Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-09 / 134. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. június 9„ péntek Ártatlanul megalázott harmincnégy hatvani vasutascsalád balladája (X/5.) Az ártatlan családtagok elhurcolása Keresztelő Szent János szobra Tatán, a Zsigmond korabeli vízivár mellett, az Öreg-tó egyetlen szigetén, május 27-én felavatták Nagy Kovács Mária 1943-ban készült alkotását, a Keresztelő Szent Jánost ábrázoló szobrot. A több mint két méter magas bronzszobrot annak idején a tatai Malom-tónál állították fel, ott díszítette a várost 1958- ig; akkor garázda elemek ledöntötték. (Fotó: Jusztin Tibor — MTI) Márta és a többiek... MOVENDO kórus — — Nem tudunk meglengetni semmilyen mézesmadzagot, mindenki szívszerelemből jár ide — mondták az egri MOVENDO kórus tagjai, amikor az egyik próbájuk szünetében amolyan névjegyet kértek tőlük. — 1987 szeptemberében, jórészt pedagógusokból és főiskolásokból verbuválódtunk, egyszerűen csak azért, hogy együtt énekelhessünk. Megszületésünk után egy évvel kerestünk csak formát a közösségünknek, ekkor lettünk egyesület. Igen prózai okból volt erre szükség, így nagyobb reménnyel pályázhatunk. A megyei tanács ifjúsági kuratóriumától már kaptunk 100 ezer forintot, most pedig a Magyar Hitelbanktól kértünk támogatást, hogy előadhassuk Kátai László Requiem című művét. Június 23-án az egri Bazilikában lesz az ősbemutató. Most arra készülünk minden energiánkkal. A MOVENDO neve egyre többször felbukkan a megye- székhely zenei „étlapján”, s mivel valószínűleg érdemes lesz megtanulni e szót, Szabóné Vass Mártától, a kar vezetőjétől rövid olasz nyelvleckét vettem. Három zenei kifejezésből tevődik össze a mozaik: movimento (mozgásban), energico és dolce (vagyis energikusan és lágyan). A reneszánsztól a huszadik századig minden korból merítenek reper- torájukhoz, ami igazán jó zene, azt előadják, főleg olyanokat, amik ritkán szerepelnek más karok műsorán. Ahogy ülünk az MSZMP Oktatási Igazgatóságának folyosóján (itt kaptak próbatermet any- nyi ellenszolgáltatásért, hogy szerepeljenek a ház rendezvényein), előkerülnek a fényképek és a napló, amelyben a közel két év dokumentumait őrzik. — Ez a május 19-i minősítőn készült — mutatják — Victoria, Verdi, Thompson és Szokolay Sándor dalaival szerepeltünk és fesztiválkórus lettünk, ami bizonyítja, hogy komoly munka áll mögöttünk. Mindezt persze nem lehetne megcsinálni, ha nem éreznénk magunkat jól így együtt. Hetente egyszer próbálunk kedd esténként, ami elég kevés, de nem merünk többet kockáztatni, kár lenne a családjainkat magunkra haragítani. Van olyan tagunk, aki öt gyereket nevel és olyan is, aki szoptatni siet haza innen. — Ahhoz azonban, hogy megmutassuk magunkat a városon kívül is, pénz kell. A megyei tanács ifjúsági kuratóriumától kapott 100 ezerből készült az egyenruhánk. Persze az is a legtakarékosabban: a lányok maguk szabták, varrták. Sajnos a fiúkéhoz már kevésnek bizonyult a szakértelmünk. Mindenesetre már kinézünk valahogy, kialakult a MOVENDO image, pódiumképesek vagyunk. Szponzorokat keresünk, hogy mozoghasKAMARAKÖRUS ÉS KULTURÁLIS EGYESÜLET sunk és akár a határon túlra is el- vihessük az egri zene hírét. Sajnos a kultúrára kevés cég költ, a finanszírozás megáll a stadionok kapuinál. Vagyis szívesebben támogatják a sportot. Ambiciózusak vagyunk, új utakat keresünk. Még elmesélik, hogy legutóbb Szokolay Sándor darabját adták elő, az Egri Zsoltárt, melynek szövegét Farkas András írta. A zeneszerző — mint mondták — tüneményes ember, bár kicsit féltek tőle, megígérte, komponál nekik egy számot. Talán az lesz a következő méltó produkciójuk. Ahogy befejezzük a beszélgetést, kérdezem a nevüket, de mintha előre elhatározták volna, gondolkodás nélkül csak ennyit mondanak: csak a Márta szerepeljen, rólunk csak annyit: a többiek... (palágyi) Mai szemmel nézve, még ha részt vettek volna a szerzetesek megvédése érdekében kirobbant tüntetésben, akkor sem lett volna jogos a harmincnégy család internálása. A legtöbbjük azonban még csak nem is volt aktív részese a tüntetésnek. Farkas Mihály- né háztartásbeli, kalauzfeleség: „Én a kislányunkat, Zsuzsikát akkor vittem beíratni az iskolába. Ez volt az összes elmenetelünk a tüntetéshez. Ennyi közünk volt hozzá. (Az iskola a templom közelében van.) Az öcsém pilóta volt. Akkor jött haza, és mondta: „Gyerekek! Ki ne menjetek, mert ebből még nagy zűr lesz!” Nem is ment ki közülünk tényleg senki, mégis elcipeltek bennünket, belekerültünk ebbe a szörnyűségbe.” BerencZ György vasúti raktáros: „Az újhatvani tüntetésében én nem vettem részt. Azon a napon éppen szolgálatban voltam. Észrevettem, hogy a párttagok gyűlést tartottak. Megkérdeztem, miről volt szó. Elmondták nekem, hogy menniük kell az újhatvani templomhoz összeírni azoknak a nevét, akik részt vettek a tüntetésben. Én a hónom alá kaptam egy szolgálati könyvet, mintha hivatalos ügyet kellene intéznem a városban. Hazamentem Újhatvanba, a Gábor Áron utcába, és megmondtam a család minden tagjának, nehogy kimenjenek az utcára, mert a megbízottak mindenkit összeírnak. Nem is ment ki egyikük sem, mégis internálták az apámat, anyámat, a feleségemet három gyermekemet és engemet. Nem maradt itthon a háznál senki, csak a kutyánk.” Majer A/iüű'/yné háztartásbeli, vasúti portás felesége: „Édesanyám özvegy maradt öt lánygyermekkel. Amikor nyolc évesek lettünk, mind mentünk cselédnek. Édesanyám az urakhoz járt mosni, vasalni, takarítani itt a városban. Én is délelőtt iskolába mentem, délután Pásztor tanító nénihez dolgozni. Húsz éves koromban mentem férjhez. A féljem is árva gyerek volt. ő is kitanulta a kőműves szakmát, mint az apja, de a vasútnál helyezkedett el. Az újhatvani tüntetésről én semmit sem tudok mondani. Itthon voltunk. A féljem akkor reggel jött haza a szolgálatból. Mondta nekem: „Juliskám! A gyerekeket itthon tartsad! Sehova se menjenek el, mert úgy hallottam, a templomnál valami zűr van, nehogy oda keveredjenek!” Ennyit tudok az egészről. A lányom négy éves korában megbénult (gyermekparalizisben), az uramnak nem volt, csak fél lába, mert elvágta a vonat 1949 áprilisában. így aztán én nem értem rá templomba járni. Ha nagy ritkán, vásárlás közben betértem, mindig elgondolkoztam, eszembe jutott a nyomorúságom, csak sírnom kellett. Ezért nem mentem szívesen templomba. 1950- ben, amikor elhurcoltak négy gyermekünk volt. Bennünket nem internáltak, nem telepítettek ki, bíróság nem ítélt el, semmiféle papírt nem adtak, egyszerűen elhurcoltak”. Ignatovits Sándorné háztartásbeli, kalauz felesége: „Az újhatvani templom előtt nagy tömeg gyűlt össze... Én nem voltam ott, de voltak, akik azt mondták, hogy én is részt vettem a tüntetésben. Én a két gyermekemmel itthon voltam. A férjem pedig a szolgálatát töltötte, amit a vasút később igazolt is.” Jolsvai Béláné, a MÁV kertészet dolgozója: „A tüntetés napján a lányom, Irénke Miskolcon volt. Erről írásos igazolást is adtak. A fiam, Béla sem volt idehaza. ő Nagygomboson dolgozott a kőművesek mellett, mert akkor építették a laktanyát. A tüntetésen tehát egyikünk sem volt ott... Megtudtam, hogy a szomszédo- mék, az öreg Vargáék este elmentek a templomba. Ott elfogták és bevitték őket a katolikus körbe. Ütötték, verték őket, meg mit tudom én, mit csináltak velük. Addig verték őket, míg öt személyt meg nem neveztek, akik templomba járnak. Lehetséges, hogy valaki az én nevemet is bemondta, ennek lettem az áldozata, de az is lehet, hogy az „állásomból” szerettek volna kitúrni.” A Király Gyuláék esete is tanulságos, ő vasúti hivatalnok volt. A tüntetésben nem vettek részt, de azon az estén a szokásuk szerint elmentek a katolikus körbe szórakozni. Ott kártyáztak a tüntetés idején is, onnan vitték el őket. Petőcz Gusztáv fűtőházi főnököt néhány nappal a tüntetés előtt nevezték ki Hatvanba. Alig pár napja költöztek ide. El voltak foglalva a költözködéssel, a templomba el sem mentek. A tüntetésben nem vettek részt, mégis elhurcolták őt is, a feleségét is két gyermekével együtt. Zsákai Lászlóné háztartásbeli: „Az újhatvani tüntetésben sem a férjem, sem én nem vettünk részt. Nekem nem sokkal azelőtt vették ki a mandulámat. Az orvos még haza sem akart engedni a kórházból, csak én ragaszkodtam hozzá. Elképzelhető, hogy a friss mandulaműtét után nem volt kedvem az utcán mászkálni. A férjem meg nem is volt idehaza. Szertámok volt a vasútnál és egyenruháért kellett elutaznia Egerbe. Ezt papírral tudta igazolni. A papír nála is volt, amikor kihallgatták.” A fentieken kívül a következőket hurcolták el még, akikről tudjuk, hogy nem vettek részt a tüntetésben: Pásztor Antalt, a feleségét és a gyermekét, pedig az asszony szülésznő volt és az MNDSZ titkára; Csabli Lajost, a feleségét és két gyermekét; Cse- kő Andrást és a feleségét;Kiss Miklóst, a feleségét és két gyermekét, pedig az asszony református volt; Széles Györgyöt és feleségét; Vásárhelyi Jánost, a feleségét és két gyermekét. 1952-ben a hortobágyi táborban felülvizsgálta egy bizottság a hatvaniak ügyét. A magát megnevezni nem akaró A. Cs. -néígy emlékszik erre: „Engem is kihallgatott egy ávós tiszt. Nem volt goromba, de nem is érzett velünk. Kissé gunyoros kedélyességgel beszélt. Maga is a hatvani szent asszonyok közül vaió? — kérdezte tőlem.- Szent nem vagyok, de bűnös sem — válaszoltam. Persze, maga is ártatlan, mint a többiek? Mivel nem volt goromba, vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle: Tessék már mondani, hogy lehet az, hogy az ezernyi tüntető közül csak vasutasfeleségeket hoztak el internálásba? Úgy gondolja, a tüntetők csak vasutasasszonyok voltak? Erre nem válaszolt, csak elgondolkozott, és szorgalmasan írogatott a jegyzetfüzetébe. Én az internált asszonyokkal sokat beszélgettem, az internálás idején, de mind azt mondta, nem volt ott a tüntetésen. Egyetlen asszony vallotta be nekem, hogy ő igenis ott volt: Vörös Istvánné.” (Folytatjuk) Németi Gábor ■ ■■iBIMBi i EBOHBBBanHni Í sztendők óta nem volt annyi aranyat érő eső, m 'j mint az idén május, jú musoan. A sokat emlegetett talajvízszint már-már a helyére kerül, és emiatt sem lesz már okunk a siránkozásra. Lám, a természet helyrebillenti előbb-utóbb az egyensúlyt anélkül, hogy az ember a kisujját is mozdítaná. A kalászosokra rossz szemnek kár ránézni, a kapások is hálásak a csapadék miatt, a szőlő meg már egyenesen unja a menetrendszerint visszatérő zivatarokat. Szentháromság vasárnapjára megérett a korai cseresznye, ami pedig azt jelenti, hogy ezúttal pontosan jár a természet órája, nincs okunk emiatt sem a panaszkodásra. Panasz azért mindig van, mert manapság még Istennek sem könnyű lenni, és ha egyfelől jól jön a nyári langyos eső, meglehet, hogy a szénakaszálók az öklüket rázzák, mások pedig bosszankodnak, mert most virágzik a szőlő... Ez lenne a kisebbik gond. A nagyobbik éppenséggel az öntusakodásunk, a társadalmi, gazdasági változásainkkal együttjáró tudati és érzelmi zavar, amely ugyan a változások velejárója, de amelyet megélni — enyhén fogalmazva — nem könnyű. Nem jut eszembe jobb hasonlat, de a kígyó is megszenvedi vedlését, és éppen a természet bizonyítja annak az állításnak a képtelenségét, amely szerint senki sem bújhat ki a saját bőréből. Kibújhat! De nem mindegy, hogy milyen áron. Túl vagyunk a rádöbbenésen, előkerültek a hétlakat alatt őrzött dokumentumok, amelyek felszaggatták a régi sebeket, és ha nem lenne tudatos önmérsékletünk, bűnbakok után lehetne kutatnunk, netán leszámolást sürgetni az elszámolás helyett. Mitagadás. Nehéz manapság embernek maradni! Tanulságokat, jövőt szolgáló programokat keresünk, nyilvánosságot és különbözőséget sürgetünk éppen a jövőbeni tévedések elkerülése miatt, elvégre több szem többet lát, és legyen egy ember, egy hatalom bármilyen okos is, de magában hordozza a hibák, a jóvátehetetlen tévedések lehetőségét. Mindenkit foglalkoztató gondolatokban osztozkodunk a zápor utáni napsütéstben, amikor fenn a dombon ragyog a világ, ám a falu a völgyben sűrű párafelhőben úszik. Gyíkok sütkéreznek a homokos tufában, sere- gélycsappat dézsmálja a szomZivataros nyár szédék cseresznyéjét, rá se fity- tyentve a lobogókra, amelyek madárijesztőül szolgálnának. A világ figyelmét is felkeltő változásaink, az önmarcangoló viták, gyakori szótnemértések azért már-már szolgálnak némi jövőbe mutató tanulsággal: az orra elé néző ember nem juthat messzire! A múlt ismerete bármennyire is lényeges, a fő hangsúly a jövőn kell, hogy legyen. Es mégegy: békétlenségünkben, éppenhogy a megbékélés a legfontosabb! A füvön feketerigók lépkednek peckesen, éhes fiókáik csipogva, tátott szájjal várják a fészekben a betevő falatot. Ebben a páradús melegben női a szőlő, mint a bürök, kisarjad még a karó is, ám növekszik a liszthar- mat-veszély, támad az atka, permetezni kell lépten-nyomon, és ha elkerüljük a'naponta fenyegető jégesőt, akkor talán lehetnek biztató reményeink. Bizakodásunk mellett tele vagyunk aggodalmakkal, hiszünk, bár esetenként hitehagyottak is vagyunk, reménykedéseink még mindig törékenyek, ellentmondások tömkelegében botladozunk. Panaszkodnak is, hogy termeljük a szőlőt, de csupán egy liter benzin árát éri egy liter bor, amire még nem volt példa. Szedik a cseresznyét, fitymál benne az átvevő, az olcsó bort a kereskedő dupla áron adja, pedig még áldását sem adta a tőkére. Kivették a termelő kezéből az értékesítés lehetőségét, és a paraszt becsapottnak érzi magát az idén éppen úgy, mint tavaly, vagy tavalyelőtt. Csoda- e, ha ilyesmit lehet olvasni az újságokban: Péter-Pálkor arassunk vagy sztrájkoljunk? Valaki azt mondja, hogy akkor is kishitűek és pesszimisták vagyunk, amikor nem kellene. Meglehet! A sorsfordító intézkedések megizmosodásához persze idő kell, ám éppen az idő az, amely gúzsbaköti lehetőségeinket, emiatt hol óvatoskodók, hol túl merészek vagyunk, hasonlítva a kezdő gazdaasszonyra, aki oly csínján bánik a sóval, hogy szögről-végről sótlan marad a leves. Szél alig jár. A völgyekből is felszippantja a párát a Nap, a felhők méltóságteljesen, Szinte bosz- szantó unalommal úszkálnak a kék égen, de messze zivatarfelhők gyülekeznek, távolról égzengést hallok. Permetezzünk vagy zivatarra várjunk? Nincs mese! Az atkák ellen védekezni kell, és ha méregdrága is a permetezőszer, meg kell védenünk a termést, mert azért nem rosszak a kilátásaink... Jön megint valaki, újságot mutat, ugyan tegyem már fel a pápaszemet és olvassam el, hogy Kínában vér folyik megint, és hogy ennek nem lesz jó vége. Biccentek nagyokat, eszem ágában sincs most olvasni, hiszen ott lóg a körtefán a szolgálatos táskarádióm, egész nap be nem áll a szája, nem vagyok süket, hogy ne hallanám meg azt, amit akarok. Arra a kérdésre, hogy perme- tezett-e már, csupán a fejét rázza. Akkor lásson neki! — biztatom, mert ez az idő a lisztharmatnak is melegágya, a soros munkákat ezért sem lehet tovább hanyagolni... A kökénybokor útrahajló ágán jókedvűen fütyül egy sárgarigó, kakukkszót is hoz a szellő az akácos felől az ide sodródó virágillattal együtt.-Felkapom a fejemet a rádió szavára: a szükséges gazdasági megújulás, a piacképes gazdaság kialakítása, csak nyitott társadalomban lehetséges... A közmegegyezésre mielőbb szükség van, a nemzeti megbékélés olyannyira kell, mint egy harapás kenyér. Mire a munkát befjezem, delet harangoznak... Szalay István t 1 1 t » i i P ( I I I I I \ I ( ti Á ► í I I I I < V \ t 'I I p I I í t t
