Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-25 / 226. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 25., hétfő Kádár János személyét illetően bizonyára évtizedekig tart a vita: érdemei vagy hibái voltak-e perdöntőek életében. Azt senki sem vitatja, hogy az újkori magyar történelem egyik legmarkánsabb politikusa volt, akinek élete sok tanulságot szolgáltat más politikusok számára is. A Végakarat című könyv alapvetően Kanyó Andrásnak, a Magyar- ország főszerkesztőjének a neves politikussal utoljára készített interjúit tartalmazza, amelyek népszerű hetilapunkban már megjelentek. A beszélgetéseket azonban nem mindenki olvashatta, ezért gondolta úgy a Hírlapkiadó Vállalat, hogy könyv alakban is megjelenteti. A könyv az interjúk mellett eredeti dokumentumokat is tartalmaz, továbbá fényképeket is a politikus életéről, tevékenységéről. „Tragédiák sorozatáról szól ez a könyv. Kádár János vall a magyar nép történetének legutóbbi négy évtizedéről, s benne önmagáról. Az MSZMP egyik megalapítója, volt első titkára, majd elnöke a tőle megszokott tartózkodással tárja fel a Rajk-per és az azt követő perek sorozatának hátterét, benne a saját maga iszonyatos megpróbáltatását, börtön éveit a Horthy- és a Rákosi-kor- szakban, rámutatva a kettő közti különbségre is” — írja a kötet Előszó helyett című írása. A kötet egy 1931-ben kelt jelentéssel kezdődik, amelyet a rendőrség készített Csermanek János előállításáról. Az illető illegális találkozón vett részt, és eközben tartóztatta le a rendőrség. Ezt követően megtalálhatjuk a könyvben Kádár János életrajzát, aki a Csermanekről magyarosította nevét Kádárra. A könyv alapvetően az 1956 októberét megelőző évekről szól, a koncepciós perek máig feledhetetlen, szomorú korszakáról. Ezen belül Kádár János életéről és természetesen felelősségéről is, a Rajk- és a Nagy Imre-ügyben. Felelős volt-e, vagy pedig az események késztették bizonyos dolgokra? — erre is megpróbál feleletet adni a kötet. S vall a kötetben maga Kádár János is, hogy mikor és miért tartotta magát felelősnek. A kötet tartalmazza a későbbi történéseket is, többek között Kádár Jánosnak a Dub- cekkel folytatott beszélgetéseit is. A könyv befejező része a neves politikus életének utolsó hónapjairól szól. „Amikor már nagyon elhatalmasodott betegsége, s emiatt már napi egy-két órát sem töltheted: munkahelyén, az élet mind nehezebbé vált — környezete számára is. Ebben szerepet játszod az is, hogy szinte az utolsó pillanatig ragaszkodód az évtizedeken át gyakorolt és megszokod életritmushoz is... Nos, ez az a ritmus, amit any- nyira megszokod, s amitől nem tudod megválni akkor sem, amikor dolgozni már nem tudod. Tétlenségre volt kárhoztatva. Mégis időnként az esti órákban, tíz órakor, vagy azután jutod eszébe, hogy ezt vagy azt a politikust vagy ismerőst fel kellene hívni, mert valamit meg kellene vele beszélni. Nehezen fogadta el, hogy a késői óra nem alkalmas telefonálásra. így telt el az a néhány hét, amikor már nem járt be a pártközpontba. Az aktív munkától elszakadva a lakás falai közöd töltődé idejét, kivéve azokat az alkalmakat, talán csak órákat, amelyeket a kezelés miad töltőd házon kívül. Aztán már a kezelésekre sem akart elmenni. Nem hid a gyógyulásban. Ebben az időszakban merült fel, hogy lemondjon-e vagy sem. Aztán, mint régen, késő este íróasztalhoz ült, s mind erőtlenebbé váló kézzel, de vasakarattal nekifogott a levél megfogalmazásához... S amikor nyilvánosságra hozták levelét és a választ, másnap összecsomagolt. Távozni akart a villából, amelyben 1951-ben letartóztatták, s amely 1957-től haláláig az otthona volt... Felesége és munkatársai csak hosszas rábeszélés után tudták meggyőzni: maradjon.” S mindezek után a kötet zárórésze: „ 1989. július 6-án, életének Ilik évében meghalt Kádár János. A gyászszertartást megelőző két napon százezrek rótták le kegyeletüket ravatalánál és az ország különböző helyein, a nagyvárosokban az erre a célra felállított kegyhelyeken. A gyászszertartás és a temetés spontán állásfoglalássá vált: a nemzet nem tagadta meg múltjának azt a darabját sem, amelyet már most is Kádár-korszakként emlegetnek..." (kaposi) Zenés találkozások, vidám históriák Őszi pódiumestek Füzesabonyban Változatos programot kínál az őszi pódium-előadások sorozatában a Füzesabonyi Városi Művelődési Központ. A bérleti rendezvények szinte minden korosztálynak értékes kulturális és szórakoztató csemegét kínálnak. Nem része ugyan a sorozatnak, de bizonyára sokakat vonz majd Koós János koncertje — Dékány Sarolta, Harmath Andrea, Auth Ede és Kertész Gyula közreműködésével —, amelyre október 6-án este 6 órakor kerül sor. Élő nagylemez-bemutatóra invitálják „Te meg én címmel az érdeklődőket október 30-án este, amikor Huszti Péter és Piros Ildikó zenés estjére kerül sor Szentirmai Ákos zeneszerző közreműködésével. Novemberben vidám históriák kerülnek színre — nemcsak nőknek! A Hófehérke és a hét törpecímű zenés kabaré előadói: Pécsi Ildikó, Schütz Ila és Hacser Józsa. A következő zenés találkozás vendége a televízió Szomszédok sorozatának egyik „házaspáija”: Ivancsics Ilona és Nemcsák Károly, akik Kár lenne összeveszni címmel lépnek az est közönsége elé, Gyűlölöm, hogy imádlak a címe annak a szintén zenés műsornak, amelynek közreműködője: Szilágyi Tibor, Sunyovszky Szilvia és Szentirmai Ákos zeneszerző lesz. Hivatali költözködés miatt személyes holmijaim fölöd is szemlét tartottam. Szigorú elhatározással tíz esztendő saját kéziratanyagát adtam át az enyészetnek. Persze inkább csak képletesen, hiszen ezek az írások — tanulmányok, bírálatok irodalomról, színházról, filmművészetről mind-mind megjelentek már valahol, elhangoztak a rádióban. Nem tartogatom többé őket, ne fogják a helyet, a port. De nincs is mit megtagadnom belőlük: vállalom minden sorukat, noha ma már, 1989-ben, sok tekintetben másképp tudok és látok. ítéletem mégis zord és megfellebbezhetetlen, mert kötetbe menteni - ha volna netán kiadó (mint ahogy nincs) — nem akarom ezt az anyagot: rengeteg jegyzetet, utólagos magyarázatot követelne ugyanis, ami joggal hatna mentegetőzésnek. Kordokumentumként volnának használhatók, de - mondjuk — ötven év múlva érdekelnének -e valakit? Engem bizonyosan nem, az örök vadászmezőkön. Azonban van id néhány meggondolni való, és id kezd magánügyem közügyre váltani, mert úgy érzékelem: nem csupán engem környékeznek a számvetés efféle gondjai-bajai. Ki lehet-e, ki kell-e dobni az elmúlt tíz (húsz, harminc, negyven) év magyar kultúráját, művészetét, s ennek tükröződését az elméletben, a kritikában? Vagy csak részlegesen, nem az egészet? Kezdem az elmélettel, a kritikával. Tagadhatatlan, hogy ez a sérülékenyebb, az avulásra készebb. Ezen a szinten működött a valóságos és vélt — a belső — cenzúra, mert ezen a szinten volt az egyre békülékenyebb és barátságosabb kultúrpolitikai irányítás is a legtöbbet követelő. Sokáig az alkotói szabadság ellentétele a kritika, a műbírálat kérlelhetetlensége volt. 1956 után a művésztől — valamennyitől — többé nem követeltek úgynevezed szocialista eszmeiséget, szocialista realizmust, de a hivatásos művészettudoroktól és — magyarázóktól elvárták, hogy amit a bohó, zabolátlan alkotó félregondolt, azt mi helyreigazítsuk, kijavítsuk. Párban szaladtunk ily módon, kézen fogva a művésszel, aki most esetleg előlép, és angyali ártatlansággal ránk mutat, szalonképessé magyarázókra vagy feddőkre: én őszintén kimondtam, amit gondoltam, tessék csak elolvasni, megnézni, meghallgatni, ti pedig kicsavartátok, elrondítottátok. Ám nem is csak ilyen — szinte már összekacsintó — szereposztások voltak. Én magam is sokszor őszintén hidem, amit eszmei-művészi fogyatékosságként számon kértem. Betartottam — betartoduk kollégáimmal — azokat az írod és íratlan köz- megegyezéseket, kompromisszumokat, amelyek alapján az egész ország élt és működöd, s nem kevés ideig a viszonylag szűk körű teljhatalom és kézi vezérlés nem is funkcionált eredménytelenül, főként, ha a „mihez képest?” „Luxus, hogy a Dobó-bástya üresen áll...” Új kapitány az egri várban . Beszélgetés Petercsák Tivadar igazgatóval — Amikor felröppent a hír, hogy Bodó Sándor, a Dobó István Vármúzeum igazgatója a Művelődési Minisztériumba távozik, egyúttal szárnyra kelt az az információ is, hogy az új múzeumigazgató minden bizonnyal „ ejtőernyős ” lesz. Ezzel szemben most ön ül ebben a székben, aki eddig ugyanitt volt igazgatóhelyettes. — Én is hallottam ezeket a híreket, de végül is pályázat egy ilyen személytől sem érkezed. Azt hiszem, hogy ma már csak szakemberek kerülhetnek a múzeumok élére, hiszen rendkívül felértékelődöd a szerepük, s ráadásul Egernek kiemelt történelmi szerepe van. — Milyen szakmai múlt áll ön mögött? — Nyolc éve dolgozom id Egerben, osztályvezetőként, majd igazgatóhelyedesként. Előde Sárospatakon és Szerencsen tevékenykedtem. Korábbi munkásságom is a várakhoz kötődöd, s amikor megüreseded az igazgatói szék, úgy gondoltam, meg kell pályáznom. — Milyen feladatokat kapott örökségül, s ezeket rétiképpen lehet megoldani? — Az egri vármúzeum jelenleg már szűkösnek bizonyul. így azt a minorita rendházat, amelyben most leánykollégium működik, úgy hozták rendbe, hogy figyelembe vették, hogy majdan, amikor a demográfiai hullám alábbhagy, akkor a mi céljainkra legyen átalakítható. Biztató, hogy már a közeljövőben is betesszük oda a lábunkat, idegen- forgalmi információs centrumot alakítunk ki, s népművészeti kiállítást is tervezünk oda. Az egri vár az egyik legjelentősebb történelmi emlékhelyünk. Az itteni rekonstrukciót feltétlenül folytatni kell, annak ellenére, hogy most sokkal szűkösebbek az anyagi lehetőségeink. Luxus például, hogy a Dobó-bástya üresen áll, s szeretnénk, hogy ha ott tető alá hozhatnánk egy komplex ter- mészedudományi kiállítást, valamint a közművelődési munka elősegítése érdekében konferencia- és előadótermet. Ez az elképzelésünk talán a Budapest — Bécs Világkiállítás alkalmával megvalósulhat. Úgy tűnik, hogy lesz lehetőségünk a gótikus palota felújítására is. Előkészítettünk egy komplex látványtervet a várbelsőre, ennek első eredménye a már mindenüd látható kandeláberek, és lesznek információs tábláink is. Szeretnénk a környéken kialakult giccsáradatot letörni, úgy, hogy saját sátrainkban árusítunk majd ajándéktárgyakat. — Az egri vár a megyei múzeumi szervezet központja is. — Három múzeum és számos kiállítóhely van a megyében. Éppen a napokban jártunk Glatz Ferenc miniszternél, ahol a tapasztalatcsere bebizonyította, hogy az elmúlt 25 évben életképesek ezek a megyei intézmények, hiszen külön-külön sokkal nehezebben lehetne megélni. Szakmai és tudományos érdekek is indokolják a fennmaradását, ám mindenképpen racionalizálva. Ugyanis vannak olyan tájhá- í zak, amelyeknek jobbat tenne, ha a községük kezében lennének, csak a műtárgyak felett lenne szakmai felügyelet. A megyében jelentős eredményekkel büszkélkedhet a gyöngyösi Mátra Múzeum. Hatvanban gondot okoz a műtárgyak elhelyezése, ám a helyi tanács próbál megoldásokat találni, hiszen már évek óta készülünk egy nagy népművészeti kiállításra. Hevesen három megye közreműködésével zajlik egy kutatási program, amely a dél-hevesi Tisza-táj emlékeit dolgozza fel. Támogatjuk a füzesabonyi kiállítóhely létesítését is, hiszen az ottani kultúra fogalom a régészek számára. Egerben a nemrégen átadod Vit- kovics-házban emlékkiállítást szeretnénk berendezni a költőről, s ebből kiindulva a későbbiek során Eger és Heves megye irodalmi hagyományait is od kívánjuk bemutatni. Émelled a régi kórház épületében orvos-, gyógyszerésztörténeti kiállítás is készül. — Milyen tudományos kutatások fűződnek a közeljövőben az intézmény nevéhez? — A végvári kutatásnak Eger a központja. Október közepén a XVII - XVIII. század fordulóján húzódó időszakról tartunk majd tanácskozást, amelynek anyaga könyvben is megjelenik. Tovább folytatjuk a benevári ásatásokat, és a Heves megyei mezővárosok kutatását. Új kezdeményezésünk a pártok és egyesületek történetének feldolgozása, és a barokk művészet kutatása, amelyben az iskoladráma is jelentős szerepet kap. A palócokról szóló négy kötetünk rövidesen megjelenik. — Beszélgetésünk apropója a jpéhány hete bekövetkezett igazgatóváltás. Bodó Sándor személyét az egész megyében tisztelet övezte, közéleti egyéniség volt. Nem okozhat-e hátrányt, hogy ő most elkerült innen? — Valóban nem könnyű a helyzetünk. Hiszen ő nagyon sokat tett Heves megyéért. Éz most egy átmeneti időszak, amikor új feladatok vannak, de én bízom a kollektívában, amely változatlan, és remélem, kamatoztatni tudjuk továbbra is Bodó Sándor segítségét. Kovács Attila történelmi kérdésével pillantottunk körbe a hason szerveződésű világban. A művész — a föntebb jelzed „munkamegosztás” folytán — nem mindig volt köteles tekintedel lenni ezekre az utóbb megalkuvásig torzuló paktumokra. Megvolt persze neki is a kockázata: betilthatták, elhall- gadathatták ^korunk felé haladva mind ritkábban). Ez a baljós lehetőség a kritikus számára is adod volt, de ő — egyénisége, világnézete szerinti árnyalatokban és eltérésekben — folyvást egyszersmind a hatalom részesének érezhette magát, s ha jól meggondoljuk — megint csak eltérő mértékben: az is volt. S aztán — nálam is — működött egy furcsa gépezet: mint szerkesztő, mások bíráló tónusú írásaival mindig türelmesebb voltam, mint a magaméival. Furcsa módon, olykor az én írásom volt egy-egy adott vitában a keményebb, mert elv- szerűbb, s nem véletlenül verték el a port az eszmecserének inkább a másik résztvevőjén a felső irányítók: egyszerűen nem leheted belém kötni, mert az adott megegyezések körében mozogva is hitelesebb volt az általam megfogalmazod társadalombírálat. (A nagy selejtezés során egy ilyen vita anyagát megőriztem, a hozzá tartozó néhány levéllel s az igazoló jelentéssel a felsőbbség számára — mert ezt azért én sem úsztam meg, és november hetedikén a jutalom ösz- szezsugorodott -; tanulságképpen egyszer tán közre is adom.) Miért beszélek minderről? Mert mostanában — teljes joggal — átírják a történelmet, a napvilágra hozod, kiszabadítod, fölszabadított tények fényében. Alábbszállnak azok a művek, amelyek a közelmúlt elfogadtató magyarázásán túl más egyébre nemigen voltak alkalmasak. De vegyük észre azt is, hogy a ma már esetleg egyoldalúan ható politikai, eszmei meggyőződés kifejezése mögött olykor a művész személyes érzelmei, gyötrődései, válságai is kifejeződtek. Tartson ki-ki egyszemélyes ítélőszéket. Dobja ki vagy gyűjtse össze a munkáit. De ne játsszunk számonkérősdit. Ne pattanjon senki a bírói pulpitusra, s ne kezdje pusztán az elsőség, a konjunkturális fölismerés jogán másokról leszedni a keresztvizet. Mert ő vajomhol volt az elmúlt évtizedekben? Miből élt, ha a kultúra, művészet ügyeiben tekinti magát illetékesnek? A sza- mizdat sem volt hibátlan és feddhetetlen, és — tudomásom szerint, vagy tévedek? — egzisztenciát sem lehetett alapozni rá. Ma született csecsemők ítéletére meg végképp senki sem kíváncsi. Ne iktassuk ki tehát tíz (húsz, harminc, negyven) esztendő magyar kultúráját egészében. Értékelni: azt szabad, sőt kell is. Ha ez egyszersmind önértékelés. Türelemre intem önmagunkat. A politika nélkül politizálok iránt (mert azok is — igenis — politizálnak), meg azok iránt, akik vállalják a közéleti megnyilvánulás felelősségét műalkotásban vagy azon kívül. Le kell szögezni azonban — idáig végre el- jutodunk, ki örül ennek, ki bánkódik —, hogy a művészi érték mostantól egyes-egyedül tehetség, nem pedig politikai meggyőződés dolga. Hiszek ebben, s a legközelebbi leltárnál szeretnék elnézőbb lenni önmagommal szemben is. Kőháti Zsolt
