Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-11 / 188. szám

2. NEMZETKÖZI ELET NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 11., péntek A Pravda a Pártellenesnek és nacionalis­tának minősítette egyes nem hi­vatalos kiadványok tartalmát a sajtó pártirányításának erősítését sürgető csütörtöki vezércikkében a Pravda. A szovjet sajtó átalakí­tásának feladataival foglalkozó — az SZKP KB-nak a hétvégén nyilvánosságra hozott határoza­tához igazodó — írás egyúttal bí­rálja a hivatalos szovjet sajtóban tapasztalható hiányosságokat is, szóvá téve, hogy a bírálat időn­ként háttérbe szorítja az építő­szellemű elemzést. Mint ismeretes, a KB-határo- zat értelmében 1990-től meg­szűnik néhány országos újság, helyettük új lapokat indít a párt. Megszüntetik egyebek között a Szocialisztyicseszkaja Indusztri- ja című napilapot és hetilappá alakítják át a Szovjetszkaja Kul- tura-t. A párthatározat indoklá­sa szerint az átalakítás azért vált szükségessé, mert néhány orgá­num tevékenysége nem felel meg a követelményeknek és a párt ál­tal célul tűzött feladatoknak. A szovjet tájékoztatásban meghatározó lapnak számító Pravda vezércikkében annak a véleménynek ad hangot, hogy a szovjet sajtóban — számos pozi­tívum mellett — erőteljesen ér­ződnek a gyengeségek is: neveze­tesen a hozzáértés és az építő­szellem hiánya a társadalmi élet új, kialakulóban lévő formáinak bemutatásában. Hozzáfűzi, hogy az olvasók is az időszerű problémák mély, építőszellemű következtetéseket tartalmazó elemzését várják a sajtótól. sajtóról Feltehetően a „Szocialisztyi­cseszkaja Indusztrija” gazdasági lapnak is címezve kritikáját, a Pravda hiányolja például, hogy az új gazdálkodási formák (bér­leti szerződés, önelszámolás, kis­szövetkezetek) lassú elterjedésé­nek kutatásával az újságok adó­sak maradnak, mindössze a hely­zet konstatálására szorítkoznak. Az úgynevezett nem hivatalos kiadványok közül egyesek két­ségtelenül hasznos tevékenysé­get fejtenek ki a környezet- és a műemlékvédelem terén, mások tartalma pártellenes és naciona­lista — állapítja meg a vezércikk. A Pravda különösen figyelemre méltónak tartja, hogy ez utóbbi­ak időnként a párt nyomdáiban látnak napvilágot. (MTI) NDK-s menekültek Az NDK-ban a televízió szer­da esti híradójában említették meg először az NSZK berlini ál­landó képviseletének bezárását, és először közölték az épületben tartózkodó NDK-állampolgárok számát is. A híradóban beolvasott bonni tudósítás szerint az NSZK be­avatkozási kampánya arra jó, hogy valósággal kiprovokálja az NDK keményebb magatartását. Az NDK állampolgárainak uta­zási ügyeiben egyedül és kizáró­lag az NDK hatóságai járhatnak el — hangsúlyozza a bonni tudó­sító. — Aki csak valamennyire is realisztikusan gondolodik, nem akarhat egyebet, mint az NDK és Nincs egyetértés az NSZK kapcsolatainak nor­mális fejlődését. Egy ország sem hagyhatja magát megzsarolni, és az NDK-nak ügyelnie kell arra, hogy az országban a törvények mindenkire egyformán vonat­kozzanak — szögezi le az NDK- televízió bonni tudósítója. A ke­reszténypártok (CDU/CSU) parlamenti csoportjának szóvi­vője a Neue Osnabrücker Zei­tung csütörtöki számában az NSZK pártjainak összefogását sürgette a berlini állandó képvi­seleten tartózkodó személyek ügyében. Eduard Lintnerszerint a mértékadó politikai pártoknak az NDK-val szembeni egységes fellépése nagyobb esélyt kínál a szóban forgó emberek helyzeté­nek kielégítő rendezésére. Külö­nösen sajnálatosnak nevezte, hogy az ellenzéki Német Szociál­demokrata Párt (SPD) bírálatát sokkal inkább a bonni kormány, mintsem az „egyedül felelős” berlini vezetés címére intézi. A szóvivő szerint Horst Ehmke, az SPD parlamenti frakciójának helyettes vezetője a kormány tár­gyalási pozícióját gyengíti azzal, hogy elhamarkodottan az állan­dó képviselet elhagyását taná­csolta az NDK állampolgárai­nak. Bonn ügyükben ugyanis többet szeretne elérni az NDK által a képviselet elhagyása fejé­ben felkínált büntetlenségnél — mondta Eduard Lintner. (MTI) USA Politikai menedék* jog a kontra- vezetőknek A sandinista kormány ellen fegyverrel harcoló nicaraguai lá­zadók, a kontrák legmagasabb rangú kilenc katonai vezetője közül hárman kértek és kaptak az utóbbi napokban menedékjo­got az Egyesült Államoktól —je­lentették be hivatalosan szerdán Washingtonban. Az amerikai bevándorlási hi­vatal szóvivője szerint a nicara­guai fegyveres ellenzék három parancsnoka két nappal azután kapta meg a politikai menedék­jogot, hogy a közép-amerikai ál­lamfők a hondurasi Telában alá­írták a kontrák katonai egységei­nek leszereléséről, feloszlatásá­ról és visszatelepítéséről szóló megállapodást. A szóvivő azt is közölte, hogy tekintettel az illetők magas kato­nai rangjára, és az „esetleges biz­tonsági problémákra”, nevüket nem fogják nyilvánosságra hoz­ni. Uj miniszterelnök Japánban Alig 3 hónapon belül Japán­ban a harmadik kormányfőt vá­lasztották. Takesita Noboru azért távozott, mert alaposan be- sározódott a Recruit-botrány- ban. Unó Szószuké gésákat tar­tott, és neki „köszönhető” hogy a japán kormányzó párt elveszítet­te többségét a felsőházban. Most az 58 éves Kaifu Toshikilett a Li­berális Demokrata Párt új elnö­ke, ami gyakorlatilag annyit je­lentett, hogy miniszterelnökké is választották. Minden jel arra mutat, hogy Tokióban ezúttal egy szürke sze­mélyiséget — nem feltétlenül eminenciást — választottak meg vezetővé, és nem biztos, hogy so­káig betölti ezt a hivatalt. Kaifu Toshiki 58 éves, s eddig két ízben volt oktatási miniszter, de nem lehet róla elmondani, hogy a Li­berális Pártban saját hatalmi bá­zisa lenne. A kiszivárgott infor­mációk szerint jelölése annyira felbőszítette a Liberális Demok­rata Párt néhány személyiségét, hogy két másik jelölést is előter­jesztettek, közöttük egy regényí­rót és egy volt minisztert. Kaifu Toshiki volt a kompromisszum. Japánban az a gyakorlat, hogy az elnököt rendszerint a kulisz- szák mögött, konszenzus alapján jelölik, illetve választják. Ma­napság azonban egyre komo­lyabb bírálat éri ezt a — bizonyos mértékig feudális — gyakorlatot, s a párt ifjabb tagjai egyszerűen a szabad választást és a demokra­tizmust kérik számon a kor­mányzó párttól. Tokióban azt is kifogásolják, hogy a Liberális Demokrata Párt mindenkori el­nöke automatikusan az ország kormányfője is. Akihito császár kedden nyi­totta meg a parlament ülésszakát és felszólította a törvényhozókat arra, hogy hűségesen teljesítsék feladatukat, mozdítsák elő a vi­lágbékét, a nemzeti és a világmé­retű fellendülést. A japán császár azt nem tudja befolyásolni, hogy a miniszterelnök ki legyen. A világ egyik gazdasági nagy­hatalma számára nem mellékes, hogy ki az irányító. A japán kor­mány kedden közzétett jelentése szerint az ország egyik leghosz- szabb gazdasági prosperitásának az évét zárja. Az adatok szerint immár 32 hónapja folytatódik a gazdasági növekedés. 1958-ban indult a világháború utáni nagy fellendülés 42 hónapos szakasza és 1965-ben a második 57 hóna­pos „virágkorszak”. A japán gazdasági csoda titka nem éppen titok: magas színvo­nalú személyes fogyasztás, na­gyon komoly magánberuházás — és stabil árak. Tavaly 5,1 szá­zalékkal növekedett a bruttó nemzeti termék, az azt megelőző évben pedig 5,2 százalékkal. A szigetország mércéje szerint ez óriási ütem, hiszen nem éppen a nulláról indul. A jent manapság „dollárként” mérik a világon és a többi valutához mért árfolyama miatt a japán export drága, az import pedig olcsó. Tavaly a ja­pán export 6 százalékkal nőtt — az import pedig majdnem 14 szá­zalékkal. Nem érdektelen talán, hogy a fogyasztói árindex tavaly mind­össze 0,8 százalékkal nőtt — mi­közben a nagybani kereskedelmi árszínvonal még csökkent is. Ebben a gazdasági nagyhata­lomban lesz kormányfő a csak­nem ismeretlen Kaifu Toshiki. Személyét márcsak azért is vizs- gálgatják világszerte, mert Japán nemcsak gazdasági nagyhata­lom, hanem biztonsági ügyekben is „nagy ország”. Politikai hírma­gyarázók ezért fontolgatják bi­zonyos aggodalommal, hogy Ka­ifu Toshiki talán csak átmeneti ember. Azt mondják róla, hogy kevés ellensége van és „nincse­nek problémái a nőkkel”. Nem valami hízelgő rá nézve, hogy egyik bírálója szerint „soha nem próbálta himbálni a hajót, ő volt mindig a követő-ember, a kon­formista, aki ügyelt a róla for­mált képre”. Mint rosszmájúan megjegyezték, felesége igen erős személyiség, aki nemigen engedi a kilengéseket. A probléma azonban éppen az, hogy minden megfigyelő sze­rint a liberális demokrata párt megérett a megújulásra, dinami­kus, karizmatikus vezérre lenne szüksége, aki nemcsak Japán gazdasági helyét jelöli ki a világ­ban, hanem igazi politikai súlyát is végre mérlegelés tárgyává te­szi. Japán az őt megillető helyét keresi, de Kaifu Toshiki, a komp­romisszum-ember, ehhez nem látszik a megfelelő vezető szemé­lyiségnek. Fodor György A tudósok hitetlenkednek Szovjet jeti A szovjet jetit legutóbb a szara- tovi területen látták. Két méter magas, lábmérete mindössze 39- es, viszont kétmétereseket lép, jobban mondva inkább ugrik. Testét a világ más részein látott (vagy inkább látni vélt?) társai­hoz hasonlóan sűrű szőrzet borít­ja, haja vállát verdesi. A szaratovi havasi emberről a Szocialisztyicseszkaja Indusztri - ja című napilap adott hírt csütör­tökön, miután az elmúlt napok­ban Kirovó falu környékén töb­ben is „szemtanúi” voltak fel­bukkanásának, mi több, a nyo­mába is eredtek. Kirovó két de­rék lakója éppen gyerekeivel für- dőzött a közeli folyóban, amikor a túlparti bokrok közül hirtelen előlépett az ismeretlen lény. A két apuka, hogy közelebbről is szemügyre vegye a furcsa szerze­tet, nekivágott, és átúszta a fo­lyót, ám addigra az eltűnt a bok­rok között. Nosza, a nyomába szegődtek, s elbeszélésük szerint egy kilométeren át követték a furcsán ugrándozó lényt, miköz­ben alaposan szemügyre is veri ték. Majd kalandjukról beszá­moltak a helyi újságban. A bizarr üldözés után azonnal a helyszínre hívták a körzeti fő­vadászt is, aki aztán fényképfel­vételt készített a jól ki vehető, har­minckilences nagyságú lábnyo­mokról. Noha a közelmúltban a környéken már ketten is látni vélték a titokzatos jetit, és most a két apukán és gyermekeiken kí­vül más fürdőzők is megerősítet­ték felbukkanását, a szaratovi egyetem tudósai egyelőre megle­hetősen hűvösen fogadták a hírt, olyannyira, hogy még a szemta­núk meghallgatására sem voltak kíváncsiak — derül ki a tudósí­tásból. (MTI) Észak-írország húsz esztendeje Igen széles az érzelmek skálája, amit Észak-írország nevének puszta kiejtése az angol politikusokból manapság kivált: van, aki mélységesen elkeseredett, vagy „csak” retteg, de van olyan is, aki csupa remény. Egy biztos: ezekben a napokban a szigetországban a politikusok többsége nemigen engedheti meg magának, hogy ne gondoljon Észak-Írországra. Augusztus 14-én van a huszadik év­fordulója annak, hogy a brit csapatok bevonultak, azzal a szán­dékkal, hogy elfojtsák a protestánsok és a katolikusok elkesere­dett harcait. Az ellentétek, amelyek ezeket a harcokat kiváltották, aligha nevezhetőek újszerűnek: a kisebbség, jelen esetben a katolikusok fél milliós tábora a protestáns többséggel egyenlőjogokat követelt. S persze a háttérben, mint annyiszor és annyi helyen, ott a vallási gyűlölködés. Akkor, 1969-ben, a legpesszimistábbak is úgy hitték: legfel­jebb tíz évig lesznek ott az angol katonák. Ma senki nem is veszi a bátorságot, hogy jósolgasson. Tény, azóta vagy 3 ezren vesztették életüket — köztük 400 katona — és a sebesültek száma meghalad­ja a 30 ezret. A viszály amúgyis meglévő forrásához csak hozzájött még egy: a megszálló csapatok elleni izzó gyűlölet. Van, aki azt mondja, azért nem sikerült eddig megtalálni a politikai megoldást, mert ilyen nincs. Mindenesetre ezt a húsz évet nem annyira a politikai megoldás keresése jellemzi, mint inkább autóbombák, merényletek, gyilkosságok, emberrablások soroza­ta. Vissza-visszatérő főszereplő az IRA, az ideiglenes ír Köztársa­sági Hadsereg. Sikereit sokan annak tulajdonítják, hogy annak idején, a húszas évektől — miután az ír Köztársaság független ál­lamként kivált, s Észak-írorszag is szívesen követte volna a példát — rengeteg tapasztalatot szereztek az angolok ellen vívott harcban. A tét az elszakadás volt — a módszer a bombatámadások sorozata, aminek a második világháború vetett véget. Az IRA a háború után egy időre beszüntette tevékenységét, ám 1956 táján már megint hallatott magáról. A hetvenes évektől egyre több volt a tömeges halált okozó merénylet, s a 80-as évek elejére gyakorlattá érlelő­dött az elv: egy angliai robbantás felér száz írországival. Még siker­telenségében is hátborzongató volt az 1984-es brightoni merény­let: a célpont Margaret Thatcher volt — ő megmenekült, ám öten így is életüket vesztették. A módszer tovább „finomodott”: ma­napság egyre több a Nyugat-Európában állomásozó brit haderők elleni merénylet — talán mert ennek nagyobb a visszhangja, vagy mert külföldön kisebb az éberség. Az évforduló alkalmával az érintettek közül senki nem készít­het önmaga számára megnyugtató mérleget. Nem sokat ért el az IRA, amelynek agresszivitása mellesleg éppen eredménytelensé­ge miatt mintha veszítene vonzerejéből még az erőt tisztelő hívei körében is, és aligha lehet elégedett az angol hadsereg. Az észak­írországi jelenlét jogosultságát mellesleg sem a Munkáspárt, sem a konzervatív párt nem vonja kétségbe. A mérsékelt katolikusok mégis most jobb esélyt látnak a ki­bontakozásra, mint húsz év alatt bármikor. Szerintük az idő, bár­mennyi áldozat árán, de mégis csak valamiféle megegyezésnek dolgozik. Az erőszak kilátástalansága hat így — mondják, no meg az is, hogy az IRA több nyugat-európai emberének letartóztatása igen súlyos csapást mért a szervezetre. Tom King, aki a július végi kormányátalakításig az észak-ír ügyek minisztere volt a londoni kormányban, másban reményke­dik. Úgy látja, a világ most jobban kedvez a politikai megoldásnak. Dél-Afrikában Botha tárgyal Mandelával, a PFSZ új utakat keres — miért ne lehetne valami ilyesmi Észak-írországban is? — kérde­zi. Ő mindenesetre utolsó hivatali teendőjeként a mérsékelt pro­testáns és katolikus politikusokat közös kormányzásra invitálta. Most azonban az évforduló foglalkoztat mindenkit. A két év­tized történetének lezárására készülő statisztikák nem túl szívde- rítőek. íme az egyik: volt 8900 robbanás, elkoboztak 622 géppus­kát, 3861 puskát, 4187 pisztolyt, 54 aknavetőt, és 1,4 millió töl­tényt. A hátborzongató adatok láttán nem csoda, ha még a politikai megoldást keresők számára is az most a fő kérdés: vajon beérik-e a brit csapatok távozását radikálisan követelők tüntetéssel, tiltako­zással. Avagy ez az évforduló megint robbantásoktól, merényle­tektől lesz hangos? % Szászi Júlia 35 kilométeres „sétáján” sok újságíró csalt: biciklit bérelt Bloch bosszúja Dühödt FBI-nyomozók követik a világ legfurcsább „kémének” minden lépését Felix S. Bloch, a kémkedéssel gyanúsított amerikai diplomata azzal tölti el hirtelen támadt ren­geteg szabad idejét, hogy alapo­san bosszút áll a nyomában lihe­gő újságírókon, akik az elmúlt napokban-hetekben könyörtele­nül vájkáltak magánéletében, még a lelkében is. ő valószínűleg a világ legfurcsább „kéme”: órá­kat ücsörög a parkban, Mephisto nevű puliját sétáltatja — és jókat mosolyog az újságírókon, aki a szerkesztőik utasítására minden lépését követik. Élvezi a napsü­tést, miközben fényképezőgé­pek, kamerák tucatjai zümmög­nek és szinte a torkára nyomják a mikrofonokat. „Meglepő, hogy az embereknek nincs jobb dol­guk” — mondta, a sajtó képvise­lőinek nem kis bosszúságára. Ezek után felállt a pádról majd tett egy apró egészségügyi sétát: 35 kilométert gyalogolt — utána a kamerákat, felszerelést cipelő „kísérettel”. Állítólag még a KGB ügynöke is kifulladt, mert — meg nem erősített hírek sze­rint — ők is a közelében vannak. Az állandó kíséret másik részét a rádiót szorongató FBI-ügynö- kök alkotják: Blochnak nem sza­bad távoznia az Egyesült Álla­mokból. De meddig áll fenn ez a képte­len helyzet? A kormánynak sem­mi olyan bizonyíték nincs a kezé­ben, amellyel vád alá helyezhet­nék a diplomatát. S nem bizo­nyos, hogy valaha is lesz. Dühödt FBI-nyomozók részben a sajtót hibáztatják — ők is —, mert fel­kapták a Bloch-ügyet, aki állító­lag éppen a sajtóból tudta meg, mennyire nem tudnak semmit el­lene felhozni. „Igazán valóságos szimbiózist létesítettem a sajtóval” — ékelő­dik Bloch, majd elmeséli, hogy — lévén állásából felfüggesztve — rengeteget főz, olvas, takarít, íro­gat, kocog és sétál. Szemrehá­nyóan néhány puhány újságíró szemére vetette, hogy a minapi 35 kilométeres sétán csaltak: bi­ciklit béreltek, még talán heli­koptert is. Bloch sütkérezik a nyilvános­ságban — valóságos autókaraván halad a nyomában a városon, ha kocsijába ül, és élvezi a rendőr­ség védelmét: egy fickó ugyanis zaklatta az utcán. Azt üvöltözte, hogy ő vietnami veterán, nem szereti a kommunistákat — és Blochot. Eddig az FBI csak azt hozta fel ellene, hogy átadott egy ismert kémnek egy irattáskát. A homá­lyos videofelvétel azonban se­melyik amerikai bíróságon nem bizonyíték. Bloch a hírek szerint bevallott egy-két dolgot — be­szélt valami neki felállított szex­csapdáról, szovjet pénzekről —, de ezeket csak a sajtó írta meg, senki meg nem erősítette, és va­lószínűleg az egész csak találga­tás. Bécsben szaglásztak állítóla­gos call-girlök után, és az ameri­kai hatóságok felkérték az oszt­rákokat is az együttműködésre. Moszkva elhatárolta magát állí­tólagos kémjétől. Egyelőre nem találtak semmit. Bloch az újságí­róknak persze csak a szabadide­jéről beszél, ha van ideje két séta között. Amikor megkérdezték, mit gondol, mikor döntenek az ügyében, akkor elhárította a vá­laszt: ”Annyi bizonyos, hogy nem engem kell megkérdezni­ük”. Az is bizonyos, hogy az Egye­sült Államokban — kellő bizo­nyíték híján — nem lehet valakit csak úgy előállítani. így aztán a szenzációs kémü­gyet tálaló, Blochot kipécéző saj­tó egyre jobban a Szövetségi Nyomozó Hivatal „kémfogóit” pécézgeti: micsoda kémfogás ez? — teszik fel a kérdést és egyre nagyobb az egyetértés: ha kém Bloch, ha nem az, a kémügy el van puskázva. De addig, amíg valaki dönt, Felix S. Bloch, az Egyesült Álla­mok kémgyanús diplomatája, a State Department tisztségviselő­je — egy bizarr ügy főszereplője — Washington utcáin, óriási ka­raván kíséretében sétálgat: nyo­mában a sajtó, a kamerák, az ügynökök és Mephisto.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents