Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-11 / 109. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 11., csütörtök GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3, Kényszer helyett szabad választás A társasági törvény megbolygatta a szövetkezeteket. A múlt év őszén, amíg csak formálódott az új szabályozás, a szövetkezeti vezetők reménykedve várták, milyen hatással lesz gazdálkodásukra. Januárban kiderült, hogy az elfogadott társasági törvény, a benne rejlő kedvezmények, újabb kihívást jelentenek a szövetkezeteknek. A jószándékú és laikus közvélemény azt sem értette pontosan, miben különböznek a szövetkezetek a társasági törvényben szereplő formáktól. Az elmúlt évtizedekben az állami vállalatok szocialista jellegére hivatkozva, hátrányos megkülönböztetések érték a szövetkezeteket. Ezúttal pedig a gazdasági társaságok kerültek reflektorfénybe, s ez megint csak hátrányba hozta a szövetkezeteket. A hátrány tehát halmozódott, megfeledkezve arról, hogy a szövetkezetek a megkülönböztetések ellenére is bizonyították élet- képességüket az elmúlt évtizedekben. Ezt magasrangú dokumentumok is elismerték, így az MSZMP KB is megállapította, hogy a szövetkezeti tulajdon hatékonyabb az államinál. Nemcsak más, több is Ha az elveket és a versenysemleges gazdálkodás szabályait tekintjük, bíztató lehet a szövetkezeti jövő. A szövetkezet ugyanis nemcsak más, hanem több is a részvénytársaságnál; nem csupán gazdasági vállalkozás, de egyszersmind társadalmi szervezet, mozgalom is. A társaságokra oly jellemző profitérdekeltség a szövetkezetek jelenleg is élő kultúrális, szociális funkcióit szorítaná háttérbe, tagadná a demokratikus működés gyakorlatát. A gazdálkodásnak éppen azokról a humánus vonásairól mondanának le, amelyek a társadalmi rendszerektől függetlenül előnyei a szövetkezésnek. Mindezek persze csak elvek maradnak, ha az éppen érvényes gazdaságpolitika, s kiváltképpen annak gazdasági gyakorlata nem engedi az önkormányzati döntésekre hagyatkozni a szövetkezeteket, nem tekinti őket egyenrangú partnereknek. A szövetkezeti elvek és törvények megsértésének, az ezekkel ellentétes gazdasági beavatkozásnak több alkalommal is tanúi lehettünk az elmúlt évtizedekben. Ezek esetenként veszélyeztették a szövetkezeti létet, s ezt a veszélyt a januártól érvényes társasági törvény felerősítette. Új szövetkezeti törvény kell Az ellentmondásokra tekintettel feltétlenül szükség van egy új, egységes szövetkezeti törvényre, amely viszont csak az Alkotmány elfogadását követően, 1990-ben léphet hatályba. Ez viszont még elég hosszú idő ahhoz, hogy az ellentmondások a szövetkezetek hátrányára szaporodjanak. Ezért még az idén, szőkébb körben módosulnak a szövetkezeti jogszabályok, nélkülük ugyanis nem egyenértékűek a szövetkezetek más gazdasági társaságokkal, nincs egyenlő esélyük az eredményes gazdálkodásra. A szövetkezeti törvény készülő módosítása a gazdálkodó egységek versenyképességét javítja a tagság vagyonérdekeltségének erősítése révén. Lehetővé teszi a szövetkezetek gazdasági társasággá való átalakulását, ha a tagság többsége ezt akarja. Régi szövetkezeti vitát old meg a törvény azzal is, hogy az állami vállalatokhoz és a gazdasági társaságokhoz hasonlóan a szövetkezetek felett is a cégbíróságok látják el a törvényességi felügyeletet. A készülő módosítás legnagyobb vitát kiváltó, ugyanakkor a szövetkezeti gazdálkodást leginkább erősítő tétele az lesz, hogy a jövőben lehetőség nyílik a vagyon részleges felosztására. Ez egyszersmind megoldja azt a hosszú ideig jogosan kifogásolt jogszabályi kötöttséget, miszerint a szövetkezet nem rendelkezhetett vagyona fölött, a tag elidegenedett saját tulajdonától, s annak gyarapítása helyett éppen a felélése volt az érdeke. Egyetlen jogszabályi kötöttség Ha az Országgyűlés elfogadja a szövetkezeti törvény módosítását, a jövőben önkormányzati döntés alapján lehetőség lesz arra, hogy a szövetkezet erkölcsi- leg-anyagilag is elismerheti a tagság közreműködését a közös vagyon gyarapításában. Ennek számos formáját lehet majd kidolgozni, a szövetkezeti ágazatok sajátosságaitól függően másmás módszerek terjednek el a gyakorlatban. A jelenleg formálódójavaslat szerint szinte egyetlen jogszabályi megkötöttség lesz csak: a felosztott vagyoni hányad nem lehet több a szövetkezeti vagyon 50 százalékánál. A készülő törvénymódosítás részleteiről lehet vitatkozni, szakmailag finomítható. Mindennél fontosabb viszont, hogy a szövetkezetek a vagyonérdekelt- ség korszerűsítésével versenyhelyzetbe kerüljenek a gazdasági társaságokkal. Csak így érhető el, hogy az átalakulás ne kényszer, hanem önkormányzati döntésre alapozott lehetőség legyen a szövetkezetek számára. V. Farkas József „Gyógyítják” a földeket a Dráva völgyében Meliorációs beavatkozással „gyógyítják” a földeket a Dráva völgyében. Rendezik a vízfolyásokat és javítják a talajokat, ezzel növelik a szántóföld termőképességét. Az ország egyik legkedvezőtlenebb adottságú termőtája a drávai síkság. A vízfolyásoktól szabdalt területen sokhelyütt elmocsarasodtak a földek, leromlott a talaj minősége és bizonytalanná vált a termelés. A Dráva völgye történetének eddigi legnagyobb termelésfejlesztő vállalkozása az úgynevezett térségi melioráció. Az egész tájegységre kiterjedő vízrendezés és talajjavítás kereken 50 ezer hektárt érint, s a teljes költsége körülbelül egymilliárd forint. Gazdaságpolitikai és társadalompolitikai szempontból egyaránt fontos ez a program, hiszen eredményei közvetlenül vagy közvetve ötven falu boldogulását segítik elő. Ezért a mostani nehéz pénzügyi helyzetben sem mondanak le a melioráció folytatásáról a dél-baranyai gazdaságok, legfeljebb lassítják az ütemét. Jelenleg négy mezőgazdasági üzem — a baranyahidvégi, a di- ósviszlói és a drávaszabolcsi termelőszövetkezet, valamint a Szentlőrinci Állami Gazdaság — földjein dolgoznak a meliorációs brigádok. A MÉM 52 millióval támogatja az idei programot. Településeink hozzájárulásunk nélkül fejlődnek tovább Búcsú egy kötelezőén önkéntes adótól Egy rendelkezés visszatér önmagába, és csak papírra vetett gondolat marad az utókor számára. Legtöbben úgy véljük, ez így rendjén való. Az íróasztal mellett kiagyalt településfejlesztési hozzájárulás (teho) — most már egyre nyilvánvalóbb — nem állta ki az idő próbáját. Sorra számolják fel ezt az — úgymond — intézményt, valójában sajátos adóformát. Legutóbb például Gyön- gyössolymos tanácsa határozott ekképp. A gyöngyösi városi pártbizottság pedig úgy foglalt állást, hogy a Mátra alján mindenütt azonnal töröljék. De korábban a megyeszékhely választott testületéi is e megoldás mellett kardoskodtak. Meg is született a teho megszüntetéséről szóló tanácsi jogszabály. Napjainkban pedig annak lehetünk tanúi, hogy az egész országban rendre búcsút vesznek tőle. Csodálkozni a mai helyzeten azonban egy pillanatig sem érdemes. Amikor 1983-ban megkezdték a vele kapcsolatos törvényerejű rendelet kimunkálását, már akkor is jócskán akadtak ellenzői. Már abból a szűk körből, akik előzetesen megismerhették tartalmát. (Nefelejtsük el, abban az időben nem volt divat valamely jogszabály társadalmi szintű megvitatása. Mégha valamennyiünket érintette is.) Nehezményezték, hogy a romló életszín- vonal mellett akarják a lakosságot megterhelni. Ráadásul — nyilvánvaló politikai célzattal — a hozzájárulás kifejezéssel önkéntes jellegét igyekeztek hangsúlyozni. Holott még az elsős általános iskolások is tisztában voltak vele: adórólvan szó! Márpedig nehéz lenne olyan embert találni, aki boldogan szabadul meg a pénzétől saját elhatározásából. Adóról volt szó, mégpedig olyanról, amely lényegében a megszüntetett „kofa” (községfejlesztési alap) helyébe lépett. Maga a szervezés is meglehetős bonyodalmakkal járt együtt. Legfőképpen a városokban. A kiötlők jószándékát senki sem vonta kétségbe. Volna abban valami nemes, ha az állampolgárok összefognak, és saját jobb létük érdekében áldoznak a haza oltárán. Vagyis azokra a feladatokra nyitják ki pénztárcájukat, amelyek a legsürgetőbben megoldásra várnak. Ehhez azonban olyan célok kitűzésére is van szükség. A községekben — s a gyakorlat ezt igazolta — aránylag könnyen sikerült mozgósítani az embereket. A városokban viszont annál körülményesebben. Emlékezhetünk még a megyeszékhelyen lejátszódott jelenetekre. Az első fordulóban nem igazán mérték fel jól az igényeket. Egyáltalán nem csábította az Egerben lakókat például az, hogy köztemető építési gondjain enyhítsenek. A kívánalmak — amint az a második fordulóban kiderült — sokkal szerteágazóbbak voltak, mintsem ilyen „nagy közös dolgokon” gondolkoztak volna. Érthetően mindenki a maga környezetében lévő megoldatlan problémákon szeretett volna segíteni. Ha már mindenáron fizetnie kell. Teljes mértékben egyet lehetett érteni az egri tanácselnökkel, aki technikailag is kivitelezhetetlennek tartotta, hogy 21 ezer családot keressenek fel, s győzzék meg őket eme önkéntes hozzájárulás fontosságáról. A szervezésre fordított összeg már nem is került igazán szóba... A lakók is véleményt nyilvánítottak. Igen nagy volt azok száma, akik ki sem töltötték a kérdőívet. Vagy ha igen, nem nyomdafestékre való megjegyzéseket fűztek hozzá. Ezek után érthető, hogy első nekifutásra a megye- székhelyen nem tudták keresztül vinni a teho bevezetését. Előadódott olyan eset is, amikor lakók külön feliratot ragasztottak ki bejárati ajtajukra: Amennyiben teho ügyében jöttek, kérem, ne is kopogtassanak! Az emberek Egerben például másodszorra csupán abba egyeztek bele, hogy fizetik a megszabott összeget, ha közvetlen környezetük fő céljainak megvalósításához járulhatnak így hozzá. Keringtek — korántsem minden alap nélkül— olyan hírek is, hogy bizonyos településeken matematikai műveletek révén alakult ki a lehető legegyszerűbb Pali bácsi esete (Ez a cikk még tavaly novemberben íródott. A jelentős késés oka az, hogy az öt hónapja lezajlott történet végére csak ezekben a hetekben került pont.) Nemrégiben a viszneki id. Tari Pál (a továbbiakban Pali bácsi) kereste meg szerkesztőségünket panaszával. A lényeg: néhány hete parlagon heverő farönköket talált a környéken, s mivel azok már több hónapja ott virítottak, úgy gondolta, hazaviszi azokat. Haza is vitte. S ez a pont lett a bonyodalom kezdete. A helybéli párttitkár ugyanis meglátta őt, mikor háza felé haladt a rakománnyal. Utóbbi kötelességének érezte, hogy feljelentést tegyen Pali bácsi ellen. * Elutaztunk hát Visznekre. A Szabadság nevet viselő utca 37. számú háza a feljelentetté. A „bűnös” a kapuban fogad minket, aztán az udvarra vezet minket. Itt vannak ezek a korhadt rönkök — kezdi harsány magyarázatát —, hát pont ezek hiányoznak valahonnan? Emiatt ez a nagy cirkusz? Pali bácsi bent a házban folytatja az eset elbeszélését: — A fákat már tavasszal kivágták, s ott is hagyták mostanáig, a kutyának sem kellett. Nem nyúlt hozzájuk senki, ezért vittem haza. És ezért jelentett fel Tóth Lajos párttitkár, az itteni Béke Tsz növénytermesztési fő- ágazatvezetője. Még a rendőrséget is rám küldte... — A rendőrséget? — Igen, azt. Jött vele egy asztalos — a téeszből —, hogy megállapítsa, milyen értékű a fa. Es hogy milyen súlyú. Persze úgy határozott, hogy az 35 mázsán felül van, de abból a hulladékból már csak gyufa készülhetne. Aztán kijött egy másik rendőr, meg egy biztosítási kárszakértő: ő már csak 21 mázsát „ítélt meg”, de azt ő is mondta, hogy a fa od- vas és nagyon rossz minőségű. Pedig azokat nem is a téesz ültette, és nem is ér az már semmit. Arról már nem is szólok, hogy ha én nem vitettem volna el a rönköket az útból, a gépek be sem tudtak volna menni a napraforgóföldre. És most várhatom a pénzbírságot, pedig én még nem voltam büntetve soha, és semmi rosszat nem is szóltam. Hatvanöt éves, leszázalékolt nyugdíjas vagyok, az asszonnyal együtt három és fél ezer a nyugdíjunk ösz- szesen. És minket büntetnek ezért a korhadt fáért...? De tudom én, miért van ez az egész, mi baja velem a párttitkárnak.- Mi? — Az, hogy annak idején nem léptem be a téeszbe. Most azért van minden. * íme, az egyik álláspont. Meg kell azonban jegyezni, hogy mivel én nem vagyok szakértője a fával kapcsolatos ügyeknek, egy hozzáértő embernél érdeklődtem, mi a véleménye a történtekről. Az erdészetben igen járatos szakember szerint jogilag talán vitatható Pali bácsi cselekedete, de mégis: ha több mint fél évig ott hevert az út mellett az a korhadt fa, és azt valaki elviszi onnan, akkor inkább köszönetét kellene mondani neki. Na de nézzük meg a másik oldal képviselőjét, aki a legközelebbről ismeri a feljelentési ügyet. * Tóth Lajos növénytermesztési fő-ágazatvezető, valamint párttitkár a téeszirodán fogad: — A fa a termelőszövetkezet tulajdona volt, de ő összevágta és hazavitte azt. Szerencsétlenségére éppen akkor, az úton találkoztam vele. Tari Pál azt a fát lopta! Ezért jelentettem fel a tanácson. A tanács a rendőrséget értesítette, ám, mivel kiderült, hogy a fa értéke nem annyira jelentős, az ügy visszakerült a tanácsra. — De hát az a fa fél évig feküdt ott? — Miért, mi indokolja, hogy ne legyen ott? — Ha szükségük volt arra áfára, miért nem szállították be tavasz óta? — Azért, mert nem volt motorfűrészünk! Azzal ugyanis ösz- szevágtuk volna és bevittük volna a téeszbe. — És mikor lesz motorfűrészük? — Remélem, decemberben megjön, eddig sajnos még nem kaptuk meg. De mostanra már behozattuk a fát, nehogy még valaki hozzányúljon. — Ön szerint ezekért a korhadt gallyakért érdemes volt feljelentést tenni? Hiszen mindez nem kevés huzavonával jár: tanács, rendőrség, szakértői vizsgálat, papírok stb. Ráadásul most még a sajtó is... — Tari Pál lopott, megkárosította a társadalmi tulajdont, és én nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy valaki hozzányúljon a közös vagyonhoz. — Még valami. Ön mint mezőgazdasági szakember, vagy mint párttitkár tette meg a feljelentést? — Itt van, nézze meg a dokumentumot, az aláírás alatt ott van, hogy: növénytermesztési fő- ágazatvezető. Mi köze ennek a párttitkársághoz? Igaz, úgy is aláírhattam volna, mint önkéntöbbség. Merthogy a „kötelező önkéntességet” mi sem jellemezte jobban, mint hogy ha az előbb említett többség rá szavazott, pontosabban elfogadta, akkor minden ott lakó számára kötelező érvényűvé vált a rendelkezés. Annak részleteibe már nem is érdemes belemenni, hogy menynyi pluszmunkával járt a szervezés, az agitálás, majd a kedvezmények elbírálása az amúgyis agyonhajszolt, túlterhelt tanácsi dolgozók számára. Legvégül pedig álljon itt egy eleddig ritkán hangoztatott ösz- szefüggés. A teho eltörlésének óhaja természetesen felerősödött az adótörvény hatályba léptetésével. Mint már szó volt róla, a hozzájárulás — bár be nem val- lottan, de — egy korábbi magyar adóformát váltott fel, hogy az állampolgárok is viseljenek valamit a közterhekből. A tavaly életbe lépett adótörvénynek már kimondottan is ez a célja. Csakhogy — épp az illetékesek elmondása szerint — az adózás részleteinek kidolgozását ugyanabban az időben kezdték meg, mint a településfejlesztési hozzájárulásét. Ázt kell gondolnunk, a két jogszabály kimunkálói nem egyeztettek egymással... Hát ezért nem könnyes a búcsúnk e kötelezően önkéntes adótól. Szalay Zoltán tes rendőr. Sőt, mint párttitkárnak is ugyanez lett volna a kötelességem. S ha legközelebb Tari Pál elviszi a fát, akkor megint feljelentem. Bárki követi el ezt a tettet, a sorsa ez lesz. — És nem haragszik Pali bácsira, amiért nem lépett be a téeszbe? — Nem haragszom. Semmi bajom vele. Különben is, mikor ’59-ben a téeszszervezés folyt nálunk, én még csak tanuló voltam. Viszont a törvények rá is vonatkoznak. * Eddig hát a mesébe illő történet. A korhadt gallyak most ott hevernek Pali bácsi udvarán, miközben a tanácson rövidesen döntenek majd arról, mennyi bírságot fizessen a „bűnös”. (Csak remélhetjük, hogy az illetékesek figyelembe veszik a nyugdíjas házaspár szinte nevetségesen kevés jövedelmét.) Hogy mi a tanulság, mindenki döntse el maga. De azt meg kell mondani: a háttérben az a fránya hiánygazdálkodás áll. Az az oka mindennek! Világos ugyanis: ha a téesz időben megkapja a motorfűrészt, akkor a fa nem hevert volna ott fél éven keresztül, és akkor nincs ez a galibá. Szóval, itt a vége, fuss el véle — mondhatnánk stílusosan. Bizony, így van ez egy igazi meseországban... * Azóta — némi késéssel — megszületett a határozat. A viszneki tanács 2500 forintra büntette a kisnyugdíjast, igaz azonban, hogy Pali bácsi 25 napi elzárás fejében mentesülhet a fizetés alól. Az ügy tehát lezárult, mindenki megnyugodhat: ismét „győzött” az igazság... Havas András
