Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-19 / 221. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 19., kedd Egy hét. . . A KÉPERNYŐ ELŐTT Kapkodás A Derric-sorozat darabjai sem remekművek Bizonytalankodás, igénytelenség, rosszul leplezett konzervativizmus, a maradiságból fakadó sete-suta húzások egymásutánja jellemzi a tévéirányítás, s ebből következően a műsor-ösz- szeállítók munkáját. A bajokat csak fokozza az, hogy ezek a kórtünetek egyre súlyosbodnak. Elsősorban azért, mert az érintettek még a pontos diagnózisig sem jutottak el, s így aztán a terápia számukra csak vágyálom. Az egészben az a bosszantó, hogy mindennek mi isszuk meg a levét. A kínálat ugyanis egyre át- gondolatlanabb, hevenyészet- tebb, szegényesebb, jellegtelenebb. Bizonyítja ezt az utóbbi napok vérszegény ajánlatlistája is. A korona ékköve, ez az angol sorozat majdhogy elviselhetetlenül unalmas. Érthető, hiszen bővelkedik rendezői, operatőri hibákban. A cselekmény szürke, a párbeszédek kiagyaltak, a poénok hiányoznak, a konfliktusok csakazértis tompítottak. És jön még tizenhárom rész. Az átvevő megérdemelné, hogy legalább ötvenszer nézzessék meg vele az egész anyagot. Ha utána is javasolná a bemutatót, akkor megkaphatná az alkalmatlansági oklevelet. Ezzel legalább büszkélkedhetne, mert az ilyesmit még ma sem adogatják sűrűn, pedig kellene. Bizonyára nem az esztétikai megszállottság rabjaként rendelték programba a garantáltan közepes vagy annál szerényebb értékű művecskéket, s a mind el- burjánzóbb ismétléseket, amelyeket ügyetlenke rafinériával próbálnak ránk sózni. Szerencsére többségünknek még jó a memóriája... Olykor felháborító bakikkal is idegesítenek bennünket. Különösképp füstölögtünk A Nap lánya című feliratos brazil film pénteki vetítésekor. Ez az 1961-ben készült alkotás tartalmilag, etikailag is felháborító. Hangvétele embertelen, abszurd. A „főhős”, a szuperlé- lektelen tizedes egy üveg pálinkáért megveszi azt az indián tinédzsert, aki végül is terhessé válik számára, ezért lelövi. Közben küldetését is teljesíti, gyilkosságokkal fűszerez ve. A szellemi torzóhoz idomul a bárgyú, az iskolás, az elviselhetetlenül bugyuta formai köntös. Határozottan állítom, hogy ennél szánalmasabb produkcióra a legtehetségtelenebb amatőr sem képes. Az efféle átvevői s népszerűsítési szemléletet egyértelműen el kell utasítanunk. Annál is inkább, mert nem magyarázza semmiféle tétovázás, zűrzavar. Az alapvető erkölcsi intelmek — nem is szólva a minimális szakmai követelményekről — ugyanis örökérvényűek. Tessék rájuk figyelmezni! Méghozzá minden szférában...! Pécsi István Aprónép Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget. Az azon élő emberek megélhetési gondokkal küszködtek (lám csak, mégiscsak van valami köze a mesének a valósághoz). Ezért aztán kitalálták, hogy egeszen kicsikké teszik magukat, valamilyen csodálatos növény nedvével. így egyszerűbb lesz az élet, mert ilyen módon egy kókuszdió tíz kisembernek is elég (kérdés az, hogyan tudják felbontani). Igen ám, de az elzárkózás nem tarthat a végtelenségig, a szigeteknek az a sorsa, hogy felfedezzék őket. Ráadásul a modem világ romlatlan őstermészetre vágyik, ezért szállodát építenek az unatkozó gazdag emberek számára (vagyis bejön a működötöké). Ám a helyi őslakosság — bízva saját ideológiájában — megpróbálja megvédeni lakhelyét. Módszerük zseniális, a felfedező kedvű előőrs családot is a maguk módszerével hüvelyknyi- re változtatják (mindezt az egyenlősdi jegyében), s mindnyájan elindulnak, hogy meggyőzzék a nagyemberek világát, hogy hagyják őket békén. Tessék nekem elhinni, hogy ez egy gyermekfilm. Vasárnaponként vetítik a televízióban, mert szórakoztatni kívánnak egy korosztályt. A kicsinység és nagyság technikai bravúrjain túl azért az ember sok dolgon elgondolkozhat még (különösen, ha felnőtt). Az elzárkózás, a befelé fordult- ság találkozik itt a széles nagyvilággal, amely számára nagy kihívást jelent. Ebből a témából akár a Gulliverhez hasonló szatirikus, mégis elmés történet is kikerekedhetne. Más kérdés, hogy igazából sem a gyermekien, sem a felnőtt módon (olykor a különbség elég kevés) gondolkodó nézőkhöz nem talál utat. Meditálhatunk persze azon, hogy egy ötlet önmagában kevés. Ha nem társul hozzá társadalom- és emberismeret, akkor bizony hiába találnak ki különböző trükköket, nem érnek el átütő hatást. Azok a művek érhetnek el osztatlan sikert, amelyek többet hordoznak magukban egy egyszerű szikránál. Persze lehet, hogy csak Kelet- Európábán érezzük így. Mostanában mindig minden mögött politikai üzenetet sejtünk. Különösen azért, mert most tanuljuk meg, hogy miként szólalhatunk meg egy olyan világban, ahol a vélemények szabadon ütközhetnek. Nem tudom, mi lesz ennek a filmsorozatnak a vége. Nem valószínű, hogy képesek lesznek az aprónép képviselői meggyőzni a nagyobbakat, hogy ők is váljanak kicsinnyé. Maximum valamilyen módon megőrizhetik elzártságukat, ha nem akad köztük egy-két szabadgondolkodó, aki számára nem elegendőek az addigi méretek. Mindenesetre nem irigylem az aprónépet. Lesz gondja elég. Ráadásul azok is győzhetnek, akik kicsik akarnak maradni. Gábor László Két csatorna a mérlegen Mire véget ért az első fél év, már nem volt igazgatója a Tv—2 adónak. így aztán nehéz mérleget készíteni, még a laikus nézőknek is, akiket persze nem az igazgatók, hanem a műsorok érdekelnek. Valójában éppen a nézői miatt — s nem valami belső vetélkedés eredményeképpen — kellett elhatároznia a Magyar Televízió vezetőinek valamikor 1988 nyarán, hogy a két csatornát egymástól függetlenítik. Ha ugyanis csak egy kicsit odafigyeltek, akkor fel kellett fedezni, hogy a komoly tömegeket vonzó sportközvetítéseket és egynémely nagy hírű filmet leszámítva, elenyészően kicsi a második program nézettsége. Valójában arról volt szó, hogy a második csatornát csak akkor érdemes fenntartani, ha olyan programot ad, ami a korábbinál jóval több nézőt késztet arra, hogy időközönként megnyomja a csatomaváltó gombját. Bármiféle féléves mérleg kiindulási pontja, viszonyítási alapja csak ez lehet. Nos, ha most minden hivatalos statisztikától eltekintünk, és csak személyes tapasztalatainkat hívjuk segítségül, akkor sem juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy érdemes volt külön választani a két adót; 1989 első fél évében már sokkal többen nézték a második programot, mint korábban bármikor. Amiben persze az ország politikai életének viharos változásai is közrejátszottak. Mégis, elismeréssel kell szólni a második csatorna szerkesztéséről, hiszen például a cipzáras Napzártájuk nélkül aligha ismerkedhetett volna meg az ország a különböző politikai mozgalmak, szervezetek véleményével, képviselőivel. Egy-egy kései beszélgetés másnapján egy ország vitatta tovább az ott elhangzottakat. Igaz, egy későn kelő „ország”, mert a lakosságnak az a másik, nagyobbik fele, amelyik hajnalban kel, nem tud rendszeresen a képernyő előtt maradni az éjféli órákig. S ez a televíziós „új időszámítás” egyik gyengéjét is jelzi. Az talán még rendben van, hogy a politikai-ideológiai kérdések egy részét elsősorban az értelmiségieknek szánják, de számtalan olyan súlyos társadalompolitikai összefüggés is akad, amit a legszélesebb közvélemény előtt kellene nyilvánosan megbeszélni, elfogadható sugárzási időpontokban. Valahogy úgy, ahogy a körzeti stúdiók teszik hétfőnként. Az első fél év persze úgy indult a második csatornán, hogy itt aztán lesz szórakozás doszt. Különösen a filmkedvelők járnak jól, hiszen minden áldott nap, este hét órakor filmmel várják a kedves nézőkat. S valóban, legalább három sorozat indult januárban, s volt közöttük jó is. A filmeket kedvelő tévénézők — s ők vannak többségben — végre úgy érezték: hallgattak a szavukra, végre nálunk is megszaporodott a mozifilmek és a tévésorozatok száma a képernyőn. Igaz, sokan berzenkedtek amiatt, hogy ezért a hétórás filmért el kell szalaszta- ni az első híradót — ma is vannak még, akik emiatt szót emelnek —, de az az igazság, hogy a híradó második, illetve harmadik kiadása elég gazdag lett, szinte minden benne van, ami az első híradóban szerepelt. Aztán közeledett a fél év vége, kifutottak a sorozatok, és a filmkínálat számszerűleg ugyan megmaradt, de egyre fogytak a színvonalasabb új művek, régiek kerültek elő, közöttük gyengébbek is. Közismertté vált a tévé megrendült anyagi helyzete (a megemelt előfizetési dijak összegének csak egy kisebb részét kapták meg), csökkenteni kellett az adásidőt, s nyilván a gyártási kapacitások is — tovább — szűkültek. Gyanítható, hogy ez volt az alapok, amiért Horváth János egy fél év után „bedobta a, törülközőt”. Kár, személy szerint én úgy hiszem: alkalmas volt arra a feladatra, amit elvállalt. Érdekes módon, mintha fordított folyamat zajlott volna le az egyes adón. Nagyon gyengén indultak. Mintha minden erőt — embert és pénzt — elszippantottak volna előlük, hogy a megerősödött kettes adó jól induljon. Valószínűleg az egyes adó karaktere sem volt olyan viszonylagos pontossággal kitalálva még, mint a kettesé. Nem jelentett valami nagy előnyt számukra az sem, hogy a külföldi filmek java részét a kettes adó kapta. Még az volt a szerencse, hogy a jól bevált, népszerű társadalompolitikai műsorok maradtak az egyesen. így az Ablak, a Hírháttér, az egyre érdekesebb — és egyre végletesebb — Panoráma, s persze a két Tv- híradó, meg a Hét. Végül is ez adta — és adja ma is — az egyes adó gerincét, ha úgy tetszik, a „nemzeti szolgáltatások”, és eny- nyiben valóra is váltotta a „nemzeti adó” eszméjét. A magyar művekkel — tévéjátékokkal, tévéfilmekkel — már vegyesebb sikere volt. Maradt még persze az egyes adó számára sok élő közvetítés, és ezek még akkor is figyelemre méltóak, ha természetük, témájuk szerint nem mindenkit érdekelnek. Végül is a televízió egyetlen, semmi mással nem helyettesíthető, utolérhetetlen sajátja: az élő adás. Most, a második fél év kezdetén aztán előrukkolt az egyes adó néhány újdonsággal (például egy-egy film, színházi előadás, általában egy-egy műsor beszél- getéses, érdemi, mégis rövid bevezetésével), s ezzel együtt a bemondók „felszabadításával”, s máris karakteresebbnek tetszik ez a csatorna is. Mi hát az első fél év mérlege? Van már két nézhető csatornánk, s mint az elején oly hosszan kifejtettem: ez volt a kiindulópont. A kettes adó azonnal eredeti hangon jelentkezett, most mintha mutálna egy kicsit ez a hang; az egyes többhavi bizonytalankodás után mintha most kezdene magára találni. S pénzhiány ide, pénzhiány oda: egyre többet hallani a harmadik csatornáról. Ami lehet, hogy nem is állami televízió lesz. Én azonban nem hiszek az olyan, manapság divatos leegyszerűsítésekben, hogy ami állami, az csak rossz lehet, ami magán, az csak jó. Talán várjuk meg, mit mutat majd a képernyő. B. L. (Mint ismeretes, a közelmúltban Baló Györgyöt bízták meg a Tv — 2 vezetésével.) Ösztönzés a pedagógusoknak Évi kettőszázötvenmillió forintot szabadított fel az idén a Művelődési Minisztérium a közoktatás fejlesztésére. Ezt ezután minden esztendőben megteszi majd, 5 ezzel az a törek vése, hogy az újító szándékú pedagógusokat munkára ösztönözze, s tevékenységüket anyagilag segítse. Jelentkezni a minisztériumban lehet, akár közvetlenül, akár a megyei pedagógiai intézetnél, ahonnan minden kezdeményezést továbbítanak. Budapesten az erre a célra kialakított kuratórium bírálja el az ötleteket, s utalja ki folyamatosan a szükséges összeget. Új tornaterem Vörösmajorban Heves megyében a vörösmajori Március 15. nevet viselő ipari szakmunkásképző iskolában új tornatermet adtak át. A 35 millió forint értékű, 900 négyzetméter területű létesítmény megvalósításához a megyei és nagyközségi tanács 10 millió forinttal járult hozzá, a tanulók és oktatóik mintegy 20 ezer óra társadalmi munkával segítették a kivitelezést. A Mátraaljai Szénbányák, Eternit, Csőszer, Qualitál üzemei a tervezés és kivitelezés szakipari munkáiban bábáskodtak. Emellett számíthattak a környező üzemek támogatására is. (Szabó Sándor felvétele — MTI) Hihetetlen, de így van: a glasznoszty a Szovjetunióban már a humor berkeit is elérte. A moszkvai Kroko- gyil című szatirikus lap hasábjain eddig soha nem látott — csak szájhagyomány útján terjesztett — politikai viccek, anekdoták jelentek meg. Ezekből mutatunk be egy csokrot. — Miért nem voltál ott az utolsó taggyűlésen? — Ha tudom, hogy ez az utolsó, még a feleségemet, az anyósomat, a sógornőmet is magammal viszem! * Egyszer Nyikita Szergejevics Hruscsov utasítást adott, hogy keressenek egy olyan valakit, aki politikai vicceket gyárt. — Mondjon nekem is ilyen vicceket! — parancsolta. Kerestek hát egyet, és a politikus elé vitték. Rögtön fogadja is őt Hruscsov, és bevezeti a lakosztályába. A gazdagon berendezett helyiségek televannak süppedő szőnyegekkel, kristályokkal, szökőkutak díszítik, aranyhalak úszkálnak a medencében, trillázó madarak énekelnek. — Ha látja — mondja a házigazda a csodálkozástól elképedt látogatónak —, tíz-tizenöt év múlva minden szovjet ember ilyen körülmények között fog élni! — Elnézését kérem, Nyikita Szergejevics — szólal meg a viccgyártó vendég —, valamit nem értek. Tulajdonképpen ki fog itt vicceket mesélni? Ön nekem, vagy én Önnek? * — Azt mondják, hogy ültél, börtönben voltál. — Igen. Öt évet lenyomtam. — Miért? — Tulajdonképpen semmiért. — Hazudsz. Nálunk semmiért nem öt évet adnak, hanem tízet! * — Tudod, nálunk ki szereti legjobban az anekdotákat, a politikai vicceket? Berija! — Ne mondd! — Ráadásul még gyűjti is! Lehetetlen. — Főleg azokat, akik terjesztik. * Egy nagyon magas beosztású személyiségnek telefonál valaki, és személyes kihallgatást kér tőle. — Azt állítja az illető, hogy évfolyamtársak voltak, együtt tanultak — jelenti a személyi titkár. — Mondj a meg annak a hazug disznónak — parancsolja keményen a „fontos elvtárs” felesége —, hogy a férjem, Ivan lvanovics soha, sehol, senkinek nem volt az évfolyamtársa, nem járt iskolába! * Churchill, Sztálin és az amerikai elnök, Roosevelt gépkocsin utaznak együtt. Egyszer csak az erdőből kijön egy tehén, lefekszik az út közepére, és elzárja a közlekedést. Churchill kiszáll a kocsiból, megpróbálja elzavarni a tehenet, de a kísérlete nem sikerül. Másodikként Roosevelt próbálkozik. Neki sem sikerül. Ekkor aztán Sztálin lép ki a kocsiból. Odamegy a tehénhez, valamit súg neki. A jószág egy pillanat alatt felugrik és elrohan, vissza az erdőbe. — Mit mondott neki? — érdeklődnek az útitársak, amikor Sztálin visszatér a gépkocsihoz. A népek nagy tanítómestere kiveszi szájából az elmaradhatatlan pipát, s a bajusza közt mosolyogva válaszol: — Megfenyegettem. Azt mondtam neki, ha továbbra is itt fekszik, beadom egy szovjet kolhozba. * — Ha jól emlékszem, én 1926-ban találkoztam Sztálin elvtárssál. — Micsoda memória! És még mindig szabadlábon van az elvtárs?! K. Gy. M.
