Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-28 / 176. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 28., péntek Gulyás Miklós az Ifjúsági Házban Csak pillanatfelvételek? Egy fiatal fotós — nemrég még Egerben dolgozott —, Gulyás Miklós rakta ki fényképeit az Ifjúsági Ház paravánjaira. Első látásra úgy gondoljuk, hogy a mindennapi élet, a szürke utca, a sivár környezet ilyen-amolyan furcsa arabeszkjei érdeklik őt. Mintha rákérdezne egy-egy részletre, amire sokan oda se figyelnek, és a gép lencséjével kinyitja a kíváncsiságot: miért is kell ennek meg ennek, annak meg amannak itt és most így lennie? Miért van az a világban, hogy ösz- sze nem tartozó és végképp össze nem illő jelenségek, tárgyak, épületek úgy állnak egymás mellett és egymás mellé, mintha az emberi akarat, a tudat, a mindent átalakítani kész szándék és a képzelet, netán gondolat htján működő társadalom elrontani igyekezne azt, ami korábban szép volt, szép is maradhatott volna? Ez így talán summásan hangzik. De ha végiggondoljuk annak a kopasz, öreg szőrmóknak az alvó arcát, akit éppen akkor kap lencsevégre, amikor a feje búbján a légy napi sétáját végzi, szájából kileffed a nyelve, gondozatlan szakálla, bajusza, előrebukó pisze orra valami mérhetetlen kisszerűségről indít el bennünk elmélkedést, akkor rádöbbenünk, hogy itt a jelenséget nem azért vette ki és elő az időből a fotós, mert gúnyolódni volt szándéka egy kicsinyke élet talán megnyugvásba is torkolló tragédiája felett, hiszen a nagy fülű, bozontos vénség viszony lag jól öltözötten létezik, dzsekije világít, pulóvere sem szakadt — csak az élete. Vagy az se úgy, az életből ráhúzott dramaturgia szabályai szerint. Van, létezik, ha felébred, bizonyára megy majd kisebb-na- gyobb céljai után. Mert hiszen az lehetetlen, hogy valaki ne kergessen délibábokat. Amiket mi nagyon józanul céloknak, napi tennivalóknak keresztelünk el, mert ez mindig, talán az idő kezdete előtt is így volt. Most is így van? Vagy itt van ez a lakótelepi látvány. Tízemeletes ház adja a téma hátterét. Csaknem kiböki a szemünket zz a két összetákolt csőszerűség, ami talán egy fűtőrendszer ideiglenes része lenne, de csak sebtében-futtában ottfelejtették. Azért, mert hanyagok vagyunk, azért is, mert a társadalomban a közösségi és magánlel- kiismeret rosszul működik, foghíjason nevelte belénk a kor meg a korszellem mindazt a készséget, ami feltétlenül szükségeltetik a rendhez, ahhoz, amit ma divatos szóval mikroklímának szoktunk becézni. Részleteket tesz elénk Gulyás Miklós, hogy a fontosra, az egészre, az általánosra következtethessünk. Az idősebb generáció, de a középhad is idegesen, olykor elmarasztalóan állapítja meg, hogy a fiatalok nem törődnek semmivel, nyeglék, rongálnak, az alkotáshoz semmi kedvük, „a feladatokhoz nincs is szándékuk felnőni”, talán nem is gondolkodnak. Vagy legalábbis nem úgy, ugyanúgy, ahogyan az előttük járt nemzedék ezt tette. Vagy akarta tenni. Nos, itt válasz akad ezekre a kételyekre. Látja és láttatja Gulyás Miklós a tizenéveseket is. Három arc közül egyet nem is teljesen hoz elénk, mert a gyors reagálás a távot nem méri pontosan, nem viszi teljesen objektív állásba a gépet. Összefont karokkal, falat támasztó su- hancok állnak a mellékutcában, és kihívó szemtelenséggel néznek a lencsébe. így, csoportban szinte bevehetetlen galerinek tűnnek. De ha megvakarják őket egyenként, kiderül, gyámoltalanok vagy erőszakosak, mert ilyenekké nevelte őket a kor, az előző, az apák korosztálya. És ha a környezet vadhajtásait, ártalmait, esztétikai és egészségi állapotát, a technika rongyosságát és foghíjait is odatűzi az emberábrázolás mellé, kiderül, mennyire tudatosan veszi kritika alá azt a világot, amelybe beleszületett. Amely az övé, amelyen javítani szeretne. S ha ingerült, nem önmaga miatt, hanem azért, mert a hibák, az ízléstelenségek feltárásával útba kíván igazítani másokat. Nevelni. Jó fotós lesz belőle. Aki ennyire kinyitja a szemét, aki ennyire témakészen, témaéretten cselekszik, annak lélektani távlatai nőnek. Farkas András Agria Játékok ’89 A lélek filozófiája — dallamokban Az idei Agria Játékok záró zenei eseményét Ella István orgonaművész fellépése jelentette a bazilikában. A roueni Jean-Lo- uis Durandután fokozott érdeklődés várhatta a magyar művész műsorát; a hangulatos-himnikus Reger-korál fantázia után (Wie schön leucht uns der Morgenstern) Jean Langlais Messe „in semplicitate” biztosította az átmenetet Marcel Dupré Passio- szimfóniájához. Egyszerűbb lenne sommásan úgy fogalmazni, hogy ez a modem zeneszerző, akinek az alkotói kedvét szeretett hangszere, az orgona késztette a lélek történéseinek lejegyzésére, kottafejekbe zárta azokat az elmélkedéseit, amiket benne a bibliai mondatok, az evangéliumok és a kétezer éves liturgia elindítottak. Ez is igaz. De a négy zenei látomás több ennél: a léleknek az a megindító bölcsessége, amellyel rendszerbe, harmóniába fogja- foglalja mindazt, amit a világról vall, önmagáról, az életről, a külső és belső erők összhangjáról, a célokról, amiket az ember sejtéssel, intuícióval, ésszel, tapasztalattal, netán rádöbbenéssel megismerhet. A zenész zenével osztja fel a történelmet, a személyes és a személytelen időt, ahogyan ránk áramlik, ahogy az betölteni igyekszik egész valónkat. Előbb csak azt érezzük: az első tétel (A világ válj a a Megváltót) csak alkalom arra, hogy a szorongás, a várakozás, a közelítő esemény átélő alanyai legyünk. Az idők teljességének elérkezése mindig is fenyegető élmény-örökségként hajszolta az éppen élő embert valaminek a megtételére vagy eltűrésére. A próféták mindig is, nemcsak ma, zaklatott korunkban, jelezték-jelzik, hogy így lesz, meg úgy lesz, mert a csillagok járása ránk fordul, meghozza azt, amit annyira várunk. A második tételben (Karácsony) a jézusi születés örömét, melegségét, az éjszakára rágyulladó nagy fény lobogását hirdeti; a harmadik tételben, a Keresztre feszítésben a hangnem és a dallamformák zordsága, keménysége, komorsága idézi a világon át- hangzó kérdést: Eli, Eli, lamma sabaktani? Majd a negyedik tételben (Feltámadás) ünnepli a történelemre ráköszönő csodát, az isteni cselekvést, a tettet, történést, ami az embert reménnyel tölti el. Dupré szimfóniája a hit és az alázattal teli életlátás hangzata. Érzi és érezteti, hogy a történelemben egyén és közösség kü- lön-külön szenvedi meg sorsát, morzsolja le a földi életet, de úgy, hogy a közös szenvedés és remény mindig is áterezi, átnyalá- bolja azt a magányt és különösséget, amit az egyes halandó, az egyéni lelkiismeret visz végső célja felé. Ez a szimfónia a hit és a lélek filozófiája futamokban, dallamokban, hangtömbökben elbeszélve. (Az csak kérdés marad számunkra is, hogy a mai közönség — sokáig elzárva az európai és keresztény alapfogalmaktól — hogyan érzékelte ebből a kitűnő előadásból mindazt, ami megrázó őszinteséggel benne dübörgött?) Jean Langlais Miséjét felvezető lépcsőként használta Ella István a nagy mondanivalóhoz. A Kyrie, Gloria, Sanctus, a Benedictus, az Agnus Dei a miseáldozat keretéül szolgál, érzelmileg feldúsítva azt, amit a folyton ismételt liturgia sem tud elkoptatni. Ma is csak elrévedezve csodálhatjuk a Kyrie eleiszon irgalmat kérő kiáltását, úgy is, ahogyan azt Bodonyi Katalin nagyszerű interpretálásában hallhattuk. A vak Langlais Dupré-tanít- vány, a század elején. S ha most a két szerző jellemző azonosságait és különbözőségeit kutatom, talán azt kell jellemzőnek tartanom, hogy Langlais a mában, a ma biztonságában énekel hitéről és szeretetéről, míg Dupré a tág időt vállalja hitének, megrendüléseinek színteréül. Az is a zene titkai közé tartózik, hogy elmélkedni lehet róla. Ezt a kitűnő záróakkordot köszöni az egri közönség Ella Istvánnak és műsorának. /. a. Határontúli írók Nagykökényesen Mit ér az ember, ha magyar? Ezzel a címmel rendezi meg az Ady Endre Városi Könyvtár az olvasótáborának tízéves fennállását köszöntő ünnepi tanácskozást, melyen a határainkon túl élő és alkotó magyar írókkal találkozhatnak az irodalom kedvelői. A július 30-án délután 2 órakor, az általános iskola udvarán kezdődő programon részt vesz — többek között — a pozsonyi Dobos László, a kassai Gál Sándor, a kolozsvári Szőcs Géza, az USA-ban élő Ferdinandy György és a burgenlandi Alsóőr plébánosa, Galambos Ferenc. A vendégek műveiből Dinnyés József daltulajdonos szerkesztett műsort. A remete M indmáig azt hittem, hogy nálunk már nincsenek remeték. Lám, ez a hitem is megdőlt, mivel váratlanul rábukkantam egyre. — A nevem Sik Máté. Hetvenhat esztendős vagyok, de nem bolond, csak remete... Gondolatai tiszták, könnyen érthetőek. Kívánságára nem nevezhetem meg a lakóhelyét, ezért megkísérlem körülírni aprólékosabban az otthonát, ahol fogad. A falutól mintegy négy kilométerre, száraz időben autóval is járható erdei dózerúton jutok el egy folyondárokkal, bozóttal, csipkével, kökénnyel benőtt tufafalhoz, amely — elképzelhetően — valaha urasági tanya, juh- hodály vagy efféle lehetett. A barlangólak nagy részét már nem használják, erről tanúskodnak az omladékok, a bejárataikat eltor- laszoló, fél ember nagyságú kövek. A tufafal végében egy vastag tölgyajtó, valahol a tetőn a bokrok között kémény gyanánt szolgáló zománcos kályhacső. Egyelőre nem viszonozza senki a köszönést, így leülök egy rönkre a barlang elé, élvezem az árnyas fák alatt a kellemesen hűvös levegőt. Valahol harkály ko- pácsol, vadgalambok turbékol- nak, sikló csúszik a lábam előtt, a csalánnal benőtt romok között. — Isten hozta! Váratlanul toppan elő Sik Máté, aki kezeit hátratéve, mélyen — egyházi rítus szerint — meghajol. Üdvözlöm, és közben őt figyelem. őt, a remetét, és meg kell mondanom, hogy csalódnom kell, ugyanis sem szőrcsuha, sem kámzsa, még fapapucs sincs a lábán, szóval az égvilágon semmi, ami a remeteségére utalna. Fején elviselt báránybőr kucsma, a lábán gumicsizma, rajta hajdanában boldogabb napokat látott fekete öltöny. — Vízért voltam a forrásnál. Néhány percig megint egyedül maradok, majd kecskemekegést hallok a hátam mögül, és egy szamár éktelen iákolásba kezd. Kutyát, macskát hiába keresek, jelenlétüknek semmi nyoma, apró japántyúkok kapirgálására leszek figyelmes a gallyak alatt, aztán azok is eltűnnek, alighogy a színre lépnek. — A szamárnak ez a szokása. Ha megjövök valahonnan mindig üdvözöl... Egy-egy farönkön ülünk szemben egymással, testi és lelki méricskélésünk pillanatai szellők szárnyán suhannak tova. — Egy igazi remetére számítottam. — Nem tévedett! Csupán a kellékek hiányoznak. — Mióta él itt? — Nem is tudom. Harminc- egynéhány esztendeje talán... Ó nem kérdez, úgy tűnik, semmire sem kíváncsi, de szemmel láthatóan szívesen válaszol a feltett kérdéseimre, tekintetéből sugárzik az értelem és az érdeklődés. Percekbe telik, amíg a kér- dezz-felelek véget ér, és társalgásnak nevezhető az eszmecserénk. Eleinte óvatos, felszínes kíváncsiskodásaimat is jó szívvel fogadja, amelyek az állatokra, a ’’lakásra”, a megélhetésére vonatkoznak, aztán vérszemet kapok, és megpróbálok mélyebbre ásni. — Tudja, hogy mi történik a világban? Bólint. Sok minden másképpen van, mint ahogyan az iskolában tanultuk. Esetenként újra kell írnunk a történelmet, kiderül, hogy egyes nagyra becsült, sőt istenként tisztelt jótét lelkek tömegy- gyilkosok. Az árulók hősökké válnak, a hősök árulókká. Manipulálták a történelmet, hajdani példaképeink most szemlesütve állnának előttünk, ha élnének, mások boldogan nyújtanák jobbjukat, mondván: ugye megmondtuk, hogy nekünk van igazunk! Egyaránt nehéz helyzetben van tanár és tanítvány. Szibériában véljük megtalálni a mi Petőfinket a segesvári 'tömegsír helyett, és mindössze tízmillióba került, hogy összedőljön bennünk egy világ, illetve, hogy kiderüljön közel másfél évszázad után az igazság. A szamár újra köszönti gazdáját, a kis japánkakas is kukorékol a bodzabokor alatt. Hosszasabban hallgatunk, és már-már az az érzésem, hogy túllőttem a célon, nem lett volna szabad ajtóstól a házba rontanom. Vállig érő ősz haja és szakálla olyan színű, mint az omladozó tufa. Sem fehér, sem sárga. Keze durva és kérges, kabátja alól csípős izzadtságszagot csap felém a szél, de a szeme, mint két eleven parázs, a tekintete kemény és jóságos, sugárzik belőle az értelem. — Tudja, ledőlnek a bálványok! Az embereknek időnként szobrokat emelnek, aztán porba hullnak ezek a szobrok, és ez tulajdonképpen így is van rendjén... — Hogy érti? — Csak a Jókai-regényben vannak csupa jó és csupa rossz emberek. Angyalok és ördögök! A valóságban kizárólagosan olyan teremtmények vannak, akik jók is és rosszak is, vagyis a szobrok sorsa attól függ, hogy mikor, mi derül ki róluk. — Az igazság? — Csínján bánjon az „igazsággal”. Gondoljon csak bele, hogy mi lenne a világgal, a családokkal, a testvérekkel, a házastársakkal és velünk, ha minden igazság kiderülne rólunk? Az isten mentsen meg ettől... — Titkainkra gondol? — Nevezze, aminek akaija! Én bűnökről beszélek, mások emberi gyarlóságokká szelídítik őket, amelyektől senki sem mentes ezen a földön. Ám annyi bizonyos, hogy ha ezek napvilágra jutnának, akkor a mi kis személyes szobrocskáink is a szemétre jutnának... — Menti a bűnösöket? — Sőt! Tőlük menekülök, és küszködve saját gyarlóságaimmal, itt élek magányosan, a csibéim és az okos szamaraim között... Szalay István
