Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-27 / 228. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 27., szerda

GAZDASÁG—TÁRSADALOM

3.

Kongresszusi küldött: Farkas Kálmánná

„Lehetnek vesztesek és győztesek, csak a nemzet nem lehet vesztes”

Kortörténeti kuriózum 1944-1945-ből

A Vöröshadsereg okkupációs bankói Magyarországon

Sok az elfoglaltsága mostanában Farkas Kálmánnénak, a hatvani Bajza gimnázium igazgatónőjének. A dinamikus asszony, mióta megválasztották az MSZMP közelgő kongresszusára küldöttnek, az eddigi kevésnél is kevesebb szabadidővel rendelkezik. Rendkívül sok anyagot juttatnak el hozzá a Központi Bizottságtól, s szinte nap mint nap találkozik választóival. A Heves megyei küldöttcsoportból ő az egyetlen, aki részt vett az 1988. májusi pártértekezleten, amely lassan már történelmi távolba kerül tőlünk a felgyorsult események forgatagában. Ezért elsőként arról érdeklődtünk tőle, hogy milyen különbséget lát a két nagy horderejű esemény között.

— Már tavaly is éreztem — mondja —, hogy változás készül, várnak az emberek tőlünk valamit. Nemcsak azért mentünk oda, hogy a vezetőket lecseréljük. Sok minden történt akkor s azóta, de mindez nem elég. Ha nem lettek volna változások, az űj elképzeléseket sem fogadnák el az emberek. Lassan húsz éve vagyok az MSZMP tagja, s igazából most érzem azt, hogy ér valamit a szavam. 1988 májusában inkább kijelölés útján lettem küldött. Olyan megfontolás volt a háttérben, hogy eddig Hatvant fizikai dolgozók képviselték, következzék a sorban egy értelmiségi is. Sok mindennel nem voltam tisztában akkoriban, most — ha későn is — komoly előkészületek kezdődtek. A választóim is mások, egyenrangú vitapartnerként beszélgetünk. Nagyon őszinték, mindenről véleményt nyilvánítanak.

— Nem titok az sem, hogy ön reformkori tag, ilyen platform alapján választották meg. Hogyan látja e szerveződések helyét, lehetőségeit ma?

Az 1970-es évek végétől a világ fejlődésében és a szocialista országok belső életében olyan minőségileg űj típusú folyamatok alakultak ki, amelyek a szocializmus működési mechanizmusát, rendszerét, vezetési stílusát, döntési gyakorlatait, a teljes átértékelés irányába kényszerítették.

Itt csupán néhány összefüggést említek meg:

— a tudományos-technikai forradalom hatására a legfejlet- teb tőkés országokban minőségileg megváltozott a termelési struktúra, az osztályszerkezet, a hatalomgyakorlás módszere is;

— ugyanakkor a szocialista országokban a tudományostechnikai forradalom kibontakozása megkésett, a társadalmi termelés növekedésének üteme csökken, a munka hatékonysága, termelékenysége alacsony színvonalú;

— ebben az időszakban a folyamatokra hatást gyakorolt a nyersanyag árrobbanás, a cserearányromlás és egy újabb fegyverkezési hullám;

— ezek együtt átalakították a nemzetközi pénzügyi viszonyokat is, az adóságállomány megnőtt, átrendeződött, ami új érdekeltségi és függőségi viszonyokat hozott létre.

Eközben a szocialista országok — mi magyarok erőteljesen — nyitni kezdtek a világra, megjelentek a világpiacon. (Azon a világpiacon, amiből csak egy van. Ez a világpiac

a tőke mozgástörvényei szerint működik,

még akkor is, ha mi elméletben és gyakorlatban egyidejűleg több világpiac létezéséről beszéltünk.)

Ezek a fő folyamatok együtt, egymásra hatva, egymást felerősítve súlyos csapást mértek a szo— Sok tévhit él a párton belüli platformokkal kapcsolatban. Többen a reformkörök munkáját is ellenérzéssel figyelik, találkoztam olyan véleménnyel, hogy ez egy szándékosan elkülönülő irányzat. Erre vitapartnerem elé tettem a reformkörök elképzeléseit, hogy húzza ki belőle, amivel nem ért egyet. Nemigen talált ilyesmit. Egyre inkább kiderül számomra, hogy sokkal több a reformgondolkodású ember, mint azt feltételezték. Különben sem hiszem, hogy a programunk nyilvánosságra kerülése után bármiféle zártságról lehet beszélni. A kongresszus — szerintem — akkor éri el célját, ha nem lesz szükség szervezeti elkülönülésre. Aki nem ért egyet a radikális megújulással, az hagyja el a pártot.

— Szóba került-e beszélgetéseiken, vitáikon más platformelképzelés?

— A marxista egységplatform kiadott programját a párttagok túlnyomó többsége első olvasásra elutasította. Nem tudtak azonosulni azzal a szemlélettel, hogy a történelmi albizottság hamisan mutatja be a múltat, s hogy a

cialista országok szociál- és élet- színvonal politikájára, a végzett munkát, a teljesítményt — a világpiaci törvényekkel összhangban — leértékelték.

Mindezeket a tényezőket, hatásmechanizmusokat a korábbi és új feszültségeket, ellentmondásokat a régi szisztéma és vezetési módszer, stílus már nem tudta kezelni, és ezekből törvényszerűen következett a politikai, gazdasági és ideológiai válság. Ez a válság elhúzódott, bizalmi, etikai, morális válsággal is párosult.

A válságnak, az elhúzódó válságnak pedig még inkább vannak törvényszerűségei, öntörvényei, amelyek hatnak, függetlenül attól, hogy beszélünk-e róla, vagy sem.

Ezek közé tartozik például a legfelsőbb szintű vezetés

politikai túlélési cselekvés- mechanizmusából

refelxeiből fakadó át nem gondolt lépések sorozata, amelyeknek végeredménye a látványos kapkodás!

Ez a kapkodás elsősorban nem a szubjektív tényezők felkészületlenségéből, rátermettségének hiányából, alkalmatlanságából fakad, hanem a valóságos viszonyokból, az érdekek, érdek- viszonyok markánsabb megjelenéséből, a napi politikai érdekeknek a döntéshozatali mechanizmusban történő érvényesüléséből.

A nemzetközi és a hazai tapasztalatok egyértelműen igazolják, hogy egy elhúzódó általános válságból csak úgy lehet eredményesen és tartósan kilábalni, ha nem csupán a társadalom egy-egy szféráját, a részeket alakítják át, helyezik új alapokra, hanem az egészet.

Az egészet, tehát a politikai, a

program lemond a szocializmusról. Nem tudom, hogy ebből az elutasításból mennyit érzékelnek. Azt tapasztalom, hogy más módszerekhez nyúlnak: érzelmi alapon próbálják megfogni az idősebb párttagokat, azzal, hogy mi már nem kellünk, tartsunk ösz- sze. Az összefogás platform nézeteivel sem lehet teljesen azonosulni, mert mindenkit nem nyerhetünk meg, nagyon megoszlanak az elképzelések.

A tisztázáshoz az kell, hogy mindenki mondja el: mit ért bizonyos fogalmak alatt, s mitől határolja el magát. Például sok vita folyik a demokratikus szocializmus kifejezésről. Nem kellene ez a jelző, ha nem kellene megkülönböztetni a diktatórikus formától.

— Tehát még sok mindent tisztázni kell és lehet. Mennyire kiforrottak azok az elképzelések, amelyekkel a reformkörök és a reformerők lépnek fel a kongresz- szuson?

— A reformmozgalom véleménye sem egységes, a radikális megújulásban értenek egyet. De van jó néhány vitás kérdés. Különböznek a nézetek például a

gazdasági és az ideológiai életet, mégpedig egyidejűleg. Csak az egyik területen előrehaladni képtelenség anélkül, hogy a másik kettőt ne fejlesztenék.

Egyidejű fejlesztést, a legfontosabb területeken hatékony struktúraváltást, átalakítást pedig csak úgy lehet elképzelni, ha a társadalomban meglévő valós érdekek ellen is fellépnek, valós érdekeket sértenek. Ilyen válság- helyzetből a régi „népi-nemzeti egységgel” kimenni képtelenség. Valamilyen konszenzus szükséges! A konszenzus kialakításában a többség érdekeit kell meghatározó jelentőségűnek tekinteni, figyelembe venni és képviselni. Annak a nem elhanyagolható dolgozói rétegeknek az alapvető érdekeit, akik most még hallgatnak!

Ez csak az érdekegyeztető, érdekütköztető tárgyalások révén valósulhat meg.

Nem lehet olyan döntéseket hozni, amelyek minden réteg valós érdekeit, szükségleteit, reális igényeit kifejezik. Azt viszont mindenképpen el kell érni, hogy a teherviselés,

a tehermegosztás a lehető legigazságosabb

legyen. Ez pedig mindig attól függ, hogy az érdekeket kifejező politikai döntési mechanizmusok a nemzeti jövedelem elosztásában a nemzet valódi érdekeit érvényesítik-e, vagy sajátosan a döntéshozók részérdekeit jelenítik meg.

Jó tudni azt is, hogy a „reform- demagógok” éppen úgy, mint az „újdogmatikusok" részérdeket fejeznek ki. Különböző eszközökkel és módszerekkel azokat a részérdekeket jelenítik meg, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a saját érdekeikhez és a termelőerők fejlődéséhez is.

munkahelyi pártszervezetek szerepével kapcsolatban. Ha pedagógusként közelítem meg ezt a problémát, akkor a tiltás nem a legmegfelelőbb módszer a továbblépésre. Ha valakinek azt mondjuk, hogy ezentúl ezt meg ezt nem csinálhatod, akkor ez természetes ellenérzést szül. Sokkal inkább úgy kell megközelíteni ezt a témát, hogy új feladatokat hozott a kor, s azoknak meg kell felelni. Vitatkoztam már többször is üzemi elvtársaimmal, akiknek föltettem a kérdést: hogyan gondoljátok a jövőben munkahelyi szerepeteket? Köny- nyen előfordulhat ugyanis, hogy mondjuk az üzemvezető nem az MSZMP, hanem más párt tagja. Töprengtek, s a végén igazat adtak ellenérveimnek. Felnőtteknek kell tekinteni a párt tagjait, s nem ultimátumszerűén kitiltani őket a munkahelyekről.

— Hogyan látja az esélyeket a közelgő kongresszuson, melyik álláspont győzhet?

— Meg kell újulni a pártnak. Ha a kongresszuson nem mondjuk ki a gyökeres változás iránti elkötelezettségünket, szomorú jövő vár ránk. De ha lesznek is győztesek és vesztesek, nem is az számít igazán, hanem az, hogy a nemzet ne legyen vesztes. Sajnos, az emberek gyakran nem értik, hogy miről is beszélnek. Itt van például az a nagy vitát kavaró kérdés, hogy rendszer- vagy modellváltásról van-e szó. Az egyik álláspont szerint most akarjuk az igazi szocializmust megcsinálni, az eddigi nem volt az. A másik szerint meg kell tisztítani mindentől, ami kompromittálódott.

Szerintem az igazi feladat az, hogy ne legyen létbizonytalanság, érvényesüljenek az emberi jogok, a humánum legyen a meghatározó, ne vesszen ki társadalmunkból az etika.

Gábor László

De mindkettő irányzat veszélyes lehet, mert megtéveszti az embereket és rosszirányba viszi a gondolkodást és a cselekvést is!

Veszélyezteti a valódi reformot, a politikai, gazdasági és az ideológiai élet valamennyi területén a megújítást. Éppen ezért nem előre visz, hanem visszafog, megtorpantja a dinamizálás irányába vivő folyamatokat. Meggyőződésünk, hogy az itt jelzett, de részleteiben nem kifejtett témakörökre, és elsősorban az előttünk álló feladatok megoldására csak az objektív folyamatok tudományos értékű elemzésével célszerű megalapozott válaszokat keresni. Érzelmi, hangulati elemek, vagy részigazságok révén felelős értékítéleteket, álláspontokat kialakítani nem lehet. Éppen ezért fontos, nem csupán módszertani szempontok miatt, hogy ezekben a nagy kérdéskörökben először a tudomány alakítsa ki alapvető álláspontját és ezután vonja le a politika a szükséges következtetéseket. És ne fordítva!

Ehhez azonban az is nélkülözhetetlen, hogy a tudomány mind jobban behatoljon a politikába. És ne a politika a tudományba!

Fontos azonban az is, hogy az elméletnek, a marxizmus-leni- nizmus tudományának a rehabilitációja mielőbb bekövetkezzen. Ezt a tudományt agitációval és propagandával pótolni nem lehet. Csak a tudomány segítségével tudjuk elkerülni a politikában és a gazdaságban a dilettantizmust, csak a tudomány tényei- re, eredményeire támaszkodva lehet visszaszorítani az erősödő demagógiát és a tömegek manipulációját. |yi*' Vasas Joachim c. egyetemi tanár

Még mindig bőven tartogat a történelem olyan eseményeket, dokumentumokat, melyek a mai generáció előtt merőben ösme- retlenek, sőt nem egyszer szinte hihetetlennek tűnnek az Úr 1989-dik esztendejében.

Édesapám megmaradt kor- történeti dokumentumai között keresgélve három meglehetősen furcsa papírpénz került a kezem- ügyembe: egy-egy darab /, 5 és 20 pengős bankjegy, melyet a Vöröshadsereg Parancsnoksága bocsátott ki. A bankjegyek kisebb formátumúak, igen finom, gondos kivitelűek, 1944-es kibocsátásuk, s minden kétséget kizáróan a Szovjetunióban készültek.

A bankjegy első oldalán jobb és bal oldalon az értékjelző szám között a következő felirat olvasható:

A VÖRÖSHADSEREG PARANCSNOKSÁGA ÖT PENGŐ 1944

A hátoldalon olvasható szöveg is figyelemre méltó:

A VÖRÖSHADSEREG PARANCSNOKSÁGA ÖT PENGŐ

ELFOGADÁSA MINDEN

FIZETÉSNÉL KÖTELEZŐ HAMISÍTÁSA * HADITÖRVÉNYEK SZERINT BÜNTETTETIK.

Nem tudom, hogy meddig voltak forgalomba egy makiári paraszt bácsi által „okkupációs bankó”-nak nevezett papírpénzek, de mikor végre 1947-ben szerencsésen hazavergődtem a francia hadifogolytáborok poklából, üyenre már nem emlékszem.

Ennek a pénznek a Magyarországon való forgalma, annak fizetőeszközként való kötelező — sőt szovjet haditörvényszék előtt való felelősségrevonás nem megvetendő terhe alatti — elfogadása természetellenes, és csakis azzal a ténnyel magyarázható, amint a helyzetet a közeli hetekben a Párttörténeti Intézet igazgatója magyarázta egy előadásában, hogy a fasiszta hadaknak országunk területéről való kiverése nyomán valóban mint „megszálló” szerepelt a szovjet Vöröshadsereg! Egyébként ezt levéltári iratok sora is tanúsítja.

Eddig ugyanis úgy tudtuk, hogy hazánkban a modern időkben csakis a magyar állam, illetve a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott pénzek hozhatók forgalomba, s bírnak érvényes fizető eszközül.

A szovjet Vöröshadsereg „okkupációs bankói” ismerete kapcsán átvizsgáltam a Magyar Közlöny 1945. évi példányait, de abban nyomát sem találtam sem a miniszterelnöki, sem pedig a pénzügyminiszteri rendeletek hosszú sorában olyan rendeletnek, melyek e szovjet katonai hatóságok által forgalomba hozott pénzek érvényességéről rendelkeztek volna. Ezzel szemben viszont a Magyar Közlöny 1945. évi június 19-i számában a 4260/ 1945. ME rendelet „a pengőbankjegyek és pengőérmék behozatalának eltiltása tárgyában ” imigyen rendelkezett:

„A Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyek, valamint pengőre szóló érmét... Magyarország területére csak a Magyar Nemzeti Bank engedélyével szabad behozni. A jelen rendelet alkalmazásában behozatal alatt az ország határán való átjuttatás bármilyen módját érteni kell. ” Az engedély nélkül az ország területére behozott pengős bankjegyre, avagy érmére az elkobzás várt. E rendeletet Miklós Béla miniszterelnök bocásotta ki 1945. június 13-án.

E rendelet ismertetését azért tartottuk fontosnak és lényegesnek ismertetni, mivel még a Magyar Nemzeti Bank által törvényesen kibocsátott pénzek behozató is tiltott cselekedetet jelentett; — viszont ugyanakkor a fasiszta hadakat kiverő és az országot elfoglaló Vöröshadsereg Magyarország polgársága részére szovjet haditörvények által nemcsak „okkupációs ban- kó”-ik haimísátsa volt tilos, de teljes értékű törvényes fizetőeszköznek is el kellett fogadni s azt forgalmazni!

Minden háború rendkívüli események között zajlott mindig és mindenütt széles e világon: de úgy hisszük, hogy a szovjet Vöröshadsereg „okkupációs bankói” valóban 1944 vége és 1945 igazi, vérbeli kuriózumai történelmünknek!

Az öt pengős bankjegy első s hátsó oldalának fényképét eredeti nagyságban mutatjuk be.

Sugár István

Üj típusú folyamatok a szocialista országok életében