Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-14 / 138. szám

SS*" K ULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS_________________________NÉPÚJSÁG, 1989. június 14., szerda Á rtatlanul megalázott harmincnégy hatvani vasutascsalád balladája (X/9.) „Jobbágysorban” a Hortobágyon Az ország különböző városai­ba, falvaiba telepítettek Buda­pestről és más városból családo­kat az ötvenes években. Ezek az emberek azonban általában ügy élhettek, mint a többiek. Nem úgy a hatvaniak a Hortobágyon. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy rabszolgasorban éltek. Ez a minősítés a recski táborba került vasutasféljek helyzetére illik. Őket kizárólag „gazdaságon kí­vüli kényszerrel”, azaz fizikai erőszak alkalmazásával kény­szerítették munkára: veréssel, gúzsbakötéssel, börtönbe vetés­sel és fegyverrel tartották őket a táborban. A Hortobágyra került hatvani családok néhány év alatt átélték a jobbágyság több évszázados sorsfordulóit. A kezdetek kezde­tén közel álltak a rabszolgasors­hoz, de aztán fokozatosan lazul­tak a kötöttségek. A végén fel­ajánlották nekik a szabad mun­kásként való letelepedés lehető­ségét, szolgálati lakással. Ottani életük idején alkalmazták velük szemben a fizikai kényszert: vol­tak, akiket tettlegesen bántal­maztak, akiket „fogdába” zár­tak, fegyverrel fenyegettek, de szerepe volt a gazdasági kény­szernek is: dolgozniuk kellett, pénzt kellett keresniük, ha enni i akartak. Szabadságjogaikat I szinte teljesen megvonták. Külö­nösen kezdetben fegyveres őrök I kísérték őket munkába. A közös i hálóhelyen éjszaka az őrök lám­pával ellenőrizték az alvókat. Naponta többször tartottak lét­számellenőrzést, sorakozóval egybekötve, olykor éjszaka is. A távoli munkahelyeken időnként járőrök ellenőrizték a munkát és a létszámot. Levelet csak enge­délyezett időközben küldhették és kaphattak. A leveleket ellenő­rizték. Csomagot szintén csak engedéllyel és ellenőrzéssel kap­hattak. Látogatót meghatározott időközben, kijelölt helyen fogad­hattak. Mozgásterük behatárolt volt: a tábor területét csak mun­kavégzés céljából hagyhatták el általában. A közeli városokba csak orvosi kezelés céljából me­hettek, fegyveres őr kíséretében. Az akkoriban szokásos és általá­nos elv társ megszólítás helyett őreiket ”bajtársnak” kellett szó­lítani. Az őrök úgy beszéltek ve­lük, mint szolgákkal, rabokkal. A levelezésről Széles György- né: „Eleinte levelet csak azok ír­hattak haza, akiknek a jó munka jutalmául megengedték, de a le­velet cenzúrázták.” Ignatovits Sándorné: „Levelet és csomagot egy hónapban csak egyszer küld­hettünk és kaphattunk. Levelet írhattunk rokonoknak és isme­rősnek. Nem olvasták el, de átvi­lágították, nehogy pénzt vagy egyéb dolgot küldhessenek. Még a leveleket is egy közülünk való vitte ki a postára, egy katona kí­séretében.” A csomagküldésről Széles Györgyné: „Csomagot egy hónapban egyszer kaphat­tunk, de azt szigorúan átvizsgál­ták. Még olyan is volt, hogy a ka­lácsot széttörték, nincs-e benne valami.” Ignatovits Sándorné: „Eleinte a csomagjainkat felbon­tották, és átnézték a tartalmukat, később már nem.” Kiss Miklós- né: „Karácsonykor hazulról kap­tunk csomagot. A fiaim már jó előre számoltak vele. — Anyu! Biztosan kapunk hazulról cso­magot, ugye? — Nem biztos, hogy kapunk. Ez olyan, hogy ka­punk, ha küldenek!” A fogdába zárásról Deli Já­nos né: „Édesanyám kondásként dolgozott. Mi, gyerekek mindig éhesek voltunk. Egyszer arra jött egy szekér, amelyről leesett egy marharépa. Édesanyám felvette a földről, eldugta a ruhája alá, hogy majd abból készít ennivalót nekünk. Ezt egy ávós őr meglát­ta, a répát elvette, édesanyámat megbüntette: fogdába zárták.” Széles Györgyné: „A férjem ha­marabb szabadult, mint én, már 1951-ben. írogatott nekem leve­let, és jött látogatóba is. Egyszer még feketén is fogadtam, amiért tíz napra fogdába zártak. Akko­riban én libapásztor voltam. A gátőrökkel megbeszéltem, hogy ha írok,egy levelet a férjemnek, eljöhetne-e ide hozzájuk. A gát­őrök, akik a közelben laktak, be­leegyeztek. Engemet, mint liba­pásztort, már nem őriztek rend­őrök. így is történt. Egy reggel mentem ki őrizni a libákat, és jött a férjem, meg a középső testvére. Ott szépen elbeszélgettünk. Igen, de amikor mentek visszafe­lé, összetalálkoztak azzal a rendőrrel, aki éppen a leveleket vitte be Nádudvarra. Ezután en­gemet behívattak az őrsre, és kérdőre vontak. Nem tehettem mást, mint beismertem, hiszen látták a férjemet. Elmondtam nekik, hogyan történt a dolog. Másnap reggel megint jelentkez­nem kellett az őrsön. Akkor megmondták, hogy tíznapi fog­dával büntetnek.” Szilágyinét is fogdába zárták, mert elszöktek valamelyik szom­szédos faluba, talán Balmazújvá­rosra, éjféli misére. Elmentek, és valaki őket is meglátta. Szegé­nyek, amikor jöttek ki a temp­lomból, akkor már ott volt a rendőr a szürke lovon. Ketten vagy hárman voltak oda a misén, ők voltak még fogdába betéve. De hiába kéredzkedtek volna, úgyse engedték volna el őket.” Sokat szenvedtek a hatvani asz- szonyok és gyermekek a nélkü­lözéstől, a durva bánásmódtól, a fizikai bántalmazástól, a szabad­ságjogok megvonásától, a kita­szítottság érzésétől, de minden­nél fájdalmasabb volt számukra, hogy szétszakították a családjai­kat. Külön éltek az asszonyok és a gyermekek a Hortobágyon, a férjek vagy Recsken vagy az or­szág más részén, valamelyik nagy építkezésen dolgoztak. Tóth Gyuláné mondta: ”A legkegyetlenebb csapás erre a harmincnégy családra az volt, hogy elszakították tőlünk az apá­kat.” (Folytatjuk) Németi Gábor gyerekeket semmiképpen nem hagyom magukra. Ilyen figyel­meztetések azonban minden­képpen kellenek, hogy fenntartó szerveink is foglalkozzanak ve­lünk. Egyébként hozzá kell ten­nem, hogy a nekünk járó pénzt csak „pedagógusnapi jutalom­ként” nem fogadjuk ef, máskor természetesen igényt tartunk rá.- Milyen jutalmat tartanának megfelelőnek?- Először is reális, inflációt és eddigi elmaradást pótló béreme­lést akarunk, s azt, hogy pedagó­gusnapon pedig tizenharmadik havi fizetés járjon. A Lőrinci Nagyközségi Ta­nács elnöke, Varga Antal a témá­val kapcsolatos papírokkal kö­rülbástyázva fogad bennünket.- Ennyi volt a jutalomkeret összege, ennyit tudtunk helyben adni. A megyétől érkezett 97 ezer forint, ám azt sem fogadták el a pedagógusok, akiket én is tá­mogattam, amikor a megyei ta­nácsot értesítettem.- Mondják, hogy a bérmarad­vánnyal ki lehet egészíteni az ösz- szeget...- Nézze, az a jó, ha nincsen bérmaradvány, hiszen akkor minden hely be van töltve, s nem volt senki beteg. Egyébként amennyi tavaly volt, azt az év vé­gén megkapták a tanárok. Ezért nem lehet visszatartani a bért. Kovács Attila (Fotó: Koncz János) Nem kértek alamizsnát a pedagógusok Lőrinci ünnep Sok pedagógus tiltakozott az idén az ellen, hogy nem élhetnek megfelelő életkörülmények között, mert sem az évi jövedelmük, sem a pedagógusnapi „jutalom” összege nem akkora, hogy abból | értelmiségi életet lehetne élni. Olvashattuk a sajtóban, hogy a sze­gedi pedagógusok a Dugonics téren szerveztek demonstrációt, a zagyvaszántói iskolából pedig levél érkezett szerkesztőségünkbe, amely szerint az ottani tanárok nem vették át az ünnepi jutalmat. Amíg a helyszínen az igazga­tót várjuk másnap, dr. Szlávik László helyettes kalauzolgat bennünket. Megtudjuk tőle, hogy — a falusi iskolák közül szinte egyedülállóan — náluk második idegen nyelvet is taníta­nak, az angolt, s tanítványaik kö­zül néhányan a kétnyelvű közép­iskolában is megállták a helyü­ket. De még mikor büszkélkedik, akkor is arcán van a keserűség, mégsem panaszkodik úgy, ahogy ilyen esetben gondolná az em­ber, nem szid senkit, csak éppen 1 kegyetlen érzés lehet egyetemi doktorként éhbért kapni. Megjön'az igazgató, Árpád István.- Másfél héttel ezelőtt tudtuk meg, hogy a jutalmunk az éves bérünknek az egy százaléka lesz. Ez mintegy ötszáz forintot jelen­tett volna fejenként. Összeül­tünk, a lőrinci tanácshoz tartozó iskolák — a zagyvaszántói mel­lett a lőrinci, a selypi, a petőfibá- nyai, a Mátravidéki Erőműé és a zeneiskola — vezetői és szakszer­vezeti titkárai, és úgy döntöttünk egyöntetűen, hogy ezt nem vesz- szük át. Azért tettük ezt, hogy fel­hívjuk a figyelmet arra, hogy egyszer már legyen vége ennek a sértésnek és megalázásnak. El­mentünk a .tanácshoz, s bejelen­tettük. Az elnök előttünk felhív­ta a megyei tanács művelődési osztályát, s továbbította ezt. Ma ismét hívtak bennünket, hogy visszajeleztek a megyéről, hogy további százezer forintot biztosí­tanak pedagógusnapra a térség­nek. Erre azt válaszoltuk, hogy azzal, hogy tűzoltást csinálnak, nem oldódik meg semmi, ezt — az így két százalékot jelentő pénzt — sem kéijük.- Nyilván máshol is egy szá­zalék a jutalom. Miért pont önök tiltakoztak?- Ilyenkor általában az elmúlt évi bérmaradványt szokták az összeghez hozzácsapni, s úgy nyilván több a pénz. Ellenben mi a mienket már tavaly, november hetedikén megkaptuk, az idei­hez pedig még nem mertek hoz­Ők angolul is tudják a vá­laszt: NO! zányúlni. Egyébként ez az egy százalék is csalóka, hiszen az adó után olyan 0,6 százalék marad. Az előbb említett öszáz forint sem általános, hiszen az óvodá­ban például 260 forintot kaptak volna néhányan. A probléma különben közel 150 pedagógust érint helyben, s vannak még a technikai dolgozók, akik szintén ilyenkor kapnak jutalmat.- Véleményük szerint, meddig mehet el egy pedagógus a tiltako­zásban?- Én pedagógus vagyok, a Nem engedik el a gyerekek kezét Nincs hullámvölgy Eleinte sokan azt hitték — ma­gamat is közéjük sorolom —, hogy a felgyorsult közéleti tem­pó háttérbe szorítja a humoristá­kat, akiknek korábban alapvető erényük az ironikus szókimon­dás volt. Kétségkívül, hogy meg­torpantak, ám a mélypontról ha­mar kilendültek. Ez mindenekelőtt annak kö­szönhető, hogy versenyképesek­ké lettek, azaz úgy ostorozták a jelen fonákságait, hogy közben a jövőt pásztázták. Hadakoztak a karrierlovagok, az álreformerek, a tülekedők, a köpönyegforgatók, a jellemkor­csok ellen, méghozzá akként, hogy az örökérvényű erkölcsi ér­tékekért kardoskodtak, azokért, amelyek nem kötődnek a foly­vást változó korszellemhez. A legutóbb szombaton dél­előtt jelentkezett a Rádió Kaba­részínpada. Kísérlet című pro­dukciójuk nemcsak megnevette­tett, szórakoztatott minket, ha­nem híven tükrözte az újfajta, az előbb említett, az aligha megkér­dőjelezhető alapállást. A babérok zömét — és ez sem véletlen — Nagy Bandó András vitte el. Legfőbb érdeme az, hogy a holnapokért aggódva tiltako­zik, háborog, vitatkozik. Termé­szetesen a műfaj sajátos arzenál­ját vetve hadba. Jó néhányunk- kal rokon vagy azonos meggyő­ződése akaratlanul erősíti meg­lehetősen megtépázott optimiz­musunkat, s azt sugallja, hogy tő­lünk függ, honnan hová jutunk, előbbre lépünk-e, vagy csak egy 'helyben toporgunk, hazudva a nem létező száguldást. Nem lenne rossz, ha a többiek is — különösképp Boncz Géza — csatlakoznának hozzá, s garan­tálnák az általa képviselt kima­gasló szintet. Okulásunkra, megnyugvá­sunkra... Tisztes elszámolás A megérdemelten népszerű Vasárnapi Újság mindig szolgál megszívlelendő gondolatokkal. Június 11-én egy blokk százezrek érdeklődését keltette fel. A ri­porter azt a Vezér Erzsébetet, azt a számos helyről eltanácsolt iro­dalomtörténészt faggatta sorsá­ról, pályájának megrázó fordu­lóiról, aki nemcsak 'esküdött Jusztíciára, hanem a megpróbál­tatások ellenére is hű maradt hozzá. Mit csinált? „Mindössze” any- nyit, hogy a benne munkáló hangra hallgatott, s megszólal­tatta azokat, akiket némaságra parancsolt a posztsztalinista be­rendezkedés, a személyiségjogo­kat semmibe vevő irányítási me­chanizmus. Hiába intették, nem adta fel, hanem következetesen haladt a számára egyetlennek tartott úton. Nem zavarta a vajasat fel­Megrázó A hétfői Jó reggelt! mindenfé­le propagandaszándék nélkül egy esti műsorra utalt. A rövid, az irigylendőén tömör párbeszéd Nagy Imre arcélét idézte, utalva arra, hogy a későbbi kínálat affé­le megrázó portrévázlat lesz ar­ról az emberről, aki soha nem ta­gadta meg kommunista voltát, aki zivataros hónapokban, évek­ben is a demokratikus kibonta­kozás esélyeit latolgatta, aki megalkuvás helyett inkább hőssé vált, életét áldozva azért az ügyért, amelyet nem óhajtott meghunyászkodva megtagadni. Az 1958-as, igen titokban tar­tott per anyagába is „bepillant­hattunk” ez alatt a néhány perc váltó zsíros kenyér, elfogadta a mellőzést, a lekezelést. Tudta: ez csupán átmeneti állapot, mert az idő őt igazolja majd. Azzal sem törődött, hogy el­vették tőle a kiátkozottak listáján szereplők megnyilatkozásait őr­ző magnószalagokat. Remény­kedett abban, hogy az önkényes­kedőknek egyszer csak benyújt­ják a váltókat. Töretlen embersége diadal­maskodott. Övé a megkésett el­ismerés, s azok főhajtása, akik rangjához mérten értékelik a hu­mánus kitartást. Nemcsak a literatúra frontján. Tanácsa is töprengésre sarkall, s arra ösztönöz mindnyájunkat, hogy a múlttal szembesülve ke­ressük és találjuk meg a létfon­tosságú elszámolás s az ebből fa­kadó megbékélés Ariadné-fona- lát. Más ugyanis aligha vezet ki abból a jelképes labirintusból. előzetes alatt. Az őrvezetőből lett minisz­terelnök nem véletlenül nőtt ha­misítatlan nagysággá, hiszen bű­nösségét visszautasította. Arra se adódott módja, hogy mintegy búcsúzásként összegezze üzene­tét. Azt azért megfogalmazta, hogy nem kér kegyelmet, mert felette a történelem ítél, s ő tisz­tában van ezzel a verdikttel. Jól sejtette, hiszen emléke előtt pénteken egy nemzet rója le kegyeletét. Megrendültén, s azt ígérve, hogy ilyesmi soha többé nem történhet meg ebben az any- nyit sanyargatott kis hazában. így legyen...! Pécsi István Megkérdeztük: Tényleg csökkent a véradási kedv? Az elmúlt napokban dr Hol­tán Zsuzsa akadémikus, az Or­szágos Haematológiai és Vér- transzfuziós Intézet igazgatója tett feltűnést keltő nyilatkozatot a Magyar Rádióban. Nevezete­sen, hogy jelentősen csökkent az utóbbi időben a véradások szá­ma. Mi a helyzet megyénkben? Erről kérdeztük Mihály Gyulát, a Vöröskereszt megyei titkárát. — Annyit tudunk, hogy a megyei véradóállomás területén az első félévben levett vér kevesebb a tervezettnél. Az előirányzott évi 4100 liternek megfelelő meny- nyiség felére sem számíthatunk. Május végéig 1723 liter gyűlt ösz- sze. A helyzet azért nem annyira súlyos, mint a fővárosban. —Ön miben látja ennek az okát?— Az kétségtelen, hogy az utóbbi idő­ben nem szívesen engedik el a dolgozókat a munkaidőben se­honnan sem. Legfeljebb műszak végén. S bár ezért a szolgáltatá­sért sosem fizettünk, de legalább jelképesen megvendégeltük a donorokat. Az erre szánt összeg — 25 forint- évek óta nem válto­zott. Régente még sörre is futot­ta, ma már szendvicsre is alig. Ha ez nem is volt ösztönző, de lega­lább jó közérzetet biztosított. A továbbiakban megtudtuk még: az Aids-től való félelem nem játszik szerepet a véradó­kedv csökkenésében, de az már sokkal inkább, hogy jelentősen emelkedett a vérből készült több mint harmincféle gyógyszer ára. Joggal tették szóvá például a Ga­garin Hőerőmű Vállalat véradói: Mégiscsak furcsa, ha ők önként adnak vért, miért kell például rászoruló hozzátartozó­ik számára ugyanakkor pénzért megvenni a vérkészítményeket. H. /./ » *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents