Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-29 / 230. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 29., péntek A Rudnay-teremben A szép szobrok költészete Ritkán lehet egy füst alatt, egy helyen ennyi szép szobrot látni mostanság, mint épp most a Rudnay-teremben. Huszonnyolc műalkotás, megannyi érett mű — ez R. Kiss Len/cebcmutat- kozása Egerben. Rövid egy hétig élvezheti az egri közönség azt, amit ezek a nagy, alkotói egyéniséget, és biztonságot kifejező szobrok vallanak. Itt nincs elmélet, nincs izmus, itt nem kell szempontok után kutatni, nem szükséges fogódzókat keresni, mit és miről akar a művész elmondani, hogyan jutott az ideához, ahhoz az absztrakcióhoz,a gondolathoz, amit manapság olyan előkelőén szoktak a műtárgyak alá odafirkantani. Csak be kell menni a szobrok közé, azok nyomban körülfognak, vonzanak, hívnak a kifejezés, a gesztus, a forma, a tartalom magától értedődő erejével. Az alkotás súlya, nagysága, eredetisége rögtön szembeszökő. Az anyag, a tömör bronz, de a kő is ugyancsak megküszködteti alkotóját, amíg eljut odáig, hogy minden azzal a könnyedséggel, finom lírával, nemes érzelmekkel szóljon magáról a témáról, amit a művész láttatni akart. Ez a látta- tás, a sok mindenre ingerelhető test és lélek látványa akkor hiteles, akkor közli velünk a magától értetődő szépséget, ha a kitárulkozás őszinte. Sokan — és nem véletlenül — nevezik a művészi alkotó munkát a szereplési vágy megvalósulásának is. Es ha ezen a tárlaton végigcsoszogjuk a két kis terem térségét, meglepődve a témák és a kifejezések, az alakok és a szerepek, a gondolatok és az érzelmek drámai vagy lírai monológjain, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az asszonyt teremtőerő csak fontos pillanatokban szólal meg. Akkor, amikor például az anya és az anyaság jut eszébe; amikor felfedezi magában azt a lendületet és vakmerőséget, hogy a Balatont egy vaskos, tömbszerű látomásba fogalmazza át, és úgy lebegtesse, mintha a súlyos anyag, mármint a szobor, elrepülni indulna. Az európai szellemi és formai örökség visszaköszön ezekben a plasztikákban. Teljes nyíltsággal vállalja a szobrász a klasszikus idők, a mítoszok világát éppúgy, mint a biblikus egyéniségeket. A Danaidák, a végzet lányai úgy üzennek nekünk, mint ahogyan a Párkák is tudatják, hogy hárman összetartoznak, egy szövi, egy gombolyítja, egy meg elmetszi az élet fonalát. De ahogyan ezek hárman a testükben, a foglalkozásukban egy tömböt alkotnak, mélyebb filozófiai tartalmakat közvetítenek, mint sok görcsös okfejtés. Cyrano gúnyosan tartja fel nagy orrát, mintha az gőgjének és öntudatának obe- liszkje lenne. A Születés szokat- lanságában is az áldozatvivő ókori papnőkre emlékeztet; a Hírvivő mintha a szelekkel együtt akarna megfutamodni elölünk baljós, rémként száguldó híreivel. És mert a lélek kiterítése mindenképpen hozzátartozik az igazi művész foglalatosságához, hát megmintázza az ifjú szobrászlányt, ölében a kendővel, a fején az időtlen divatot követő kalappal, hogy aztán innen is átlendítsen minket a Ketten tartalmi és formai gyönyörűségéhez. A Rudnay-teremnek ünnepi napjai ezek a szeptember végi nyárban ránk pislogó napsugaras idők. Sok semmitmondó, félresikerült, kiérleletlen, tartalmatlan, térbeli díszítésként keletkezett szobor és plasztika láttán végre szoboregyüttes áll előttünk, ahol a művész tudását, képességeit, alázatát és hitét emlegethetjük. Farkas András (Fotó: Gál Gábor) Szabad a vásár A utó, autó hátán. Már egy félórája araszolgatunk a bejáratig, ahol egy álmos, szakállas férfi halálos nyugalommal nyújtja át ötven forint ellenében a sárga belépőt. — Nyugalom uraim! Az egyik Skodából egy cserfes szájú menyecske próbálja magasabb fordulatszámra serkenteni a kapust. Néhány másodperc alatt úgy lerántja róla a keresztvizet, hogy dől a röhögéstől az egész nézőközönség. — Mondani tetszett valamit kisnagysád? Ténfergő suhancok köpködik a napraforgót és — ki tudja mesz- szebbre? — célbaveszik a Skoda nyitott ablakát. — A vásár a szerencse dolga kisnagysád! Az idegesség árt a szépségének... Végre bent vagyunk, akad egy üres hely néhány száz méterre, majdnem a sor végén. Gyerekkorom lóvásárai jutnak az eszembe, a csípős hajnalok, amikor a kasban lacipecse- nye és sült kolbász fenséges illatára ébredtem, aztán amikor jóllaktam újra elszunyáltam a szénára vetett birkabőrön mindaddig, amíg apámék a vevővel csapkodni nem kezdték egymás tenyerét. — Ötven pengő. — Ezért a kaptás pejkóért? — Negyvenöt az utolsó ára. Alkudozás közben a vevő felszedte a ló patáit, húzogatta torkát, nem kehes-e, meg is szalaj- tatták. — Csapjon a tenyerembe negyvenért! Itt az autópiacon mostanság más szokás jáija. Az eladó egy papírlapra felírja a paramétereket, nagy betűvel az árat, kiteszi az ablakba. Lássa, aki látni akarja! Az asszony a kocsiban marad. Köt, kézimunkázik, olvas, a félj pedig elindul szétnézni. Negyedóra múlva visszaköröz. — Mi van? — Meg sem nézték. — Van itt annyi autó, mint a nyű. Ezeknek a nyavajás pestieknek ez egy jó ingyen muri. Már a második körömet írom. Megállók néhány percre, mert az egyik Maruti mellett elkelt egy Trabant negyvenhétért. — Mennyi a Maruti? — Hatszázezer. — Mennyi idős? Végignéz rajtam a tulaj, egy szempillantás alatt felméri, hogy bámészkodó vagyok és úriember módjára válaszol: — Óvodás korú. Ismerősökkel találkozunk, város, sőt utcabeliekkel is. — Mi van a Zsigával? — A Dáciát hoztuk, az meg nem kell senkinek. Itt ácsorgunk, körözünk már két órája, millió ember, millió autó, de ha elkelt húsz járgány, sokat mondok... Elkallódunk egymástól, lökdösődünk, sodródunk a tömegben, a távolból intenek, hogy semmi. A kocsit nem is kérték! Séta tovább, a következő csődületig... Egy férfi alkuszik egy ezerötös Ladára, háromszázhúszra tartják. A kocsiban egy tizenhat év körüli csinos lány böngészi a Fülest, de félszemmel a kocsiból kifelé sandít. — Túl sok! — Annyiért már nyugati kocsit kapok. — De milyet? A lány lehúzza az oldalablakot, amelyiken bebámészkodik a srác. — Megnézhetem a műszerfalat? — Be is ülhetsz. A vevőnek mindent meg szabad nézni... — A húszat nyilván csak úgy rádobta, de én még háromból is alkudni szeretnék. Mikor az autót, mikor egymást nézegetik, a vevő a fiát keresi, megpillantja a lány mellett. — Mit csinálsz Ákos? — A magnót is vele adják... Magukra hagyom őket, meNyílt levél egy nem nyűt döntéshozatal elé Egerben „Hámán Kató Megyei Úttörőház” néven működik egy intézménygyermekek számára. Egy olyan gyermekház — szakmai zsargonnal élve: közművelődési intézmény gyerekeknek —, amely minden gyereknek széleskörű lehetőséget biztosít érdeklődésének, kíváncsiságának, hobbijának kielégítésére, szabadidejének hasznos eltöltésére. Ennek az intézménynek a léte most kockán forog. A tervszerint megszüntetni kívánják, hogy épületében stúdiószínházat hozzanak létre. Az épületet, mely eredetileg azért épült, hogy a gyerekeket szolgálja — éppen a gyerekektől kívánják elvenni, nem elfogadható okokra hivatkozva. A fürdővízzel együtt — a szó szoros értelmében — a gyereket is kiöntve. Úttörőház — a neve. De a gyerkekek, akik idejárnak szakkörökre, szabadidősfoglalkozásokra; a szülők, akiknek eljön a gyereke; a foglalkozás és a szakkörvezetők a megmondhatói, mennyire nem elsősorban az úttörőmozgalom céljait szolgálta. Soha, senki, egyetlen gyerektől itt nem kért úttörőigazolványt, nem kérdezte úttörő-e. Változtattassék meg a neve. Ne legyen „úttörő”, legyen gyerek-, avagy játszóház, vagy bármi más. Mindegy minek hívják, de maradjon a gyerekeké. Ne vegyük el annyi minden mellett ezt is tőlük. A felnőttek templomot, stadiont, színházat, faluházat, művelődési házat építenek maguknak, többek között azért, hogy együtt lehessenek. Ha már van egy ilyen épület, eleve e céllal épülve: a gyerkekeknek, maradjon az övék. Az úttörőmozgalom egyedüli létét és helyességét megkérdőjelezve egy intézményt ne szüntessünk meg! A benne működő szakköröket szétszórva, megszüntetve, a lehetőségeket agyonbunkózva, az új kezdeményezéseket csírájában elfojtva. Hosszú folyamatban érlelődött, kialakult közösséget robbantana szét a döntés. Azok is felelősek, akik szó nélkül tűrik, nem csak azok akik eldöntik! Különösen most, amikor egy emberfeletti küzdelmet vívunk a csellengés, drog ellen. Nagy pénzeket emészt fel ennek a küzdelemnek anyagi támogatása, többek között, hogy új létesítményeket biztosítsanak a gyerekek foglalkoztatására, s ami jól működik, azt fel lehet számolni? Csak emlékeztetőnek a működésről és eredményekről: 36 szakkörben közel 800 szakköri tag dolgozik. Számtalan országos versenyen nyertek, s hoztak elismerésre méltó helyezést ezek a gyerekek. A szabadidős foglalkozások sora, a kedvelt és egyre jobban igényelt táborok: vagyis a gyerekek tömegeinek érdeke csak papírformává válhat? ígéretekkel nem szabadna felcserélni a tényleges lehetőségeket! Hogyan kérjünk számon bármit a felnövő nemzedéktől, ha mi nemcsak hogy nem adunk, de el is veszünk tőlük. Ez az épület szűkössége ellenére három intézménynek ad helyet, mely mind a gyerekeké. Itt működik a Megyei Gyermekkönyvtár is, s a Harlekin Bábszínház. Ez olyan komplex lehetőséget biztosít, amelyre talán országosan nincs példa. S ahelyett, hogy szétrombolják, inkább ennek az egységnek a működését kellene elősegíteni —,ne adj tovább bővíteni! Hangsúlyozzuk, hogy nem színházellenesek vagyunk, legyen az anyaszínháznak stúdiószínháza, csak az egyik lukat ne tömjék be egy még nagyobb luk — sőt űr létrehozásával.! A döntéskozóknak egy döntés előtt az érintetteket is meg kell keresniük, véleményüket meg kell hallgatniuk! S nem ártana, ha a ház munkáját minden részletében közvetlenül ismernék is-, mert ezt most nem úgy érzik az itt dolgozó szakkörvezetők. Egy nyűt eszmecsere az érintettekkel erre lehetőséget biztosítana! gyek a saját dolgom után, de lép- ten-nyomom ismerősökbe akadok, akik szidják a piacot és olyan rémhírekkel állnak elő, hogy kétfelé áll tőle a fülem. — Itt a piros, hol a piros... — hallom a közelben a megszokott hangokat. A Wartburg, a Dácia nem kell, egy-két Skoda és olcsóbb, de még jó állapotban lévő Trabantok után érdeklődnek, minket nagy ívben elkerülnek. — Nyugi! — békítem a családot és újra körözök egyet. Utamba akad egy ügynök, aki névjegy- kártyája ellenében elvinné a kocsit és két héten belül fizetne. Előkelőén igazolja magát, nyakában, karján vastag török aranylánc. Nincs bizalom, szándék sincs, készpénzre lenne szükség, de ha nem, hát nem... Megint odakerülök a két alkudozó úr mellé, a kislány meg a fiú a kocsiban fölöttébb jól szórakoznak, fogadni mernék, hogy azt szeretnék, ha minél tovább tartana a vásár. — Kérsz rágót? — Magozzunk! — javasolja a fiú. Vásárban ez a szokás. Az eladó papírokat mutat, bizonyítja, hogy szinte új az autó és ő a legelső gazda, tulajdonképpen az ár tekintetében sincsenek már messzire egymástól. — A feleségem nélkül nem merek engedni! ő odahaza maradt és ebben állapodtunk meg... Névjegyet cserélnek, közben a gyerekek is észreveszik, hogy közel az alkudozás vége. A lány kiszól a kocsiból: — Mi van apa? — Tízezer van közöttünk, de anyád nélkül nem merem. A szöszke szépség ragyogva néz Ákosra, aki töretlen lelkesedéssel köpködi kifelé a magot. — A tiétek a járgány! Jöjjetek el holnap! A srác hitetlenül bámul. — Tuti, hogyha mondom. De látni akarlak! Néhány perc múlva arra leszek figyelmes, hogy a kis szőke a vásár vaskorlátjáról integet a srácnak. Úgy tűnik rendben lesz minden, mert a fiú magasra tartott ujjal mutatja: — Oké! Ez pedig nem semmi... Szalay István
