendőiket. Bizonyára önbizalmat ad nekik, hogy sokan számítanak rájuk, s az sem közömbös számukra, hogy a helyeslő visszajelzésekkel sem fukarkodnak. Az se akármilyen érdem, hogy tárgyilagos, indulatmentes tájékoztatás szolgálatába szegődtek, s a pillanatnyi áramlatoktól független, kézzelfogható baloldali- ság hívei. Kell az előretekintés. A már említett rangos lap megelőző számában egy könyv kapcsán szóltak Czinege Lajos volt honvédelmi miniszter gazdasági jellegű visszaéléseiről, s nehezményezték azt, hogy a szerzőt talán éppen műve miatt nyugdíjazták. A gondolatkört a legutóbb ismét taglalták, amikor közzétették a HM állásfoglalását. Ezt a kétségtelen elutasítás szülte. Megvallom: mást reméltünk, alkotó, a minden megvilá- gítatlan kérdést körüljáró vitát. Annál is inkább, mert a reformfolyamathazánkban már visszafordíthatatlan. Ebből következik viszont az, hogy felesleges húzódozni a tényekre építő szellemi párbajoktól, hiszen ezt egy ország kívánja. Azok a milliók, akik még némák, azok a becsülettel munkálkodó polgárok, akik szeretnének szembenézni a múlt torzulásaival, akik számára nem kétséges, hogy ebben a honban ezután már senkit sem riaszthatnak negyven év végképp száműzött kísértetei, akik hisznek abban, hogy a holnapok kizárólag értük formálódhatnak. Valamennyi őrhelyen... Pécsi István A világ legkisebb trombitája Sajtótájékoztató keretében szólaltatja meg saját készítésű hangszerét, a világ legkisebb trombitáját a svájci Maurice Bemard, otthonában. A hangszer, amelynek elkészítésére egy év alatt minden szabadidejét rááldozta, bekerül a Guinness-féle Rekordok könyvébe. (Népújság-telefotó - Külföldi Képszerkesztőség)
