Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-20 / 143. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 20., kedd GAZDASÁG TÁRSADALOM 3 Olyan kérdések és olyan megfogalmazások kerülnek manapság terítékre, amelyek esztendővel korábban még elképzelhetetlenek voltak nálunk. Például egyik miniszterünk kifejtette: a magyar társadalom korszerűsítése nem érhető el, a jelenlegi politikai rendszer keretei között. Az egységes gazdasági-politikai világrendszerbe való beilleszkedésünkhöz pedig szükség van az egyének és csoportok újító erejének fölhasználására valamennyi tudományágban. Ezek a föltűnést keltett szavak egy néhány éve a mellemnek szegezett botor kérdést juttatták eszembe. Akkoriban töltötték be az egyik katolikus érseki széket. S imigyen fordult hozzám valaki: „Mondja, kérem, mióta párttag az új főpap?” Képtelennek találtam még a gondolatot is. De az érdeklődő makacs volt, s azt bizonygatta: akadt már nálunk példa arra, hogy püspökpalást volt a marxizmusnak elkötelezett embereken. Mégis akadékoskodtam: „de azok nem voltak katolikusok”. Vitapartnerem végső érve ez volt: „Ugyan, ugyan, egy ilyen fontos állást pártonkívülire bízni...” Ismétlem, dőreségnek találtam magát a föltételezést is, de elindult bennem egy gondolatsor. Valahogy így: Gyermekkoromban megalázott időnként egy minősítés, ami meglehetősen mindennapi volt a régi világban: „Ez a fiú szegény, de becsületes”... Felnőtté cseperedésem után, tehát a negyvenes évek vége felé ekként veregettek vállon időn- kint: „Pártonkívüli vagy, de tisztességes.” És ebben már nem csupán lekezelő minősítés rejlett, de boldogulási esélyeimnek rangsorolása is... Soha nem szenvedtem üldöztetést pártonkívüli voltom következtében. Sőt, időnkint még rám is mosolygott a hatalom. De pillanatig se lehetett kétséges számomra: esélyeim az előrehaladásban korlátozottak. Ez olyan suta aránytalansággal érzékeltethető, hogy teleírhattam akár egy teljes oldalt is az ország egyetlen irodalmi hetilapjában, de az ország legnyomorúságosabb falujában se lehettem volna tanácselnök. Elogy is van? Hisz százszor kinyilvánított szándék: a pártonkí- vüliek a pártfunkciók kivételével bármilyen magas tisztségeket be- tölthetnek, ha alkalmasak rá. Úgy látszik, baj lehet az alkalmasság körül. Mert nem tudom, volt-e pártonkívüli tagja az elmúlt harminc évben a Minisztertanácsnak. Érdemes volna végiggondolni, hány gyárigazgató, hány követ, hány tábornok, hány napilapszerkesztő került ki a tehetséges felelős munkakör betöltésére méltó pártonkívüliek soraiból. Mert, hogy félrehallás ne essék: én a rátermettek, a közjó szolgálatára alkalmasak jelenlétét hiányolom. A legutóbbi népfrontkongresz- szus egyik szünetében, bizottsági tanácskozás során azt találtam kérdezni a jelenlévő vezetőktől, hogy a szövetségi politikát megtestesítő mozgalom függetlenített megyei és városi titkárai közül hányán nem párttagok. Választ nem kaptam, ám az egyik -népfrontalkalmazott a folyosóra érve így korholt: „Mindenesetre szokatlan dolgokat kérdezel.” Csakugyan kedvelem a szokatlan kérdéseket. Például szívesen vallatnám valamelyik jól tájékozott vezetőnket: szerinte mi lehet az oka annak, hogy itthon jelentéktelen beosztotti munkakört betöltött közgazdászok, műszaki emberek, orvosok némelyike világraszóló karriert futott be külföldön és néha — mintegy suty- tyomban — arra kényszerülünk, hogy a nemzetközi porondon közbejárásukat kérjük hazánk ügyeinek előmozdításához. A társadalom egyik legfőbb célja, hogy önmagát szakadatlanul tökéletesítve mind alkalmasabbá váljék érdekeinek érvényesítésére. De nálunk — korántsem véletlenül — egyetlen fórumon sem hangozhatott föl a nép méltatlankodása amiatt, hogy az olyan tulajdonságok, mint a szakismeret, az erkölcsi szilárdság, a nép gondjai iránti fogékonyság másodlagosak voltak a pozíciók elosztásánál. És mostanában, hogy napfény derül a beosztás malaclopóköpenyege alatt elkövetett harácsolásokra, törvény- sértésekre, a közérdeknek fittyet hányó csákmátéskodásokra — elkeseredéssel állapíthatjuk meg: jó úton jártunk ahhoz, hogy ismét az „uram-bátyám” szabad prédájává legyen szegény Magyarország. A kiválasztás társadalmi ellenőrzésének hiánya fullasztó állapotokat teremtett sokhelyütt. Ha a félj megfelelően felkapaszkodott az uborkafára, a nejnek se lehetett akármilyen állásocskával kiszúrni a szemét. Ha volt képzettsége, rátermettsége, szorgalma, ha nem, lett belőle legkevesebb könyvtárvezető, művelődé- siház-igazgató, tömegszervezeti főnök. Ha a gyerek felnőtt, és nem is tanúsított megfelelő buzgalmat az életre való felkészülésben, csak hozzávágtak egy mutatós posztot, ahonnét aztán, ha nem vált be, ment egy másik zsíros és hatalmat jelentő állásba. Állítom, jelenlegi nehézségeink dandárja abból eredt, hogy csak a jó szerencse folytán került megfelelő ember a megfelelő helyre. És a jó szerencsére gondolva jut eszembe: a Zobák akna vájárjai közé nemigen jelentkeztek a csak vezető állásra alkalmasak... Tengernyi példát lehetne fölsorolni annak igazolására, hogy úgy cserélgették egymás között az állásokat, mint mi gyermekkoromban pajtásaimmal az üveggolyót. Hogy is van ez?... Se a marxiz- mus-leninizmus klasszikusai, se jogszabályok nem mondtak olyat, hogy az szolgálná a közösség gazdasági vagy művelődésbeli fölemelkedését, ha a bankok vagy az ipari üzemek, az egyetemek vagy a nagy egészségügyi intézmények élén kizárólag olyanok állhatnak, akiket megigézett annak idején a Kommunista Kiáltvány bűvölete. És mégis, bizonyítván magyarázatnak is beillő fogalmazással így okolják meg a kontraszelekciós személyi politikát egyesek: „történelmileg ez alakult ki.” Ami voltaképpen igaz is. Minden történelmileg alakult ki. Csak egyesek alakítják is a dolgokat. Pedig ha ez másként történt volna, esetleg nem buzogna föl olyan rohamokban az igény a többpártrendszerre. És nem ci- cázna egyesekkel az az ostoba kérdés: viselhet-e püspöksüveget, aki pártonkívüli? Bajor Nagy Ernő Könnyűszerkezetes telefonfülkék A Hungalu Alumíniumszerkezetek Gyára mindszenti telepén készítik — a Magyar Posta megrendelésére — a képen látható, kedvelt alumúiiumvá- zas telefonfülkéket. (MTl-fotó: Németh György) Egertől Madridig Hasta la \ista, nagykövet úr...! Utazás előtti beszélgetés dr. Gecse Attilával, hazánk legifjabb vezető diplomatájával Amikor ma délelőtt — valamivel kilenc óra után — a Ferihegyi repülőtér betonjáról felemelkedett a menetrend szerinti madridi járat, útnak indult spanyolországi állomáshelyére hazánk legfiatalabb nagykövete, dr. Gecse Attila. Az indulás előtti beszélgetésre nem csupán ez — negyvenes életkora — adott „apropót”, hanem az is, hogy a fiatal diplomata ezernyi szülőföldi, rokoni és baráti szállal kötődik Egerhez és környékéhez... — Mióta tisztelik önt nagykövet — de hogy a diplomáciai protokollnak megfelelően tituláljam —, excellenciás úrnak? — Az ilyenkor elkerülhetetlen és szükségszerű hazai, illetve nemzetközi formalitások után, úgy két héttel ezelőtt vehettem át a kinevezésemet, s ezzel együtt kormányom megbízólevelét, amelyet állomáshelyem elfoglalását követően kell majd átnyújtanom János Kámlynak, Spanyolország királyának... — Sikeres emberek szájából gyakorta hangzik el: „...amióta az eszemet tudom, erre a pályára készültem...’’Ön vajon máraho- mokterenyei születésekor „felkerült” a külügy protokoll-listájá- ra? — A szülői házból a tanulás, az olvasás szeretetét hoztam magammal. Apám pétervásári iskolaigazgatóként a rendszeres önképzésre nevelt, s talán az ő példája terelt a tanári pálya felé, később a testvérem tanulmányai befolyásoltak, s jogi területre készültem. A történelem mindig erős oldalam volt, s az egri Dobó István Gimnáziumban — Cservényük János tanár úr osztályában — hívták fel a figyelmem a nevelőim a Közgazdasági Egyetem nemzetközi ismeretek szakára. Azóta is hálás vagyok nekik, hiszen ők indítottak el végül is a diplomáciai terület felé... — Egy diplomata számára feltehetően banálisnak tűnik a kérdés, de ezúttal mégis érdeklődésre tarthat számot: hogyan lesz valakiből „rendkívüli és meghatalmazott nagykövet?” — Kezdjük a legelején... Ott tartottunk, hogy 1967-ben egyetemista lettem, s itt teljesen véletlenül — annak ellenére, hogy korábban németet és oroszt tanultam — a spanyol nyelvterületre kerültem, s az ibériai országra szakosodtam. Később, már diplomataként megtanultam portugálul is. A diákok szemében „stréberségnek” tűnhet, de mindig jeles vizsgákat tettem, akkor már tudatosan készültem a diplomáciai pályára... Végzés után, 1971-ben kerültem a Külügyminisztériumba „inasnak”, azaz segédattasénak. Később kihelyeztek Lisszabonba, s Portugáliában lettem attasé, majd két rendkívüli előléptetés után mtísodtit- kárkénttértem haza Budapestre. Közben az 1974-es portugál „szegfűk forradalmának” időszakát élhettem át, s ennek a világgazdasági hatását vizsgáltam a doktori disszertációmban. Itthon egy váratlan fordulat következett: a külügy „kölcsön adott” az MSZMP KB-nek, ahol Dél- Európá valésa két ibériai országgal foglalkoztam. S most itt a madridi kinevezés, amely — nem titok — minden fiatal diplomata álma: nagyköveti szinten képviselni a hazáját. Mi több, legfiata- labbként valamennyi vezető követ között... — Mit szólnak ehhez a korban éltesebb, de a ranglétrán alacsonyabb beosztású kollégái? — Most nem tagadhatom meg önmagam, s diplomatikus választ adok: ezt tőlük kellene megkérdezni...! — Az új kinevezési gyakorlat szerint a külföldi diplomáciai testületek vezetőjének „bemutatkozó látogatást” kell tennie az Országgyűlés külügyi bizottsága előtt, ahol a képviselők — úgy hírlik — „ ízekre szedik ” a jelöltet. — Hát, én ezt megúsztam... Akkor, amikor az egyik kollégámmal együtt színre kerültünk volna, éppen az USA-ban voltam egy hónapig, szakmai tanulmányutat kaptam. De, mint hallottam, „látatlanból” elfogadtak a külügyi bizottság tagjai nagyköveti kinevezésre. Az elbeszélgetésre — ilyen egyébként csak az USA-ban van még a világon — később sor került, éppen egy spanyol parlamenti delegációt fogadtak, ennek kíséretében voltam én is, így munka közben megismerhettek a képviselők. — Az állomáshelyére való utazás előtt — mint egy becsületesdiák—bizony ára készült Spanyolországból. Milyennek ítéli meg hazánk és az ibériai ország kapcsolatát, eljövendő nagyköveti tevékenységét? — A két országnak évszázados történelmi és dinasztikus kapcsolatai vannak, bár a közös szálak nem mindig fonódtak ösz- sze erősen, hiszen 1945 és 1970 között, a Franco-nezsim alatt teljesen megszakadt a spanyol-magyar párbeszéd. Ez jelentős kiesés volt a két nép együttműködésében, ezen csak az utóbbi években sikerült változtatni: immár húsz esztendeje lesz, hogy először kereskedelmi, majd főkonzulátus nyílt Madridban, 1977-ben pedig nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolat jött létre. Kiemelkedő esemény volt az államközi és a politikai kapcsolatok erősítésében János Károly király és Zsófia királynődül-es látogatása, illetve Grósz Károly miniszterelnök-főtitkár egy évvel későbbi madridi útja, amelynek én is előkészítője, részese voltam... Szeretnénk — s ez már a nagyköveti tevékenységemhez tartozik majd — szélesíteni az együttműködést: az idén várhatóan hat-nyolc kölcsönös miniszteri látogatásra kerül sor, s szó van Felipe Gonzales kormányfő, illetve a leendő magyar köztársasági elnök tárgyalásairól is. — Milyenek a kilátásaink a közös párbeszédre? — Spanyolország rendkívül gyorsan fejlődő állammá vált, s nyitni szándékozik minden területen a reform útján járó keleteurópai országok, így hazánk felé is. Mi viszont Nyugat-Euró- pával keressük a találkozási pontokat, így az elképzelések hasonlóak. Gazdasági téren lényeges lehetőség van a működő tőke, a vegyes vállalatok bevonására, a 75 millió dolláros kétoldalú forgalom stagnálásának megszüntetésére. Előnyünkre származhat a modern technológiájú iparral, a nagy tapasztalatokkal rendelkező turizmussal, a műszaki-tudományos haladást szorgalmazó oktatással való együttműködés kialakítása. De van még teendőnk a magyar állampolgárok érdek- és jogvédelme, vizumen- gedélyeztetési ügyintézése, vagy a hazai nyelvoktatása terén is. Ebben az ügyben szorgalmazni szeretném a budapesti Spanyol Kulturális Intézet megnyitását, valamint — például a szegedi egyetemen — egy Spanyol-La- tin-amerikai Intézet felállítását Amerika felfedezésének 500. évfordulója alkalmából... Számomra rendkívül fontos esztendő lesz az 1992-es év, mert akkor rendezik meg Barcelonában az olimpiát, Sevillában a világkiállítást, s Madrid lesz ugyanekkor Európa kulturális fővámsa, s ezek az események szorosabb- tágabb értelemben véve jelentősen kihathatnak Magyarország világ- és európai kapcsolataira. — Az itthoni életből, légkörből, ízekből mit „csomagolt” a hosszú kiküldetésre? — Semmiképpen nem szabad és nem is szeretnék elszakadni az itthoni mindennapoktól. Az útitáskába kerültek a legfontosabb könyvek, megrendeltem a szükséges újságokat, kiépítettem az információs rendszeremet hivatali és rokoni, baráti szinten egyaránt. A hazai légkört a családom biztosítja majd, az ízekről pedig a feleségem gondoskodik, bár a spanyol finomságokat csak dicsérni lehet. És bizonyára gyakorta lehetőség lesz majd a haza- látogatásra is... — . ..Akkor addig is viszontlátásra, nagykövet úr! — Hasta la vista en Madrid1 Vagyis inkább: viszontlátásra Madridban... Szilvás István CSÉB Évgyűrű Vállalatok a dolgozóikéit Az egri Finomszerelvénygyár, valamint a Heves megyei Vetőmagtermeltető és Értékesítő Vállalat sokoldalúan gondoskodik dolgozóiról. Ennek keretében — élve az Állami Biztosító által kínált lehetőséggel — CSÉB-Évgyűrű nyugdijkiegészítő biztosítást kötöttek a dolgozóikra, melynek diját a vállalat fizeti. Heves megyében először, a napokban írták alá az erről szóló megállapodást. A Finomszerelvénygyár részéről Szederkényi György gazdasági igazgatóhelyettes és Bogdány János munkaügyi főosztályvezető, a Vetőmagtermelő Vállalat részéről Nagyjánosi Gyula, valamint az ÁB helyi vezetői látták el kézjegyükkel a szerződést. Áz új biztosítási módozat igen előnyös a dolgozók részére. Nyugdíjazáskor szabadon dönthet, hogy készpénzben felvesz egy jelentősebb összeget, illetve élete végéig évente emelkedő ösz- szegű havi járadékra váltja. Kedvező a vállalat részére is, hiszen az erre fordított összeget nem bérként, hanem a Pénzügyminisztérium állásfoglalása szerint egyéb bérjellegű költségként számolhatja el. Mindkét vállalat azon dolgozói részére kötött biztosítást, akik legalább 5 éves munkaviszonnyal rendelkeznek. A Finomszerelvénygyárban ez mintegy 2100 főt érint a munkaviszony idejétől és a beosztástól független összeggel, a Vetőmagtermeltető Vállalatnál pedig 113 főt jövedelemarányos díjfizetéssel. A két vállalat ezzel is szeretné megtartani a szakembereit, megbecsülni a hűséget, fokozni a munkahelyekhez való kötődést és segíteni a stabil törzsgárda kialakulását. A vezetés számára fontos ugyanis, hogy meg tudják-e tartani a jó szakembereket, és hogy hosszú vállalati múlt után nyugdíjba vonulva a megérdemelt pihenés ne párosuljon anyagi gondokkal. Ennek biztosítása érdekében 1989-ben a Finomszerelvénygyár 2,6 millió forintot, a Vetőmagtermeltető Vállalat pedig 350 ezer forintot fordított erre a célra. Az ÁB több más vállalattal is folytat tárgyalásokat. Az évgyűrű biztosítások feltételei igen jók. Az összegyűlt tőke örökölhető, adómentes és nemcsak járadékra váltható, hanem nyugdíjazáskor egy összegben is felvehető. A legnagyobb előnye azonban, hogy a befolyt dijak befektetésének eredményeként többletkamatot fizet az ÁB. Ennek mértéke 1988-ban összesen 16 % volt, 1989. évben várhatóan ennél magasabb lesz. Erdős Győző üzleti vezető ÁB egri fiók Valutáért személyautók a Skála Budapest Nagyáruházban Új üzletággal bővült a Skála Budapest Nagyáruház. Május 18-tól valutáért vásárolhatnak itt személygépkocsit a magyar vevők. A Skála Budapest Kereskedelmi Leányvállalat piackutatása alapján az NSZK- ban vizsgázott, műszakilag és esztétikailag kifogástalan állapotú személygépkocsit szerez be hazai értékesítésre. Az import autók az áruház Schönherz Zoltán utcai homlokzatánál, valamint az áruház mögötti parkoló kijelölt területén tekinthetők meg, illetve vásárolhatók meg. A gépkocsikra garanciát, szervizhátteret biztosítanak. (MTI-Fotó) Demokrácia és egyenlőség
