Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-21 / 170. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! XL. évfolyam, 170. szám ÁRA: 1989. július 21., péntek 4,30 FORINT FELHÁBORÍTÓAN KEGYELETSÉRTŐ AZ EGRI HŐSÖK TEMETŐJE A nyughely barbár megcsonkítása hosszabb évekkel ezelőtt indult meg... (3. oldal) A VÁROSI TELEVÍZIÓK JÖVŐJE Hol vannak a kisebb-nagyobb botrányok, az első sportköz­vetítések, a romantikus hősiesség? (4. oldal) A TÜNDÉRI REMÉNYEK JÁTÉKA „De Erdély homokóráján folyamatosan pereg az idő„.” A LOTTÓ NYERŐSZÁMAI: <4' 10, 21, 23, 41, 46 Magyarországon tárgyalt a csehszlovák kormányfő, és fogadta Nyers Rezső is Vízlépcső-variációk: őszig, még egyszer Csütörtökön reggel Németh Miklós miniszterelnök meghívá­sára baráti munkalátogatásra ha­zánkba érkezett Ladislav Ada- mec, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányfője, akit elkísért Pavel Hrivnák, a szlovák kormány elnöke, Jaromir Joha- nes külügyminiszter, valamint Vlastimil Ehrenberger, Cseh­szlovákia budapesti nagykövete, Budapesten csatlakozik a kül­döttséghez Vladimir Lokvenc, a bős — nagymarosi vízlépcső csehszlovák kormánybiztosa. A csehszlovák vendégeket a Ferihegyi repülőtéren Németh Miklós miniszterelnök, Med- gyessy Péter miniszterelnök-he­lyettes, Horn Gyula külügymi­niszter és Barity Miklós, Ma­gyarország prágai nagykövete, valamint a magyar és a csehszlo­vák tárgyalócsoport képviselői fogadták. A látogatás során a csehszlo­vák kormányfőt elsőként Nyers Rezső, a Magyar Szocialista Munkáspárt elnöke fogadta az MSZMP KB székházában. A baráti légkörű eszmecserén a tárgyaló felek támogatták, hogy a nap során a további megbeszé­léseken tekintsék át a kétoldalú kapcsolatok több területét. A bős — nagymarosi beruházással kapcsolatban egyetértettek ab­ban, hogy a magyar fél részéről felmerülő problémák miatt kerül sor a kérdés újravizsgálására. Mindez azonban nem lehet ked­vezőtlen hatással a két ország kapcsolataira. Az együttműkö­dés széles körű továbbfejleszté­sében mindkét fél érdekelt. Han­goztatták: kölcsönösen kell töre­kedni kielégítő megoldás, az el­térő álláspontok közötti kompro­misszum keresésére, hiszen a két szomszédos állam vezetői egya­ránt felelősséggel viseltetnek sa­ját országuk iránt. Nézetazonos­ság volt abban is, hogy a helyzet megoldását nem segíti a túlzó igények és nézetek hangoztatá­sa. A megbeszélés során érintet­ték a két országban élő nemzeti­ségek helyzetét, szerepét. Hang­súlyozták: ezt a kérdéskört nem lehet alábecsülni. A Béla király úti vendégház­ban került sor a kormányfői, mi­niszterelnök-helyettesi, illetve külügyminiszteri megbeszélésre, majd plenáris ülésre került sor. (Folytatás a 2. oldalon) A vegyesgazdaságban is egységes jogokat Ülést tartott a SZOT elnöksége Ülést tartott csütörtökön a SZOT székházában a Szakszer­vezetek Országos Tanácsának elnöksége. A testület megvitatta és elfogadta a SZOT idei máso­dik félévi költségvetését, s azt az országos tanács következő plé­numa elé teijeszti. Az elnökség tájékoztatót hall­gatott meg a Nemzetközi Mun­kaügyi Szervezet 76. ülésszaká­ról, illetve az azon részt vett ma­gyar szakszervezeti küldöttség munkájáról. A SZOT elnöksége korábbi álláspontját megerősítve leszögezte, hogy a dolgozók egy­re szélesebb körét érintően kiala­kuló vegyesgazdaság viszonyai között a munkaviszonyban ál­lóknak egységes jogokat kell biz­tosítani a Munka Törvényköny­ve általános szabályai szerint. A szakszervezetek ellenzik, hogy a magánszektor kiterjesztésével, a szerződéses üzelemtetés kiszéle­sítésével a volt állami és szövet­kezeti alkalmazottak jogait hát­rányosan állapítsák meg. A ma­gánszektorba kerülő dolgozók részére is biztosítani kell, hogy munkaviszonyuk stabil legyen, elvégzett munkájukért járó bé­rüket a vállalkozás csődje esetén is megkapják, munkahelyi bal­esetük és egyéb károsodásuk esetén munkáltatójukat terhelő kártérítésükhöz ténylegesen hozzájussanak. Mindezek érde­kében a SZOT elnöksége a szak- szervezeteket egységes fellépés­re, az érintett állami irányító szerveket pedig további egyezte­tésre hívja fel. (MTI) Egy fülkébe 23-an zárkóztak be — Ausztriába akartak jutni Csoportos határsértési kísérlet Csütörtök reggel a Budapest­ről Bécs felé haladó Liszt Ferenc nemzetközi gyorsvonaton Ko­márom térségében a magyar út­levélkezelő egy fülkében bezár­kózott 23 román állampolgárra bukkant, akik nem voltak haj­landók átadni útiokmányaikat. A mosonmagyaróvári vas­útállomáson a vonatot megállí­tották, s az illetékes határőr- és rendőrségi szervek tárgyalásokat kezdtek a román állampolgárok­kal. A csoport tagjai kijelentet­ték, hogy a szerelvényt nem haj­landók elhagyni, és mindenáron Ausztriába akarnak jutni. Mi­után az osztrák hatóságok ko­rábban is mereven elzárkóztak attól, hogy olyan személyeket léptessenek be Ausztria területé­re, akik ehhez érvényes útiok­mánnyal és vízummal nem ren­delkeznek, a vagont lekapcsol­ták a nemzetközi gyorsvonatról és visszairányították Budapest­re. Az idén már több ilyen kísér­let történt, ezért a Belügyminisz­térium illetékesei szükségesnek tartják leszögezni, hogy Ausztria és a többi nyugati ország csak az erre hivatalos engedélyt kapott személyeket fogadja, s a tör­vénytelen kísérletek a magyar hatóságok legnagyobb jóindula­ta ellenére súlyos bonyodalma­kat okozhatnak. Az illegális külföldre távozást megkísérlő román állampolgá­rokkal a Mosonmagyaróvárról visszairányított kocsi a kora dél­utáni órákban érkezett meg a Keleti pályaudvarra. A barguzini szenzáció után — elgondolások nyomában Az emberekben erősebbek a kételyek A közvélemény a tudósok alapos vizsgálatára vár Akár igaz, akár nem, az tény, hogy a hét hírlapi szenzációja volt a közlés: Szibériá­ban, a Bajkál-tó közelében fekvő Bargu- zinban föllelték Petőfi Sándor földi ma­radványait. Az emberek azóta is találgat­ják, vajon mennyire érdemes hitelt adni a felfedezésnek. Érvek és ellenérvek sora­koznak, miközben igazán biztos informá­cióknak még híján vagyunk. Az viszont bizonyos, egy legenda látszik összeomla- ni. De az is meglehet, csupán azért, hogy újabb legendának adja át a helyét. Csuhány An­tal: „Hiszem is, meg nem Kolléganőm, Mikes Márta volt az első, aki még 1985 őszén számolt be a Népújságban a kár­pátaljai Igaz Szó cikke alapján arról, hogy szovjet kutatók felté­telezik: Petőfi nem Segesváron esett el, hanem a szibériai Bargu- zinban nyugszik Alexander Pet- rovics néven. — Bevallom, akkor meglehe­tősen szkeptikus voltam — emlé­kezik vissza —, hiszen nem állt elegendő bizonyíték rendelke­zésre. Az az igazság, sajnáltam, hogy szertefoszlana egy legenda. — A hírek alapján úgy tűnik, most beteljesedik az aggodal­mad. — Szenzációsnak tartom, amit a Petőfi-expedíció nyilvá­nosságra hozott. Kétségeim azonban továbbra is vannak. Ezt erősíti meg az az itthoni véle­mény, hogy több hónapot vesz igénybe a teljeskörű antropoló­giai vizsgálat, s akkor is csak 70 százalékos bizonyossággal tehe­tő megállapítás mellette, vagy vele szemben. — Nem furcsa például, hogy az említett helyen egyetlen a stílu­sára jellemző írást, verset sem ta­láltak? — Valóban nehezen hihető, hogy ez a 26 éves költőzseni egy­szerre csak abbahagyta volna a verselést... Bár... elképzelhető, hogy annyira megrázta a szabad­ságharc bukása, hogy ezért nem ragadott tollat élete hátralévő ré­szében. Miképp Arany János is hosszú éveken át hallgatott lánya halála után... * — Hiszem is, meg nem is! Csakúgy felibe — feleli érdeklő­désemre a bélapátfalvi Csuhány Antal bácsi. — Szabadna megtudni, mit je­lent ez a felibe? Sipos József: „Megzavarhatja a róla alkotott képet” (Fotó: Perl Márton) — Az az elgondolásom, hogy máma a politikában nagy a válto­zás. Mondanak sokmindent, de a nagyrésze nem úgy igaz, ahogy mondják! így lehet ez szegény Petőfivel is. — Mennyire tetszik ismerni Petőfi verseit? — Az az igazság, azóta olvas­gatok inkább, amióta nyugdíj­ban vagyok. Azelőtt erre nemi­gen szakíthattam időt. Még any- nyit ismerek tőle, amennyit a hat elemi alatt tanultunk. — Mégis, a hír hallatán öröm vagy bánat tölti el? — Tudja, nagyon a szívemen volt Nagy Imre. Az ő temetése. — ?? — Hát kérem, Nagy Imre is magyar volt, és Petőfi is. Mind­ketten forradalmi emberek... * Sipos József egri középiskolai tanár a hitetlenkedők táborába tartozik. — Nem tartom valószínűnek — mondja —, hogy tényleg a múltszázadi forradalmár költő maradványaira bukkantak vol­na. A televízióban is elmondta egy szakember, igen hosszú eljá­rás kell ahhoz, hogy azonosítsák. Ehhez kellenének Petőfi rokon­ságához tartozó személyek csontjai is, hisz közös jegyeknek bizonyára lenniük kell a marad­ványokban. Egyetértek tehát a tévében nyilatkozó antropoló­gussal. — Nem lehetséges, hogy ez a szenzáció megzavarja a magyar embereknek, főleg pedig a tanó­rákon mást halló diákoknak az eddig alkotott képét Petőfiről? — Szerintem igen, teljesen za­varó lehet. Bár azt is hozzá kell tenni, az se bizonyított, hogy va­lóban Segesvárott halt volna meg. Emellett én — épp a ma­gánvállalkozás miatt — egyfajta önreklámot figyelek meg. — Tehát akkor erősebbek a kételyek? — A kétkedés bennem már a kezdet kezdetétől megvan. Sze­rintem a költő természetével el­lenkezik az, hogy ne próbált vol­na meg hírt adni magáról. * Újabb beszélgető partnerem, Burián Józsefné egészen más szempontból közelíti meg a té­mát. \ — Szerintem kifejezetten őrültség az — hangoztatja —, hogy ekkora nagy összeget fordí­tanak erre a kutatásra! Még ak­kor is, ha magánvállalkozó pén­zéről van szó. Ha már minden­áron közcélra kíván adakozni, ezt fontosabb célokra is megte­hetné. — Na de ahhoz mit szól, hogy szovjet-amerikai antropológu­sok, az egyik legnevesebb ma­gyarszakember, Kiszely profesz- szor vezetésével tették a tegnapi számunkban leírt megállapítá­sokat? — Ugyan nem vagyok szak­ember, de szerintem fantasztiku­san elsietett megállapítások ezek. Bizony még a fogalmazás­ban is vannak homályos pontok, például nem derül ki, mi alapján azonosították ott rögtön a ma­radványokat. — A Megamorv Petőfi Bizott­ság közleményében az is megta­lálható, hogy háromezer doku­mentumot is hazahoznak... — Ez lehetséges, de arról egy sort sem olvastam a tudósítások­ban, hogy Petőfi stílusában ké­szült versek nyomára bukkan­tak-e. Kizártnak tartom, hogy ez a nagyszerű poéta ne folytatta volna azt, amit a korábbi évtize­dekben. (Folytatás a 2. oldalon) Burián Józsefné: „őrültség, hogy ilyen nagy összeget fordí­tanak rá” Elvándorlók I Modem földönfutás kéz- j dődött, újabb belső népván- i ! dorlás kora köszöntött ránk ] í az évtized utolsó esztendeire. ! I Az elköltözők „meséje” is 3 i igazodott a kor követeimé- ! t nyeihez, így ma már nem a i szegény ember szedi a sátor- i fáját, s nem is hamubansült pogácsa kerül útravalónak a jelképes tarisznyába, hanem a tudás, a szakmaismeret „kutyabőre”, az iskolai bizo­nyítvány, az oklevél. S az út arrafelé vezet, amerre ezek­nek a képzett ember hasznát is látja. Ha már megküzdött érte... Fut a szakmunkás, a tech­nikus, a diplomás a munka­hely után, s nem is mindig a pénz miatt, mindinkább fog­lalkozása, mestersége, hiva­tása szeretetéből. Folytatni valahol másutt mindazt, amit emitt már nem lehet befejez­ni, mert a változó gazdaság, az egyre öldöklőbb piaci vi­szonyok uralma átrendezte a térképet. Mind többen ke­rülnek válaszút elé: hogyan tovább, tudván, hogy meg­szűnik az üzem, átszervezik a vállalatot, nem nyüvik to­vább a kőért a hegyet, nem mélyítik a bányák aknáit. Ahogy „átbaktát” a szakma az ország másik részébe, úgy keres emberek tíz- és tízezre új otthont, kenyéradó gaz­dát, formálódó közösséget. A szükség nagy úr...! S e szükségben szerepet játszik a makacs és tagadha- ; tatlan tény: az elvándorlás Hevesben is a gazdasági fej- \ lődés relatív elmaradásával, a munkahelyek számának, választékának szűkösségé­vel, a megyén kívüli jobb ke­reseti, vállalkozási lehetősé­gekkel függ össze. Bizonyítja ezt az elvándorlási „főcsa­pás” iránya: Budapest évi 1000-1100, míg Pest megye 150-200 hevesi „kiművelt főt” szív el, s mára már fel- j : iratkozott a befogadók közé a Dunántúl is. Pakolnak az emberek, csomagol a család. A kistele­püléseken deszkák kerülnek az ajtókra, ablakokra, s ott marad a remény: talán meg­veszi valaki az elárvult házat. S összeomlik a munkaver­seny, a brigádmozgalom, a műhelyközösség nimbusza, megkopik — vagy soha be nem hegedő sebbé mélyül — a szülőföld vonzása. Ma még csak egy-egy kas­ban bolydult meg az élet, holnapra talán zümmögve rajzik az egész méhes, hiszen fogyóban a lépesméz, a meg­szokott nektárért egyre mesz- szebb és messzebb kell tájol­ni. A kaptár újratöltése áldo­zatokat kíván, az áldozatvál­lalás pedig fel-felsajduló ér­zésekkel jár. A jelenség elemzése égetővé vált, a kor­mány nevében ezért fogal­mazott így Németh Miklós: ; „E követelményeket vállalni kell! Mindenkinek be kell látni: a szerkezetváltás nem megy termelő egységek át­alakulása, megszűnése nél­kül. Ezt az áldozatot akkor is meg kell hozni, ha ezzel nő a munkanélküliség, emberek, családok ezreinek romlanak átmenetileg az életkörülmé­nyei.” Remélhetőleg a vándor­bot is csak átmenetileg került elő a történelem mélyéből...! Szilvás István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents