Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. július 8., szombat PANORÁMA 5 Mivé lettél, Egercsehi ányaüzem? Hétszázötven ember, 5 millió tonna szén sorsa megpecsételődött... A tollvonás még friss, a vég­eredmény a kapott tájékoztatás szerint sajnos szomorú: ez év nyár elején megszületett a dön­tés, hogy megszüntetik az Eger­csehi Bányaüzemet. Sémer László üzemvezető bármennyire tárgyilagos, szavai­ból a lemondás hangja szűrődik ki: — A mostani feltételek mel­lett, az új pénzügyi szemlélet sze­rint valamennyi üzemet, amely gazdaságtalan, be kell zárni. Ez alól mi sem vagyunk kivételek. Igaz, a dolgot nem lehet ilyen sommásan elintézni: ha pillanat­nyilag volna 500 millió forint fej­lesztésre, négy év múltán közel 150 ezer tonna szenet termelhet­nénk évente. Tény, hogy ez a pénzösszeg óriási, elismerem, de az is igaz, hogy a bányászat olyan ágazat, amely nem azonnal te­remti meg a hasznot... Hogyan jutottak idáig? Dió­héjban a történet: Egercsehiben a fejlesztések már 1968-tól meg­csappantak, 1977-től pedig drasztikusan elmaradtak. Akkor még a Borsodi Szénbányák Vál­lalathoz tartoztak. 1985-ben vet­te át a Mátraaljai Szénbányák Vállalat az üzemet. Akkor még úgy tetszett: a felfutó lignitter­melés mellett a meglévő gazda­sági körülmények között el tudja viselni a vállalat az Egercsehi Bá­nyaüzem veszteségét. Emberi, politikai érvek is közrejátszottak ebben: nem lehet ennyire sze­gény egy megye, hogy ne törőd­ne a bányával, amely Eger és környéke lakosságának biztosít­ja a szenet. Időközben kiderült az is: a II-es bányatelek területén a felbecsült szénvagyon 15 millió tonna... — Tulajdonképpen ennek a földtani kincsnek a felszínre ho­zatalára volna szükség az emlí­tett pénzre — folytatja Sémer László. — Csak hát a gazdasági környezet is Csehi ellen dolgo­zik. A Gagarin hőerőmű re­konstrukciója elhúzódik, a ligni­tet nem vették át a tervezett meny- nyiségben, a vállalatnak elma­radt az árbevétele. Ugyanakkor a szén termelői ára az idén 15 százalékkal emelkedett, a lakos­ság viszont már 40 százalékos ár­emelést kell, hogy elviseljen. Hozzáteszem, ez csak az állami terheket csökkenti, a bánya egyetlen fillért nem kap belőle. Központi támogatásra hát nem számíthatnak. A vállalat pe­dig Bükkábrányi fejleszti: hisz egy forint fejlesztéssel kettőhöz jut hozzá. Ám az a tény, hogy be kell zárni a bányát, súlyos követ­kezményeket szül. Elég, ha csak Sémer László üzemvezető, Halmai György főmérnök és Csirmaz Károly szb-titkár nyomós érveket mondtak el (Fotó: Gál Gábor) annyit mondunk, 100 kilométe­res körzetben nem lesz szénbá­nya. Pedig a csehi szén a Dunától keletre a legjobb minőségű, fűtő­értéke magas! Halmai György főmérnök: — Az még csak érthető, hogy most minden a „gazdaságosság körül forog”. De mi lesz, ha be­jön egy hideg tél? A lakók hogy jutnak szénhez? A miénk ára két és félezer forint tonnánként, a franciáé pedig ötezer. S az is igaz, hogy a bányászatban a költsége­ket csökkenteni csak fejlesztéssel lehet. Ez így talán első pillantás­ra ellentmondásosnak hat, de hát ez az ágazat olyan, hogy lassan térül meg a beruházás. Nem be­szélve arról, mi lesz a sok géppel, ami majd napvilágra kerül. Elgondolkodtató az is, ha be- zárják a jó minőségű barna sze­net termelő bányát, s messziről kell majd szállítani a fűtőanya­got, az újabb árdrágítás lesz. Hi­szen a szállítást magát is külön meg kell fizetni, míg eljut a Tü- zép-telepekre. Sémer László üzemvezető: — Természetesen egy bánya bezárását nem úgy kell elképzel­ni, hogy lakatot teszünk rá és kész. A tervek szerint a jövő év végéig szűnik meg a termelés. Addig van előkészítve a szénva­gyon, ezt vétek is lenne itthagyni. De azt mindenképpen szeret­nénk elérni, hogy a vágat a Il-es bányatelekig érjen le. Ha nincs is pénz a fejlesztésre, legalább két- három évig megmaradna a lehe­tőség, hogy ahhoz a szénvagyon- hoz nyúljunk. Mert ha az élet mégiscsak azt bizonyítja, hogy kefí a népgazdaságnak a szén, hadd legyen mihez nyúlni. Mi legalábbis nem a bezáráshoz, ha­nem a termelés szüneteltetésé­hez ragaszkodnánk. Azt remél­jük, két év alatt kibukik a döntés hibája. Ha viszont jó a koncep­ció, elég két év múlva is betömni a vájatot. Csirmaz Károly, a szakszerve­zeti bizottság titkára: — Nekünk is fáj a 750 dolgo­zó sorsa. De egyszerűen nem tu­dunk mit tenni, s nem is tudunk hová fordulni. A nyár végén munkásgyűlést tartunk, de az emberek már most is elégedetle­nek, és joggal. Véleményem sze­rint ez nemcsak Egercsehi ügye, hanem az egész magyar szénbá­nyászaté. Kelemen József csoportvezető vájár 35 évet töltött eddig a föld alatt. Kategorikusan kijelenti, senkinek nincs jó véleménye er­ről az ügyről. — Ha itt megszűnik a bánya, 750 embernek nem lesz munka- lehetősége. Én már 50 éves va­gyok, három évem lenne még hátra, s most utazzak naponta három óra hosszát, vagy menjek egy egész hétre távol a családtól, munkásszállóra?! — Nem beszélve a fiatalokról — toldja meg Asztalos Sándor, aki szintén csoportvezető vájár. Bizonytalan az ő helyzetük is. Többen építési kölcsönt kaptak a vállalattól, most hová építkez­zenek, és egyáltalán miért? Most mondja meg őszintén, mi bányá­szok, mit tudunk ehhez hozzá­szólni? Egy hónappal ezelőtt ösz- szehívtak minket, s közölték ve­lünk a tényeket. Mert betömni egy pillanat alatt be lehet a bá­nyát, de aztán ha rájönnek, hogy kell a szén, milliókba kerül újra föltárni. Bódi Sándor vájár is joggal el­keseredett: — Hát jót, azt nem tudok mondani én sem. Huszonnégy évet húztam le itt, mondja meg, mi lesz a sorsunk, hová kerü­lünk? Mindenkinek az a vélemé­nye, hogy hibás a döntés. Hon­nan szerzünk tüzelőt? A megye sorsa senkit nem érdekel? Az sem, hogy majd verekedni fog­nak az emberek a Tüzépen a szé­nért? És igenis fáj, hogy a hatal­mas szénvagyon csak úgy elvész. Az emberek, higgye el, ezért is aggódnak, nemcsak a saját sor­suk miatt. Nem tudom, hová kel­lek majd. Járjak száz kilométerre el a családomtól? Felborul az egész életünk. És ha a munkás­gyűlésen elmondjuk a vélemé­nyünket? Ezen már az sem vál­toztat semmit. Csak egyvalamit felejtenek el: szénre szükség van...! Az egedt „remete” Tizenhét éve fordított hátat a városnak Majoros András. Öt­venévesvolt akkor, amikor elha­tározta, hogy az Eged-hegyre költözik, abba a fészernyi kalyi­bába, amit egykor sógorával épí­tettek a várostól távol eső üdülő­telekre. Egy ideig alkalmi mun­kákból élt, elszegődött egy-két szőlősgazdához, s a telkén meg­termelte magának az életben maradáshoz szükséges élelmet. Öt évvel ezelőtt azonban agyvér­zést kapott, a telekszomszédok találtak rá, ők hívták ki a mentőt hozzá. Azóta bal lába nem enge­delmeskedik, a meredek lejtőn telepített kertben csak bottal tud közlekedni. A munka nehezére esik, s egyre jobban érzi: napról napra hanyatlik ereje. Nyugdíjra nem jogosult, segélyt nem kap, semmilyen jövedelemmel nem rendelkezik. Ivóvizet, kenyeret, cigarettát a szomszéd telektulaj­donos hoz neki időnként a város­ból, állandó lakcímként is Feledi Béláék egri háza van feltüntetve személyi igazolványában. Há­rom fiáról azt sem tudja, hol él­nek, mit csinálnak. Évek óta nem találkozott velük. Majoros András 67 eszten­dős. Sorsáért — úgy tűnik — csak az égiek felelnek. A tanács egészségügyi osztályáról nemré­giben kapott ajánlatot: jöjjön le a hegyről, s költözzön szociális otthonba. Erről azonban hallani sem akar. Mondja: nem fél sem­mitől és senkitől, jól érzi magát kunyhójában. * Feledi Béla mutatja az utat. Míg az autó kapaszkodik a mere­dek lejtőn, arról beszél, hogy András bácsi sokat dolgozott, amíg tudott. Nyugdijat azért nem kap, mert mindig megsza­kadt a munkaviszonya. Valami segélyt azonban utalhatna neki a tanács. Ehhez azonban orvosi vizsgálatra lenne szükség, hogy igazolni tudják a jogosultságot. — Beviszem én szívesen őt az orvoshoz, de hát se ruhája, se ci­pője az öregnek. Meg kellene őt fürdetni is, mielőtt megvizsgál­ják — teszi még hozzá. — Nem tudok mást tenni, majd keresek neki néhány darabot a fiam ru­háiból. * Andris bácsit Felediék kis hét­végi házában találjuk. Az asszo­nyok kint dolgozgattak a kert­ben, és most épp tízóraiznak. A szomszédot is meghívták az asz­talhoz. — Nem igazán remete Bandi bácsi — mondják, miközben hely- lyel kínálnak. — Olvassa az újsá­gokat, amit kihozunk, hallgatja a rádiót. Mindenről tud, ami a vi­lágban történik. Majoros András fürkésző szemmel méreget bennünket, úgy kérdezi: — Miért jöttek ide? Mire kí­váncsiak? Úgy érzem, nincs sok monda­nivalója számunkra. Kérdése­inkre tőmondatokban válaszol- gat, az emlékeket tárgyilagosan idézi, mindenféle nosztalgia nél­kül. — Hárman voltunk testvérek. Anyám fiatalon halt meg. Gye­rekfejjel kezdtünk dolgozni. Jó néhány évet lehúztam az egri téglagyárban. Amikor megláttak a munkaadóim, csak legyintet­tek: „nem búja ez a kölyök egy napig sem”, aztán mégis évekre ott maradtam. Később jött a há­ború, a frontszolgálat. Túléltem. Hazakerültem, megnősültem. Három fiam született. Nem bán­tottam soha őket. Hogy most hol vannak? Nem tudom. A Kertész utcában laktunk. Azt a házat már rég elbontották. Megvettem ezt a telket, felhúztuk rá ezt a kis há­zat, s azóta itt élek. — Miből? — Munkából. Elszegődtem a környékbeli szőlősgazdákhoz napszámosnak, s amíg bírtam, ott kerestem egy kis pénzt. De amióta lebénult a fél oldalam, a saját kertemet se nagyon tudom megművelni. — Nem fél itt egyedül? — Mindig volt valahogy. Igaz, a téltől tartok egy kicsit. Idáig ösz- szegyűjtögettem a tüzelőt a kör­nyékről, de már ez is egyre nehe­zebben megy. — Miért nem akar szociális otthonba menni? — Ha lehet, kérem, ne vigye­nek el! Én már megszoktam itt, nem tudnék máshogy élni. — Mondja csak, Andris bácsi, tudja-e, hogy mi történik mosta­nában az országban? — Azt nem tudom, hogy kommunizmus vagy kapitaliz­mus van-e, de úgy néz ki, hogy Grósz Károly is a tönk szélére került. De tudja, nekem mind­egy, milyen rendszer van. Csak azt tudom, hogy valahogy meg kell élni. * Feledi Béla kísér bennünket a kunyhóhoz. A látvány döbbene­tes. A szavak helyett inkább be­széljenek fotóriporter kollégám felvételei. A fapriccs fölé eszká- bált polcon ronggyá olvasott Könyvek sárgulnak. Közülük is a legtöbbet forgatott Verne Gyula Nemo kapitánya. A szomszéd mutatja az igazol­ványokat, a munkakönyvét. Benne nehezen olvasható be­jegyzések és egy magányos olda­lon árválkodó közlés: 1961-ben Kiváló Dolgozó. * Feledi Bélának könnybe lábad a szeme, úgy mondja: — Képzeljék, nemrégiben, amikor valamerre elsétált az öreg, valami idegen megtalálta a kunyhó kulcsát, és elvitt tőle mindent. Azt a kis lisztet is, ami­vel néha főz magának. Még azt az ócska fazekat is elemelték, amiben mosott néha... Hát, mondják meg, micsoda emberek vannak! * Majoros András tudja. Ezért fordított hátat tizenhét évvel ez­előtt a városnak. Barta Katalin Kelemen József: — Higgye meg, itt már nincs értelme semminek Mikes Márta (Fotó: Gál Gábor)

Next

/
Thumbnails
Contents