Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-23 / 146. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1989. június 23., péntek Kedvcsináló a latin nyelvhez Jőzsa Angéla: PIETA Kissné Pólyák Erzsébet: KÖZÉPKOR A Hevesi Szemle és az MMK Galériájában Alkotó nevelők Nagy Imre: ZSÁMBÉK A Pedagógusok Szakszerve­zetének Heves Megyei Bizottsá­ga — az egri pedagógusok fővá­rosi szereplésének viszonzása­képpen — az MSZMP Oktatási Igazgatóságán — fogadta azt a kiállítási anyagot, amelyet húsz pesti tanár műveiből válogattak össze. Ez az alkotói csoport har­mincöt éve működik és most Fi­scher £>/iőfestőművész irányítja ezt az életre és a szépségre nyi­tott, egyívású társaságot. Egyívásút írtunk, ami azt is je­lenti, hogy sajátos egyéni jegyek­kel, saját ízléssel, saját indíttatás­sal megáldott-felépített embere­ket ismerünk meg bennük. Olya­nokat, akik nem elvontan ragyo­gó ideálok iránt érdeklődnek, hanem a szépséget az életben, a környezetükben, a látótávolsá­gon belüli mikrokozmoszban ve­szik észre, kapják toll- vagy ecsetvégre. Olykor a szénrudat is megfogják, a ceruza végét is megrágják, hogy szándékaikkal egyezően megelevenedjenek azok a fonnák, amikben ők ész­revették, felfedezték a lelkiséget. Igaz, irányítójuk, vezetőjük, a mester éppen az idei Budapesti Tavaszi Tárlatával bizonyította, hogy hetvenötévesen is sokaknál fiatalabban ismeri, élvezi azt a kutatómunkát, amit egy művész­nek, az önmagát és a világot kife­jezni akaró alkotónak meg kell látnia. Azért, hogy másoknak is megmutassák, hogy kielemez­hessék azt a titkot, amit maguk­ban is hordanak, másban, má­soknak nyomon követhettek, megtalálhatnak. Nemcsak azért, hogy vallhassanak magukról, ha­nem és főleg azért, mert hivatá­suknak érzik a szépség szolgála­tát. Ami nem önző cél, inkább eszköz, hogy betölthessék hiva­tásukat: nevelni a környezetü­ket, nemesíteni azokat a társas lényeket, akik még hisznek az emberi közösségben. Látszólag ünnepinek és fenn- költnek sikerült ez a bevezetés ehhez a beszámolóhoz. De illik az anyaghoz, amit láttunk egy hónapon át, Egerben, a pesti pe­dagógusoktól. Mert a szemlélőt elsősorban az lepte meg, milyen tiszta, nemes fogalmazásokat raktak ide ki a paravánokra. Se­hol egy félreérthető gondolat, mindenütt a közlés tiszta rendje; világos, áttekinthető szín- és vo­nalrendszer, a pongyolaságnak, a fölösleges túlmagyarázásnak még az árnyéka sem vetődik ezekre a portrékra, tájképekre, hangulati elemekre. Nincs az absztrakció felé kacsintó lila ködevés, a valóság és az alkotó kedves, kedvező kölcsönhatás­ban vannak. Az olajfestmények­től az akvarellekig, az alkotótól a portréig mindenütt az egyénisé­get érezzük jelenlevőnek; azt a szelíden irányító kezet, bölcs szakértelmet, amely csak az eset­leges és előfordulható görcsöket, félrecsúszásokat szándékozta ki­iktatni. Némelyek a renden, a tisztasá­gon és a pontos fogalmazás fe­gyelmén túl „öröklik” Fischer Ernő színvilágát. Olykor témáit is, de mindig hozzáadják a ma­guk atmoszféráját, hangulati ele­meit. A mester nemcsak a szak­ma kiváló ismerője, de bölcseleti nézőpontja, az egyéniségéből áradó szuggesztíverő szerint is alkotó része ennek a társaság­nak. Ha Kissné Pólyák Erzsébet Colláge-ában hozza a közép­kort, csak a téma öröklött, a megoldás teljesen önálló, a ro­busztus románkori emlékeket idézgeti és nem a gótikus XIII. századot. Ha Alföldi László a Corpus harmóniába foglalásá­hoz háromszor is nekirugaszko­dik, azt nem azért teszi, mert tá­volról hallott valamit arról az elementáris hatású örökségről, amit a gótika és a középkori gon­dolkodás, az európai életérzés hagyott ránk. Köllős Judit az evangélium központi témáját ve­títi elénk, talán azért is ilyen átél- ten, mert a lélek sokáig ezekről a nagy horderejű pillanatokról csak titokban, zárt falak között vallhatott. Bíró Judit Buddhájá­nak és Sopronénak álmatag szí­nei álomszerűségekről beszél­nek. Dr. Csengery Béla Freskó­töredékei nem nosztalgiáznak, belső harmóniát tükröznek. T. Horváth Évadi Teremtés és kö­tésben régi misztériumot fesze­get és mi ráállunk a gondolatsor­ra, ami őt idáig vezethette. Józsa Angéla Pietája alázatos lebom­lás az áldozati cselekvés nagysze­rűsége előtt. Szarka László bu- kolikus érzéseket fakaszt fel ben­nünk Pásztorlányával és a Kirán­dulókkal. Nagy Imre női aktja és portréi a test szépségét ünnepük erotikus utalások nélkül. Lisziák Elek társa Nagy Imrének e tanul­mányszerű ábrázolásában. És mert nincs helyünk minden egyes képaláírást és az alkotást visszaidézni e jegyzetben, megál­lapíthatjuk: a látszat mögötti lé­nyeget tárják fel ezek a nevelő­alkotók előttünk, hogy a min­dennapi alázat és szépség tanítá­sát, okosságát hirdessék nekünk. Ezek a nevelők, húszán, a fővá­rosban, e korszak megrázkódta­tásaiban, a kétmilliós metropo­lisz olykor szennyes lélektani ka­vargásában eszmei tisztánlátás­ra, emberi tisztaságra figyelmez­tetnek, törekszenek. Nem harso­gó szavakkal, hanem a bensősé­ges teremtés őszinte indulatával. Ezért hatottak ránk! Farkas András Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a latin holt nyelv. A hagyo­mányokat egyre jobban kedvelő korunkban mindinkább felisme­rik Cicero nyelvének fontossá­gát, és azon munkálkodnak, hogy visszaszerezze régi tekinté­lyét. Sokan és sokféleképpen igyekeznek megszerettetni és ko­runkhoz „igazítani” a hajdan oly fényes nyelvet. Ézt a célt szolgálja az újonnan készülő latin lexikon. A római birodalom polgára csak értetle­nül bámulna olyasmi hallatán, mint például a „fluoris electrici abruptio” , ami nem más, mint rövidzárlat. Az „usus agonisticus medica- menti stupefactivi” pedig nem az Aeneis egyik sora, hanem a spor­tolók doppingolását jelenti (élénkítő gyógyszer használata a versenyjátékokon). Carlo Egger apát, a tízezer szavas gyűjtemény szerkesztője olyan kifejezéseket keres a modem fogalmakra, amelyek megőrzik a latin méltó­ságát. A doppingolás jelölésére ezért nem vette át a ma használa­tos drog szót, hanem egy közép­kori orvosi szakkönyvből köl­csönözte a tekintélyesebben hangzó „stupefactivi” kifejezést. Művével azt akaija bizonyítani, hogy még ma is mindent ki lehet fejezni e klasszikus nyelven, s hogy a latin a mai nyelvek bábeli zűrzavarában is híd lehet. Ha valaki erőltetettnek érezné az olyan „méltóságteljes” neolo- gizmusokat, mint az „autocine- tum pyrobolo dolose instruc- tum” (tűzokádóval fondorlato­sán felszerelt önjáró = autóban elhelyezett pokolgép), vagy akár az olyan — kevésbé elegáns, de jól hangzó — fordulatot, mint a „bracae lintaeae caeruleae” (kék vászonnadrág = farmer), ne fe­ledje, hogy az ilyesmi korántsem újdonság. Már elődeink is sok­szor éltek a latin „modernizálá­sának” eszközével, s a maguk idejében gyakorta bírált neolo- gizmusok idővel beszédünk szer­ves részévé váltak. Például az au­tomobil szó, az „önmagától moz­gó” , egyszerű összetétel. De vannak bonyolultabb esetek is. Ilyen a teljesen közhasznú „busz”. Ez egy rag volt hajda­nán: a mai autóbusz őse, az om­nibusz ugyanis mindenki-”nek” szólt. De nemcsak lexikonszerkesz­téssel igyekeznek népszerűsíteni Julius Caesar nyelvét. Egy másik sikeres kezdeményezés a kisdiá­koknak csinál kedvet a klasszi­kus nyelvhez. Lamberto Pigini atya azzal dicsekszik, hogy hat év alatt képeskönyvei 50 ezres pél­dányszámot értek el, és már 30 országba eljutottak. Az örvendetes népszerűség egyáltalán nem meglepő. A ked­ves képeskönyvekben Donald kacsa — pardon! Donaldus Anas — éppúgy hibátlan latinsággal „hápog” , ahogy Michael Mus- culus (Miki egér) klasszikus for­dulatokkal „cincog” , a közked­velt Snupius (Snoopy) pedig tö­kéletes főnévragozással oszto­gatja kutyabölcsességeit. Az érettebb korosztályoknak szól a vatikáni Latin Alapítvány újságja, amely a mai világ esemé­nyeit tálja az érdeklődök elé — természetesen latinul. Például a dél-koreai utasszállító gép lelö- vését 1983-ban így adta hírül: „Capacissima aeronavis Coreae Meridianae missilibus percussa ac praeceps deiecta est.” = Az igen tágas dél-koreai léghajó, miután hajított fegyverek (raké­ták) találták el, a mélységbe zu­hant. Főleg a nyelvtanárok körében közkedveltek a latinklubok és az általuk szervezett nyaralások. A résztvevők kizárólag Vergilius nyelvén társalognak. E kezde­ményezés egyébként olyannyira sikeres, hogy a latin nyelv szerel­mesei gyakran egymásba is bele­szeretnek, s egy-egy tanár úr Ca­tullus szellemében vallja be ér­zelmeit latinbarát szíve hölgyé­nek. Ám a boldogító „igent” az oltár előtt nem latinul mondják ki. AII. vatikáni zsinat még a hat­vanas évek első felében úgy ren­delkezett, hogy a misét nem lati­nul, hanem az illető közösség nyelvén kell celebrálni. A döntés a szertartás jobb megértését szol­gálta, és az egyházatyák koránt­sem akarták kiűzni a klasszikus közös nyelvet a katolikus egy­házból, ám az eredmény elütött a szándékoktól. „A gyereket is ki­öntötték a fürdővízzel” — pana­szolja Reginald Foster, a pápai egyetem tanára, aki nap mint nap jól látja, hogy a papnöven­dékek zöme fogcsikorgatva ma­golja a rájuk kényszerített osto­ba, avítt szövegeket. A latin — hivatalosan — ma is az egyház hivatalos nyelve, a jö­vő század katolikus vezetői azonban aligha értik majd meg a maga teljességében. Két éve meglehetősen kínos helyzetbe került a Vatikán. A lázadó tradi- cionalista Lefebvre francia érse­ket kiközösítő pápai levélbe ugyanis nyelvtani hiba csúszott... A latint népszerűsíteni igyek­vő papok nemigen remélik, hogy az egyházon belül megnyerik a csatát, és úgy vélik, hogy a klasz- szikus nyelv iránt ma már „világi körökben” sokkal nagyobb ér­deklődés mutatkozik. Éppen ezért azon munkálkodnak, hogy az iskolákban ismét elterjesszék a latint. Dédelgetett álmuk, hogy egyszer majd Európa közös nyel­ve lesz. S kifejezésére új szót nem kell fabrikálniuk, mert az álom (somnium) már az ókorban sem volt ismeretlen... Mezei Marianne V égeláthatatlan kígyó­ként kúszik fölfelé az út Galyatető irányába. Az egyik kanyarban — valahol az út mentén — előbukkan egy há­zilag készített tábla: Rudolfta- nya. A néhány méteres eltérő után mesés látvány tárul a kí­váncsiskodók szeme elé: a Mátra északi oldala. Alattunk a pom­pájában díszelgő nyári erdő, a völgyben hevesi és nógrádi fal­vak piros cserepes házai tekinte­nek föl a szédítő magasságokba. Távol a szürkének tűnő, első pil­lantásra felhőt sejtető háttér: a Tátra. A kígyó kanyargását köve­tem, mellettem érintetlen, öreg erdő suttog, amely lehúzódik egészen a vadászházig. Egy meg­rokkant fakaliba, körülötte nagyra nőtt cserjék paradicsomi összevisszaságban, alatta mély vízmosás, mélységében alig ész­revehető csermely csacsog. For­ráskereső utamon ma mindenre kíváncsi vagyok, ahol víz fakad vagy folyik tovább, a völgyek felé. Rudolftanya szép és rende­zett, gondos kezek törődnek mindennel, látható az emberek értő és óvó keze nyoma. A ház mögött kilátótoronynak is beillő sziklaorom, innen légvo­nalban jó puskalövésre a legkö­zelebbi falu, gyalogosan az út né­hány kilométer. Nézem az eget, nézem a föl­det, és közben óvatosan ereszke­dem alá, egyenesen a vágás irá­nyába. Az égen felhők és mada­rak járnak, a földön senki, bár ilyen helyen virágszedőkkel, gombázókkal váratlanul is ösz- szeakad az ember. Más ugyan ki járna errefelé? Itt nincs út! Autó­nak, lovas kocsinak sincs helye, ott a pihenő, ahol szűk cserkész- út egy kiálló kőszirt tetején ab- rosznyi térséggé terebélyesedik. A madarak jönnek-mennek pasz- szióból vagy élelemért, és ki tud­ja, hány ezer fészekben nyújto­gatják nyakukat az éhes fiókák? Égy fekete ponton akad meg a szemem. Héja kerget egy kékga­lambot, de száll, húz a szeren­csétlen, egészen a láthatatlansá­gig, én pedig szidom magamban a héják összes nemzetségét. Lej­jebb ölyvek parádéznak, gyö­nyörű köröket vágva, és vijjogva a szikrázó magasságokban. Oly szépen repülnek, hogy lehetné­nek sasok is, de „csak” ölyvek. Elszánom magam, és óvato­san leereszkedem a vízmosás al­jára, ahonnan a csermely hangját hallom. Fénytől szikrázó nyári délelőtt van, de itt mintha közép­kori bazilika ájtatos homályát Forrásvíz ölelném magamhoz, úgy válik árnyékká a fény és uralkodik el a hűvös félhomály. Izzadtságtól füstölgő hátam lúdbőrözik, ösz- szegombolom magamon az in­get, aztán követ kőre görgetve, végre megállapodok a mély völgy aljában. Más itt a világ! Frissebb a levegő, már kellemes a rám szakadt hűvösség, a völgy legaljáról tavalyi, fanyar cserjeil- lat csapja meg az orromat, a bük- kök zöld lombjai összeborulnak és eltakarják az égi magasságo­kat. Ide ritkán süt be a nap, a csermely iszapos völgyében csu­pán néhány különös, virágtalan növény díszük, a fák derekán kö­tél vastagságú iszalagok kúsz­nak, a szikladarabok tövében övig érő páfrányok hűsölnek. — Jó napot! Összerezzenek. Esküdni mer­tem volna, hogy közelemben se­hol nincs ember, így meglep, de bátorít is a köszönés. — Adjon Isten! A forrás előtt egy ember tér­del, az égerfacsurgó alá tartja a markát és iszik. Nem zavartatja magát, úgy tűnik, a köszönéssel szomja oltásáig eüntézettnek is tartja a társalkodást, mert há- romszor-négyszer is megismétli a szürcsölést. Ajkán, bajuszán csöppekben csorog alá az éltető víz, sóhajtva tápászkodik fel a földről. — Igyon maga is! Szótlanul fogadom a kínálást, aztán a csurgó elé térdelek és ha­sonló, ősi módon inni kezdek. — Ez a legjobb víz a környé­ken. Mohos sziklán ülünk és be­szélgetünk. Az atyafi Mátraal- másra igyekszik, meszet égetnek az erdőgazdaságnak, és azt mondja, úgy ismeri a Mátrát, mint a tenyerét. Ráérősen beszél ősi mestersé­géről, miközben a forrás körüli hatalmas bükkök sima törzséből kiforradó rajzokat és feliratokat nézem. — Erika és Bandi. 1979. A másik bükkóriáson egy bicskával bevésett szív, alatta az írás: — Vizet ittunk, csókolóztunk. Ica, Feri... A vén bükkök bizonyára meg­bocsátották már a testi sértést, beforrtak, bevarasodtak már a régi jelek, ám a szívük egy darab­káját cserébe ezek az emberek örökre itthagyták... — A Mátra vízszegény! — mondja a mészégető, és ajánlja, hogy levezet a völgybe, ahol a fa­lu fölött éppen most építenek át három kis forrást. Kakukkok szólnak, mókusok kergetőznek a fák derekán, meg­állunk néhány pillanatra, hogy a kis akrobaták hajmeresztő, in­gyenmutatványait bámuljuk. — Mennyi forrás lehet a Mát­ra északi oldalán? Széttáija kérges tenyerét és vastag ujjain számol: Kőkút, Zsindelylápa, Istrángszaggató... Lehet tizennégy, tizenöt. Amint a völgy felé közele­dünk, forrósodik a levegő, nem adja már hűs enyhét az erdőten­ger, fejünk felett szinte éget az ál­dott Nap. Nem messze a falutól elérjük a forrást. Kútgyűrűk, cementes zsákok sorakoznak, markológép tépi a földet, agyagos, sárga iszappá változik a fent még oly kristálytiszta forrásvíz. — Mit csinálnak? — kérdem döbbentem a három munkástól, akik a kidöntött egészséges fákat sikító motorfűrésszel darabol­ják. — Forrást! — nevet az egyik, és csupasz karjával lesodorja homlokáról a verejtéket. Itt öt­csöves csurgó lesz, és étkezőasz­talok harminc személyre... Nem nézhetem sokáig a ször­nyű látványt, a hozzá nem értő, barbár jó szándékot; az irtást, a sebeket az erdőn. Szótlanul továbbállok, és arra gondolok, hogy csak eszébe ne jusson valakinek a tizennégy kis forrásból három nagyot „csinál­ni”... Szalay István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents