Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-12 / 215. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 12., kedd GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Új OTP hitelezési feltételek Biohumusz helyett „csali”? Nem hiteles, de hihető Sztálin, Dimitrov és a lipcsei per 1948. márciusában Moszkvában Dimitrov aláírja a bolgár-szovjet barátsági szerződést. A háttérben Sztálin és Vaszil Kolarov (Fotó: BTA archív — MTI) Mi, magyarok már csak ilyen furfangosok vagyunk: ha kipattan egy pénzszerzési ötlet valaki fejéből, nosza, kapunk rajta és legott átvesszük. Mert ami igaz, az igaz forintból ma egyre kevesebb van, a megélhetés egyre drágább. Enni, ruházkodni, élni — meg ugyebár csak kell valahogy. Hát még ha a meggazdagodás reménye is megcsillan az ember előtt! Miért ne próbálkozna olyasmivel, ami jó pénzt hoz a konyhára? Ilyen példának okáért a biohumusz előállítása, a gilisztahumusz termelése. Bár ha egészen pontosan akarnánk fogalmazni: inkább múlt időben beszélhetnénk a témáról. Mert a bombaüzlet már lefutóban, s még jó, hogy a visszaélések miatt nem robbant. Mert az ügyeskedések legalább oly gyorsan szaporodtak, mint ama kis állatkák. Melyek arra lettek volna hivatottak: igazándiból biohumusszá, jó termővé tegyék a földet. Csakhát ehhez idő kell — tizenhattól harminchat hónapig alakul ki a humusz —, s ezt bizony igencsak sokan nem várták meg. így aztán inkább csak csalinak lett volna alkalmas, amit jó pénzért eladtak. Szaporodtak a termelők: egyéni vállalkozók, gmk-k, részvénytársaságok, különböző gazdasági közösségek, s szaporodtak a vevők, akikből hamarost eladók lettek. Nem kevesen korábban adták el a „csődatermő” humuszt, mint szabadott volna. Ám, mint azt az OTP megyei igazgatóságának illetékeseitől megtudtuk, volt itt más „suskus” is. Nem egy újsághirdetés jelent meg, amelyben magánvállalkozók kínálták a biohumusz-ter- melést. OTP- hitellel. Ezen aztán okkal-joggal csodálkoztak a pénzintézetnél, amikor megkeresték őket. Központilag határozták meg, hogy az OTP a biogiliszta-, illetve biohumusz termelésre adandó hiteleknél az eddigieknél eltérő feltételeket szab meg. Az idén ugyanis nem kevesebb, mint 230 millió forint hitelt folyósítottak erre a célra, s ha így megy tovább, ilyen nagy az „érdeklődés” a későbbiekben is, félő: a piac telítődik, az értékesítés egyre nehezebbé válik, s a hitelrészleteket nehezen, vagy nem időben tudják viszafizetni. Ezért az OTP ezután csak abban az esetben ad hitelt erre a célra, ha az értékesítést biztonságosnak találja. A kölcsön folyósítását elutasítják abban az esetben, ha kiderül: az alkalmazott technológia csak gilisztaszaporításra és nem humusztermelésre alkalmas. A jövőben természetesen ezt ellenőrzik is, ami a visz- szaéléseket megakadályozza. Ezután hát csak azok a kistermelők kapnak kölcsönt, aki valamely integráló szervezettel termékértékesítési szerződést kötnek. Egyben kötelezik magukat, hogy a szervezet vállalja a biohumusz visszavásárlását, valamint annak bizonyos mennyiségét. Az OTP megyei igazgatósága kialakított egy termékértékesítési mintát, amelyet elküldték segítségképp a gazdasági közösségeknek. Azóta már jöttek is ilyen ügyfelek, akiknek ezek a feltételek megfelelnek. így, remélhetőleg, megszűnnek a visszaélések, s valóban becsületes űton-módon jutnak pénzhez a vállalkozók. (mikes) Ljubomir Levcsev (1935-) jelentős bolgár költő es közéleti személyiség, akinek magyar folyóiratokban, antológiákban „ számos verse jelent meg és önálló verskötetét az Európa adta ki 1976-ban, tavaly „Old meg a bolgárokat” címmel önéletrajzi történésekre felfűzött történetfilozófiai esszéregényt tett közzé. A dokumentumokkal hitelesen nem igazolt esetek érdekes adalékokkal szolgálnak egy adott történelmi légkör érzékletes megértéséhez. *** 1949 derekán meghalt Georgi Dimitrov. (1949. július 2-án — a ford, megj.) Fülledt nyárelő volt. Halálát az egyszerű emberek a sors újabb, váratlan csapásának érezték. Dimitrov élete csúcsán átlibbent a halhatatlanságba. Talán ha megéri a kultusz éveit, csillaga erőszakosan áldozott volna le, de így a halál felizzította, mint ahogy a cigaretta is fel- parázslik, mikor mélyen mellre szívja az ember. *** Egyszer Borisz Polevojjal (szovjet-orosz író, aki az „Egy igaz ember” című dokumentumregényével vált széles körben ismertté) üldögéltem a Szófia Nagyszálló éttermében és arra próbáltam rávenni, hogy újon nagy ívű visszaemlékezést Georgi Dimitrovról.- De én már annyiszor írtam Georgij Mihajlovicsról (Georgi Mihajlov Dimitrov nevének oroszos használata — a ford, megj./ — szabódott.- Az emlékezet olyan, mint a liszteszsák, mindig van még benne valami.- Talán lenne is sok dolog, de azok nem írhatók meg, nem jött el még az idejük, és lehet, hogy sohasem jön el...- Az idő, akár a nő sohasem vár — makacskodtam. — Milyenek azok az emlékek, amelyeket nem lehet elmesélni?. Borisz Polevoj kedvesen nevetett. Illatos muskotályt ittunk és én megigézve hallgattam. ím, egy apokrif (nem biztosítható) történet... Alig érkezett meg Moszkvába Dimitrov, úgyszólván épphogy kiszabadult a Moabitból (fogház Berlinben — a ford, megj.), máris kikövetelte, hogy rögtön találkozzon Sztálinnal. Mint mondani szokás „ajtóstól rontott be a házba”. Nem pontosan úgy történt, ahogy szerette volna, de mégis sikerült. A lipcsei hős (utalás az 1933-as lipcsei perre) forró köszönetét mondott a világ proletárjai vezérének. Sztálin sejtelmesen mosolygott és pipázva vetette oda:- Önöknek rendkívüli szerencséjük volt. Dimitrov úgy érezte, hogy elvesztette a beszélgetés fonalát és feszülten folytatta:- Igen, Sztálin elvtárs, az volt a mi nagy szerencsénk, hogy a világ proletárjai, a Szovjetunió és személy szerint Ön védelmezett minket.- Nem, Dimitrov, nem! Hagyja ezeket a bókokat. Hatalmas esélyük abban rejlett, hogy a fasiszták még gyakorlatlanok. A pártjuk még fiatal párt, újdonsültek és ügyetlenek még a hatalomban. Miért kellett a pert nyilvánosan lefolytatniuk Önök ellen? Ráadásul az egészet sugározták a rádióban, a galambdúcokra emlékeztető vezetékes rádiókon is és erőnek erejével kényszerítették a munkásokat, hogy hallgassák. Először ki kellett volna Önöket végezniük és azután meghozni az ítéleteket. A leganda hitelességéért nem kezeskedem, de Borisz Polevoj szavaiért igen. A Komintern feloszlatása után Borisz Polevoj instruktorként dolgozott a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságában a nemzetközi osztályon, amelyet akkor Georgij Mihajlovics irányított. Dimitrov a Moszkva folyó partján álló modem, „Kominter- novszkij”-nak nevezett tömbben lakott. Munkatársai néha késő este otthon is felkeresték. Akkoriban mindannyian késő éjjelig dolgoztak. Dimitrov szívesen fogadta őket, de azt javasolta, hogy a lépcsőházban beszélgessenek és borozgassanak. A lipcsei hős kancsó bort és poharakat hozott. Leültek a lépcsőkre. Tették a dolgukat, közben anekdotákat meséltek és jókat nevettek.- No, mondd csak, efféle dolgok megírhatók-e? — tudakolta Polevoj. Mindketten nevettünk? A bor is itatta magát ott, a láthatatlan lépcsőkön, ahonnan Polevoj azután oly hamar távozott... Már súlyos betegen Georgi Dimitrov Moszkvába utazott, hogy viharos élete a Boroviha szanatóriumban érjen véget. Néhány nappal a halál bekövetkezte előtt Dimitrovot meglátogatta Sztálin. Ebből az alkalomból az egész épületszámyat teljesen kiürítették. Ennek ellenére, még ilyen távolságból is utolsó beszélgetésüktől visszhangzottak a falak. A szavakat nem lehetett kivenni. Csak a visszhang hallatszott... (Doncsev Toso fordítása) (Fotó: Gál Gábor) Isztambuli napló I. Az első képeslap Még nem Isztambul. A török határ utáni Edime, központjában a dzsámi, annak minden jellegzetességével. Történelmi tanulmányainkból ismertebb nevére, Drinápoly, felcsillan a magyar szem. A szent kútból kortyolunk. Tiszta vizet alighanem utoljára, mert az isztambuli próbára teszi a készületlen gyomrot. És lehetőleg fagylaltot se vegyetek — lendül a magasba kalauzunk ujja, majd csoportunk rohamtempóban veszi be a buszt. Időnk feszített, a szentélybelső káprázatában lézengő fotóst alaposan megróják, késedelme indokolatlan. Itt nem kínálnak aranyat és bőrt... A török kikötővárost méltán nevezik Ázsia kapujának. Épületeiben, mindennapi életében, lakóinak viseletén az izolált mohamedán és a hódító útját járó európai kultúra sajátos ötvözete figyelhető meg, a nyolcmilliós metropolisz mégis minden eklektikától mentesen vagy csak az egyik, vagy csak a másik arcát mutatja felénk. A belváros modern középületeinek hézagaiban egy-egy minaret nyúlik az égbe, csúcsain a teljes körívvé soha nem záródó félhold-ábrázolással, mert a muszlimok hite szerint csak Allah ily tökéletes. A tengeri átkelő felé haladva egy darabkáját találjuk a múltnak, ahol a betérő igazhitű számára megáll az élet. A szinte tökéletes csendet csak az imám szaggatott éneke töri át. A szentélyben a hölgylátogatók kendőben tartózkodhatnak, egyébként cipőinket mindahányan a bejárati boltív tövében hagytuk, bár a kíváncsiskodó még így sem szívesen látott vendég. A lábmosás szertartását végzők már csaknem bottal zavarnak el, így megismételt jelbeszéd (’’semmi rosz- szat nem akarok”) helyett a lencséket ajánlatos menteni. A dzsámi méretei eltörpülnek ugyan a legendás Kék mecset mellett, színpompás kivilágítást sem kap, díszítése mégsem látszik szegényesebbnek. A szoros felé nyúló utcácska tehetős lakóinak villái suta faházakként hatnak e pazar, építmény után. Hamarosan tarsist váltunk, és tengerre szállván legközelebb Ázsiában vetünk horgonyt. (Folytájuk)
