Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-05 / 156. szám

/73>7> . ...............

.

........... .........

.

............. 111 —--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- ~ 77W77

N

ÉPÚJSÁG, 1989. július 5., szerda ORSZÁGRÓL. — ORSZÁGRA

5.

Sír Geoffrey rázós utazása

Sir Geoffrey Howe brit külügyminisztert tízezer tüntető fogadta Hongkongba érkezésekor és ez valószínűleg még csak a britellenes megmozdulások előjátéka volt. Sir Geoffrey-nak helyre kellene állítania London tekintélyét és főképpen meg kellene nyugtatnia a szigeteken, félszigeten és részben a szárazföldön elhelyezkedő, alig több mint ezer négyzetkilométeres terület közel 6 millió lakosát arról, hogy jövőjüket, életmódjukat nem fenyegeti veszély.

A kínai eseményekkel a háttérben nem irigylésre méltó feladat. S különösen nem azért, mert pénteken a brit alsóház illetékes bizottsága kimondta: teljesen valószínűtlen, hogy London szabadon megadja a beutazási engedélyt annak a 3,5 millió hongkonginak, aki brit útlevéllel rendelkezik, s elvben, brit alattvalóként bármikor megtérhet az anyaországba. Az pedig különösképpen felbőszítette a „brit alattvalókat” , hogy Nagy-Bri- tannia azért kész fogadni Hongkong „kulcsfontosságú” személyiségeit, akik „kényes” állásokat töltenek be a még egy ideig brit függőségben lévő, brit kormányzó által irányított Hongkongban.

A nyugtalanság forrása éppen ez a „még egy ideig”: London és Peking hosszas tárgyalások után

A jelek szerint Görögország választópolgárainak még szeptember előtt ismét az urnákhoz kell járulniuk, ami abból adódik, hogy a június 18-i választásokat a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) elvesztette, a konzervatív Ü] Demokrácia viszont nem nyerte meg.

Annak minimális az esélye, hogy Harilaosz Florakisz, a Görög Kommunista Párt főtitkára kormányt tud alakítani. Nyugateurópai kommunista párt vezetőjét évtizedek óta először bízták meg kormányalakítással, bár igaz, hogy a 75 esztendős Florakisz nem a GKP KB főtitkáraként kapta a megbízatást, hanem a baloldali választási koalíció vezetőjeként. A választásokon a harmadik helyen végzett ez a csoportosulás, amely egy tucat kisebb pártból, baloldali és progresszív erőkből, a PASZOK bal1984-ben állapodott meg arról, hogy Hongkong 1997-től a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá kerül. A Hongkong-szigetet Kína 1842-ben engedte át Nagy- Britanniának, majd London 1860-ban megszerezte a Kowlo- on-félszigetet is, végül 1898-ban 99 évre bérbe vette az úgynevezett Új Területeket Kínától. Ez az utóbbi bérleti szerződés jár le 1997-ben, és az 1984-es brit-kínai megállapodás szerint nemcsak az Új Területek, hanem egész Hongkong Kínához kerül.

Kína vállalta, hogy 1997 után még ötven évig érintetlenül hagyja Hongkong tőkés gazdaságát, életmódját és viszonylag széles autonómiát nyújt neki.

De ami a Tienanmen téren Pe- kingben június 3-án és utána egész Kínában történt, az pattanásig feszítette az amúgy sem éppen nyugodt idegeket Hongkongban. Az elvándorlás, a tőke kitelepülése már 1984-ben megindult, de a véres fellépés az ellenzékkel szemben valósággal pánikot keltett. A jövő, óvatosan szólva, bizonytalan. A súlyos kérdésekre nincs megbízható válasz.

Mi lesz például, ha Kína, amely így tart a nyugati felforgató eszméktől, 1997 után egyszerűen bekebelezi Hongkongot, a „burzsoá liberalizmus melegászámyából kivált politikusokból alakult.

Florakisz nem akar együttműködni a jobboldallal, és elutasítja, hogy a PASZOK — általa már évekkel ezelőtt burzsoának minősített — jelenlegi vezetésével kormányt alakítson. A görögországi „történelmi kompromisz- szum” lehetősége, megfigyelők szerint, csaknem kizárt: a GKP elutasította, hogy elfogadja a belügyi és az igazságügyi tárcát egy olyan koalícióban, amelyet az Új Demokrácia vezetője, Konsztantin Micotakisz vezetne.

A görög alkotmány értelmében a 300 tagú parlamentben legalább 151 képviselői hellyel kell rendelkeznie annak a pártnak, amely egyedül kormányt akar alakítani, s évtizedek óta most először fordult elő, hogy egyetlen párt sem érte el abszolút többségét. A választási eredmégyát” és rákényszeríti az ortodox kommunista rendszert?

Egyáltalán hogyan alakul a Csendes-óceáni térség eme hajózási, kereskedelmi és pénzügyi központjának sorsa, ahol az egy főre jutó éves bruttó nemzeti termék már három évvel ezelőtt jóval 6 ezer (amerikai) dollár fölött volt?

A Tienanmen tér az eddigi félénk reményekre is súlyos csapást mért — nem szólva azokról a derűlátó várakozásokról, amelyek

— a kínai piac szinte korlátlan befogadóképpesége miatt — a majdani gazdasági lehetőségekhez fűződtek.

S most a bizalmi válság nemcsak Hongkong és Kína, de Hongkong és Nagy-Britannia kapcsolatait is sújtja.

Nem valószínű persze, hogy Hongkong minden egyes, brit útlevéllel rendelkező lakosa éppen Nagy-Britanniában akar letelepedni. De a brit történelemben

— amint ezt egy Hongkongban letelepedett londoni elmondta — példa nélkül áll, hogy a brit korona alattvalóitól megtagadja a beutazás jogát. Hongkong vezetői szerint a brit állásfoglalás „a leggyalázatosabb, ami valaha is született” az egykori koronagyarmattal kapcsolatban. „Ez a döntés nem egyéb, mint Nagy-Bri- tanniának az alattvalói iránti alnyekből adódó patthelyzetben, először az Új Demokrácia, majd a PASZOK vezetője próbálkozott, sikertelenül, koalíciós kormány megalakításával. A „két nagy” kudarca után tehát nem valószínű, hogy a „legkisebb” eredménnyel jár. A július 3-án összeülő parlamentben az Új Demokráciának 144, a PA- SZOK-nak 125, a baloldali koalíciónak pedig 29 képviselője foglal majd helyet. A fennmaradó két mandátum a demokratikus megújulásnak (DIANA) és egy független indulónak jutott. Ha pedig Florakisznak sem tud megbízatásának eleget tenni, akkor Hrisztosz Szárcetakisz elnök még egyszer összehívja a pártvezetőket, és tárgyalásaik eredményeként még egyszer megbízhatja valamelyik párt vezetőjét a koalíciós kormány megalakításával.

kotmányos felelőssége megtagadása” az évszázados brit kötelességérzet és becsület hagyományának elárulása.

E nézetek tükröződnek tehát azokban az éleshangú nyilatkozatokban, amelyek Sir Geoffrey hongkongi útját kísérik. A közösség vezetői ugyanis azonnali cselekvést és több megértést várnak el Londontól. Vannak, akik a Pekinggel létrehozott megállapodás újratárgyalását követelik Nagy-Britanniától és elvárják, hogy London sokkal megbízhatóbb garanciákat csikarjon ki Kínától Hongkong jövőjére nézve. Az említett szerződés például nem zárja ki azt, hogy Hongkong területén 1997 után kínai csapatok állomásozzanak, bár nem is úja elő. A hongkongiak szeretnék, ha a szerződés kitiltaná azokat Hongkong központjából.

Nagy-Britannia egyelőre azt a (valószínűtlen) lehetőséget zárta ki, hogy milliószám engedje be a hongkongi brit alattvalókat. Ugyanakkor az alsóház bizottsága arra is rámutatott, hogy az EGK tagországainak és általában a nemzetközi közösségnek a segítségével a távozni szándékozók sorsa elrendezhető.

De a több millió hongkongi exodusa látszatmegoldás; az igazit csak Peking kínálhatja.

Fodor György

Újabb kudarc esetén pedig valószínűleg felkérik a legfelsőbb bíróság elnökét, hogy alakítson ügyvezető kormányt, amely az új választásokig irányítja majd az országot.

A népszerűségéből sokat veszített PASZOK kormányzási válságba jutott. A görög lapok szerint a párt központi bizottságának legutóbbi ülésén szó volt arról, hogy az új választásokon új vezetővel indulnának. A kórházban ápolt Andreasz Papandreu posztjának utódlására esélyesnek tartják Georgiosz Henima- tasz volt munkaügyi minisztert, aki a PASZOK-képviselők közül a legtöbb szavazattal j ütött be a parlamentbe, de szóba került a 38 éves Kosztasz Laliotisz és az 50 esztendős Aposztolosz Dzo- hacopulosz neve is.

Keller Tivadar

[ Patthelyzet Görögországban

Katonai hírmagyarázónk írja:

Fegyverzetcsökkentési

kilátások

Nyár lévén a politikai-diplomáciai „frontokon” hamarosan beáll az ilyenkor szokásos átmeneti és viszonylagos szélcsend, az uborka- szezon. A néhány hetes szünetben a kelet-nyugati párbeszédben résztvevő delegációk tagjai pihennek ugyan, de azért közben — kormányaikkal konzultálva — készülnek az őszi fordulóra, amely hosszú távra meghatározhatja földrészünk jövőjét.

A rendezésre váró legfőbb probléma a NATO és a Varsói Szerződés hagyományos fegyveres erőinek, fegyverzetének a közös felső „plafonok” alá szorítása, a ténylegesen meglévő egyensúlyi különbségek, az úgynevezett aszimmetriák fokozatos megszüntetéséhez vezető utak-módok felkutatása. Megegyezés esetén egyik szövetségi rendszernek sem lehetne nagyobb katonai ereje a másikénál, természetesen gondosan számba véve a hadviselési képesség valamennyi összetevőjét. Vélhetően egy hosszabb periódusra elnyúló fejlődési szakaszban olyan, kizárólag védelmi funkciókra alkalmas haderőstruktúrát kellene kialakítaniuk, amely mindkét oldalon oszlatná a váratlan rajtaütéstől való félélemérzetet, s kölcsönösen lehetetlenné tenné a támadó harci cselekmények kezdeményezését, vagy folytatását. E struktúra létrejöttének alapvető előfeltétele a nukleáris fenyegetés megszüntetése, annak megbízható kizárása, hogy Európában bármikor is tömegpusztító harceszközöket vethessenek be.

Ha a tárgyaló felek a legáltalánosabb európai biztonsági érdekeket tartják szem előtt, akkor nem lehet megállni a „kettős nulla megoldást” eredményező 1987-es szovjet-amerikai INF-szerződés határainál (mint ismeretes, ennek értelmében a jövő év végéig megsemmisítik az európai telepítésű 500-1000, valamint az 1000-5500 kilométerig célba juttatható nukleáris hordozókat, s értelemszerűen leszerelik robbanótölteteiket is.)

A legveszélyesebb két fegyverzeti kategória felszámolásának logikájából eredően tovább kell lépni az 500 kilométeres hatótávolságon aluli nukleáris eszközök számának csökkentése, sőt — bizonyos „minimalizálásuk” után — teljes felszámolásuk felé. Ezzel merőben ellentétes lenne a NATO korszerűsítési programjának végrehajtása ami — ha nem sikerülne megakadályozni — az akció-reakció folyamatában bizonyosan a fegyverkezési verseny újabb hullámát indítaná el. A VSZ erre időben felhívta a figyelmet és javasolta: kezdjenek mielőbb külön tárgyalásokat, addig is azonban mindkét fél tartózkodjék a harcászati atomfegyverek továbbfejlesztésétől, növelésétől.

Ezt az ésszerű ajánlatot, már csak a gorbacsovi „effektus” és az általános közhangulat miatt sem lehetett jégre tenni. A NATO lépés- kényszerbe került. A csúcsértekezleten — főképpen az NSZK ellenállása miatt — végül is amellett voksoltak, hogy 1992-ig ugyan elhalasztják a végleges döntést az európai nukleáris arzenál felújításáról, a további intézkedések megtételét viszont attól teszik függővé, milyen megállapodás születik a jövő év végéig a konvencionális erők és fegyverzetek csökkentéséről Bécsben. Ha — mint mondják — a NA- TO-nak tetsző egyezség irányába sikerülne áttörést elérni, szó lehet az európai harcászati atomfegyverek részleges felszámolásáról, ám semmiképpen a teljes megsemmisítésüket kimondó harmadik nullaváltozatról.

Az utóbbi legfőbb ellenzője Nagy-Britannia és Franciaország (persze, ezt az Egyesült Államok sem kívánja), mondván, az INF-szerző- déssel meggyengült nyugat-európai „atomemyő” elrettentő képességének hitelessége a szovjet hadsereg hagyományos erőfölényével szemben másként nem őrizhető meg, mint a brit és a francia atompotenciál „készenlétének” biztosításával. A két nyugat-európai közép- hatalom — saját atomfegyvereit állami-nemzeti szimbólumnak, s egyúttal a „nagypolitikai” játszma eszközeinek is tekintve — végeredményben nem adta fel eredeti álláspontját. Bár a NATO-egység látszatának megőrzése érdekében elfogadta Bush amerikai elnök kompromisszumos javaslatát, Margaret Thatcher brit kormányfő és Mitterrand francia köztársasági elnök egyformán ragaszkodott előzetes fenntartásaihoz, más szóval a nukleáris „elrettentés” hadászati koncepciójához, az Európa atomfegyvermentesítését még jó ideig utópiának minősítő nézeteihez.

Korántsem jutott még nyugvópontra az Atlanti Szövetségben a rakéta-vita. Emögött rejtőznek olyan ellentmondások is, amelyek talán az 1992-től kialakuló egységes nyugat-európai piac bázisán egy sajátos, az Egyesült Államoktól viszonylag függetlenebb katonai integráció irányába mutathatnak. Alighanem befolyásolja majd ez az ősszel

kezdődő tárgyalási forduló kimenetelét is. „ , ,

Serfozo László

Lángokban 21 tonna narkotikum

BANGKOK, THAIFÖLD: Gázálarcos rendőrök dobnak kábítószert a máglyára egy rendőriskolán, amikor a helyi hagyományoknak megfelelően elégetik az egy év alatt elkobzott, 21 tonna narkotikumot.

A megsemmisítési ceremónia ebben az évben egybeesett a kábítószer-ellenes világnappal.

(Népújság-telefotó MTI)

Csillagok háborúja a kólafronton

Csillogó, ujjatlan, váll nélküli fekete ruhában Madonna ül egy hatalmas fotelben, kezében egy doboz Pepsi-Colával a kamerába néz, s igézőén azt mondja:

„Kívánj valamit!”.

George Michael halványkék fénnyel megvilágított színpadra fut fel, lenn rajongói, akik közül sokan Diet Coke-ot, azaz diétás Coca-Colát tartanak a kezükben. A Coca-Cola és a Pepsi-Cola cégek közötti hirdetési háborúban a két megasztár csak a legutóbbi „tölteteket” jelentik, velük a sornak valószínűleg még egyáltalán nincs vége, s elődeik között is óriási nevek találhatók.

Az, hogy a két cég hirdetéseiben a termékek helyett sokkal inkább a hírességekre összpontosít, jól jelzi a modern reklámokban tapasztalható elmozdulást az árureklámtól a „tiszta” szórakoztatás felé.

S ezzel együtt a marketing szakértői között nemcsak arról robbantottak ki vitát, hogy milyen hatékonyak az ilyen hirdetések, hanem arról is szó esik, vajon mi az igazi célja ezeknek a reklámoknak.

Szakemberek azt mondják, hogy a két mammutcég már nem is a termeléshez, hanem az ima- ge-teremtő világhoz, a show bu- siness-hez tartozik. Mivel túl

nagy különbség nincs a Coca és a Pepsi között — tartják —, ezért már sok újat nem tudnak mondani saját termékükről. Amit viszont el tudnak mondani, azt az image-teremtésen keresztül kell, hogy megtegyék.

A valóban látványos és szórakoztató hirdetéseket nézve az embernek sokszor kételyei támadnak, vajon mit is akartak az adott hirdetéssel elérni. Egy-egy ilyen reklám után gyakorta előfordul, hogy az ember odafordul a szomszédjához megkérdezni, mit is hirdettek valójában? így a reklám nehezen tudja eredeti funkcióját betölteni: azaz vásárlásra rávenni a nézőt.

A legutóbbi kólareklámok leginkább egyperces mozifilmhez, rock koncerthez, vagy videoklip- hez hasonlítanak. Többükben az üdítőitalt alig említik meg, vagy alig-alig látható. A cégek szerint viszont a világpiacon a zene és a sztárok könnyen átléphetik a kulturális akadályokat és növelik az eladásokat.

A két óriás vállalat munkatársai a statisztikai adatokra hivatkozva azt hangoztatják, hogy az üdítőital fogyasztás jelentős mértékű növekedése a hírességekkel készített reklámok hatékonyságát bizonyítják.

Hírességekben pedig nincs hiány. Ha megnézzük, kik találhatóak az egyik, vagy a másik oldalon a „foglalkoztatottak” listáján, akkor elmondható, hogy igazi sztár csapatok állnak fel egymással szemben. Csak néhány kiragadott név a Coca-Cola oldaláról: George Michael, Wayne Gretzky, Whitney Houston és Robert Plant, míg a PepsiCola csapatában: Michael J. Fox, Madonna, Patrick Swayze, David Bowie, Robert Palmer, Tina Turner és Michael Jackson.

Egy iparági felmérés szerint az utóbbi öt évből négyben a Pepsi- Cola reklámok voltak a népszerűbbek. Ebben az időszakban ajánlotta híveinek ezt az üdítő márkát Michael Jackson, Lionel Richie és Tina Turner. (A Coca- Cola 1986-ban egy robotfigurával vitte el a képzeletbeli pálmát.) Érdekes módon ezzel ellentétes tendenciát mutat a piaci részesedés aránya: 1979 óta a Coca-Cola 7 százalékkal növelte piaci részesedését, míg a Pepsi- Cola csak 2 százalékkal. Statisztikai adatok szerint a Coca-Cola részesedése az üdítőital piacon tavaly 32-33 százalék volt, míg a Pepsié 25 százalék. A Coca-Co- lánál ezt a reklámozáson túli jobb teljesítménnyel, így a jobb szálh'tás és a hatékonyabb árpolitikával magyarázzák.

Az egyes cégek költségvetésében egyre jelentősebb tételnek

számítanak a reklámokra fordított összegek. Michael Jackson • 1984-ben például 5,5 millió dollárt kapott a Pepsi-től „fellépéséért”. Áz idén „soros”

Madonna sem adta alább 5 milliónál.

így érthető, miért rúgnak olyan magasra a két cég hirdetési kiadásai: a Coca-Cola például két éve „csak” 142 millió, míg a Pepsi-Cola „mindössze” 135 millió dollárt fordított erre a célra.

Szakértők szerint egy olyan világban, ahol az üdítő italok mellett más fogyasztási cikkek százaival versengenek a fogyasztók kegyeiért, elkerülhetetlennek tűnik a változás a reklámok alapvető céljaiban. Hangsúlyozzák, hogy a „kólaháborúban”, ahol kis különbségek vannak az egyes termékek között, a lényeg az, hogy olyan reklámokat készítsenek, amelyekre az emberek felfigyelnek. *

A reklám egyik legfőbb célja, hogy „megerősítse” a termékek jelenlegi fogyasztását, hogy meggyőzze az embereket arról, a cég még mindig ott van a piacon. Ilyen értelemben ez sokkal inkább a status quo fenntartását jelenti, semmint a piaci részesedés

növelését. ... , „ ..

Madarasz György