Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-18 / 167. szám

4, NÉPÚJSÁG, 1989. július 18., kedd ...* K ULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Egy hét A KÉPERNYŐ ELŐTT Újrakezdeni Elindul egy elgyötört, emlé­kezetét vesztett férfi, hogy meg­találja sorsát, számot vessen mindazzal, amit valaha átélt. Eb­ből a kezdetből még minden le­hetne. Olcsó szerelmi regény ép­pen úgy, mint krimi vagy wes­tern. Hozzá is szokhattunk ah­hoz, hogy az emberi sorsokat olyan történetek formájában kapjuk meg, amelyek szabályo­san kezdődnek és végződnek. Rokonszenves vagy ellenszenves figurákkal találkozunk a köny­vekben és a filmeken, akiket többnyire egy pillanat alatt el le­het panoptikumunkban helyez­ni, talán már puszta fizimiskájuk alapján is. Ezek a sztorik népesí­tik be estéinket, szereplőikkel azonosulunk, hogy aztan visel­kedésük apró darabjait, mint csodálatos ereklyéket vigyük magunkkal az életbe. Mert való­ban arra valók, hogy leegyszerű­sített igazságaikkal eligazítsák •nézőiket a mindennapokban, miközben a magunk urai is lehet­nénk, döntéseinkért magunk is viselhetnénk a felelősséget, minduntalan a szabályos és szok­ványos cselekményszövés felé billenti az embert a sok-sok ke­rekké formált sztori. Más jellegű Wim Wenders mozija. Talán azért is, mert őt a film úgy is érdekli, mint kifejezé­si eszköz, ezért igyekszik úrrá lenni a sablonjain. Mégpedig úgy, hogy a közhelyek termé­szetrajzát kiismerve nem fél ki­mondani a már megfogalmazot­tat, a már százszor „lenyúzottat” sem. Nem keres mindenáron va­lamilyen soha nem volt beállítást vagy cselekményfordulatot. Olyan egyszerű, hogy az már za- varbaejto: az ember mindunta­lan arra gyanakszik, hogy vala­miről másról, többről lehet itt szó, valamilyen „mélyértelműsé- gek” és duplafenekű szimbólu­mok lehetnek ezek. Holott való­jában arról beszél Wenders, amit látunk: egy önmagát elvesztett, végsőkig megkeseredett ember kísérleterői, hogy mindent az elejéről kezdjen, s valamit meg­mentsen abból, ami végképp tönkrement. Akadt olyan kritikus, aki úgy értelmezte ezt, mint valami alle­gorikus jelentésű alkotást, így például a „lelki pusztaság” kive- tülésének tartották néhányan azt a Paris nevű texasi földdarabot, amelyből maga a film címe is származott. De a színészek, Harry Dean Stanton és Nastassja Kinski nem valami modem, posztindusztriális életérzés meg­jelenítői ebben az alkotásban. Egyszerűen önmagukat jelentik, már amennyire egyszerű lehet egy ember, ha a maga valóságá­ban megismerjük. Egy-egy olyan sorsot játszanak el, amely min­den rétegében kitárul a figyelmes szemlélő előtt. S mint ilyen, egyediségében hordoz olyan ta­nulságokat, mint bármelyik is­merős vagy ismeretlen ember élete, amelyről többet tudunk meg, mint a többiekről. Lehet persze poétikus jelképeket és va­lóságos szimbólumokat is keres­ni, így például az a kukkoló, amelyben találkozik az egykori szerelmespár, azt a távolságot is jelentheti, amely összeköt és el­választ két embert. Azt a min­denkori társadalom által meg­adott keretet, amelyben végbe­mehet a „románc”, két ember legmélyebbnek gondolt és meg­álmodott kapcsolata. Silány ke­ret ez, amely ad ugyan némi illú­ziót, de egyben roppantul korlá­tozza a kapcsolatteremtés lehe­tőségét. Nem egykönnyen lehet benne kontaktust teremteni. Nagy erőfeszítés kell hozzá, hogy megérthessék egymást itt az emberek. Valóban az emberi lélek pusz­taságáról, kietlenségéről szólna a Paris, Texas? Korántsem. A va­rázsa inkább abban rejlik, hogy a rendező arról beszél, hogy a ro­mokból is felépíthető valami, ha nem is a teljesség. Nem remény­telen minden, csak nagyon nagy alázat, szívósság és lemondás kell az újrakezdéshez. Szafari Véget ért gyermekeim ked­venc filmsorozata. Kevés alkotá­sért lelkesedtek még ennyire, mint a Szafariért, amely vasár­nap délelőttönként megdobog­tatta szívüket. Pedig, ha elemez­ném, hogy miről is szólt ez a szé­ria, bizony nem sok újdonságot szedhetnék össze. Akadt ebben rejtélyes kastély (mellesleg egy egykori^ magyar vár), kalandos nyomozás, egy jól felszerelt ál­latkert, s néhány mindenre el­szánt gyerek. De ezekből az ele­mekből egy olyan fordulatos cse­lekményt hoztak össze, amely le­kötötte a legkisebbeket. Szerencsére egyre több az olyan produkció, amelyben szá­mot vetnek azzal, hogy mi is ér­dekelheti a kicsiket. Egy felnőtt lehet, hogy elunná, hogy 13 ré­szen keresztül üldöznek egy fest­ményt, de a gyermek ezt más­ként éli meg. Számára a vakáció apró-csepro dolgai is szenzáció­ként hathatnak, márpedig a Sza­fari elsősorban ezekre koncent­rált. Ügyesen átszőtte a vékony­ka sztorit a minden apróság által vágyott barátsággal, sőt a szerep­lők mellesleg meg össze is háza­sodtak a barlang mélyén. Persze csak úgy, ahogy ők képzelik a há­zasságot, az eletre halálra szóló összetartozást. A végén persze minden össze­állt, a rosszak vereséget szenved­tek, míg a gyermekek mindent elértek, amit csak akartak. Jó lenne, ha még több ilyen sorozat szólna a legifjabbakhoz, akiknél aligha van hálásabb közönség. Mindenesetre ez a csehszlovák széria 13 héten át jó szórakozást nyújtott reggelente ennek a ré­tegnek. Gábor László Emlékművekamásodikvilágháború áldozatainak Az ország több vidékén társa­dalmi mozgalom bontakozott ki a második világháborús áldoza­tok emlékének megörökítésére. Az áldozatokhoz sorolnak min­denkit, aki 1941 és 1945 között a frontokon, a hadifogoly- vagy megsemmisítő táborokban ve­szítette életét. Baranya megye egyes telepü­lései közül Máriagyűdön — ahol a Hazafias Népfront kezdemé­nyezte és szervezte az akciót — a Hősök terén állították fel az em­lékművet. A szép kőplasztikát a Baranyában letelepedett Colin Foster angol szobrász alkotta. A Pécshez tartozó Vasas bányász- településen a katolikus egyház és a helyi elöljáróság helyezett el emléktáblát a templom falára; a márványtáblán harminchárom elesett honvéd neve olvasható. Drávafokon a református temp­lom kertjében helyezték el az emléktáblát. A Janus Pannonius Tudományegyetem diák- és ok­tatóközössége bizottságot hozott létre, hogy emléktáblán örökít­sék meg a háborús években éle­tüket veszített egyetemi polgá­rok neveit. Komlón a honisme­reti és városszépítő egyesület kezdeményezte, hogy méltó em­léket emeljenek a város és térsé­ge világháborús halottainak;' Pé­csett ugyancsak a városvédő és városszépítő egyesület állt a tár­sadalmi akció élére. Siklóson széles körű kutató-gyűjtő mun­kát indított el a Hazafias Nép­front városi bizottsága együtt a vár- és múzeumbarát körrel; ar­ra törekednek, hogy valamennyi elesett és eltűnt siklósi polgár ne­ve felkerüljön a leendő emlék­oszlopra. A mohácsi tanács úgy határozott, hogy a város köze­pén álló impozáns első világhá­borús emlékművön helyezik el a második világháború halottai­nak márványtábláját a háború kitörésének 50. évfordulója al­kalmából. Társadalmi bizottság alakult Békés megye székhelyén is a leg­utóbbi világégés békéscsabai ál­dozatai emlékének megörökíté­sére. Hangverseny a bazilikában A reneszánsz zene arany százada A Budapesti Madrigálkórus nyitotta meg a bazilikában azt a hangversenysorozatot, amely jú­lius hónapban négyszer szólítja az Agria Játékok közönségét, a komolyzene híveit a monumen­tális falak közé. Az első műsor kapcsán is jóle­ső érzéssel állapítjuk meg, sze­retnek idejárni az együttesek, ha­zaiak és külföldiek egyaránt, Egerbe. Maga a térség, az ará­nyok eleve ráhangolják a hallga­tóságot is arra a másra, arra a má­tól, a mai forrongó korszaktól teljesen elütő, de minden rész­egységében értékes európai éle­térzésre, lelkületre, ami nélkül ma európai házról, európai szel­lemiségről nemigen szólhat­nánk. A Budapesti Madrigálkórus és vezetője Szekeres Ferenc mint­ha csak érezné, hogy fontos misz- sziót teljesít. Éppen azzal, hogy a középkortól elindulva Kodály 114. genfi zsoltáráig, C. Franckot sem hagyva ki, megszólaltatja azt az emberi hangot, a vox huma- nát, amely alázattal és hittel vall­ja függőségét az égiektől. Ez a hangverseny nem egyszerű ritu­áléja volt egy vállalt feladatnak. A névtelen szerző gregorián-dal­lama, a Clemens et benigna csak megnyitotta azt a belső hullám­zást, amelyet oly nagyszerűen tud irányítani Palestrina. Igaz, ő a legnagyobbak közül való és ha van mérték, akihez érdemes iga­zodni, az ő. Dé az már nem lehet véletlen, hogy a spanyol szerző­vel, Tomás Luis de Victoriával, annak A ve Maria-jával mutatja be, ízlelteti azt a spanyol miszti­cizmust, a déli Európa XVI. szá­zadát, amelyről oly szépen, szemmel foghatóan is vallanak El Greco oltárképei. S ha már a műsorszerkesztési, lélektani kér­déseknél tartunk, kellemes meg­lepetésként hatott, hogy ebből a századból egy kevéssé ismert olasz mestert is felvettek a mű­sorba, bizonyos Andrea Gabrie- lit (1510-1586), aki a Velencé­ben is zenei aranyszázadnak te­kinthető kor egyik jeles képvise­lője. Itt most Maria Magdalena című kompozíciója hangzott el, s ezzel kíváncsivá is tette a hallga­tóságot a karnagy, hogyan szól­hatnak a mester Psalmi poenti- tentiales címen kiadott zsoltárai. Mert a bűnbánat, az erkölcsi megtisztulás iskolájaként is fel­fogható lelki gyakorlatozás, a ze­ne igencsak elkelhet napjaink­ban is, hogy megértsük: tetteink­ben, gondolatainkban, szavaink­ban valahol kell lennie egy maga­sabb rendű akaratnak, a lelkiis­meretnek valamilyen mérce sze­rint el kell bírálnia mindazt, amit magunk s a közösség javára te­szünk. Vagy éppen a jelzett érde­kek ellenére. Byrd, az angol szer­ző a nagy, vagy inkább mérhetet­len titokról ír zenét az O, mag­num misterium- ban, míg Francknak a 150. zsoltárra és Kodálynak a 114. zsoltárra szer­zett zenei gondolatai a Hallelu- ján túl, a bibliai lelkületen is túl azt az ünnepi érzést, szenvedélyt fogalmazzák, amely szerint az emberi nem szakadhat el az Élet Világosságától, attól a Teremtő­től, akinek Marenzio a Dicsőség Királya címet is megadja (O, rex Gloriae). A koraesti csendben az áhítat és a misztikum hangzatai emel­ték a magasba azoknak a lelkét, akik befogadni akarták a zenét, annak belső suhogásával, tanítá­sával együtt. (Ezt a világot meg kell ismernie a közönségnek kö­zelebbről is, mert a sokáig elné­mított érzelmi tartomány újra te­lítődni kíván.) Ha a bazilikában hangverseny van, akkor az orgonának meg kell szólalnia. Áchim Erzsébet Buxtehude C-dúr preludium, fuga és cha- conneját zengette meg és C. Franck A-dúr fantáziáját. Franck régóta honos itt, az egri kupola alatt. S az is ismerős, aho­gyan a modern embert vállalja és képzeletének védőszárnyai alatt, azt a XIX. századot is vallja, ne­mes hitével és kétkedésével együtt, ahogy Liszt, Berlioz és a többiek előtte jártak. A gall szel­lem visszaköszön itt is az ola­szoknak, a spanyoloknak. A Bartók utáni korban is tisz­telet ezeknek a mestereknek, akik a belső élet, a lélek felé tere­lik a figyelmet minden hangje­gyükkel. Farkas András Megalakult a Magyar Gyógyszerészi Kamara Megalakult a Magyar Gyógy­szerészi Kamara. Az új társadal­mi szervezet létrehozásáról kül­döttközgyűlésen döntöttek. A rendezvényen a 4500 hazai gyógyszerész képviseletében 443 küldött vett részt, elfogad­ták a kamara alapszabályát, s programját. Az új szervezet alapvető fel­adatának tartja kivívni a gyógy­szerészi hivatás társadalmi hasz­nosságának megfelelő társadal­mi, erkölcsi és anyagi elismertsé­get. A kamara tehát érdekképvi­seleti, érdekvédelmi funkciót lát el, s vállalja az érdekegyeztetés feladatkörét is. A különböző szakterületen dolgozó gyógysze­részeket összefogó szervezet a jövőben be kíván kapcsolódni a gyógyszerészetet érintő koncep­ciók kidolgozásába. A kamaránák megkülönböz­tetett figyelmet kell fordítania arra, hogy ne szülessenek a gyógyszerészeire vonatkozó döntések a szakma véleményé­nek mellőzésével. Sokan sürget­ték a gyógyszerészi munka na­gyobb megbecsülését a magyar egészségügyi hálózaton belül. Megfogalmazódott az is, hogy a medicinákat csakis a gyógyszer­tári hálózaton keresztül lehessen forgalmazni, s a gyógyszertárak üzemeltetésébe legyen beleszó­lási joga a kamarának. A kamara támogatja az egész­ségügy reformját, ugyanakkor bírálja, hogy a reform jelszavával átgondolatlan, s időszerűtlen tervezetek is készülnek. Ilyen el­hamarkodott lépés lenne a gyógyszertárak magánkézbe adásának terve, a megfelelő köz- gazdasági, jogi feltételek megte­remtése nélkül — mutattak rá. A Magyar Gyógyszerészi Ka­mara a befizetett tagdíjakból, rendezvények bevételeiből, a pártoló tagok támogatásából, egyéb díjazásért végzett tevé­kenységből, valamint adomá­nyokból tartja fenn magát. Az alakuló közgyűlésen meg­választották a kamara vezető tes­tületek; az elnöki tisztet dr. Vincze Zoltán, az orvostudo­mány kandidátusa tölti be. Brinkmann professzor botrányos válása Klausjürgen Wussow, alias Brinkmann professzor, a Klini­ka-sorozatból, válik. A nyugat­német bulvársajtó olvasóinak kedélyeit azonban nem az bor­zolja, hogy a hatvanéves, deres halántékú, ámde kopaszodó szívtipró beleszeretett egy 28 év­vel fiatalabb újságírónőbe, Yvonne Viehoeferbe. Ilyesmi mindenkivel megeshet. „Brinkmann professzor” . — amint azt a Bild Zeitung sötét színekkel ecseteli — a fiatal ked­ves kedvéért hajlandó 26 évi há­zasság után sárba tiporni két gyermekének anyját, Ida Krot- tendorfot. — Szeptemberben egy bécsi bíróságon „az év leg­piszkosabb pere” kezdődik — így a Bild. Yvonne Viehoefer azt híresz- telte az asszonyról, hogy alkoho­lista, notórius hazudozó és lelki­leg sérült, „reggelire, azaz reggeli helyett duplarumot hajt le, hogy alkoholszintjét egyensúlyban tartsa”. Ida Krottendorf jogor­voslatot keresett és talált. Wus­sow azonban az új liaison kedvé­ért még arra is hajlandó, hogy a feleség ellen tanúskodjon. A Bild végezetül magát Klausjür­gen Wussowot idézi, aki egyszer állítólag ezt mondta: „Mindig olyan szuverén s egyben jóságos akartam lenni, mint Brinkmann professzor... Idegenforgalmi látványosság is... Képriport a mikófalvi hagyományőrző lakodalomról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents