Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-28 / 150. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 28., szerda ORSZÁGRÓL — ORSZÁGRA b Szándékai nemesek, mentesek minden önzéstől Százéves a Parlamentek Parlamentje Megalakulásának időpontja: 1889 június 29 — s ezzel kétségkívül ez a legrégebbi nemzetközi politikai szervezet. A gyökerek még régebbre nyúlnak vissza: már 1870-ben, közvetlenül a porosz-francia háború után Robert von Walteskirchen osztrák képviselő felvetette a gondolatot, hogy az egyes parlamentek tagjainak rendszeresen találkozniok kellene. 1877-ben már csaknem valósággá érett az eszme, de közbejött az orosz-török hóború, s emiatt halasztást szenvedett az Interparlametáris Unió megalakulása. Az alakuló ülést végül 1889 június 29-én a párizsi Hotel Continental nagytermében tartották, s az alapító atyák között két nevet említ a történelem: az angol William Randal Cremes-t és a francia Frederic Passy-t, mindketten egyúttal országuk békemozgalmának vezetői is voltak. Az alapító „ nyolcak ” között ott volt hazánk is: az első ülésen az angol, az amerikai, a belga, a dán, a francia, a magyar, az olasz és a spanyol képviselőház küldöttei hozták létre a Választott Bírói Interparlamentáris Konferenciának elkeresztelt szervezetet. A név rövidült, ám az intézmény tartósnak bizonyult: túlélt két világháborút, s szerepe sem csökken: ma már 107 ország a tagja. Székhelye 1921 óta Genf; évente kétszer tart konferenciát. Határozatai, ajánlásai a nemzeti parlamentekhez szólnak, s igaz, nem kötelezőek, de azért a címzettek gyakran megszívlelik, vagy legalábbis nem vonják ki magukat befolyásuk alól. S hogy miért? Mert azIPU szándékai nemesek, mentesek minden önös érdektől. S ki ne akarna gyeremekeinek, a jövendő nemzedéknek békésebb, boldogabb életet. Márpedig, amiről az IPU tanácskozik, amihez segítséget szeretne nyújtani, az köznapi nyelvre lefordítva éppen ez. Kissé hivatalosabb megfogalmazásban céljai közé tartozik a parlamentek nemzeti csoportokba szervezett tagjai között a személyes kapcsolatok ápolása, a demokratikus intézmények fejlesztése és megerősítése, hozzájárulás a béke és a népek közötti együttműködés ügyéhez. Az IPU ennek megfelelően véleményt is nyilvánít minden olyan nemzetközi kérdésben, amelynek megoldását parlamentáris úton elősegíthetőnek véli. Javaslatai, tanácsai nem egyszer valóban a nemzeti parlamentáris rendszerek fejlődését szolgálták, tanácsai nyomán javult azok működése, nőtt tekintélyük. Száz esztendő alatt jócskán változott a világ. Egynémely alapító országban is más ma a társadalmi rendszer, más a pralamentarizmus, s mennyiféle országgal színesedett a paletta! Sőt, gondoljunk csak hazánkra, ahol éppen mostanában keressük e parlamentarizmus újabb útjait, s ehhez is elkél a tanács, a példa. Nem lebecsülendő az sem, mit jelent a világ immár 107 országából származó képviselők személyes kontaktusa. Vagy éppen a látogatás egy-egy konferenciahelyszínen. Páéldául nálunk, Magyarországon: a legutóbbi tanácskozás egy hetébe éppen beleesett március 15., nemzeti ünnepünk is. A küldöttek így részesei lehettek annak az igazán felszabadult szép ünneplésnek, elsőkézből szereztek mindennél meggyőzőbb információt a pluralizmus felé tett magyarországi lépésekről — s e tapasztalataikról bőségesen tájékoztatták azután odahaza parlamentjeiket. Demokrácia-ügynökség — ez is egyike a sok-sok elnevezésnek, amivel olykor az IPU-t illetik. A nagy eredmények sorában szokás említeni, hogy a második világháború után a Népszövetség, a mai ENSZ jogelődje, az IPU kezdeményezésére jött létre. S szerepe volt megannyi nemzetközi konvenció létrehozásában, ellenségeskedések elsimításában. Érdekes és nem haszontalan sajátosság, hogy az egyes nemzeti küldöttségekben ott vannak az illető parlamentben mandátummal rendelkező összes párt képviselői, azok is, akik kormányon vannak és azok is, akik ellenzékben. Ez hozzájárul ahhoz is, hogy egy-egy vitás kérdésben a legszélesebMegyen az eszmecsere. Vitás kérdések pedig vannak. Ha régiek rendeződnek is, vannak még régebbiek, amelyek makacsul tartják magukat, és emellett folyton újak és újak is felszínre törnek. így azután az IPU-nak nem kell attól tartania, hogy fennállásának 101. évében már nem lesz tennivalója a világban. Szászi Júlia Törésvonalak Izraelben Az óriás Kína árnyékában Tajvan és a dollár- diplomácia Még a sokat tapasztalt Jichak Samirt is megrázta, ami a ciszjordá- niai Arielben érte őt. A közelmúltban meggyilkolt telepes temetésén néhány száz szélsőjobboldali résztvevő, lehurrogás és szidalmazás közepette belefojtotta a szót az ország miniszterelnökébe, a gyengekezűnek ítélt koalíció vezetőjébe. Ennek hatása alatt mondotta szerdán a jeruzsálemi rádióban: „Minden áron el kell kerülnünk a polgárháborút! Féltem Izraelt!” Hidegvérre, az egység megőrzésére hívott fel a kormányfő „a maroknyi szélsőséges” agitációjával szemben, és a zsidó lakosságon belüli harcok kirobbanásának veszélyét ecsetelte. Az izraeli vezetésben döbbenetét keltettek az Arielben történtek. Kivizsgálásukat elrendelte a rendőrminiszter. David Krausz rendőrfőnök súlyos szavakkal bélyegezte meg az önbíráskodó telepesek magatartását, akik „anarchiát provokálhatnak, olyan helyzetet, melyben a zsidó a zsidóra nyit tüzet”. Dán Meridor igazságügy-miniszter nemzeti csapásnak minősítette, hogy ez a veszély egyáltalán felmerülhet. „Az arabok legnagyobb sikere lenne — tette hozzá —, ha most elveszítenénk a fejünket!” Az izraeli lapok szerint a most kirajzolódó „vészhelyzetben” valójában nincs semmi új: a megszállt területeken létesített 200 telep 65- 70 ezer izraeli lakosának fele vagy kétharmada a legélesebben szemben áll a palesztin nemzeti törekvésekkel, abszolút hajthatatlanságot tanúsít. Ugyanezt követeli Izrael vezetésétől is. Ezek a telepesek — a hazai és a diaszpórában élő befolyásos szélsőjobboldali lobbyra támaszkodva, zászlóként a módszereiről jól ismert Ariel Saront felmutatva — már rég létrehozták, és be is vetik fegyveres milíciáikat, amelyeknek egyetlen credója az ókori talió, az azonos mérvű megtorlás joga: szemet szemért — fogat-fogért. Jichak Rabin védelmi miniszter korábban már többször is kijelentette, hogy a telepek, a hangoztatott indokokkal szemben, nem Izrael védelmét szolgálják, hanem ellenkezőleg: tehertételek az ország biztonsága és gazdasága számára. Rabin munkapárti alelnök most egyértelműen kimondta, amit a kormányfő csak közvetve: „Az izraeli szélsőjobboldal fő célja az, hogy szabotálja a kormány rendezési indítványát, a (Ciszjordániá- ban és Gázában tervezett) palesztin választásokat”. Ugyanakkor Rabin a másik oldalon is élesen meghúzta az általa kívánatosnak tartott vonalat: azt követeli az igazságügyi hatóságoktól, hogy a palesztinok ellen erélyesebben lépjenek fel. Ami e sajátos „sokfrontos” állapotot és a belőle fakadó zavarokat illeti, Dedi Zuker, a baloldai polgárjogi mozgalom képviselője így fogalmazott: „Természetesen elítéljük azt az erőszakot is, amelynek Samir kormányfő esett áldozatául, de ő maga volt az, aki a minap is hangoztatta, hogy jól megérti a telepesek mozgatórugóit”. Meir Kahane rabbi és hívei a jeruzsálemi ENSZ-hivatalban a minap azzal a követeléssel álltak elő, hogy a világszervezet biztosítson számukra megfigyelői státust, „ha már a PFSZ terroristáknak ezt megadta”. Tették ezt a megszállt területeken általuk létrehozandó „Júdea állam” nevében. A telepesek egy része kiáltotta ki tavaly ezt az „államot”. Eszes Tibor Az óriás Kína árnyékában saját indentitását sokáig sikertelenül fellelni igyekvő Tajvan újkeletű önbizalommal, gyakorlatias érzékkel váltja politikai tőkére szinte hihetetlen gazdagságát. A dollár-diplomácia egyre nagyobb sikerrel kecsegtet, és minden jel szerint máris rést ütött a diplomáciai elszigeteltség a falán, amelybe Tajvan az anyaország egyre növekvő nyitása miatt kényszerült. A szigetország tavaly októberben 1 milliárd dolláros alapot hozott létre a „baráti fejlődő országok” segélyezésére. Mondani sem kell, akadtak jelentkezők. Csak a Fülöp-szigeteken — amely közismerten anyagi gondokkal küszködik — Tajvan közel 2 milliárd dollár erejéig kötelezte el magát. Manila ennek fejében törvényt hozott a tajvani beruházások védelméről — s ez már „hivatalos” jelleget kölcsönöz a két ország kapcsolatainak. Peking nem is váratott magára a tiltakozással. Szingapúr szoros kapcsolatot tart fenn Tajvannal, mégis fel akarja venni a diplomáciai kapcsolatokat, mégpedig mielőbb, Kínával. Ennek ellenére áprilisban hivatalos látogatásra hívta meg Li Teng-huj tajvani elnököt. Jellemző, hogy tajvani államfő ezt megelőzően 12 évig nem tett hivatalos tengerentúli utazást. Franciaország és Nagy-Britannia szintén a kapcsolatok fejlesztésére törekszik Tajpejjel. Tajvannak — ma még — csak 23 országgal van hivatalos kapcsolata. Az irányában tanúsított mostani növekvő érdeklődést egy számadat magyarázza: a szigetország valutatartalékai elérik a 76 milliárd dollárt. A külkapcsolatok fejlődésében közrejátszik persze az új, pragmatikus megközelítés is. Tajvan korábban mereven ragaszkodott ahhoz, hogy egy Kína van — Tajvan. Aki pedig a szárazföldi kommunistákkal üzletel, az magára vessen. Minthogy azonban egy egymilliárd lakosú, szuperhatalmi státusú Kína létezésétől nehezen lehetett eltekinteni — mégha oly „kommunista” is —, Tajvantól sorra elfordultak politikai és gazdasági üzletfelei. Li Teng-huj elnök azonban feladta a struccpolitikát, miszerint a szárazföldi Kína is olyan Kína, amelyet voltaképpen Tajvan birtokol. Az új gyakorlatias jelszó, amit Pekingben persze nem szeretnek: két kormány — egy ország. Ez tulajdonképpen annak elismerése, hogy Tajvan csak azt a területet képviseli, amely joghatósága alá tartozik. Jellemző a változásra, hogy Szingapúrban már nem a Kínai Köztársaság, hanem Tajvan elnökeként szólították Li Teng- hujt. Ha ilyesmi röviddel korábban történik, akkor világraszóló botrány kerekedik belőle, és a szigetország vezetője legalábbis nyomban hazautazik. Az pedig egyenesen szembeszökő volt, hogy májusban első ízben utazott hivatalos tajvani küldöttség Kínába. Igaz, Tajpej képviselői egy nemzetközi pénzintézet rendezvényén vettek részt, de azért arra mégsem akadt példa, hogy tajvani delegáció Kínában rezzenés nélkül hallgassa a kommunista Kína nemzeti himnuszát. Ezek a figyelemre méltó változások akkor kezdődtek, amikor 1988 januárjában elhúnyt az akkori elnök, Csiang Csing-kuo, a néhai Csang Kaj-sek fia. Távozásával Tajvan elkezdett megszabadulni az ideológiai terhektől és kötelékektől is. Ezzel egyidőben az ország gazdagodó — és kora miatt emlékeit sem cipelő — felső középosztálya is mind nagyobb nyomást gyakorolt a kormányzatra: a diplomáciai elszigeteltség nemcsak megalázó volt, de az üzletet is akadályozta. S miközben jelenleg Tajvan az önálló, de egyenrangú kínai állam megteremtésére törekszik, a szigeten nem mondtak le az újraegyesítésről — mint ahogy Pekingben sem. „Itt senki sem akar egyesülni a kommunista Kína alatt, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem akarjuk az újraegyesítést” — mondja egy táj pej i professzor. Az események alakulása mindesetre gyanúsan emlékeztet arra, ahogyan egy hólabdából lavina lesz. Tajvan és Kína — becslések szerint — tavaly nem hivatalosan 4 milliárd értékű üzleti forgalmat bonyoh'tott le. Most arra számítanak, hogy ez az adat az idén megduplázódik. Növekszik a kölcsönös utazgatások száma, lépésről-lépésre még a kulturális kapcsolatok is fejlődnek. A Kínából hazatérő tajvaniakat — akik látják, milyen jó helye lenne tőkéjüknek az anyaországban — a hazafias érzések mellett az üzleti mohóság is ösztönzi a kapcsolatok fejlesztésére. Végső fokon talán a tajvani dollár-diplomácia adhat döntő lökést annak a hógörgetegnek, amely a kínai-tajvani kapcsolatok fejlődésének lavináját eredményezi. és ne lépjen be, egységesen az egyesült Európába. A Szovjetuniónak ugyanis arra is törekednie kell, hogy megakadályozza a szabad vállalkozás és a demokrácia eszméinek az átterjedését a szovjet ifjúságra —, ugyanis égetően szüksége van a Nyugat pénzére, de nem a veszélyes ideológiájára. Az tehát világosan körvonalazódik, hogy a csökkenő.katonai veszély korszakába léptünk, de ezzel együtt jár az is, hogy az elmúlt évtizedek stratégiai és politikai alapjai meginognak. Ennek a következményei ma még aligha állapíthatóak meg pontosan —, írja a szerző, s eközben felidézi: 1889-ben az európaiak abban a meggyőződésben tekintettek a huszadik századra, hogy a humanizmus, a gazdasági fellendülés, az értelmes emberi élet és a tartós béke csak karnyújtásnyira van. Egy évszázaddal később sokan ugyanezt várják a 2000-re tekintő Európában. Bízzunk abban, hogy a mai európai optimizmus szerencsésebb lesz a száz évvel ezelőttinél —, fejezi be eszme- futtatását a Toronto Sun külpolitikai szakírója. Trom András Fellendülés a földrajzi közelség és a hagyományok okán Thaiföld és az indokínai turizmus Az idegenforgalmi szakemberek körében percig sem kétséges, hogy a kambodzsai kérdés rendezését követően — vagyis várhatóan néhány hónapon belül — jelentősen felívelhet az indokínai országokba irányuló turizmus. A földrajzi közelség és a hagyományok okán érthető, hogy leginkább és legelőször talán Thai- földön ismerték fel az ebben rejlő üzleti lehetőségeket. Hiszen a három indokínai ország idegen- forgalmi infrastruktúráját voltaképp ezután kell még kiépíteni, s nyilvánvaló, hogy aki ebbe idejében beszáll, legelőbb az fölözheti le a hasznot. Bangkoki üzleti körök mind nyilvánvalóbban törekszenek arra, hogy Thaiföldet az indokínai turizmus bázisává tegyék. A Thaiföldi Idegenforgalmi Hivatal a minap fejezett be egy felmérést a kínálkozó lehetőségekről. Mi több, a szervezet elnökhelyettese Kambodzsába is ellátogatott. Útja egyszersmind jelzi, hogy Bangkokban úgy vélik: a három indokínai ország közül elsőként Kambodzsa válhat a tömeges turizmus célpontjává. A látogatás után az elnökhelyettes elmondta, hogy a phnompeni kormány kész elfogadni Thaiföld közreműködését az idegen- forgalom felfuttatásában. A bangkoki idegenforgalmi szakember szerint Kambodzsában nagy lehetőségei vannak a turizmus fejlesztésének, s az együttműködést elsősorban a két ország állami és magáncégei részvételével, vegyes vállalatok formájában képzelik el. Kambodzsába most még csak kevés — évente kétezer — turista látogat el, s a közlekedési nehézségek miatt a felkereshető látnivalók köre is szűk. A külföldiek leginkább a fővárosban töltik idejüket, illetve felkeresik a híres Angkor romvárost és a közelében lévő Angkor-Vat templomkolostor romjait. A műemlékegyüttes ma ismét régi pompájában ragyog, felújítása nemrég fejeződött be. Kambodzsába egyelőre leginkább csak légiúton lehet eljutni, ám ma még csekély a phnompeni repülőtéren landoló járatok száma. Bangkokból pedig csak Ho Si Minh-városon át érhető el Phnompen. Kambodzsában kevés a szállodai férőhely is, noha e téren hamarosan javul majd a helyzet. A fővárosban most épül egy csaknem 400 szobás szálloda, a Cambodiana Hotel, a thaiföldi határ mentén fekvő Seam Reap tartományban pedig szingapúri vállalkozók hoznak tető alá egy 350 szobás szállodát. Ez augusztusban elkészül, 1990-re pedig további 350 szobával fogják bővíteni. Thaiföldi beruházók szintén szállodaépítésbe fogtak Seam Reap tartományban, ahová Thaiföldről közúton is el lehet jutni. Ez a vidék már eddig is kedvelt látogatóhely volt. A Thaiföld és Laosz közötti idegenforgalom fejlesztésére a két ország vegyes bizottságot hozott létre. Az idegenforgalom terén minden üzleti tevékenységet e bizottság ellenőriz. A fejlesztési terveket Bangkok és Vientiane közösen dolgozza ki. Az együttműködés keretében munkaerő- képzéssel is foglalkoznak. Thaiföld hasonló együttműködésre törekszik Vietnammal is, ám egyelőre nem sok eredménnyel. Néhány thai magáncég már elszánta magát vietnami beruházásra. Ho Si Minh város közelében nemrég thai étterem nyílt, vegyes vállalati formában. Igazán nagy lehetőségeket azonban a tengerparti fürdőhelyek nyújtanak. Bangkokban mindenesetre úgy vélik, hogy a tőkeberuházások és az együttműködés révén az indokínai országok verseny- képesekké válhatnak a térség turisztikai piacán. Laczik Zoltán Kanadai vélemény japán lapban A szovjet szándékokról A felszíni „melegsugárzás” ellenére mélyebben sokkal hidegebb Minél közelebb a párizsi tőkés csúcstalálkozó, amelynek kiemelt témája az új jellegű keletnyugati viszony, annál több cikk elemzi a japán sajtóban a nemzetközi helyzetet, s helyezi nagyító alá a Szovjetunió külpolitikai törekvéseit. A Mainichi Daily News a hétvégén Eric Margo- lisnak, a Toronto Sun külpolitikai szemleírójának tanulmányát közölte, amely figyelmeztet: a felszíni „melegsugárzás” ellenére a szovjet stratégia mélyében sokkal hidegebb, az egyesült Európa koncepcióját nem is annyira üdvözlő törekvés, Nyugat- Európát megosztó szándék húzódik meg, amely párosul Kelet- Európa megtartásának céljával. A szerző történelmi perspektívába helyezve a kérdést rámutat: az 1992 utáni egyesült Európát támogató kijelentések ellenére a szovjeteket nagyonis aggasztja ez a fejlemény, hiszen mindkét esetben, amikor a történelem során Európa többé-kevésbé egyesült —, először Napoleon, másodszor Hitler alatt —, az eredmény az Oroszország (illetve a SzU.) elleni invázió volt. Az értékelés szerint a kontinens most harmadszor mozdult ki az egyesülés irányában. Amennyiben minden jól alakul, létrejön a politikai-gazdasági és katonai föderáció Európában. Mindez azt eredményezné, hogy az Egyesült Európa a világ vezető geopolitikai hatalmává válna, ami egyúttal azzal járna, hogy a rohamosan hanyatló, leépülő Szovjetuniót minden oldalról beszorítanák: nemcsak a Nyugat kolosszusa, az Egyesült Államok, hanem még az egyesült Európa is, miközben Kína még mindig nem túlságosan barátságos ázsiai szomszéd, nem is beszélve —, a szerző szerint —, az oroszok által gyűlölt Japánról. Moszkva számára különösen fájdalmas az a felismerés, hogy ahogy előrehalad Európa egyesülése és erejének növekedése, úgy zuhan a Szovjetunió befolyása Kelet-Európábán. A keleteurópaiak egyre intenzívebben fordulnak a Nyugathoz gazdasági támogatásért és kulturális „táplálékért”. Ez a folyamat már javában tart Lengyelországban és Magyarszágon —, mutat rá Margolis —, és csupán idő kérdése, hogy Kelet-Európa többi része mikor fordul a Nyugat felé. Európa megerősödése az elemző feltételezése szerint együtt jár majd az amerikai befolyás csökkenésével is. A kontinensnek ugyanis nem lesz szüksége az Egyesült Államok, a „nagy barát” védelmező szerepére, mi több, számolni lehet azzal is, hogy az USA és Európa gazdasági és külpolitikai téren riválissá válik. Hogyan reagál majd minderre a Szovjetunió —, teszi fel a kérdést. A természetes reakció az lehet —, válaszol —, hogy Moszkva a hangsúlyt Washingtonról Brüsszelre helyezi át, ugyanis kénytelen lesz megváltoztathatatlan tényként elfogadni Európa növekvő gazdasági erejét. Megpróbál majd minél több anyagi és műszaki segítségre szert tenni, hogy megmentse haldokló gazdaságát az összeomlástól. Ugyanakkor egy új katonai szuperhatalom (az európai) megjelenése, közvetlenül az ajtajában a Szovjetunió számára rémálom lenne, ezért próbálja gazdasági befolyását csöndesen arra felhasználni, hogy éket verjen az európai föderáció partnerei közé. Ez a folyamat már elkezdődött az NSZK-nak ígért óriási üzleti lehetőségekkel. Moszkva stratégiai sakkjátszmájának a célja, hogy Párizst és Bonnt különböző hullámhosz- szon tartsa, miközben biztosítani akaija Londont, hogy megmarad Európa első számú országa, ha kívül marad az egyesülésen. Emellett Moszkvának azt kellene valahogyan elérnie, hogy Kelet-Európa ne távolodjon el tőle
