Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

—; _ 6. i ___I____I_9_I_____I__H I. 1_I________i____I NÉPÚJSÁG, 1989. október 14„ szombat HÉTVÉGE kérdés válasz — Halló, kedves Zenthe Fe­renc! Amikor készültem erre a beszélgetésre, s nézegettem önnel kapcsolatban a lexikonokat, alig-alig akartam hinni a sze­memnek a születési dátum láttán. Mondja, hogyan sikerült így megőriznie a frissességét, a fiata­losságát? — Hát, a „titkot” talán-talán az jelentheti, hogy az ember igyekszik nyugodt hátteret bizto­sítani maganak, már ami a csalá­dot illeti. Tehát nagyon fontos, a család, a baráti kör, az egészsé­ges életmód. S még valami egyál­talán nem mellékes... Mivel én 1920-ban születtem, átéltem a második világháborút. Számom­ra nem volt olyan nehéz, mint másoknak, ugyanis, amikor a színiakadémiáról behívtak kato­nának, akkor egy felderítő zász­lóaljhoz kerültem, ám először is­kolára küldtek. De akkortájt már vége lett a háborúnak, amit ilyenformán szerencsésen átvé­szeltem. Ez sokat számít, mert azokat, akik az én generációm­ból ténylegesen katonáskodtak, ez az egész nagyon megviselte. Egyesek meghaltak, mások fog­ságba kerültek, megint mások lelkileg és fizikailag is megsérül­tek. Mindez az én életemből — hála istennek — kimaradt. Na, aztán mindig szerettem sportol­ni. Fociztam a színészválogatott­ban, emellett szívesen túrázgat- tam, s az sem elhanyagolható, hogy a pályám is sikeresen ala­kult. Szerencsém volt a filmjeim­mel és a színházzal is. Hűséges természetű vagyok, tehát nem afféle vándorló típus. Hajdanán Pécsett játszottam, majd Győr következett, aztán három debre­ceni esztendő. 1952-ben szer­ződtetett a Madách, s a társulat­nak ma is tagja vagyok, noha már mint nyugdíjas. Ma is dolgozom, s ez ugyancsak segít megőrizni a kondíciót. De — ismétlem — a családi háttér rengeteget számít. Az, hogy az embernek van egy olyan felesége, aki ugyanúgy gondolkodik, mint ő, azaz nin­csenek feszültségek. Ha lenné­nek, akkor én szinte létezni se tudnék. Sokan nem törődnek a pihenésükkel, én azonban igen. Van egy nyaralóm Szepezden, ott sok időt töltünk. Nem vagyok utazgatós alkat — bár fiatalabb koromban elmentünk ide-oda —, inkább a nyugalmat részesí­tem előnyben. S végül a jó fizikai állapotban része van az adottsá­goknak is. Édesapám 80 éves volt, amikor meghalt, édesa­nyám 93. S visszatérve az élet­módhoz... 1957-ben végleg le­tettem a cigarettát, 1960-ban pe­dig a kávézással hagytam fel. — Érdekelne, hogy a napja­inkban oly sokszor emlegetett öt­venes éveket könnyebben élte-e meg egy ismertebb személyiség, egy művész, mint teszem azt, egy hétköznapi valaki? — Nem, nem. Szerintem itt Zenthe Ferenc: „Takács úr , szinte én vagyok...” mindenkinek egyformán nehéz volt, azaz egy országnak volt ne­héz. A mi irányítási mechaniz­musunk semmivel sem különbö­zött például a honvédségétől vagy más területétől. Itt is, ott is megannyi, hozzá nem értő em­ber diktált, de ezt nem is kívá­nom részletesebben kifejteni, mert mindez már lerágott csont. Tehát könnyebbséget nem érez­tem, akár a filmnél voltam, akár a színháznál, akár másutt. Más kérdés, hogy jómagam mindig kiváló környezetben voltam. Ez viszont szerencse dolga... — Nyugodt szívvel kijelenthe­tő, hogy ön most is — akárcsak a múltban — a népszerű színészek közétartozik. Vajon hogyan érté­keli ezt? — Mindenekelőtt módfelett jó érzés. S hogy is mondjam csak...? Ezt már több ízben meg­kérdezték tőlem, de nemigen tudtam arra válaszolni, hogy a népszerűség miből is tevődik ösz- sze. Az ember vidéki színész ko­rában aligha képes megjósolni, hogy később mi lesz belőle, mert akkor még csak afféle hályogko­vács módjára készülődik. Na, az­tán felkerültem Budapestre, s jött a Rákóczi hadnagya. Ezt a szerepet Molnár Tibi visszaadta, s erre kerestek egy másik Fekete Miskát. No most, én akkoriban szerepeltem a Feltámadott a ten­ger-ben. Egyszer Bán Frici, aki a Rákóczi hadnagyát rendezte, be­ment a vetítőbe, ahol a musztere- ket nézték, s meglátott engem. Kérdezte, ki is vagyok, de nem nagyon tudott rólam senki sem­mit. Na, erre felhoztak Pestre a Mádi Szabó Gabival együtt, aki szintén Debrecenben volt. En­gem azonnal szerződtettek. A filmnek utóbb nagyon nagy sike­re lett... Bán Frici megszeretett, s mindjárt utána jöttek a követke­ző filmek, a Kétszer kettő..., a Csendes otthon stb. Akkoriban a film „erősebb” volt, ehhez kellett egyeztetni a színházat. De utóbbi sem elhanyagolható, mert hihe­tetlen nagy művészek között játszhattam. Mára már nagyon kevesen maradtak abból a társu­latból, de akkor ott volt még Greguss, Uray, Ladányi. S a fia­talabbak között ott volt mellet­tem Tolnay, Darvas, Pécsi Sán­dor, Körmendi, Gyenge Árpi. A Madách olyan erős volt akkor, hogy bármelyik színdarabot „le­akaszthatták’’, hogy na, tessék, játsszátok el. S mi eljátszottuk... — Nem tudom elkerülni önnel kapcsolatban a Szomszédok cí­mű sorozatot. Tudvalévő, hogy ez elég nehézkesen indult — már ami a közönség reagálását illeti —, mára azonban egy fél ország ül a tévé előtt az egyes epizódok vetítésekor. Nézete szerint minek köszönhető a siker? — Én ezt úgy látom, hogy Horváth Ádám nagyon korrekt módon csinálja ezt a sorozatot, igen jó elgondolások alapján. Mivel az ő kezében van szinte az egész produkció, rendkívül fon­tos a szerepe. Ergo: a sikernek ő az egyik fo letéteményese. Aztán ott vannak a színészek, ponto­sabban az, hogy az egész forgatás remek hangulatban zajlik. Hadd mondjak egy régebbi példát... Annak idejen, amikor A Tenkes kapitányát készítettük, se pénz nem volt, se más, csak kiküldtek minket, hogy csináljátok, ennyi és ennyi film van, különben úgy is mindegy, mert ez egy ifjúsápi film lesz, délelőtt megy majd, es így tovább... S lám, mi lett belő­le?! Nem csupán azért lett sikere, mert Örsi Feri remekül megírta, hanem azért is, mert a gyerekek szeretik, ha az igaz győz, a go­nosz megbűnhődik. S mi nem megöltük a labancot, hogy foly­jon a vér, meg ilyesmi, hanem ki­gúnyoltuk, megszégyenítettük. A gyerekek pedig örültek, mert győzött az igazság. Ezt a filmet azért említettem, mert ennek forgatásán is nagyon együtt volt a stáb, akárcsak most a Szomszé­doknál. Mindnyájan élvezzük ez utóbbi munkát, s ez — szerintem — „átsüt” a filmen. Tehát szó sincs arról, hogy jaj, istenem, már megint indulni kell a forga­tásra... — Kíváncsi lennék arra, hogy afilmbeli Takács úr jelleme meny­nyire fedi Zenthe Ferenc karakte­rét? — Mivel ez nem valamiféle művészfilm, itt arról van szó, hogy Takács úr szinte én vagyok. Itt nincs figuraalkotás, semmi, hanem pontosan úgy gondolko­dom, ahogyan ő, s az egészet így is írják, vagyis ránk. Éppen ezert választottak minket az egyes sze­repekre. A saját ruhámban me­gyek oda, s éppen úgy beszélek ott is, mint itthon, vagy most, a telefonban. Ettől válik hitelessé az egész. — Az interjú végett többször is kerestem tele fonon, de nem nagy eredménnyel, hiszen a feleségétől megtudtam, hogy szinte mindig dolgozik. Egyáltalán, marad-e szabadideje, s azt mivel tölti? — Amikor itthon vagyok, szí­vesen tévézek, olvasgatok. Emellett örömmel kimennék a feleségemmel sétálgatni a budai hegyekbe, csak hát erre alig-alig marad idő. — Jövőre lesz 70 esztendős. Ha visszatekint a megtett életút- ra, elégedettnek vallhatja-e ma­gát? A beszélgetés során nekem az volt a benyomásom, hogy igen. Vagy tévednék? — Nem, nem téved. Szeren­csés pályát, szerencsés sorsot tudhatok magam mögött. Apróbb dolgok, amiket esetleg szerettem volna megkapni, ki­maradtak, de nem ez a lenyeges. Elmondhatom, hogy szerencsés ember vagyok, s a jelek szerint si­keres is... Sárhegyi István Az új lengyel kormány szóvivője Archív felvétel Malgorzata Niezabitowskáról, akit 1989. szeptember 17-én az új lengyel kormány szóvi­vőjévé neveztek ki. Nieza- hitovvska korábban a Szoli­daritás szakszervezet lapjá­nak, a Szolidarnoszty című hetilapnak a riportere volt. (Telefoni - MTI Külföldi K épszerkesztőség/CA F) Aquincum Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban Három év alatt négy NSZK- beli és három osztrák múzeum­ban vendégszerepeit az a kiállí­tás, amely az utóbbi két évtized Budapesten folyó római kori ásatásainak emlékanyagából tartalmaz válogatást. A hazai közönség most ismerkedhet meg a Budapesti Történeti Múzeum régészei által feltárt különleges anyaggal, amelyet várostörténe­ti, településtörténeti szemponto­kat hangsúlyozva rendeztek meg itthon. Több mint ezer lelet — építé­szeti emlék, szobor, feliratos kő, falfestmény, mozaik, arany ék­szer, üveg, kerámia használati tárgy, síremlék — látható az Aquincum, Budapest a római korban című kiállításon a Buda­pesti Történeti Múzeum föld­szinti termeiben, október végéig. Történeti sorrendben a római korszakot megelőző kelta-era- viszkusz törzsek erődítményei, ipartelepei nyitják a kiállítást, s a késő római korig, a 4 — 5. száza­dig követik az eseményeket. Az utóbbi évtizedekben az aquincumi volt a legnagyobb je­lentőségű magyarországi régé­szeti vállalkozás. Rendkívül sok emlékanyagot mentettek meg, annak ellenére, hogy a nagyará­nyú óbudai építkezések nem tet­ték lehetővé a teljes feltárást. (Emlékezetes, hogy a Flórián Áruház építésekor előkerült ókori romokat, az aquincumi lé­giós tábor diadalkapujának ma­radványait felrobbantották, mert zavarták az építkezést!) Az ötvenezer lakosú ókori Aquincum több településből állt: katonai táborokból, tábor­városból, polgárvárosból, ame­lyet kézművesek elővárosai, vil­lanegyedek és a környező falvak tettek teljessé. E települések ma­radványait nemcsak Óbudán, hanem más, pest-budai ásatá­soknál is fellelték a régészek, akik minden nagyobb méretű építkezésnél, a belvárosi közmű­Falfestmény, vadászjelenetel (3. század) hálózat felújításánál, a közleke­dési vonalak bővítésénél, az új hídfeljárók (Árpád híd, Erzsébet híd) kialakításánál ott voltak. Csakúgy, mint a Budapestet öve­ző új lakótelepek — a békásme­gyeri, a Római úti, a mocsaras­dűlői, a kaszás-dűlői, a Bécsi úti, a Buda-újlaki,'valamint az Óbu­dától távolabbi albertfalvai, bu- datétényi, budaörsi, Leányka úti, őrmezei, Fehérvári úti, gaz­dagréti, soroksári, újpesti — építkezésénél, ahol értékes ró­mai kori hagyatékokat tártak fel. Különleges ritkaságok és a mindennapi élet kellékei sora­koznak a kiállításon: egy I. szá­zadi bronzsisak, a II — III. század fordulójáról való Mithrasz-szen- tély feliratos oltárkövekkel, szí­nes faliképekkel. A keleti eredetű misztérium vallásnak ez az egyet­len szentélye, amelyet katonai tá­borban találtak. Égy komplett kerámiaműhely a II. szazadból, amelyben a formatálak és a pe­csételő minták is fennmaradtak. Az építészeti, városszépítési kul­túrát ä csatornázott, központi fű- téses, festett falú, mozaikpadlós kőházak, fürdők, kórházak bizo­Eredeti festésnyomok alapján rekonstruált falfestés-másolat nyitják. A mindennapi élet hasz­nálati tárgyai — edények, szer­számok, üvegek —, az öltözkö­dés kellékei, a vallási rítusok esz­közei sírleletekből, temetőkből kerültek elő. A kiállítást is éppen egy ókeresztény jelképekkel dí­szített, festett kőlap zárja, ame­lyet a katonaváros egyik temető­jében találtak. K. M. Sírrészlet, az elhunyt család ábrázolásával (3. század) Maigret titkai Imádom az életet, de nem félek a haláltól. Ennélfogva a lehető legkésőbb szeretnék távozni az élők sorából” — mondotta Ge­orge Simenon. A véleményt az tette időszerűvé, hogy Maigret felügyelő megalkotója távozott. S ahogy lenni szokott, a gyász vé­ges, kezdődhetnek a viták a ha­gyaték körül. Nos, ki volt Sime­non? A kérdést a La Repubblica is föltette. „Az az író, aki egya­ránt megtestesítette a vitathatat­lan középszerűséget és a zsenia­litást.” Futószalagon gyártotta műveit. Bár könyveit a világ 131 nyelvére lefordították — s ebben Marxszal vetekszik — példány­számuk pedig 500 millió körül lehet. Nem tudni, voltaképpen hány könyvet írt. Egyesek 225, mások 246 Simenon-regényre utalnak. A regénygyár 22 éves korában indult, s több-kevesebb kihagyással ontotta termékeit. Hírneve a termelés sebességével arányosan növekedett. És persze a vagyona is. Állandó foglalt asz­tala volt a „Maxims” borsos árai­ról híres éttermében. Öltönyeit Londonból rendelte. Harmin­chárom esetben cserélt lakást, többnyire a villa- és kastélyvá­sárlásokat követően. Kívánság szerint készítette autóját a Chrysler, Amerikában. Olyan körülmények között élt, mint egy olajsejk. Egy író esetében azonban inkább az az érdekes, hogy miképpen dolgozott. így: leült az üres papírlap elé egy cso­mó jól kihegyezett ceruzával, megtöltött pipával, egy üveg borral, egy borítékkal, amely szereplői nevét és a cselekmény helyszínét tartalmazta. És el­kezdte. „Körülbelül két óra alatt írok meg egy húszoldalas fejeze­tet, miközben 800 grammot ve­szítek súlyomból” — nyilatkozta. S ezt megerősítette Teresa asz- szony is, aki 20 percenként csak­ugyan vitte is a váltást, Tegyük föl, nem volt kíváncsi természe­tű, elég volt, ha lemérte az átiz­zadt ruhát ahhoz, hogy tudja, ho­gyan halad a munkában Maigret, azazhogy Simenon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents