Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-30 / 204. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 30., szerda Kisebbségi írók találkozója Egy szellemi haza Izépe A találkozó előtti napon mentem le Nagykökényesre. Leültem az iskola udvarán, és belehallgattam a vitába. Plugor Mayor, az erdé­lyi grafikus kamasz fia azt bizonygatta: a lelki szabadsagot nem ve­hetik el senkitől. Hasonlatában egy gumilabda szerepelt: minél mélyebben nyomják a víz alá, annál erősebben és magasabbra bu­kik fel onnan. Ez délután volt, estefelé néhányan összeültünk, és Gál Sándor költőnek (52 éves) is volt egy hasonlata. Olyan az em­ber, mint a mélytengeri hal, megszokja a nyomást, és anélkül talán már nem is tudna élni. Mitérazember, hamagyar?— ezt a kérdést tették fel író- és köl­tővendégeiknek a hatvani városi könyvtár olvasótáborának részt­vevői, akik meginvitálták a hatá­ron túli magyar irodalom jeles al­kotóit. így ünnepelték, hogy idén lettek tízesztendősek, és ez alatt az idő alatt sorra látogatták a szomszédainknál élő kisebbsé­gi magyarságot. Felismerve és mentve értékeiket már akkor is, amikor ez még nem számított di­vatnak. így személyes ismerős­ként érkeztek mindannyian: Balla D. Károlyköhő és Debrec- zeni Mihály újságíró Ungvárról, Ferdinandy György író az USA- ból, dr. Galambos Ferenc plébá­nos Alsóőrről, Gál Sándor költő Kassáról, Kalapáti Ferenc költő Magyarkanizsaról,.S’zép/a/i«y István író Bécsből és Szőcs Gé­za, a Kolozsvárról származó köl­tő. — Nem hittem abban, hogy erre az összejövetelre sor kerül­hessen — mondta Czine Mihály irodalomtörténész, aki a házi­gazda, Kocsis István köszöntő szavai után megnyitotta a rend­hagyó irodalmi tanácskozást. — Miért jönne ide valaki a nyár kö­zepén Bécsből vagy akár Kassá­ról, főleg akkor, ha nem is olyan természetes, hogy felül a vonat­ra, és oda megy, ahova akar. Ide, Kökényesre, ahol különösen szép még az omladozó iskola is. A natárok fölött találkozik a lé­lek —jut eszembe a mai délután­ról. A találkozó ezúttal is csonka maradt, hiszen Erdélyből nem jöhetett senki, így mikor sorra szót kaptak a vendegek, a Romá­niában tengődök nevében Ga­lambos tiszteletes beszélt. Visz- szaemlékezett arra, amikor a Csíkszeredái rendőrségen faggat­ták: Miért jött ide? — Én is ki­sebbségi ember vagyok, azért, hogy erőt mentsek — felelte ak­kor. Most is reménykedett: teher alatt nő a pálma. Nemcsak a ma­gyarság nagy tömege, de öntuda­ta miatt is bizakodhatunk. — Hosszabb távon a kisebb­ségek sorsa reménytelen. Nem le­het hinni, hogy századokon ke­resztül fenntartható ez az állapot — vélte viszont Balla D. Károly. Ő is egy kérdésre gondolt vissza. Melyik ország a hazád? — szö­f ezték neki egyszer. — Gondol- odás nélkül rávágtam, hogy a Szovjetunió. Aztán megdöbben­tem : miféle belesulykolások mondatják ezt... Inkább a szülő­földemmel hozakodom elő, Kár­pátaljával. (Nem is hittük volna, hogy egyszer a sajtó hasábjain is megjelenhet így.) Egy szellemi haza képe bontakozik ki előttem. Az 1944-es deportálásokat, a családfők lágerbe hurcolását idézte a Kárpáti Kiadótól érke­zett Debreczeni Mihály, sőt a brezsnyevi érában született ”in­ternacionalista” iskolákat, me­lyeknek célja (a hangzatos cím mögött) az eloroszosítás. „Ki­mentette” Fodor Gézát és Vári Fábián Lászlót, akiket szintén meghívtak Nagykökényesre. Nem tudni miért(?) — nem kap­tak útlevelet. — Születésem percétől ki­sebbségben élek, mindennap meg kell küzdenem az anyanyel- vemért. Mit ér az ember, ha em­ber ma még? — én inkább így mondanám. A nemzedékemet — így Gál Sándor — gyakorlati­lag analfabétizmusra ítélték, ma sem tudom, milyen körülmé­nyek közt tanultam meg az ábé­cét. A bomlasztások sorát éltük meg, néhány olyan trauma érte ezt a közösséget, amelynek fel­dolgozása hatalmas energiát kö­vetelt. Amikor meghirdették a reszlovakizációt, egy fekete eső­köpenyt és sárga gumicsizmát kapott mindenki, aki alávetette magát. Máig nem értem, miért ont ezt. Ahogy azt sem: az em­erek hogyan vethetik le az év­százados valóságokat, mint kí­gyó a bőrét. A magyarság? Egy mondással válaszolnék: a tigris nemigen tudja azt, hogy neki csíkjai vannak. De próbálja vala­ki elvenni a csíkiait! Egy szoborról beszélt Szépfa- lusy István, aki a bécsi evangéli­kus egyház tagja. A háború és a fasizmus elleni emlékműnek állí­tották. A zsidót ábrázolja, akit arra kényszerítettek, hogy fog­kefével mossa az utca követ. Nem emberi arccal ábrázolták, csak körvonalai sejtetik az em­ber-állatot. Egykoron történt? Ugyanaz a kép, amint a magyar menekült kerítést fest. Ahogy meg is mondták a tiszteletesnek: Ugyanezekre a munkákra 40 — 50 éve a zsidóinkat kényszerítet­tük. S az is elhangzik: Ungarn, zurück! Mindez a világkiállítás küszöbén. A jelen feldolgozását azonnal meg kell kezdenünk. Az újvidéki Kalapáti Ferenc más hangot ütött meg. Az ő hely­zetük más, hiszen a többnemze­tiségű országban egyik nemzet sem mondhatja magáénak a többséget. A jugoszlávság kita­lált valami. Akadémiát is akar­tak alapítani — mesélte —, csak írást és nyelvet nem tudtak adni hozzá. — Nem mások vették el a lehetőségeinket, mi valamiféle hamis lojalitásból tekintettünk el azoktól Nem kellett végighúz­nunk egy kemény sztálinista idő­szakot, de most megszűnt a hely­zeti előnyünk. Magyarországon megtörtént a lépésváltás, nálunk azonban semmi sem dőlt el: nem látszik, milyen irányba mozdul az apparátus... — Az én szigetemen egy ké­zen meg lehet számlálni az ott élő S arakat — kezdte Ferdi- y György.- Sokszor két-há- rom évig várok, míg megszólal­hatok ezen a nyelven. Mégis, ott is magyarnak marad az ember, pedig ezzel mamutnak, ásatag őslénynek számít. Figyelünk mindenre, ami itt történik: ez a hátországunk. Hátország nélkül nem lehet megnyerni a csatát, még azt az egyszemélyeset sem, amit én vívok ott, Puerto Ricó- ban. Ki a fűre, ki az udvarra kihor­dott iskolaszékekre ülve hallgat­ta az írókat, költőket. Sokan let­tünk, mindenki jött, akinek fon­tos volt. A táborozok műsora kö­vetkezett, a határon túli iroda­lom legbecsesebb darabjaiból, a címet Kányádi e sorából vették: ’’vannak vidékek legbelül”. Aztán még megérkezett Szőcs Géza is, és az itthoni változások­ról beszélt. — Ennek az ország­nak a vezetése kiirtott minden értéket, nemzeti azonosságot, konzumtársadalom ez, amelyik elfogadja a rágógumi-kultúrát. Mondtak korábban ellenzéki ba­rátaim. Most egy-két éve ez a nemzet képes volt talpra állni, és a politikai erkölcs hosszú-hosszú éjszakáját követően a semmiből ujraképződtek a struktúrák, me­lyek olyan társadalmat sejtetnek, ami az ezer éve járt vonalat foly­tatja. Hogy ezt újrateremtjük, azoknak köszönhetjük, akik föld alatti hordozói lettek ezeknek az igényeknek. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Talán ismét sötét­ségfog borulni Európának erre a felére. Jó tudni, hogy a nemzet sorsa nincs kiszolgáltatva a vélet­leneknek, hanem közös akarat eredője. Mindazoktól is függ, akik itt vannak... Palágyi Edit tz író és ftz *>lr>€tsó Voltak időszakok a magyar történelemben, amikor az olvasó mindenféle lehetséges módon kereste a találkozást az ő íróival. Mondják, s emlékszünk is rá, hogy ilyenek voltak a hatvanas — hetvenes évek is, amelyekben az író-olvasó találkozók szinte el- hagyhatatlan programpontjai voltak nemcsak a művelődési házaknak, de még az azzal nem rendelkező kisebb intézmények­nek is. E találkozók csak az egyik — noha kétségtelenül hatásos — formái az íróval való, művön kí­vüli ismerkedésnek. Legalább ilyen fontosak voltak az ugyan­ebben az időszakban elszaporo­dó íróinteijúk is. Az íro-olvasó találkozók azonban az utóbbi évtizedben részben iparággá züllöttek egyes ügybuzgo írótarsaknak köszön­hetően, részben megszűntek, mert drasztikusan csökkentek az addig is szerény, művelődésre fordítható pénzösszegek, más­részt pedig a potenciálisan létező olvasóközönség is mind kevésbé ért rá egyrészt olvasni, másrészt elmenni az író-olvasó találkozó­ra, ha azt mégis meg tudták szer­vezni. Nincs rá számszerű bizo­nyítékom, de személyes tapasz­talatom, információim szerint mind e találkozók, mind az iro­dalmi jellegű ismeretterjesztő előadások, irodalmi műsorok száma két-három év alatt a ko­rábbiaknak mintegy a negyedére csökkent! S e becslés tálán még túlzottan optimista is! Abban vi­szont bizonyos vagyok, hogy e csökkenés oka nem a közönség érdeklődésének hirtelen meg­szűnése, hanem kifejezetten a rendezési lehetőségek drasztikus szűkülése, a művelődési intéz­mények ellehetetlenülése. Vannak azért ma is ilyen talál­kozók, most, az idei könyvhét tá­jékán bizonyára országszerte sok volt belőlük. A könyvhét mindig jó alkalom az élő magyar szépi­rodalom népszerűsítésére, s az ilyen alkalmat most különösen ki kell használni. Fölvetődhet azonban a kér­dés : nem egy önmagát túlélt köz- művelődési formát erőltetünk- e? Véleményem szerint nem. A művet mindig el kell juttatni az olvasókhoz, s ennek egyik, jól bevált, semmi mással nem he­lyettesíthető formája a szerzővel való személyes találkozás. Nem helyettesítheti ezt a legjobb in­terjú, vagy a televízió szeles nyil­vánossága sem. Ne feledjük, hogy egy portréfilm ugyan való­színűen sokkal több információt ad, mint egy alkalomszerű író­olvasó találkozó, de nem adja meg az olvasónak a személyes részvétel lehetőségét, nem lehet jelen, nem kérdezhet, nem hall­hatja a barátja, a szomszédja kér­dését és a rá adott választ, s nem kérhet dedikációt. Még nagyobb a különbség, mint egy színházi előadás és annak tévéközvetítése között — a néző szempontjából. A jól sikerült író-olvasó talál­kozók a korábbi években első­sorban közéleti fórumok voltak, egy-egy falu, városrész, üzem, is­kola érdeklődő lakossága beszél­hetett olyan dolgokról, amelyek­ről szólni máshol módja nemigen volt. Megszűnik vajon ez a lehe­tőség a közélet megélénkülésé­vel? Nem. Az író-olvasó találko­zóknak továbbra is közéleti fóru­moknak kell lenniük, de annak a tudatával, hogy ez egy sajátos fó­rum, az egyik a sok tóbbi között. S ugyanakkor ez az új helyzet ha­talmas lehetőséget ad e találko­zóknak: sokkal több szó eshet magáról az irodalomról, s az adott íróról is. E találkozók vál­tozatlanul hasznosak lehetnek magának az írónak is, s az olva­sóknak is. Miért? Az írónak például azért, mert fontos visszajelzést kaphat. Ne feledjük, az író mindig egy kép­zeletbeli közönségnek alkot, s e közönségnek csak egy sajátos ré­tege a szerkesztőségek és a kriti­kusok összessége. Az igazi uta­zás a nagy ismeretlenbe a névte­len olvasóval való találkozás. Minden jó és minden elítélő, sőt minden bizonytalan szónak ha­tása, jelentése lehet az életmű to­vábbi alakulása szempontjából, s egy jó kérdés gyakran fontosabb az írónak, mint a saját válasza. S hasznára lehet minden olva­sónak is egy-egy találkozó. Hasz­nára, mert az író mellett az em­berrel is megismerkedhet vala­mennyire. Rádöbbenhet arra, hogy változatlanul egy a világ, hogy a kérdéseknek es a vála­szoknak ugyanabban a körében mozog a fővárosi és a vidéki, az értelmiségi és a fizikai dolgozó, a közszereplő és a magánk való ember. S ugyanakkor e találko­zóknak olvasásnövelő ereje is van. A jövő útja éppen ezeknek a „hasznosságoknak” a tudato­sabb előkészítése, kiaknázása le­het csak. Olyan találkozóknak van igazán értelmük, ahol az író műveivel már korábban is talál­koztak a közönség soraiban ülők. Célszerű, ha mindig van, méghozzá elegendő mennyiség­ben megvásárolható műve a je­lenlévő szerzőnek. Jó, ha van színvonalas illusztráció, azaz közreműködő előadóművész, s jó, ha megfelelő az előkészítés, a propaganda, ha a közösség hangadói nemcsak a reprezenta­tív jelenlétet tekintik fontosnak, hanem a szellemi részvételt is. Mert az, hogy minden képessé­günkkel részt vegyünk hazánk szellemi életében, soha nem volt magasztosabb kötelességünk, mint éppen ma. Vasy Géza Reneszánsz zenekar Kőszegen 1986-ban alakult meg a Jurisics Miklós Kísérleti Gimnázium reneszánsz magyar zenét játszó Tahulatura zenekara. A zenének megfelelő korhű ruhába öltözve XVI—XVII. századi zenét játszanak. A zenekar a nyáron Ausztriába és NSZK-ba utazik vendégszereplésre. Az együttes művészeti vezetője Ágota Zoltán. * A zenekar Kőszeg főterén, a Jurisics téren (MTI-fotó: Czika László) Kötődés A Hajszálgyökerek az esetek zömében rangos kínálattal je­lentkezik. Néha azonban a meg­szokott szintnél is kiugróbbat, nívósabbat produkálnak a szer­kesztők. Ilyen ajánlattal kedves­kedtek augusztus huszonkettedi­kén, amikor az igen tehetséges, az egyéni stílusú Ruffy Pétert faggatták szülővárosáról, Nagy­váradról. Az ember — akár bevallja, akár tagadja — idősödvén még inkább kötődik ahhoz a telepü­léshez, ahol felcseperedett, ahol kamasszá nőtt, ahol átlépte a fel­nőttkor küszöbét. A múló idő háttérbe szorítja a jelen történéseit, s ez az emlékezet révén főszerepet ad a múltnak. A művészien, az érzékletesen tálalt visszapillantásra könnyen rá­hangolódunk, mert felidézi rég­volt, semmibe hullt álmainkat, vágyainkat, szomorkássá szelí­dült, messzivolt szerelmeinket, bizonyságát vesztett barátsága­inkat. Most is elrévedeztünk, ám en­nél sokkal többet kaptunk, hi­szen szembesülhettünk azok arc­élével, akik egykor innen indul­tak, hogy megrohamozzák, illet­ve meghódítsák a halhatatlanság ormait. A nevek — csak néhá­nyat idézünk — önmagukért be­szélnek: Rogerius, Janus Panno­nius, Vitéz János, Pázmány Pé­ter, Fraknói Vilmos, Römer Fló- ris, Osvát Ernő, Dajka Margit. Itt tervezgették a jövőt a Hol­nap című antológia kiötlői, szer­zői. Ide sóvárgott Ady Endre, Ju­hász Gyula, Duttka Ákos. Nem­csak szavakban, hanem varázsla­tos versekben is. Hitükkel, reményeikkel szem­besültünk, miközben hallgattuk a melankolikus zsurnalisztát, aki nehezen feledhető percekkel gazdagított minket. Kérj ük: tegye máskor is... Alvilági körkép Többször is beharangozták a csütörtök és péntek este sugár­zott Alvilág című meglehetősen terjedelmes dokumentummű­sort. Megvallom: semmi újdonság­gal nem lepett meg ez a riportfü­zér. Prostituáltak vannak és lesz-' nek. Végtére is nem hiányzik a kereslet. Ráadásul piacgazdál­kodást hirdetünk. Ami azt illeti, e téren már megvalósult. Az ügye­sek számára adómentesen! Talán majd a szocialista prü- dériával bezárt nyilvánosházak is kaput nyitnak. Akkor elégedett lesz nemcsak az ügyfél, hanem az APEH is. Ha valaki nem tart igényt effé­le szolgáltatásra, evezzen a hazai vizekre. Meg füstölöghet is. Ha kiszorult a pályáról, ha álerköl­csös. Ez privát jog. Tolerálnunk illik a különbözőséget. Ilyen vonatkozásban is. Na és a betörők. A bemutatott Csülök kétségkívül talpraesett, felkészült, rugalmasan alkal­mazkodik foglalkozása követel­ményeihez. Engem nem hatott meg. Leg­feljebb azt juttatta eszembe, hogy tönkrement gazdaságunk még mindig csetlő-botló irányí­tóinak is ilyen naprakészeknek kell lenniük. Szakmailag! Ha már nem serénykedtek ott és akkor, ahol és amikor a képes­ségeket osztogatták. Okoskodás Örök kétkedőként, megrög­zött hitetlenként — ezt az alapál­lást nem az utóbbi négy évtized plántálta belém, hanem örököl­tem — kissé túlméretezettnek minősítem a Vasárnapi Újság egyházi jellegű betétjeit. Téve­dés ne essék: ezekre is szükség van. Egy vagy több különrovatot is áldozhatnának rá, hiszen a val­lásosság is megbecsülendő. An­nál is inkább, mert tisztelnünk kell a különböző szemléleteket. Következik ez a demokratiz­mus lényegéből. Az viszont alig­ha, hogy egyes kérdésekben el­uralkodik az egyoldalúság. A Petőfi-bizottság Barguzint megjárt sajtófőnökeként rácso­dálkoztam a 27-én közzétett ant­ropológus levelére, amelynek szerzője tájékozatlanul okosko­dik. Vaskos előítéletekkel felvér­tezve támadja dr. Kiszely István megállapításait. Nem akar tudni róla, hogy létezik olyan hivatalos jegyzőkönyv is, amelyet szovjet és angol kollégái is hitelesítettek. Ilyen szituációkban bölcsebb a hallgatás. Tudós és publicista számára egyaránt. Pécsi István Emlékülés októberben Jubilál a Magyar Néprajzi Társaság A Magyar Néprajzi Társaság alapításának 100. és a szervezett gyűjtőmozgalom 50. évfordulója alkalmából október 27. és 29. között tudományos emlékülést tartanak a fővárosban, az MTA kongresszusi termében. A rendezvény egyben a társa­ság 101. közgyűlése. Az emlékü­lést az MTA, a Művelődési Mi­nisztérium, a Soros-alapítvány, a Hazafias Népfront, a Magyarok Világszövetsége támogatja töb­bek között. Az első napon Berend T. Iván megnyitója után Balassa Iván néprajztudós tekinti át a társaság eddigi történetét. A továbbiak­ban előadások hangzanak el egyebek mellett a magyar népi kultúra és a magyar néprajzi ku­tatás Európában betöltött szere­péről. Szó lesz az eredet- és ős­történet kérdéseiről, a magyar- országi nemzetiségek néprajza kutatásának eredményeiről és a magyar tudósoknak a világ né­peinek kutatásában betöltött szerepéről. A háromnapos fórumon kül­földiek is tartanak előadásokat. Skóciából Alexander Fenton, Ausztriából Klaus Beitl, Svédor­szágból Szabó Mátyás, Jugoszlá­viából Olga Supek, Észtország­ból Ants Viires, valamint Cseh­szlovákiából Vaclav Frolec és Jan Botik vesz részt a szimpóziu­mon. A centenáriumi emlékülésen az elmúlt években kiemelkedő tudományos eredményt felmu­tató szakemberek kitüntetésére is sor kerül. A külföldi vendégeknek be­mutatják a Nemzeti és Néprajzi Múzeum, valamint a szentendrei skanzen állandó és időszaki kiál­lításait. I I ) I 1 i ) ■ 1 « I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents