Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-09 / 213. szám

8* _____________________________NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE_________ NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 9., szombat T udományos-műszaki parkok Magyarországon A fejlett kapitalista országok­ban a hatvanas években, de ma már a Távol-Keleten is, olyan kutatással és fejlesztéssel foglal­kozó szervezetek jöttek létre, amelyek űj típusú megvalósítási lehetőséget adtak innovációs öt­letek számára. E formációkat ösz- szefoglalóan innovációs, vagy magyarul tudományos-műszaki parkoknak nevezhetjük. — Milyen szándék hozta létre ezeket a tudományos-műszaki parkokat? — kérdeztük Molnár Istvánt, az egyik magyar innová­ciós park menedzserét. — A tapasztalatok azt mutat­ják, hogy a világon felszínre ke­rült innovációs ötletek fele ma a vállalkozói körökből és az egye­temi kutatóhelyekről kerül ki. Ezeket karolja fel az innovációs park, tőkét, infrastruktúrát, me­nedzselést biztosítva számukra. — Ha ezek az innovációs par­kok létrejöttének mozgatórugói, akkor mi máris bajban vagyunk. Hiszen innovációs magánvállal­kozások nagyon sokáig egyálta­lán nem voltak, most is ritka ki­vételnek számítanak. Az egyete­mi kutatóhelyek meg éppen csak hogy vegetálnak, nem jut pénz a felsőoktatásra. — Nálunk a tudományos-mű­szaki parkok — vagy az annak nevezett képződmények — in­kább egy divathullám hátán ala­kultak meg annak a korszaknak a végén, amelyben az innováció volt a kiadott jelszó. E parkok nem a társadalmi-gazdasági kényszerek hatására jöttek létre. A fogalmat így aztán le is járat­ták, állami és vállalati szinten, s ez megvetette alapjait az innová­ciós park iránti érzelmeknek is. — A fejlett gazdasági orszá­gokban a kis- és nagyvállalatok számára létkérdés, hogy időről időre megújítsák gyártmányai­kat. Mondhatnánk, innovációs éhségük van. Tapasztalható-e ilyen nálunk? — Sajnos, nem. Nem hogy éh­ség vagy kényszer nincs, de hatá­rozott ellenérdekeltség figyelhető meg több területen. Ez abból is fakad, hogy nincs nálunk piaci verseny, minden vállalat re­ménykedhet abban, hogy el­avult, drága és rossz minőségű termékét is megveszik a vásár­lók,- mert nem kapnak mást. De még ha rá is szorulna az innová­cióra, akkor sincs sok lehetősé­ge, mert a pénzzavarral küszkö­dő állam ezt a pénzzavart átviszi a vállalatokra is, amelyek nagyon keveset tudnak költeni kutatásra és fejlesztésre. S amikor a bank­ban 20 százalék kamatot kaphat a pénze után, ki az, aki ehelyett tőkéjét bizonytalan kimenetelű beruházásokba fekteti? — Vannak központi források is... — A jelenlegi rendszerben ezek egy-egy vállalatnak jutnak, témák szerint, pélyázat útján. A vállalat e forrásokból kifejlesz­tett lehetőségeit monopolizálhat­ja, elzárja mások elől. Célszerű lenne a támogatást vagy annak egy részét az innovációs infra­struktúra fejlesztésére fordítani, nem pedig közvetlen nyereség- termelésre. Ehhez mindenki, aki épkézláb és sikerrel kecsegtető ötlettel jelentkezik, hozzáférhet. Ez lenne az innovációs park, amely infrastruktúrát és szolgál­tatásokat ad, és önmaga fenntar­tásához részesedik a termék maj­dani hasznából is. — Milyen innovációs, tudo­mányos-műszaki park lenne az ideális Magyarországon? — Bármilyen nehéz is az or­szág pénzügyi helyzete, azt kell mondanom, hogy az innovációs parkokat alapítani nagyrészt központi, illetve regionális forrá­sokból célszerű. Ezáltal biztosít­ható, hogy egy-egy park minden­ki számára hozzáférhető, ne te­gye rá a kezét egy nagyvállalat, s hogy a park működtetése mentes legyen a rövid távú nyereség haj­szolásától. A park működtetésé­nek finanszírozása viszont már magának a parknak a feladata. Ez történhet a szolgáltatásai után felszámított dijakból, a be­települt vállalkozó eredményé­ből. Ugyanezen az alapon kép­zelhető el a menedzserek díjazá­sa is. Az alapítók előírhatják, hogy meghatározott idő után az innovációs parknak önfenntar­tóvá kell válnia. A tulajdonosi szemlélet kialakítása érdekében a park menedzserei saját tőke­részt is befektethetnek egy-egy témába. A témák csak meghatá­rozott ideig (mondjuk egy-két évig) élvezik ezeket az előnyö­ket. Ezalatt eldől, hogyéletképe- sek-e vagy nem. Ha igen, a ha­gyományos banki-vállalkozói szférába kerülnek, vagy a válla­latok megvásárolják és felhasz­nálják a kutatási eredményt. — Van-e az országban ilyen tudományos-műszaki park? — A legjobban a Budapesti Műszaki Egyetemre épülő Inno- vatech Műegyetemi Innovációs Park közelíti meg az eszménye­ket. Több parkban a rövid távú bevételre törekvő szemlélet gá­tolja az igazi kutató-fejlesztő munkát. Erős a törekvés a gyor­san eredményt hozó akciókra. Ez azért baj, mert elveszi a lehe­tőségeket az igazi nagy témáktól. — Jelenleg Magyarországon nagyon sok változata van a par­koknak. Jellemző, hogy nem­csak a betelepülő innovátor vál­lalkozik, hanem a park is. A par­kok egy része még lényegében menedzserirodai funkciókat lát el. Természetesen egy ilyen iroda is tölthet be rendkívül nagy sze­repet az innováció felkarolásá­ban. De fennáll a veszélye, hogy nem valósítja meg a parki gon­dolat lényegét. Azt, hogy a szel­lemi bérmunkásból vállalkozó lesz, a mikrokömyezet innováci­óbaráttá válik, megvalósul a tel­jes innovációs lánc, működik a vállalkozói saját és az úgyneve­zett ’’türelmes tőke” is, amely nem tör gyors megtérülésre. Ha ezek nem valósulnak meg, az in­novációs parktól nem várhatók igazi, átütő sikerű eredmények, az alapítók csalódhatnak, így a nem igazi innovációs park lejá­rathatja magát az eszmét is. — Mit lehet ez ellen tenni? — Sajnos, nagyon sok kény­szer hat a vállalatszerű működte­tés ellen: a jelenlegi általános gazdasági és társadalmi környe­zet hatásai, a rövid távú gondol­kodásra épülő gazdaságirányí­tás, az alapítók rövidlátása, és a park vállalati hierarchiának megfeleltetett szervezete. Ebben a kényszerhelyzetben mi lenne a legfontosabb feladat? Az egyete­mi kutatók és eredmények mene­dzselése, az innovációs vállalko­zások segítése infrastruktúrával és más szolgáltatásokkal — mondotta befejezésül Molnár István. G.J. Az utóbbi szűk esztendőben annyira megnőtt az új lapok, fo­lyóiratok száma, hogy szinte már képtelenség mindet figyelemmel követni. S nemcsak a politikai­közéleti kiadványokkal van így, hanem az irodalmi-kulturális jel­legűekkel is. Itt van például a Magyarok, amelynek júliusban már a harmadik száma jelent meg, de még ehhez is csak vélet­lenszerűen jutottam hozzá. Ez persze jót is jelent: mindjárt nagy az érdeklődés a szekszárdi Babits Kiadd gondozásában, Bartis Fe­renc főszerkesztésében indult fo­lyóirat iránt, amely címével első­sorban nem az 1945 utáni évek­ben létező hasonló elnevezésű lapra kíván utalni, hanem a világ minden részére szétszóródott, mégis összetartozó magyarságra. E szám sok érdekes közleménye közül a legizgalmasabb aligha­nem Glatz Ferenc esszéje: A „ nemzetállam ” zsákutcája, amely a Magyarok a Kárpát-me­dencében című könyv második -kiadásának előszavaként író­dott. Nincs itt tér minden lénye­ges gondolat ismertetésére, any- nyit azonban feltétlenül ki kell emelni, hogy a szerző véleménye szerint a Kárpát-medence térsé­gében az „1918 előtti államala­kulatok a maguk korában jobban megfeleltek az itteni népek érde­keinek, mint az 1919 utáni kisál­lamiság”, mert egy a szükségle­teknek megfelelő munkaerőpia­cot és munkaszervezetet jelen­tettek. Egy másik tézis szerint, „ahol ennyire kevert etnikumú társadalmak élnek, az úgyneve­zett nemzeti-állami rendszer rossz államszerveződési forma. A történész következtetése: je­lenbeli alternatívaként csak a va­lamilyen önkéntes szövetségi rendszer kínálkozik megoldás­ként. "Az esszének szinte minden gondolata továbbgondolkodás­ra, s nem egyszer vitára késztet. Hiszen kérdés lehet már maga az is, hogy valóban mindegyik itteni társadalom annyira kevert etni- kumú-e, kérdés, hogy lényegesen jobb és igazságosabb békeszer­ződésekkel nem lehetett volna-e elejét venni a történelmileg kiala­kult keveredés felerősítésének, s kérdés az is, hogy a hajdani Du- na-konföderációs, majd a szo­cialista táboros elképzelések mi­lyen reális XXL századi variációt kínálnak. Félő, hogy a szövetség továbbra is utópia marad, akkora a széttagoltság, s az alig indokol­ható magyarellenesség is. A magyarság helyzete ma már a köztudatban sem a mai ország területén élők sorsát jelenti, ha­nem mintegy 15 millió emberét. Ez a gondolat régóta jelen van a Forrásban, amely júliusi számát a Kecskeméten augusztus 6-10 között megrendezett VI. Anya­nyelvi Konferencia köszöntésére állította össze. A „nemzetközi” magyar számból most két interjút aján­lok elolvasásra. Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságku­tató Intézet igazgatójával, Ács Zoltán beszélget a világ összma- gyarságáról. A történelmi átte­kintés és a mai helyzet elemzése több szempontból azonos követ­keztetéshez jut el, mint Glatz Fe­renc, hiszen Juhász Gyula is kije­lenti: „A nemzetállam eszméje Kelet-Európábán egy barbár eszme, nyugodtan merem hasz­nálni ezt a kifejezést, hiszen a nemzetiségek megsemmisítését tűzi ki célul azzal, hogy el sem is­meri a nemzetiségei jogát a léte­zéshez.” Megoldásként ő az em­beri szabadságjogok mellett a ki­fejezetten nemzetiségi jogok el­ismerését említi, s ez alighanem könnyebben és hamarabb meg­valósítható, hiszen „csak” igazi demokráciát igényel. Zelei Miklós Ilia Mihály sze­gedi irodalomtörténésszel be­szélget. Ilia pályakezdése óta ku­tatja az egész magyarság kultúrá­ját és irodalmát, s amikor ő szer­kesztette a Tiszatájat, akkor lett a lap ennek az egyetemes magyar­sággondolatnak az első igazi képviselője. Ilia Mihály az eléggé elterjedt kettős kötődés fogalma helyett a kettős identitás fogalmát ajánlja a szomszédos országok magyarságának jellemzésére. Az amerikai Nagy Károly használta ezt a fogalmat, „ami nem jelent kötelességet egyik irányban sem. Illetve állampolgári kötelességet jelent ott, ahol él az író. Semmi többet.” Az identitás fogalma központi szerepet kap Láng Gusztáv ta­nulmányában, amely Egy ön­meghatározás tanulságai (Jegy­zetek a transzilvanizmusról) címmel olvasható a Kortárs au­gusztusi számában. A transzilva- nizmus az 1919 után Erdélyben magára maradt magyarság önér­telmező, önfenntartó ideológiá­ja, „á magyarságtudat történelmi változata”. Láng Gusztáv e ko­rábban sokszor elítélt, s csak né­hány éve, Pomogáts Béla kismo­nográfiájában „rehabilitált” fo­galom értelmezéséhez és értéke­léséhez ad új adatokat és szem­pontokat. Végül is a transzilva- nizmus kicsiben rokon azzal, amit a Kárpát-medencéről írtak idézett történészeink: a külön­böző nemzetiségek egy államala­kulaton belüli békés és eredmé­nyes létezésének olyan elképze­lése, amely önálló Erdélyként a nagyhatalmak döntése miatt megvalósíthatatlan utópia volt, de amely életmagatartásként ta­lán egyedül kínált reális utat. Köztudott, hogy az Ilia Mihály szellemiségét képviselő Tiszatáj sorsa 1986-ban megpecsételő­dött, a lapot betiltották, a szer­kesztőséget leváltották. Három év után újraindult a „régi” lap, Annus József főszerkesztésével, s elsőként, az 1986 júliusában betiltott számukkal jelentkez­nek. Az anyag nagyobb része azóta máshol megjelent, mégis fontos volt dokumentumként is az újjászületés előtt ezt a titokza­tos számot is felmutatni. V. G. Bagolybébik első találkozása a sajtó képviselőivel HANNOVER, NSZK: Ezek a háromhónapos kis- baglyok augusztus végén jelentek meg először a fényképezőgép kamerája előtt a Hannoveri Állat- kertben, ahol születtek. A bagolybébikre szabad élet vár: ha felnőnek, szabadon engedik őket természetes környezetükben, az erdő­ben. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Filmajánlat Az iskolakerülök Vad zápor tépi a fák levelét, a rozoga iskolaépületet sem kímé­li, veri az ablakot, becsorog rajta. Félnének a gyerekek, ha nem ol­daná félelmüket a tanár úr vicce­lődése. Egy iskolakollégium vi­déken, olyan, amelyből szerte az országban sok van. Valamiféle szándék létrehozta, akkor fon­tosnak tűnt, mára elfelejtődött. Van. Gyerekek élnek itt és neve­lőik. A sors idecsöppentett egy furcsa férfit. A foglalkozása ta­nár és a többiektől az különböz­teti meg, hogy folytonosan akar valamit. Játszik a gyerekekkel, kirándulásokra viszi őket, be­szélget, focizik velük és mesél. Ez a tanár nem olyan, mint a töb­bi, egészen másképp viselkedik, mint a felnőttek. A gyerekek az érdektelenséget, a szeretetlensé- get ismerték eddig, nemigen tud­nak mit kezdeni a törődéssel, si- mogatással. A film kis hőse sem. ót Mada­rász Ákos esztergomi kisfiú játsz- sza. A felnőttekkel azonos szere­pet vállalt, s partner tudott lenni. El tudja hitetni kiszolgáltatottsá­gát és szeretetéhségét. Igazát ke­resi egy érzéketlen, hideg világ­ban, amelyben legnagyobb sze­génység az igaz emberi kapcsola­tok hiánya. Ezzel — úgy véli — egyetlen eszközzel képes, ha nem is szembeszállni, de ellen­szegülni. Azt az utat választja, amit Truffaut hőse a Négyszáz csapásban: kivonul, megtagadja az életteret jelentő iskolát. A film mégsem szomorú, bár gyerekek világán keresztül tart tükröt felnőtteknek, és ez a kép nem derűvel teli. Nem szűkölkö­dik életünk-azonban humorban, és ezt felmutatja. Varázslatosan, mert van hite és ereje szívünket melengetni. Hosszú hallgatás után (a Meny- nyei seregek 1983-as bemutató­ját követően csak tévéfilmeket rendezett) készítette el ezt a fil­met Kardos Ferenc. Ő azok közé a kevesek közé tartozik, akik csak akkor vállalkoznak szólás­ra, ha készek a mondanivalóval. Ritka erkölcsi hozzáállás ez ma­napság. De talán ezért is emléke­zetesek filmjei: hogy csak kettőt említsek, a Gyermekbetegsége­ket és az Ékezetet. Az is ritka képességei közé tartozik, hogy vállalja a gyere­kekkel a munkát. Most is majd egy évig járta az iskolákat, hogy megfelelő szereplőket találjon. Könnyebb képzett színészeket a kamerák elé állítani, de ebben — mint mondja — több az öröm. Az a harminc-negyven gyerek, akik­kel együtt dolgozott, megismer­hették nemcsak a filmes munkát, hanem azt az örömöt is, amelyet a hittel végzett tevékenység je­lent. Most is testvérével, Kardos Györggyel közösen írták a forga­tókönyvet, a tanár szerepét Eperjes Károly alakjára formál­va. Ő nemcsak egy színészegyé­niség a sok közül, de valamiféle koresszenciát is megtestesít, va­lami egy-ember-sorsban kifeje­ződő általánosat. A filmben tár­sai Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, Székely B. Miklós, a fil­mekben ritkán látható Csákányi Eszter, az átütő tehetségű Nagy- Kálózy Eszter, Maria Gladkows- ke és Kisfalussy Bálint. Opera­tőr: Szalai András, a filmzenét pedig Selmeczy György kompo­nálta. A Budapest Filmstúdió pro­dukcióját először Esztergomban láthatják a nézők. Ebben nem kis szerepe van a főszereplőnek, Madarász Ákosnak. Országos bemutató: szeptember közepén. (-j) Rengeteget beszélnek mostanában arról, hogy rengeteg a szó, kevés a tett. De azért nem mindenkinek ez a véleménye, sőt! Délutáni csúcsforgalom. A villamos peronján két csitri tár­salog mellettem. Pontosabban: csak az egyik, egy szőke, cserfes tündér tart előadást barátnőjének, aki bamahajú, szemüveges és hallgatag. — Neked azért nincs soha stabil hapsid — magyarázza sut­togva a szőke —, mert nincs szöveged. Zsolt is azért húzta fel olyan hamar a nyúlcipőt, váltott át Beához. Lebiggyeszti szája szélét a barna, mit neki Zsolt, nyúlcipő és Bea. — Csak ne tedd magad — folytatja a másik —, az sem vélet­len, hogy a Vencel még gyorsabban dobbantott mellőled. Mikor kattan be nálad, hogy a fiúkkal szövegelni kell? Tíz hapek közül kilenc abszolút kuka, ezért kilencven százalékban a csajoknak kell nyomni a szpícset. Nem lehet egész nap együtt lógni, némán. Ez nekik az idegükre megy. És akkor felszívódnak. Mint a te Zsoltid most. Megvonja a vállát a barna, tétova mozdulattal igazítja meg szemüvegét az orrán, az az érzésem, hogy az a fiú nagyon is fon­tos lehet neki. A másik pergő nyelvvel, növekvő hévvel magyaráz. — Lehet a hapsival zenét hallgatni, oké. Ixhet vele napoz­ni, úszni, oké. Diszkózni, oké. A hapsival mindent lehet együtt csinálni, de mit csinálsz két minden között? Na? Ha csak ültök, ha csak nézitek egymást meg a világot, az gyorsan ciki lesz. De ha van egy akkora sztorid, mint a kisujjam, ha azt kiszínezed, féltá­lalod, érzi a srác, hogy jó fej vagy. Es akkor nem száll át az első mentesítőre. Mint a Zsolt. Lehajtja a fejét a barna. A cserfes szöszi pedig, látván érvei hatását, áttér a gyakorla­ti útmutatásokra. — Figyelj, nem az a lényeg, hogy mindig nagy sódert szór­jál. Ilyen nincs. Azt mindig még én sem tudok. Akkor leszel szu­per, ha nem állsz le vele. Ha az egyik szöveged nem jön be, gyor­san a következőt. Ha nem jut eszedbe semmi következő, körül­nézel, és arról mesélsz neki, amit éppen látsz. Hogy milyen an­nak az öreglánynak a szerelése, aki szembejön veletek, viszont milyen aranyos az a puli, nektek is volt, hogy azok ott a kirakat előtt németek vagy angolok, meg ilyesmik. Mindegy, csak ne állj le! Ha valamelyik szövegre ráharap, akkor hadd beszéljen ő is, te addig pihensz... Én már két hónapja azért tudom konzerválni magamnak Öcsit, mert rájöttem, hogy a sportos dumcsit nagyon csípi. Csak ezért olvasok sportújságot, nézem a tévében a focit meg mindent. ...Megértetted végre, hogy minden a szövegelésen múlik? Oké? Bólint a másik, és most először szólal meg. — Oké. — Na, látod! — nyugtázza elégedetten a választ a szöszi. — Tudsz te is szövegelni, ha akarsz. Most már arra startolj rá, hogy ennél azért egy kicsit többet is mondjál. Oké? Kürti András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents