Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-19 / 168. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 19., szerda GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Robbanásveszély A legfrissebb jelentések szerint hazánkban húszezer a munkanélküliek száma. S közöttük több mint 16 ezren semmiféle támogatást — például: munkanélküli-segélyt — nem kapnak. És ők húszezren csakis azok, akiket a munkaközvetítők nyilvántartanak, mert egyáltalán tudnak róluk. De hányán és hányán vannak — netán további tízezernyien? —, akik egyszerűen szégyenkezve a munkanélküliségük miatt nem jelentek meg a munka- közvetítőknél és nem kértek hivatalos — ha úgy tetszik: állami — segítséget az újraelhelyezke- déshez? Jut eszembe e számokról egy sok-sok évvel korábbi — egészen pontosan: 1980-ban megjelent — publikáció, amelynek szerzői, az akkor még létező Pénzügykutatási Intézet munkatársai racionális érvekkel és rendkívül logikusan bizonygatták, hogy néhány év múltával Magyarországon még akkor is megjelenik a tömeges munkanélküliség, ha az egyébként olyannyira kívánatos szerkezetátalakítást illetően semmi érdemleges változás nem történik. Ha jól emlékszem, akkor ők ketten a nyolcvanas évtized végére minimálisan 30 ezres munkanélküli sereget prognosztizáltak, mondván, hogy semmiképpen sem tartható az a munkahelyen belüli munkanélküliség, amely egyébként évtizedek óta jellemzője a magyar gazdaságnak. S egy másik — a nyolcvanas évek közepéről származó — emlék: a munkaügyi szkemberek akkor már eljutottak annak gyakorlati regisztrálásához, hogy nálunk is megjelent a munkanélküliek serege Az államigazgatás felkészült volna e sajnálatos és szükségszerű jelenség szociálpolitikai kezelésére, ám ismét közbeszólt a politika. S nagyon drasztikusan, mondván, hogy munkanélküliség márpedig nincs és nem is lehet, legfeljebb csakis „ideiglenesen munkaviszonyban nem álló állást keresőkről” beszélhetünk (azért elképesztő, hogy milyen varázslatosan tudják variálni ezt a hivatali „bikkfanyelvet”, ugye?), s természetesen az „ideiglenesen munkaviszonyban nem állók” érdekében semmiféle szociális intézkedésre nincs szükség. Tudták persze a szkemberek, hogy ez tökéletesen értelmetlen érvelés, ám az akkori politikai vezetésnek mégis csak erre az érvelésre volt szüksége, mert hogy a már korábban említett teljes foglalkoztatás — statisztikai — látszatát mindenképpen fenn akarta tartani. Nem sikerült! Először csak néhány ezernyi, aztán meglepő gyorsasággal majdnem tízezernyi munkanélküli jelent meg, s akkor végül is győzött a politikai vezetéssel szembenálló államigazgatás, legalábbis annyiban, hogy keresztülverekedte a törvényhozás intézményein a meghosszabbított felmondási idő lehetőségét, néhány hónap múltával az úgynevezett újrakezdési segélyt és a többi látszatintézkedést. Még mindig nem volt szó munkanélküliekről, és legfőképpen szó sem lehetett munkanélküli-segélyről. De amikor már a tízezret is jóval meghaladta az ideiglenesen „állást keresők” száma, s amikor már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamat gyakorlatilag. megállíthatatlan, akkor végképp nem volt mit tenni: el kellett határozni, el kellett fogadtatni a munkanélküliség fogalmát, a munkanélküli-segélyezés gyakorlatát. Meg kell ismételnem: jelenleg, a legfrissebb jelentések szerint 20 ezer a munkanélküliek száma. Közülük 16 ezren semmiféle támogatásban nem részesülnek. S akik kapják a munkanélkülisegélyt, azoknak — átlagosan — napi 200 forint sem jut e segélyből. A legszomorúbb, hogy a mai munkanélküliek java részének gyakorlatilag reményük sem lehet arra, hogy belátható időn belül — tartós munkaviszonyra számítva — új munkahelyet találnak. Ők ugyanis többnyire szakképzetlenek, nagy részük még az általános iskolát sem végezte el, jó esetben is éppen hogy csak írni és olvasni tudnak, igazából hasznot hajtó munkára alkalmatlanok. Számukra a szak- szervezetek által olyannyira követelt munkahelyteremtő akciók sem jelentenének megnyugtató megoldást, mert végtére is milyen munkahely lesz az, amely zömében inkább segéd-, betanított munkásokat foglalkoztatna, vagy azokat a mindeddig csak háztartásban dolgozó nőket, akik ugyancsak szakképzetlenek, és akiknek egyre nagyobb számban kellene munkát vállalniuk a családi költségvetés diktálta kényszerűség miatt. S e helyzetben még azt is tudni kell, hogy e jelenlegi 20 ezer munkanélküli legkevésbé sem a régóta szorgalmazott — s egyébként éppen a nagyarányú munkanélküliség félelme miatt agyonfékezett — gazdasági struktúraváltás miatt keletkezett. Nem. Hogy e húszezer ember gyakorlatilag az utcára került, az jórészt annak köszönhető, hogy az ily módon megtakarított bértömeg teljes egészében a munkáltatók rendelkezésére áll és tetszés szerint oszthatják el a megmaradt munkavállalók között. Ez a január elsejétől bevezetett bérliberalizálás egyik — és semmiképpen sem elítélendő — jellemzője és gyakorlatilag azt jelenti, hogy a munkáltatók egyrészt egyre nagyobb igénnyel válogatnak a náluk jelentkező munkavállalók között, másrészt kemény, néha kíméletlen módszerekkel próbálnak megszabadulni a számukra alkalmatlannak ítélt munkavállalóktól. így juthatnak nagyobb bértömeghez és csakis így fizethetik meg a számukra értékesebb embereket. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a világon minden fejlett országban ugyanezt csinálják. Ha a letűnőben lévő és korábban minden szakmai kérdésbe megdöbbentő szakszerűtlenséggel — és még megdöbbentőbb megfellebbezhetetlenséggel — beleszóló politikai irányítás nem köti az ebet a karóhoz, hogy nálunk márpedig munkanélüliség nincs és nem is lehet, akkor ez a politikai makacskodás a többnyire profi államigazgatási szkemberek cselekvési lehetőségeit sem korlátozza. S e ponton legyen szabad ismét csak egy jellemző — azért jellemző, mert az elmúlt években gyakorta ismétlődő — személyes élményre hivatkoznom: politikai vezetőkkel, az MSZMP irányítóival alkalmanként beszélgetve, tárgyalva, gyakori volt a szemrehányás, hogy tudniillik az úgynevezett „tudományos műhelyek” igazából semmiféle segítséget nem adnak a társadalmi és a gazdasági problémák, gondok és bajok enyhítéséhez. Meglehet: akik ez ügyben panaszkodtak, panaszaikat komolyan is gondolták, ám attól tartok, hogy végül is tájékozatlanok voltak és csak azért, mert kizárólag a saját apparátusuk — manapság már bizonyosra vehető, hogy félrevezető — információira hagyatkoztak és semmit sem törődtek azzal, hogy a valóban képzett szkemberek miféle jelzéseket adnak a valóban várható és nagy valószínűséggel valóban bekövetkező folyamatokról és eseményekről. És így történhetett az is, hogy a hazánkban — most már nem jelentéktelen mértékű és a jelek szerint megállíthatatlanul növekvő — munkanélküliséggel gyakorlatilag semmit sem tudunk kezdeni. És a mai politikai vezetés számára — a jelek szerint — még most is felmérhetetlen, hogy ez a — legfejlettebb ipari államokat is nyomasztó — gond miféle társadalmi robbanás veszélyét jelenti számunkra. Vértes Csaba Eger Arezzóban, másodszor Ünnepélyes pillanat: Aldo Ducci és Szabó Sándor aláírják a hosszú távú együttműködési megállapodást (Fotó: dr. Sibelka György) A tavalyi bemutatkozás sikerére alapozva, a kölcsönös együttműködés további kibontakoztatására ismét megrendezték az olaszországi Arezzóban az egri napokat. Június 24-től öt napon át számos programmal csalogatták a nagyközönséget, ugyanakkor a fő hangsúlyt a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére helyezték. A tapasztalatok és az eredmények összefoglalásában Habis László, a megyei tanács kereskedelmi osztályvezető-helyettese, dr. Sibelka György, a Külkereskedelmi Minisztérium megyei megbízottja és Herényik Józsefné, az Egertourist hivatalvezető-helyettese volt segítségünkre. Elmondásuk szerint olasz partnereink remekül előkészítették a rendezvénysorozatot. Egy héttel korábban már foglalkozott a várható eseményekkel az írott és az elektronikus sajtó. Plakátok, megállító táblák csalogatták a közönséget. Az újságok és a televízió mindvégig ébren tartották az érdeklődést. Huszonötödikén este a tartományi tévé két és fél órás műsort sugárzott, melyben öt olasz és öt magyar résztvevő válaszolt a riporterek, illetve a stúdióba telefonáló nézők kérdéseire. Sokan érdeklődtek a magyar politikai változások, az idegenforgalmi lehetőségek, a gazdasági megújulás iránt. Huszonnyolcadikán az arezzói televízió adott újabb blokkot, melyben négy olasz és két magyar szkember felelt gazdasági kérdésekre, elsősorban arra, milyenek jelenleg a külföldi tőke magyarországi befektetésének lehetőségei. Kiemelt jelentőségű programnak számított az a június 27-i találkozó, melynek keretében olasz vállalkozókkal folytatott megbeszéléseket a magyar küldöttség. Délelőtt közösen válaszoltak az olaszok kérdéseire, délután pedig már konkrét gazdasági ügyletekről kezdtek tárgyalásokat. Az érdeklődést mutatja, hogy a különféle információs anyagok kevésnek bizonyultak, azokat a helyszínen kellett sokszorosítani. Konkrét megállapodások is születtek az öt nap alatt. Az egri áfész zsírt, csipkebogyót és lekvárt szállít a Toscana Trading nevű cégnek, cserébe Nike, Adidas, Reebok sportruházati cikkeket hoz be Magyar- országra, az üzlet értéke 300 ezer dollár. Eladtak 40 tonna mézet is, 64 ezer dollár összegben. Előzetes egyeztetések folynak 400 tonna margarin értékesítéséről is. A Heves Megyei Iparcikk-kiskereskedelmi Vállalat ugyancsak mézért toalettpapírt, papír zsebkendőt importál. Ézeken kívül számos kölcsönös üzletről folynak jelenleg is tárgyalások. Míg a szkemberek megbeszélései zajlottak, az utca embere sem maradt rendezvény nélkül. Rendkívül sikeresnek bizonyultak a vacsoraestek. A város egyik központi terén felállított hatvanszemélyes pavilonba, ahol az egri áfész szakácsai főztek, csak előjegyzéssel lehetett bejutni, any- nyian voltak kíváncsiak a jellegzetes magyar ízekre, a hangulatos cigánymuzsikára. Az Egri Néptáncegyüttes több alkalommal is fellépett Arezzo különböző pontjain, produkciójuk pillanatok alatt sok érdeklődőt vonzott. A Trade-Coop külkereskedelmi vállalat magyar kézművesipari termékekről rendezett vásárt, melyet az érdeklődés miatt még három nappal meghosz- szabbítottak. Elsősorban szőtteseket, kristályüvegeket, kerámiákat és ajándéktárgyakat vásároltak az olaszok, 14 millió líra értékben. Az Egertourist ezúttal az APOGEO utazási irodával karöltve kínálta magyarországi programjait. Elsősorban a gyógyüdülés, a szüreti mulatságok és a lovasprogramok iránt volt érdeklődés. Tizennyolcezer dollárnyi értékben fizettek be még erre a szezonra az utakra, közülük is leginkább az a slágerkínálat bizonyult kelendőnek, hogy 99 dollárért öt napot tölthetnek Budapesten és Egerben a turisták. Az események betetőzéseként ünnepélyes külsőségek között Arezzo és Eger vezetői, valamint a tartomány és a megye képviselői hosszú távú együttműködési egyezményt írtak alá, amely a kapcsolatok további fejlesztését szorgalmazza, elsősorban gazdasági téren, illetve az idegenforgalomban, a kultúrában és a sportban. Az arezzóiak viszontlátoga- tására ismét októberben kerül majd sor. Mint Aldo Ducci polgármester elmondta, a mostani idő kedvez a szálak szorosabbra fűzéséhez, hiszen az olaszokat rendkívül érdeklik a Magyarországon végbemenő változások. Olyan kíváncsisággal figyelik a magyar átalakulást, mintha ezek az események Olaszországban történnének... Koncz János Az uszoda és környéke Feszített víztükörrel Víztakarékos uszodát adtak át Hatvanban Az Észak-magyarországi Regionális Vízművek hatvani strandfürdőjében több mint 20 millió forintos beruházással feszített víztükrű, versenyek megrendezésére is alkalmas uszodát adtak át. A szűrős vízforgatóval ellátott 1400 m3-es medence egy feltöltéssel egész nyári szezont kibír, és a víztakarékos fürdőztetést biztosítja. Az első vendégek Az üzemviteli épület A víztisztító tartályok (Fotó: Szabó Sándor) Kirakat Röstellem bevallani, de így igaz: sajnos nem tudom, sohasem néztem még utána, hogy ki és mikor találta fel az üzleti kirakatokat. Ám, aki tette, okos, ügyes ember volt — állítom ismeretlenül is. Hiszen, amit kifundált, igen ötletes, egyaránt dísze a boltnak és az utcának. Mesz- sziről magára vonzza a tekintetet, a figyelmet, pihentet és csalogat. Látvány és tájékoztató. Hozzáértő kezekkel tükre az árudának. Meglepett s bosszantani kezdett hát, amikor a modern építészet sorra, rendre kezdte elfeledni mindezeket a kereskedelmi létesítményeket valami más, sajátos elgondolásból kirakat nélkül hagyta. Mondván: ne az áru szemezzen a járókelővel, vásárlóval, hanem inkább a sétálgató ember, a vevő bámészkodjon bele a benti világba. Hadd lássa csak, hogy ott mennyivel több van egy-egy kirakatnyi cikknél s valójában milyen sok minden történik! Megértenem éppen nem nagyon sikerült, de — ha tetszett, ha nem — valahogy magam is megszoktam. Aztán erről is elkezdtek leszoktatni. Valaki kísérletezgetni kezdett az üzleti üvegfalak, utcai portálok le- ragasztásával, befestésével, „eltüntetésével” is. S így aztán már kintről semmit sem látni abból, amit a bolt forgalmaz. A mi talán előny annak az egységnek a számára, amelynek van takargatni valója, de a többinek kétségkívül hátrány. Mi lesz — találgatom szorongva —, ha egyszer majd az árudák feliratait, cégéreit is eltakarják valami újabb elgondolásból? Ugyan, hogyan akadunk rá arra, amit keresünk? Vagy akkor már nem is muszáj, hogy rátaláljunk, úgy elfogy a pénzünk? Amolyan csöndes „elvonókúra ” ez a vásárlásoktól? Merem remélni, mégsem erről van szó. Csupán az említett újdonságokat tudom nehezen elfogadni. De miért.. ? (-ni) — -5 - -----------------------------------E svíittműködés — hosszú távra
