Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-06 / 210. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 6., szerda Atellana Mozgásszínház Atellana görög város volt, in­nen indult útjára a színjátszás egy válfaja, a commedia dellarte. Az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola e településről elnevezett mozgásszínháza vi­szont főként tánccal, pantomim­mel foglalkozik; tagjai pedig nemrégiben a Német Szövetségi Köztársaságban vendégszere­peitek. — Debrecenben, az egyete­men kezdtem pantomimezni, utána Nyíregyháza, majd Eger következett — mondja Gerják István, az Atellana vezetője, „ci­vilben” matematikatanár. — Tíz éve irányítok különböző diák­csoportokat. Először az Egri If­júsági Házban dolgoztunk két évig, itt a diákok mellett dolgo­zók is részt vettek a munkában. Sajnos, nézeteltérések merültek fel közöttünk, a felnőttek szeret­tek volna profik lenni, pénzért fellépni, én ebbe nem mentem bele, ők — válaszul — kiváltak. Rosszak voltak a próbalehetősé­gek is, teremgondokkal küsz­ködtünk, így megszakadt a kap­csolat. Jelenleg — bár mint az is­kola együttese szerepelünk — a Megyei Művelődési Központ a támogatónk, ott próbálunk. Szeptembertől valószínűleg in­dul a táncstúdió, ahol nemcsak a pantomimmel, hanem például a dzsesszbalettel, a szteppel is megismerkedhetnek azok, akik eljönnek a foglalkozásokra. — A diákok többnyire négy évig járnak egy középiskolába. Nem jelent problémát, hogy emi­att csak viszonylag rövid ideig számíthat állandó gárdára? — A mostani csapat főként másodikosokból, harmadiko­golok, lengyelek, szovjetek, bel­gák, finnek és a házigazda néme­tek mellett szerepeltünk. Igen színes volt a program, sokfelé jártunk az országban. A legfon­tosabb eseményen, az Európa- napon minden csoport előadta a produkcióját, mintegy négyezres közönség előtt. Mi először egy népi tánccal, dunántúli dudálás­sal léptünk fel, majd bemutattuk Karinthy A cirkusz című művé­nek pantomimváltozatát és a Madarak násztánca elnevezésű kontakttáncot. Magyar népda­lok és — németül — népballadák is elhangzottak. Szerencsére mindenkinek nagyon tetszett a műsor, nagy sikert arattunk, megin vitáitok Spanyolországba, a Szovjetunióba, pontosabban Szverdlovszkba és Olaszország­ba, a nápolyi nyári fesztiválra. (rénes) (Fotó: Gál Gábor) sokból áll. A végzős negyedike­sek helyére általában elsősöket veszek fel, így mindig marad négy-öt ember. A próbákra egyébként bárki eljöhet, s min­denki maga dönti el, csinálja-e tovább vagy sem. — Ha jól tudom, az Atellana továbbjutott a legutóbbi Ki Mit Tud? megyei döntőjéből... — Igen, de a televízió előtti válogatón megbuktunk. A pan­tomim-előadás egyszerűen nem kellett. A táncpáros-szám zenéje egy egri szerző munkája, a moz­gás a Philobolus Táncszínház és Markó Iván táncelemeiből, vala­mint a saját elemeinkből állt. A pécsi Art Stúdió, amely végül is sikerrel járt, majdnem azt csinál­ta, mint mi, ők ugyanis egy az egyben adták a Philobolus mű­sorát. Szóval, a táncpárosunk a korom miatt esett ki, harmincöt éves vagyok, harminc volt a kor­határ, különben „díjazták” volna a beépített saját elemeket. — Akkor beszéljünk az NSZK-ban történtekről. Hogy adódott ez a táborozási, szereplé­si lehetőség? — Acz egri vár baráti köre ré­vén kerültünk kapcsolatba az NSZK-beli Siegen városával, s meghívást kaptunk a nyári, úgy­nevezett Európa-táborba, ame­lyet július 21. és augusztus 6. kö­zött rendeztek meg. A közgazda- ságiból tíz tanuló és három kísérő utazott. Olaszok, spanyolok, an­Naszko Mandadzsiev: Üj piaci mechanizmus zolgálatomba fogadtam egy ij vénséges vén öregasszonyt. Ő az én piaci mechanizmusom, mert hát mindenütt helyettem áll sorba. Szó, ami szó, meglehetősen újszerű foglalkozás. Rengeteg időt megtakarítok általa. Lon­donban érzem magam, ahol hi­vatásos sorbanállók ácsorognak- szunyókálnak kora délutántól másnap reggelig az ember he­lyett az Operaház előtt, ha te­szem azt, Pavarotti vendégszere­pei. Nekem is állandó versenyfu­tás lenne az életem, szerencsére itt van ez az anyóka, aki minden reggel becsönget hozzám, meg­kérdezi, mire van éppen szüksé­gem, és jelenti, hogy mondjuk, mesés káposzta érkezett a piacra, és negyven főből álló sor várako­zik érte. Egy ember hat perc, az annyi, mint négy óra. No, akkor szedd a lábad, nénémasszony, utasítom, cövekeld be magad a sorba, tizenkettőre odamegyek. Ha csak egy percet is késel, édes fiam, én bizony odébbállok, mondja megfellebbezhetetlen szakértelemmel. Látják, mit tesz, ha valaki érti a dolgát? Árjegyzék és óradíjas elszá­molás szerint fizetek neki, ami­hez — a megterhelés figyelembe­vételével, illetve hiánycikk ese­tén — bizonyos százalékokat is hozzácsapunk. Lássuk csak, ho­gyan fest egy ilyen árjegyzék: — sorban állás házi kenyérért: 0,30 leva; — gyári kenyérért: 0,20 leva; — élelmiszer-áruház­ban, hétköznapokon: 0,40 leva; — szombaton: 1,20 leva; — vá­sárcsarnokban: kétszeres tarifa a szokásosnál több ácsorgásért. — morózus eladó esetén: 0,60 leva a kedvezőtlen feltételekért, botrány esetén percenként: to­vábbi 0,10 leva a szélsőséges kö­rülményekért, verekedés során plusz 20 leva a gyógyszerért, a kezelésért és a cafatokra szagga­tott ruháért. — hiánycikk esetén: a bolti ár 10 százaléka. — speciális furakodási techni­kákért (betegség és ájulás színle­lése, babakocsi-használat): 1 le­va minden egyes előzésért. — további 3 leva, ha a pórul járt sorbanálló lenyeli a dolgot, minden újabb előzésért ennek duplája. Nos, hát így fest ez az én me­chanizmusom. Rendkívül haté­konyan működik. Olyanok va­gyunk mi ketten ezzel az anyóká­val, mint valami olajozott gépe­zet. A minap borért küldtem. A „hiánycikkek, plusz átlagosnál több ácsorgás” tarifa alapján akartam fizetni neki. Hallani sem akart róla. Azt mondta, hogy külön kikötése van. Vagyis, hogy literenként fizessek neki. Hogy képzeled ezt? — kérdez­tem tőle felháborodva. — Ez az árucikk olyan ritka, mint a fehér holló — óbégatott —, és az utca­sarkon van a sor vége! Az embe­rek pedig literszámra vásárol­nak. Egy-két havi fogyasztásra. Csak hébe-hóba bíznak meg ef­féle sorban állással, így aztán nem éri meg. Fején találta a szöget. Az any­ja köcsögit, érti a dolgát, annyi szent. Marketingrendszerben dolgozik, és legalább egy évszá­zaddal előttünk jár. Érdemes volna ellesni tőle a módszerét. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Mementó Megvallom, meglehetősen ne­hezenjutott eszembe a csernobili katasztrófa időpontja. Ilyenek vagyunk mi, emberek: a rémsé­gek megráznak bennünket, ám idővel túltesszük magunkat raj­tuk. Ezért kell a mementó, az a fi­gyelmeztetés, amely rádöbbent mindnyájunkat arra, hogy emlé­kezzünk, hogy őrizzük a tanulsá­gokat, s még egyszer ne kövessük el azokat a hibákat, amelyekért már adóztunk. Az augusztus 26-i Oxigén ilyesféle küldetést vállalt, amikor precízen felsorakoztatta a valaha az egész világot foglalkoztató atomerőmű-tragédia következ­ményeit. Ezúttal elmaradtak a líraian megfogalmazott, a szívhez szóló mondatok. A tények viszont a leghatásosabb érzelmi aláfestés­nél is kifejezőbbek voltak. Hála a szovjetunióbeli glasz- nosztynak és peresztrojkának, most már nem titok az sem, hogy a következmények ma is érzékel­hetőek. A környéken nyolclábú kisgyerek született. Bizonyos be­tegségek kétszerié gyakoribbak, mint másutt. Nemcsak a polgá­rok szenvednek, hanem a nö­vényvilág is károsodik. Giganti­kus méretű fák nőnek, óriás leve­lekkel. A vész nem kíméli az álla­tokat sem, legfeljebb ellenálló képességük különböző. Csak Belorussziából százezer embert kellene kitelepíteni, s a problé­mák 104 nagyvárosban jelent­keznek. Mindez azért, mert — s erről sem kell hallgatni — a túlbürok­ratizált, a rossz irányítás a felelős a történtekért. Nem a jövő energiája a vétkes, hanem a hanyagság, a felelőtlen­ség, s ha ezt kiiktatják, akkor ilyesmi sehol sem fordulhat elő... Pihentető útinapló Hetek óta szellemi csemegét kínál az érdeklődőknek Csák Elemér Kék mezőben ötven csil­lag című zenés amerikai útinap­lója. A legutóbb — 28-án este — Tennessee-ben portyázhattunk. Megtudhattuk, hogy milyen a hordóban érlelt kukorica-whisky s a hamisítatlan country-zene. Mellesleg: minden blokk vál­tozatosságával, színességével nyert meg minket. A riporter jó­voltából olyan helyeken jártunk, amelyeket nem valószínű, hogy felkeresünk. A tudósítás, a tájékoztatás mégis megmozgatta a fantázián­kat, gyarapította ismereteinket. Egyszóval: szórakoztunk, műve­lődtünk, kikapcsolódtunk. Efféle ajándékra ritkán szá­míthatunk, ezért köszönet érte. Szegényebbek lettünk Nevét, munkásságát viszony­lag kevesen ismerték. Az igazán értékes művek kedvelői azonban nagyra értékelték a sokoldalúan képzett Takács Margit rendsze­res rádiós könyvkritikáit. Mestere volt a tömörítésnek. Folyvást az igazi, a hamisítatlan értékeket kutatta. Számára az al­kotás volt a fontos, nem az, hogy mennyire felkapott a szerző. A leglényegesebb mozzanato­kat ragadta meg, olyan kiadvá­nyokat javasolt olvasásra, ame­lyek nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is, s hozzájárulnak ah­hoz, hogy kulturáltabb, megér­tőbb személyiségekké formálód­junk. Halálával az a kör lett szegé­nyebb, amelynek minden tagja hisz abban, hogy az erkölcsi, a politikai, a gazdasági zűrzavar­ból létezik kiút. Természetesen csak akkor, ha ragaszkodunk a becsület, a tisztesség, az ember­ség, az egymás iránti tolerancia kétségbevonhatatlan reguláihoz, ha nem hódolunk be semmiféle divatáramlatnak, ha minden helyzetben póztalanul önma­gunkat adjuk, méghozzá úgy, hogy annak polgártársaink is hasznát lássák. Intelmei belénk rögződtek, s átörökítjük az utánunk követke­zőknek, mert ha csak néhányon is figyelmeznek rájuk, akkor sem volt hiába. Pécsi István-’89 nek, amelyeket Magyar fotográ­fia — ’89 címmel állítottak ki. A pályázatot biennálé-rendszer- ben, kétévenként hirdetik meg. Részt vehetnek rajta hivatásos és amatőr fényképészek, tartalmi, formai megkötöttségek nélkül, két évnél nem régebbi felvétele­ikkel. Nagy érdeklődés kísérte ezút­tal is a pályázatot. A zsűri 228 al­kotó kétezer felvételéből válogat­ta ki a kiállításra 81 művész 293 fotóját. S ugyanez a zsűri 28 dijat is odaítélt. Az Ofotért fődiját, az „Arany kamerát” Urbán Tamás börtön- és Erdély-sorozatával nyerte el. Változatos témák, változatos megfogalmazásban — ez lehetne a summázata a három teremben sorakozó látványnak. Ezúttal Se szeri, se száma mostanában a fotóművészeti kiállításoknak. Igaz, az idén van a fényképezés felfedezésének 150. évfordulója. E jeles események kívül hazánk­ban az is indokolja a múzeumok­nak e műfaj iránti nyitottságát, hogy Magyarországon — bár a Munkásmozgalmi Múzeumban őrzik a Nemzeti Történeti Fotó­tár gyűjteményét — nincs önálló fotómúzeum. Ezért adott helyet immár má­sodízben a Műcsarnok az orszá­gos fotópályázat legjobb képei­A fődíjas Ur­bán Tamás A rácson túl (ri­port a magyar- országi börtö­nökről) című sorozatának egyik képe Soós Lajos: Az utolsó út Magyar fotográfia Kiállítás a Műcsarnokban nem az alkotók szuverenitása, inkább a látásmód közössége, a megfogalmazás egysége domi­nál. Témák szerint sorolta egy­más mellé a fotókat a rendező, Baranyi Judit. Vannak itt úti- és városképek, természetábrázolások, tájképek, állatfotók, aktok, portrék, rek­lámképek, kísérleti munkák, po­litikai és szociofotók. Tóth Jó­zsef a legjelesebb magyar fény­képészek portréiból állított össze tablót. A versenyen kívül kiállító Hemző Károly fotói és az ugyan­csak versenyen kívüli Rév Mik­lós politikai portréalbuma igazi különlegesség. Tartalmilag, technikailag igen széles a paletta. A tájábrázolás­ban, a portréban sokan „elmen­nek” a festőiség felé. Mások a reklám- vagy szociofotóban a trükköktől sem idegenkednek. Újfajta látásmódról tanúskod­nak a politikai fotók (március 15-e eseményei, parlamenti jele­netek, közéleti emberek képei). Természetesen ez a kiállítás nem ad, nem adhat teljes képet a magyarországi fotóéletről, a ma­gyar fotó színvonaláról. Érdekes látásmódú, technikailag is jó színvonalú felvételeket láthat a néző az országos fotópályázat Műcsarnok-beli kiállításán. (kádár)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents