Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-12 / 162. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 12., szerda ORSZÁGRÓL — ORSZÁGRA 5. A Szudán! jtőernyő Ingóságaikat fóliával védve az esőtől, várakoznak a családok a bolgár-török határátkelőhely török oldalán Munkatársunk jelenti a bolgár-török határról Fekete szirmok a rózsák völgyéből Megmozdult a föld a Balkánon Kapitanandrejevo, Bulgária, hajnal 3 óra. Néhány megfáradt autóbusz igyekszik az alig 500 méterre lévő törökországi átkelőhely felé a bolgár „piac” üres, s amikor a szolgálattevőtől a kivándorlók iránt érdeklődünk, a már ismert brossúraszöveg fakad ki a száján: Hányszor mondjuk már, nálunk nincsenek semmiféle törökök, sem mozulmánok... A rácson túl már más világ van Üj otthonra várva Népvándorlás, kényszerből Tábori körülmények Egy obskúrus katona, Omar Hasszán Ahmed el-Besir dandártábornok csöppent a hatalomba Szudánban június utolsó napján. Tizenöt tagú katonai juntájának hivatalos nevéből nem hiányzik a „közüdv” szó. A köz üdve érdekében kergette szét a parlamentet, függesztette fel az alkotmányt, rendelt el szükségállapotot és oszlatta fel a politikai pártokat, szakszervezeteket is. Eddig harminc politikust vett őrizetbe, s már készíti számukra a különbíróságokat. Szadik al-Mahdi, a megbuktatott miniszterelnök azonban kicsúszott a hálóból és valahol az országban bújkál. Ahmed el-Besir sikeres államcsínyét rokon- szenwel fogadták Egyiptomban, s valószínűleg másutt is: az 1986 óta hatalmon lévő polgári kormányzat inkább az el nem kötelezettek felé terelgette Szudánt a korábbi, nyugatbarát kurzussal ellentétben. Az 1956 óta független, két és fél millió négyzetkilométernyi területen elterülő, valamivel több mint 21 millió lakosú Szudán története elvetélt és sikeres katonai puccsok szinte egybefüggő sorozata. Az óriási ország a világ legszegényebbjei közé tartozik — potenciálisan mégis gazdag. Miközben időről-időre felüti fejét az éhínség, a megművelhető földek töredékén folyik gazdálkodás. Az országban van arany, olaj, vas, mangán, ezüst, króm, wolfram, réz — csak éppen a pénz hiányzik a kiaknázáshoz, nincs infrastruktúra, fejletlen a közlekedés, szállítás. Ráadásul a belső helyzet a függetlenség pillanatától csaknem egyhuzamban ingatag. Az ország lakosságának 70 százaléka muzulmán, de a déli tartományokban keresztények és animisták élnek. A háborúskodás közöttük és a muzulmánok között már 1955-ben megkezdődött. 1972-ben sikerült a konfliktust elsimítani — a déli tartományok nagyobb autonómiát kaptak —, de Dzsaafar Nimeri, a volt s már bukott vezető 1983-ban az egész országra, a keresztényekre is, rá- kényszerítette a Sariát, az iszlám törvényt. A rossznyelvek szerint Nimerit nem annyira a hitbuzgalom vezette erre a lépésre, hanem az iszlám törvényeivel keményebben tudott lesújtani politikai ellenfeleire. Dzsaafar Nimeri 1969-ben maga is katonai puccsal jutott fel a csúcsra. Az ország gondjain nem tudott segíteni, de arra ügyelt, hagy rendre előléptesse magát a katonai ranglétrán. Vezetése alatt Szudán ama kevés arab országhoz tartozott, amelyek támogatták Egyiptom békekötését Izraellel. Ennek fejében nem egyszer Kairó sietett segítségére, amikor az ő helyét is törekvő tisztek igyekeztek elfoglalni. Nimeri márcsak azért is élvezte a konzervatív arab rendszerek és a Nyugat támogatását, mert Szudán határos az afrikai válság- övezetekkel: szomszédja egyebek között Líbia, Csád, Etiópia, Uganda, Kenya — Egyiptomról nem is szólva —, emellett a Vörös-tenger partján fekszik. A külső támogatás azonban nem volt elég. 1983-ban kirobbant délen a háború és megalakult a kormány ellen küzdő Szu- dáni Népi Felszabadító hadsereg. A gazdasági helyzet katasztrofálisan romlott, amikor pedig a Nemzetközi Valutaalap ajánlásai nyomán húztak a nadrágszijon, emelkedtek az árak, sztrájkok, tüntetések robbantak ki országszerte. A közpénzek, segélyek el-eltünedeztek, mert Szudánt is sújtja a fejlődő világ egyik átka: a kiterjedt korrupció. így azután amikor Nimeri éppen az Egyesült Államokban járt 1985 áprilisában, egy tábornok kihasználta az alkalmat a soronlévő puccsra. Nimeri pedig Kairóban kapott menedéket. 1986-ban Szadik Al-Mahdi polgári, koalíciós kormánya vette át az irányítást. A belpolitikáiig égető gondokon nem sikerült segítenie — folytatódott a háború, a gazdaság tovább csúszott a lejtőn —, külpolitiailag elidegenítette magától Egyiptomot, mert Líbia felé kacsingatott. A puccsnak először csak híre szállt, majd június 30-án Ahmed el- Besir — amint maga büszkélkedett a kairói Al-Ahram című lapban szerdán megjelent interjújában — 300 katonájával és néhány tankkal átvette a hatalmat. El-Besir Egyiptomban végzett katonai akadémiát és kartúmi megfigyelők szerint nem kétséges, hogy a „kairói kapcsolat” nem mellékes elem a puccs sikerében. Kedden este el-Besir egyhónapos, egyoldalú tűzszünetet rendelt el és tárgyalásokra hívta meg a déli lázadók vezetőit, emellett amnesztiát hirdetett mindenkinek, aki 1983 óta a kormány ellen harcol. Konkrét ígéreteket — a Saria megszüntetésére, a nem muzulmánok autonómiájára — azonban nem tett. Belpolitikáiig — mint minden elődje — könyörtelen harcot hirdetett a korrupció, a feketepiac ellen és azt is kijelentette, hogy Szudán visszatér az egypártrendszerhez. Hogy mi lesz a jövő, arról Ahmed el-Besir még nemigen szólott: 14 milliárd dollár adósságát Szudán nem tudja visszafizetni, az infláció évente 80 százalék, a gazdasági káosz, a háború nyomorba vetette az ország népét. Ezekkel a gondokkal aligha tud megbirkózni egy katona. El- Besir azonban eddig még nem is célzott arra, hogy valamikor helyreállítják a polgári demokratikus kormányzást Szudánban. Fodor György Nyitány a kálváriához — az útlevél Egy klasszikus imperialista, Winston Churchill, újságíró korában számos földrészt beutazott, ám memoárjaiban európai nézőpontból a legizgalmasabb területnek a Balkánt tartotta, amelyet Európa lágy altestének titulált, célozva arra, hogy ami e földrajzi egységen sajog, az már beljebb Európában fáj, sőt nemegyszer lüktet, mint egy kezeletlen, elgennyedt seb. A bolgár-török határ a történelem során számos fegyveres összeütközés oka volt. Legutoljára a balkáni háborúban cserélt gazdát az Oszmán Szultánok dicső táborvárosa, Drinápoly, azaz mai nevén Edirne. A bolgár ko- mitácsik több évszázados dühüket kiélték pusztításaikkor... Aztán a felszabadító háborúk idején M úszta fa Kemál A tatürk visz- szavette az ősi balkáni török várost. A két háború után is jelentős muszlim és török kisebbség maradt azonban Bulgáriában. Noha, a hivatalos vezetés ezt mind a mai napig sohasem ismerte el. Az idén, május elején a Bulgár Népköztársaságban útlevéltörvény jelent meg, amely lehetővé teszi állampolgárainak a korábbinál szabadabb mozgást, és esetleges letelepedést szülőföldjükön kívül. Túlzás nélkül állíthatjuk, ettől a naptól kezdve szomorú népvándorlás indult meg a két ország közt. A kapuerőd alatt — Fiam, nem láttad merre tettem a holmimat, rossz a szemem, éjszaka is van, és elvesztettem az enyémet. Tudod, én is muhad- zsir (meneküli) vagyok. E pár soros oeszélgetés zajlott le a sorok írója és egy öreg turbá- nos bulgáriai menekült között a hajnali órákban a zsúfolt határ- átkelőhelyen, immár a „szabad oldalon”, Törökországban, 17 kilométerre Edimétől. Tülekedés, zsúfoltság, turista autóbuszok, batyuikat cipelő nők, férfiak, jónéhány magyar és NSZK turistabusz benzingőze is fojtogat, ám a bevándorlókat bizonyára ennél sokkal jobban emészti az emigráció fájdalma, apró gyerekek kecskenyájakat hajtanak át, míg a nagymamák a dunnákon pelenkázzák át legkisebb unokáikat. Modern, szomorú Bábel, amelyet itt-ott a határőrség megértő, ám katonás hangja ráz fel révületéből. Meh- med Gürszoja kapikulei (kapuerőd) határátkelőhely parancsnoka: — Örülünk most kivételesen az újságíróknak és fotósoknak. Európa lássa, és vegye tudomásul végre, hogy nem lehet „lenyelni” egymilliós muszlim kisebbséget. Minket törököket gyakran túlzottan nacionalistának tartanak, de a Török Köztársaság sohasem tagadta meg segítségét a hozzá fordulóktól, és nem űzte nemzetiségeit a határon túlra. Noha, mint tudja, nálunk is akadnak villongások. Bulgária évtizedekig tagadta a törökség ottlétét. Tessék, most lássa Zsiv- kov, hogy hányán vannak... Fat- ma Gürizál Tatardzsikbólmenekül. Három gyermeke van, nagyszüleivel, férjével gyömöszkölő- dik fel egy autóra: — Nem bírtuk tovább, képzelje el, ha az ön nevét erőszakkal meg akarnák változtatni, a gyerekeinket a bolgár hatóságok nem engedték körülmetéltetni, ezért sok vidéki, kuruzslóhoz fordult, aminek az lett a következménye, hogy elmérgett a seb. Pedig a mozulmánok számára a körülmetélés az A llahhal kötött frigy jelképe. — Olyan híreket is halottunk, hogy a bolgár fegyveres alakulatok megakadályozták a pénteki imát a mecseteikben. — Ez évtizedek óta megszokott jelenség volt. Hol ellany- hadt, hol új erőre kapott, ám most is tizenkét óra alatt kellett összeszedni mozdítható holmijainkat, hogy átkelhessünk a Török Köztársaság földjére megmaradtjavainkkal, s amikor hátra fordultunk, láttuk, hogy deszkákkal szegezik be házaink, ablakait, ajtajait. Azaz számunkra nincs többé visszatérés. (Folytatjuk) Szöveg: Soós Tamás Fotó: Fülöp Tünde és Népújság-telefotó Történelmi gyűlés Koszovo Poljén Hatalmas ünnepség, csaknem egymilliós nagygyűlés színhelye volt a napokban Koszovo Polje, amelynek nevéről manapság többnyire csak a belviszály sújtotta jugoszláv tartomány, a koszovói rendkívüli állapot, s a belgrádi sajtóban gyakorta emlegetett albán-szerb ellentét jut eszünkbe. A hegyekkel övezett síkság a magyar történelemben is nagy szerepet játszott, csak a magyar krónikák Rigómező néven emlegetik: 1448-ban itt harcoltak Hunyadi János katonái a Szkander bég vezette albán csapatokkal együtt II. Murád szultán óriási hadserege ellen, s a csatát árulás miatt vesztették el. A múlt szerdán megtartott ünnepségen azonban egy korábbi ütközet 600 évfordulójára, Lázár fejedelem csatájára emlékeztek. Á török seregek 1389. nyarán győzelmet arattak ugyan az egyesített szerb, bolgár és havasalföldi csapatok ellen, de Lázár fejedelem katonái hősiesen küzdöttek a túlerőben lévő oszmán hadakkal, megölték magát I.Murád szultánt is. Belgrádban sokan panaszolják: kívülállóknak nehéz megmagyarázni, miért ünnepelnek meg egy olyan történelmi eseményt, amely történelmi vereségnek, „Szerbia Mohácsának” is nevezhető. A kétségekre maga Szlobodan Milosevics, a Szerb Köztársaság elnöke fogalmazta meg a választ a gyűlésen elhangzott beszédében. „Nehéz megmondani, hogy a koszovói csata a szerbek veresége, vagy győzelme volt-e, hogy elvesztettük-e szabadságunkat és rabokká váltunk-e, vagy pedig sikerült fennmaradnunk a rabság ellenére. Hat évszázaddal ezelőtt Szerbia bátran védte magát Koszovó Poljén, de egyúttal Európát is védelmezte: bástya volt az európai kultúra, civilizáció és vallás védelmében ”. Szlobodan Milosevics egyébként nem véletlenül volt az ünnepség fő szónoka. A szerbek őt tekintik a nemzeti érdekek és a nemzeti öntudat védelmezőjének, aki „felemeli szavát a legnagyobb jugoszláv köztársaságot, Szerbiát fenyegtő veszélyekkel szemben ”. Az ünnepségen számtalan formában megnyilvánult a szerb nemzeti érzés: nemzeti zászlókkal díszített autóbuszok és autók ezrei érkeztek, s a tömegben rengetegen Szlobodan Milosevics képmását vitték magukkal. A tömeg lelkesen üdvözölt mintegy száz amerikai szerbet, akik amerikai és szerb zászlót lobogtatva érkeztek az ünnepségre. Ott volt egy szerb kórus a kanadai Torontóból és sok kanadai szerb, aki nemzeti viseletben jelent meg. Számtalan olyan emigráns érkezett az ünnepségre Koszovó Poljére, aki eddig évtizedekig távol tartotta magát a szülőhazától. A szerb ortodox egyház nagy szerepet játszott az ünnepség előkészítésében. Sok nyugati megfigyelő vélekedett úgy, hogy a Koszovó Polje-i ünnepséggel „ a kommunista Jugoszlávia visz- szahelyezte az őt megillető helyre az ortodox egyházat”. Már az is egyházi jelleget kölcsönzött az eseménynek, hogy az ünnepséget a Pristina melletti Gracsenica kolostornál kezdték: itt előbb felmutatták a tömegnek, majd elhelyezték Lázár fejedelem ereklyéit. A XIV. századi bizánci stílusú templom a szerbek egyik szent helyének számít. A díszvendégek között foglalt helyet az ünnepségen German pátriárka, a szerb egyház 90 éves vezetője. Több tucat egyházi személyiség keveredett a kommunista tisztségviselőkkel, együtt vettek részt a részint vallási jellegű ünnepen, amelyen megjelent Erzsébet hercegnő, Karagyjorgyjevics Pál ré- gensherceg lánya is. Az ünnepségen nagy szerepet játszottak a biztonsági erők: felfegyverzett járőrök cirkáltak Pristinában és környékén. Főként az albánok támadásaitól tartottak, ők azonban távol tartották magukat az ünnepségtől, s nem zavarták meg a rendet. A tartományban egyébként többször is meghosszabbították a márciusi események után meghirdetett rendkívüli állapotot. A koszovói albánok tiltakozó akciói ellen felvonultatott rendőri erők és a tüntetők között kirobbant összecsapásnak 25 áldozata volt. Azóta rendkívüli állapot van érvényben, többszáz albán értelmiségit internáltak, mert tiltakoztak az akkor kihirdetett alkotmánymódosítás ellen, amely növeli a szerb hatóságok jogkörét Koszovó autonom tartományban is. A koszovói szerbek azt hangoztatják, hogy a helyi albánok üldözik, bántalmazzák őket Koszovón, amelyet a szerb nemzet központjának tartanak. Statisztikákkal igazolják, hogy a középkorban tisztán szerb vidéken a szerbek részaránya állandóan csökken. Most az ünnepségen végig érzékelhető volt a koszovói problémakör, s maga Milosevics is utalt a szerb államiságot előtérbe helyező alkotmánymódosításra: „a 600. évfordulót olyan időpontban ünnepük, amikor Szerbia sok évtized után visszaszerzi állami, nemzeti és szellemi integritását”. Kérdés persze, hogy ezt hosszú távon miként ítélik meg az 1,9 millió lakosú Koszóvón, ahol jelenleg már csak kétszázezer szerb él. Kérdés az is, hogy a szerb törekvéseket miként fogadják a többi köztársaságban. Már nyílt szópárbaj bontakozott ki a szlovén és a szerb vezetés között, s vannak jelei annak, hogy Horvátországban sem fogadják nagy örömmel a központosító szándékokat. Nagy problémát jelentenek természetesen a nemzeti ellentétek, de azzal mindenki tisztában van, hogy a viszályt a sok éve tartó gazdasági problémák hozták felszínre. B. Walkó György
