Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-07 / 158. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 7., péntek Valami megmozdult Egerben Kátai Konzervatív requiem Pénteken, június 23-án mutatták be az Egri Bazilikában Kátai Lász/ó Egerben élő és dolgozó zeneszerző nagyszabású, zene- és énekkarra és szólistákra írott művét, a Konzervatív re- quiemet. Maga az esemény szokatlan. Az még inkább, hogy él itt, ebben a kedélyes, hangulatos városban egy zeneszerző, aki jobb híján, éddigi sorsa és korlátái között élve végre odáig jutott, hogy egy csaknem másfél órás időtartamú kompozícióval lepje meg barátait, ismerőseit és — saját magát. Kátai László a szelíd bohémok fajtájából való, alkatilag is a finom humorú, szemlélődő, töprengő fajta, akiben az arcjáték és a szemhunyontás között fel-feltűnik valami, amit a társak csak ritkán követnek, nem is kérdeznek utána. Most kiderült, hogy mindaz a barátság, ami egy pályatárshoz kötötte, most megszólalt; annak a halálán elindult benne egy folyamat, amely felszínre hozta nemcsak a nemes érzéseket, a korán és túl fiatalon elvesztett ember feletti bánatot, talán a sors igaztalan döntése felett érzett keserűséget is, hanem — és esetünkben ez a lényeges — megmozdított olyan teremtőerőt, aminek a jelenlétére csak távoli utalások voltak érezhetőek. Ma annyi minden meglepetésként éri az embert, mint ez is. Hosszú éveken át, viaskodva apróbb-na- gyobb gondjaival, araszolgatott előre ez a tehetség, kényszerpályán, vállalva ezt is, azt is, míg most elénk toppan egy mű, és szól, zeng másfél órán át. Maga a szerző konzervatívnak nevezi ezt a rekviemet. Annyiban igazat kell adnunk a mű alkotójának, hogy ragaszkodott a latin liturgia szerint mondott és mondható gyászmisének a szövegeihez; ahhoz a latinhoz, amelynek lélektanát az idősebb nemzedékek oly jól ismerik még ma is. A keret tehát évszázados, amibe beleviszi minden érzését, szenvedélyét; a hittel elegy párbeszédet az Istennel, ahol az emberi hang, „a mélységből való felkiáltás” ereje is eltéveszthetetlen hangsúlyokkal szól. A Bartók utáni korszak utóhatásában vagyunk, ha a hangszerelést tekintjük, de rögtön hozzátéve azt is, hogy a falusi temetések, a népzenei hagyományok apróbb-nagyobb jelzetei éppúgy fellelhetők a fúvósokban, az ütőhangszerekben, mint abban az áramlásban is, ahogyan Kátai előreviszi, fekete lobogóként felmutatja a gyászt. Azt a közösségi tudatot is, hogy itt, a halált ellenjegyző emberi tartásban benne érez, benne munkál a közösség is, a léleké, amely nemcsak az örök nyugodalmat (dona eis requiem) kéri, de szól az Élet Királyához is (Rex tremendae), beszél a rettenetes napról (dies irae), a haragról, amely az ítélet, a megmérettetés pillanatában közösen láttat minket. Könyörgések és háborgások szövevénye ez a komolyzene, és mintha csak az adódó alkalom szülte volna meg Kátaiban ezt az igazán várt munkát, alkotást, amely eddigi életét, eddigi énjét megvallja. Summázat is ez a mű. Nem tudjuk, ehhez hasonló méretű opus fekszik-e a fiókjában, de ezzel a rekviemmel megalkotott magáról Kátai egy újabb arcot, azt a határozottat, amelyet feltétlenül rögzítenünk kell. Az első hallás után végigolvasva a megzenésített szöveget és a hangsorokat, lehetetlen nem éreznünk, mekkora becsvággyal küzdötte le belső és külső ellenállásait, hogy példaképei, a nagy rekviemszerzők közelébe juthasson. S ha nem pietisztikus- ra sikeredett ez a mű, ha nem a jámborság és a megadás hangza- tai uralkodnak el a partitúrán, ha azt érezzük, hogy ez az ember a legmagasabb trón előtt is egyenes derékkal térdel, akkor csak képszerűen közelítettük azt a tartalmat, amelyet felfedezni véltünk a kottafejekben. Ennek a műnek a bemutatása nemcsak Kátai László sikere. Érdeme ez azoknak is, akik megértették a szerzőt, felfogták a zenét és vállalták az ősbemutatót, annak minden buktatójával együtt. Itt elsősorban a Movendo vegyes karát kell méltatnunk, annak vezetőjét, Sz. Vass Mártát, aki együttesét megerősítette a 2- es számú általános iskola énekkarával. Vass Márta már korábban, amikor az évekkel előbb megírt rekviemrészleteket a főiskolán megszólaltatta, társául szegődött a zeneszerzőnek. És most, hogy az idei évben sikeres minősítésen estek át a Movendó- val, és egy Szokolay-ősbemuta- tóval is szolgálták a város szellemi életét az egri gimnázium jubileumi ünnepségein, most mintha szorgalmukkal, tudásukkal és zeneszeretetükkel megkoronázták volna idei évüket. Vass Márta egy akusztikailag problematikus helyszínen, a bazilikában vitte közönség elé a művet: a genius loci néhány apró, a kórus és a zenekar közti aránytalanságot is elsimította, így a nagyszabású mű nagy hatásúvá érlelődött. Ebben részes a két szólista, a nagy vivőerővel éneklő Nemessényi Éváé s a karakterisztikus Horvai József. A mai hallgatóság számára Bre- gyán Péter színművész olvasta fel a latin szöveg magyar fordítását, hogy a hallgatóság szavak szerint is értse azt, ami a zenében dübör- gött. Orgonán Marik Erzsébet működött közre. Patkós AttilaU- rai szöveggel emelte a gyásznak és áhítatnak szentelt órák hangulatát. Ha az utóbbi egri művészi eseményekre, zenei és képzőművészeti eseményekre, alkalmakra utalunk, a téli és nyári színház, valamint az értő közönség számbeli gyarapodására is utalunk, szerénytelenség nélkül kell lejegyezni: itt, Egerben valami új minőség kezdi emelni a szintet. És a lelket a magasba! El ne hessent- sük ezt a felfelé ívelést! Azzal együtt, hogy az Egri Szimfonikus Zenekart (koncertmester Radnóti Tibor) ritkán hallottuk ilyen lelkesen zenélni! Farkas András Gyöngyösön és Hatvanban 50-100 film a választék Videokazetta-kölcsönzés a könyvesboltokban A Művelt Nép Könyvteijesztő Vállalat néhány vidéki könyvesboltjában ezentúl műsoros videokazettát is lehet kölcsönözni. Győrött, Pécsett, Szegeden, Ajkán, Dombóváron, Esztergomban, Gödöllőn, Gyöngyösön, Hatvanban, Hévízen, Kaposvárott, Karcagon, Kőszegen, Mosonmagyaróváron, Ózdon, Pakson, Százhalombattán, Szek- szárdon, Székesfehérvárott és Szombathelyen — az Intervideo Nemzetközi Film- és Videogyár- tó, -forgalmazó Kft.-vei kötött megállapodás alapján — egyelőre 50-lÖ0-féle film közül válogathatnak az üzletekbe betérők. Az irodalom és a zene klasszikusai mellett a filmművészet kiemelkedő hazai és nemzetközi alkotásai éppúgy megtalálhatók a kínálatban, mint a videoklip- pek és az izgalmas filmek. A gyermekekről sem feledkeztek meg: közismert mese- és rajzfilmek is kölcsönözhetők. Szalay Lajos: Részlet a Dózsa-sorozatból Az idei kiváló és érdemes művész kitüntetéssel és a Mun- kácsy-dijjal jutalmazott képző- és iparművészek névsora az idők megújult szelleme értelmében változatos; a stílusok és kifejezésmódok versenyében egyformán gondolkodik a szakma és a díjadományozó testület. Ezt bizonyítja kiállításuk is a Budapesti Történeti Múzeumban. A lista élén a most hazatelepült 80 éves Szalay LajosáW, akinek munkássága fogalommá vált, példaadó mester maradt távolléte idején is, hazai kiállításai, könyvei az utóbbi évtizedek ünnepnapjai voltak. Kiváló művész lett az ugyancsak Miskolcon élő Feledy Gyula, akit grafikusként tartanak számon, bár festőként is dolgozik. Rajzainak gondolati mélysége, vonalkultúrája, képi igazmondása megmozgatja a lélek mélyét, ki nem mondott szavakat öltöztetve formába. A közelmúltban elhunyt Rékássy Csaba a klasszikus mesterek legnemesebb módszerével dolgozta fel a história, a Biblia, a mítoszok és a hétköznapok eseményeit, s a páratlan műgonddal készült rézkarcokba és metszetekbe belopta a maga kételkedő, bölcsességgel teli véleményét. Úgy dolgozott, mint a középkori mesterek, néha még a papírt is maga készítette nyomataihoz. Gyulai Lívi- usz ironikus megfigyeléseit néha archaikus stílusú fa- és linómetszetekben fogalmazza meg, egyedi rajzai, kőrajzai, rézkarcai vidám fintorokkal a gyerekek renitens érzelemvilágát kutatják. Képzeletét megfogja a század- forduló finomkodó szelleme; a képes beszéd valamennyi módszerét használja. így az egykor volt parasztbibliák új tartalmat kapnak. Bukta Imrét is grafikusnak jelöli meg a dijak listája, pedig ő sokoldalú, műfaji szempontból is „feltaláló” művész. Néhány évvel ezelőtt nagy feltűnést keltett térkompozíciójával, a Gyöngytyúkot etető emberrel. Saját munkásságát „mezőgazda- sági művészet”-nek mondja. A múlt évi velencei biennálén is felKeserű Ilona: Elmozduló alak figyeltek műveire. A gazdálkodó, állatokkal bajlódó paraszti élet nagyon is földhöz kötött vonásait emeli ki, s jelképet formál, érthető jeleket alakít ki e küzdelem aligha szalonképes attribútumaiból. A játék is komoly a kitüntetett művészek életművében. Áhítat és megértő humor, olykor finom gunyorosság is motiválja munkáikat. Schéner Mihály festőművész évtizedek óta készíti műalkotásnak is nagyszerű játékait, a békéscsabai Játékház, amely mindenestől az ő munkája, vizuális és gondolati-érzelmi elkötelezettségének kiemelkedő értékű összefoglalása. Expresszív erejű képek és plasztikák, és ki tudja, hányféle anyagból komponált tárgyak e játékok mellett és velük együtt teszik különlegessé teljesítményét. És hova sorolhatnánk Bodóczky István remekbe festett sárkányait, és a sárkánymotívumot képbe foglaló kompozícióit, ha nem a modem civilizációtól megcsömör- lött ember menekülési vágyai közé; nyitás a végtelenbe a színek játékos, harsány örömével. Pinczehelyi .Sándor munkái a velencei biennálén is sikert arattak. Ő Pécsett él, vezeti azt a galériát, amely a modem művészet egyik fontos bázisa. A régi nemzeti jelképek értékvesztését szinte soro- zatszerűen dolgozza fel grafikáiban, kritikai hozzáállása sajátos művészi jelrendszert alakított ki. Keserű Ilona lírai absztrakciója a népi művészet hatása alatt teljesedett ki. Értékteremtő és értékmentő festészet ez; érzékeny színeivel, ritmusos formáival az embert és környezetét harmóniában kapcsolja össze. Díszleteket is tervezett a Katona József Színháznak. El Kazovszkijfestőművész szorongásai valóságból és fantáziából ötvözik különös alakjaikat, emberszabású állatokat, s a félelmet kifejező szimbólumokat. Figurái néha kilépnek a térbe, és így plasztikai elemmé válnak, a belső nyugtalanságot ez tovább fokozza. A szolnoki Szigligeti Színháznak készült díszletei ezt a téri érzékenységet igazolják. Dienes Gábor festményei látomások az emberről, vallomások a XX. század létbizonytalanságáról. Képein a korokon átívelő, elemző humanizmus sajátos lényeit teremti meg. A természet szerelmese Batári László, aki virágzó kertek, monumentális tájak festője, ahol az ember által megművelt környezet ritmusa válik hangsúlyossá. Galántai György a kommunikatív művészet hazai megteremtője, képein az írásos közlés gondolati tartalmát vizuális élmény- nyé alakítja át, a világ minden tájáról begyűjtött bélyeggrafikákkal, hangeffektusokat kiváltó plasztikákkal az újító mesterek élvonalába került. A szobrászok közül Asszonyi Tamás, Farkas Ádám, Rétfalvi Sándor, Gáti Gábor és Várady Sándor kapott kitüntetést. Asz- szonyi nevét mesteri érmei és kisplasztikái tették jelessé, Gáti Gábor szimbolikus tartalmú plasztikáiról nevezetes. Rétfalvi expresszív erejű szobrai közül a Pécsi Krisztust emelném ki, amely egy hegytetőn az örök emberi szenvedés mementóját hirdeti. Organikus formákból építkezik Farkas Ádám. Sok köztéri alkotásában a modem építészet funkcionális gondolkodását kontrázza meg, Szentendrén az ő mozgalmas alkotása fogadja az érkezőket. Várady korábbi elvont formáit az utóbbi időben közérthetőbb nyelvre váltotta. Az iparművészek is rendkívüli sokoldalúságról tesznek tanúságot. Péter Wladimir ötvöstárgyak mellett szobrászi eszközökkel alkot gondolatgazdag, szellemes figurákat, amelyek belső tereket díszítenek közösségi épületekben. D. Fehér Zsuzsa Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban Az éjszaka sírt, szenvedett y^^az erdő. Estefelé a Nap JUHk bágyadtan intett jó éj- JL JnL szakát, aztán dolga- végezetten lecsúszott a hegyek mögé. Naplement után kósza felhők verődtek össze az égen, szelek hűvös fuvallata érkezett a sziklák felől, és távol, valahol megdördült az ég. A vadak nyugtalankodni kezdtek, a szarvasok elhagyták váltóikat, a vaddisznók elkerülték a szórót. — Vihart jósolok, okoskodott a róka a kotorék előtt, és befelé terelte kölykeit. — Eljön a mi időnk — bizakodott az anyaróka, és szájában ösz- szefutott a nyál. Éhes csemetéire gondolt, és arra, hogy viharos, esős éjszakán még a kutyák is elhúzódnak, és szabadabbak a baromfiólak. — Már a tüze is itt van! — rikácsolt egy mátyás. A szél végigsöpört a hegyoldalon, és a fák, a bokrok alázatosan hajtottak fejet a nagy úr előtt. A bükkösökben ágak koccantak, és a szél, mintha hárfa lenne előtte, muzsikálni kezdett a gallyakon. Szépen, piánóban, aztán mind erősebben, egészen a for- tissimóig. A bokrok vékonyka ágai mint apró orgonasípok énekelték a vihardalt, lábaserdőben a baritonok festették alá a szólamot, majd a velőtrázó, mély mennydörgések tettek túl a világ legszebb orgonáján. — Bújjatok el! Már itt a vihar, és esik is az eső — hallatszott a szajkó riadt hangja, és maga is ijedten bújt a sűrű bokrok alá. — Ugye, megmondtam! — Csaholt bele az aparóka a kotorékba, és sunyi pofával az éjszakai vadászaton gondolkodott. A zápor irgalmatlanul porolta az erdőt. A kemény, agyagos utak kerékvágásai összegyűjtötték a cseppeket, és mint púderos arcon az izzadtságcseppek, gurultak lefelé. — Istenverte idő — szólt az erdész, és arra gondolt, hogy ha így marad egy ideig, nem lesz semmi a holnapi munkából. A zuhogó esőben percenként dördült meg az ég, és a vakító villámok egy-egy pillanatra nappali világosságot teremtettek. A fiatal szarvasborjú az anyját kerülgette, mert éhes volt, de a mama — mint akinek más dolga akadt — oldalba lökte, és terelte a sűrű felé. — Indulhatnál! — nézett róká- né a féijére, de ő bolhászkodás- sal foglalatoskodott, és ostobának tartotta a párját, mert nem jutott eszébe, hogy szakadó esőben a róka csak akkor bújik elő a kotorékból, ha kergetik. — Nem látod, hogy esik? — Vihar akarta kérdezni, de aztán meggondolta magát és haditervet eszelt ki az eső utáni éjszakára. A bükkös újra felnyögött a viharban, aztán egy hatalmas csattanás, egy erős zuhanás hallatszott. — Kidőlt a legöregebb fa! — akarta kiáltani a mátyás, de tollai nedvesek, nyirkosak lettek, és különben is a szajkónak napnyugta után hallgass a neve. A vén, odvas bükk meghalt! Kicsavarta a szélvihar százesztendős gyökereit a földből, miközben villám csapott mohos törzsébe. A villám ellen semmit nem lehet tenni, de gyöngeségét még rövid haldoklásában is megkönnyezte. — Ügy kidöntött, mint egy hitvány fenyőt — hörgött, aztán végigzuhant társai előtt a cserkész- útón. — Meghalt! Meghalt! — sűrítette a kaján szél, és így a kegyetlen gyászjelentést gyorsan tudomásul vette az erdő. A mókusok az odúban voltak, de nem történt semmi bajuk. — Hallod, mi hírt hoz a szél? — ásítozott az egyik, de a kis öcs- cse értetlenül válaszolt: — Én semmit sem hallok! Kérlek, ne is beszélj hozzám, mert aludni akarok. Az eső csendesedett, valamelyest alábbhagyott a vihar is. A vaddisznók — anyakoca malacaival, meg egy tavalyi süldő — kibújtak a sűrűből és a dózerúton csigázni indultak. Csigát, gilisztát szedtek fel, orrukkal végigturkálták a sáros, bokros út mentét. A nagy kan nem mozdult rejtekhelyéről! Sok telet megért agyara fehéren villogott habzó szájában. Titokban a nyári nagy lakmá- rozásokról ábrándozott, és máris szájában érezte a tejes zab meg a gyenge kukorica ízét. Egyszer rálőttek ugyan, de szerencséje volt, mert a sötét éjszaka megmentette az életét. Éjféltájban elállt az eső, és a szél gyorsan szétkergette a felhőket úgy, hogy még a sápadt Hold is kikukucskált egy-egy darabka időre. A fákról csöpögött az eső, az árkokból sáros, agyagos víz zúdult a patak felé. A szarvasok a hosszú virrasztás után megrázták magukat, és kérődzés közben arra gondoltak, hogy reggel, ha kisüt a Nap, megszántkoznak. A róka éjfél után útnak indult, de a párja nem sokkal később idegesen ugrott ki a lyukból, mert lövést hallott messziről, és balsejtelmei voltak. — Vakmerő, mint az apja volt — tűnődött, és már-már ő is inal- ni készült, amikor a lábát maga után vonszolva betámolygott a kotorékba. — Meglőtt az ember! — nyög- te. — Vakmerő vagy! Öntelt és meggondolatlan. A vihar dühének nyomai ott hevertek a földön, tépett ágak, letört gallyak, kidöntött fák, odébbsodort kövek, itt-ott vastag, iszapos sár. A vadász vállára vette a puskát, és a kora hajnali rókariadalom után elindult a cserkészúton. A fű vizes volt, és a vihar utáni erdő olyannak tűnt, mint a megtépázott asszony. Parányi erecs- kék csordogáltak a kuszáit galy- lyak alatt, és siettek lefelé az oldalon. A kidöntött öreg bükköt már messziről észrevette, vastag, mohos teste hatalmas sorompóként feküdt keresztbe a cserkészúton. — Ő sincs többé! — mondta ki hangosan, és megemelte elnyűtt, zsinóros kalapját. — Kidőlt a vén bükk! — csörögték a feketerigók. Egy vadgalamb megunta a sok összevissza beszédet, és bánatosan, szépen krúgatni kezdett. — Inkább siratnátok, minthogy rikácsoltok! — turbékolta, és szava olyan szívhezszóló volt, hogy még a vadász is felfigyelt rá. — Szép vagy, madár! — Emberszagot érzek! — ugrott be hirtelen a kotorékba az anyaróka, mert a cserkészút nem volt messze, és az orrába csapta a szél a szagot. Kivirradt, mire a vadász a vágásba ért, de akkor már ragyogott az erdő, és a Nap csókot dobott a világra... Szalay István Díjazottak — ’89