Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
6 iis I m 1 I® ■; . a ...... . ■ . ..... __. __■___________:----------;----------;-------:---------------------------------------: írná NÉPÚJSÁG, 1989. május 6., szombat kérdés válasz Ferrari Violetta: „Semmink sem volt. Csupán éltünk.. Ferrari Violetta: az ötvenes évek honi filmsztárja, Jászai-dí- jas. Olasz származású, Hódmezővásárhelyen született. A diploma megszerzése után a Nemzeti Színház tagja, 1950-től filmez. Ismertebb filmjei: Gázolás, Civil a pályán, Fel a fejjel, Dalolva szép az élet, Kétszer kettő néha öt. 1956-ban külföldre távozik, ma az NSZK-ban él. Müncheni lakásán értük el, hogy telefoninterjút kérjünk tőle. — Halló, kedves Ferrari Violetta! Ön az ötvenes évek első felének hazai sztárja volt. Minek köszönhette ezt, s ennek révén könnyebb volt-e a helyzete, mint egy átlag állampolgárnak? — Az égadta világon nem volt könnyebb semmivel. Mint fiatal embernek, aki — nemcsak mint színész — ki akarja mutatni a belső érzelmeit, természetesen jólesett, hogy a nép imádott, hogy népszerű voltam, de abból, hogy sztár is voltam, semmiféle privilégiumom sem származott. Azon ugyan nem gondolkodtam, hogy mi is a népszerűségem oka, de úgy vélem, valaki vagy szimpatikus vagy nem. S én az voltam, mert normális voltam stb. S a film... Ennek révén mindenkinek megvoltak a kedvencei, nekem is. Kislánykoromban rajongásig szerettem Sze- leczky Zitát. A villamoson is inkább blicceltem, csak hogy az így „megspórolt” pénzen színészfotót vehessek. Mert akkoriban ilyet lehetett kapni, a mi időnkben már nem. Egyszóval nehéz megmagyarázni, hogy valaki miképpen van ilyen hatassal az emberre. S hogy sztár? Nézetem szerint a sztárság- ban döntő az illető egyénisége. S emellett az is, hogyvan-e valamiféle erotikus kisugárzása. Ez borzalmasan fontos. Mert lehet valaki óriási színész s lehet valaki óriási színész, plusz sztár. — Önnek külföldön is folytatódott a karrierje. Zökkenőmentesen-e, hiszen úgy gondolom, egy színész igazán csak az anyanyelvén boldogulhat... — Nekem semmiféle problémám nem volt. Az egész csodaszámba ment, az egyik dolog hozta a másikat. Nehézség nem akadt. Na, jó, egyetlen mégis volt, s valóban a nyelv. De a szerepekhez való hozzájutás terén semmi. — Magyarországon a fiatalabb generáció is megismerhette azokat a filmeket — főként a televízió révén —, amelyekkel ön nagy sikert aratott. Meg kell mondjam, mai szemmel nézve ezek az alkotások kissé naivnak tűnnek, ugyanakkor a színészi teljesítmények elismerésre méltóak. Egyetért e megállapításommal? — Igen is, meg nem is. Azt is elárulom, miért. Maga még nayon fiatal — már legalábbis a angja után —, így aligha tudhatja, hogy mi milyen világban nőttünk fel. Az akkori magyarországi politikai viszonyokat össze sem lehet hasonlítani a maival, mert a mostani ahhoz képest egy szuperdemokrácia. Amikor állapotos voltam a kisfiámmal — ugyanis az 56-os események előtti utolsó pillanatban szültem meg a gyermekemet —, az egész terhességem alatt utalványra kaptam egy darab citromot. Autó meg ilyesmi nem volt, s én, aki imádott kedvence voltam a közönségnek, az 5-ös buszon lógva, avagy a villamos lépcsőjén zö- työgtem be a színházba. Szóval luxusról szó sem volt. Reggel 8-kor már a rádióban álltam, utána végigdolgoztam a napot azért, hogy valamelyest jól éljek. De mondok magának valamit... Ennek ellenére — az elnyomás alatt is — boldogabbak voltunk, mint például a mostani fiatalok a mai konzumőrületben. Mert ma Nyugaton is — sőt, sajnos már Magyarországon is — ölik, gyilkolják magukat az emberek azért, hogy legyen egy ilyen autójuk, olyan autójuk, s olyan videójuk, és olyan jégszekrényük, kamerájuk, és mit tudom én, micsodájuk. Nekünk semmink sem volt. Csupán éltünk. Az egyetlen „kincsünk” az volt, hogy fiatalok voltunk, hogy röhögtünk. Éltünk. Elköltöttük a pénzünket egy jó kajára, egy jó italra. S örültünk, ha stikában hozzájutottunk egy-egy amerikai rúzshoz vagy egy-egy külföldi laphoz, vagy hogy ha érkezett valamilyen cipő az egyik áruházba. Ezek óriási élmények voltak. S mi ma óriási élmény az embereknek? Semmi, mert belebolondulnak a kon- zumba. Van egy videójuk, de egy év múlva már halálosan boldogtalanok, mert a piacon van egy másik, amin eggyel több gomb van. A miénk fantasztikus időszak volt, hiszen tudtunk örülni. Mindezt azért meséltem el, hogy megértse, abban az időben egy olyan film, mint a Gázolás, óriási politikai esemény volt, s már hatalmas szabadságot jelentett. Vagyis, hogy egy ilyen problémát ki lehetett mondani. Abban persze igaza van, hogy kissé naiv volt. S ráadásul én olyan csúnya voltam abban, hogy csuda. Kövér voltam, dundi, kis gombóc. De egy ilyen film már haladó, progreszszív valami volt, olyasmi, hogy hű, miket mernek ezek kimondani. De ezt a mai fiatalok már nemigen értik meg, mert nem ismerik az akkori állapotokat. Jómagam éjjel-nappal dolgoztam, tanultam, mert meg kellett keresni a kenyeret, s akkor kiírtak a „fekete táblára”, hogy nem mentem a MADISZ-ba. S akkor volt egy pár jó káder, aki átment az utca másik oldalára, amikor jöttem, mert félt, hogy baja lesz abból, ha velem látják. Egy valamire ez a korszak jó volt: megtanultunk egy olyan mérvű szerénységet, egy olyan mérvű megelégedést, hogy ma sem jelentene problémát, ha nem lenne semmim. Ha az élet úgy hozná, hogy megint nem lenne semmim, akkor nem lenne. Nincs, kész. — Kikre emlékszik vissza, mint kedves partnerekre? — Nem szívesen mondanék neveket, mert aztán valakit kifelejtek, s ezzel megbántom. Mellesleg talán azért is szerettek engem, mert nem tettem kivételt soha. Minden partneremet, akivel éppen játszottam, nagyon kedveltem. Na jó, várjon csak... Ha nagyon „kapirgálok”, azért kiderül, hogy picivel jobban szerettem a Zenthe Ferit, a Darvast, Gábor Miklóst, Kállai Ferikét, Sinkovit- sot... De nem, nem is folytatom, mert tényleg kihagyok valakit. Előfordult például, hogy kifelejtettem Lukacs Margitot, akit például borzasztóan szerettem... — Fentebb említette, hogy éppen akkortájt volt állapotos, amikor az 1956-os események bekövetkeztek. A gyermekszületése összefüggött a távozásával? — Egyáltalán nem. A gyermekem otthon is maradt az édesanyámnál. Az ok az volt, hogy én követtem el a legnagyobb bűnt azzal, hogy a forradalmi bizottság parancsára kihoztam a káderlapokat. Ez volt akkoriban a legnagyobb bűn: megtudni, hogy kiről mit írtak. Én akkortájt igencsak gyerekfejű voltam, s az édesanyámnak adtam oda a fiamat, gondolva, hogy így semmi baja nem lehet. A gyerekem nélkül jöttem ki, mert féltünk, hogy elkezd sírni, s akkor a határon szitává lőnek minket. Utóbb a fiam — édesanyám zseniálisának köszönhetően — kikerült hozzám. A bátyám akkor Magyarországon volt az olasz feleségével — mellesleg a családunk olasz származású, jómagam is olasz állampolgár vagyok —, s ők bementek az olasz követségre, s a papírjaikba beíratták a fiamat, mint a sajátjukét. így a világ legelegánsabb módján hozták át a határon. — Érdekelne, mostanság mivel telnek a napjai... — Már teljesen privát vagyok, mert három éve kvázi abbahagytam a szakmát, így azt a harcot is, amit majd három évtizeden keresztül folytattam idekint. Mert itt három problémával is meg kellett küzdenem: az egyik, hogy nekem minden betűre oda kellett figyelnem, a másik, hogy az előzőből adódó félelmeket elleplezzem, s a harmadik, hogy mindezek mellett jobb legyek, mint a többiek. Jobbnak kellett lennem az ittenieknél, mert másként rájuk számítottak volna, akikkel nincs gond. S még valami... Amikor édesanyám meghalt, az borzasztó törés volt szamomra. Addig ő adott erőt az itteni életemhez. Nem akartam neki csalódást okozni, mert ha látta volna, hogy én elveszek itt — mint sokan, akik kijöttek —, abba belepusztult volna. Azért, mert tudta, hogy az életem volt a színház, s ez a mesterség biztosított nekem valamiféle emberi életnívót azután a borzasztó szegénység után, amelyben felnőttem. Nekem tehát az adott erőt, hogy ne okozzak neki fájdalmat. S mikor meghalt, már nem is érdekelt annyira az egész. Csináltam, csináltam, mert keresnem kellett, de három esztendeje mindennel felhagytam. — Ma tehát csak a családdal foglalkozik. A gyerekek közül folytatja-e valaki az ön hivatását? — Most tényleg nem csinálok semmit, s végre a gyermekeimmel lehetek. Ok azt hiszik, teljesen ütődött vagyok, mert most élem ki magam, mint anya. Eddig folyton távol voltam tőlük, s ez az első periódusa az életemnek, amikor kizárólag velük lehetek. A szakmát egyik sem folytatja, mert gyűlölik. Ennek pszichológiai okai vannak, ugyanis e mesterség miatt nem voltam többet velük. A nagyobbik gyerekem — hosszú hercehurca után — installációt tanult, a másik még egyetemre jár. Remélem, lassacskán ő is révbe jut... Sárhegyi István Törpe Spitz-ek — exportra... A Heves megyei Rózsaszentmárton községben, ritkaság számba menő kutyatenyészettel rendelkezik Dr. Solti Béla és családja. Az NSZK, csehszlovák vérvonalú törpe Spitz-törzsállománya, kitűnő C.A.C. és C.A.C.I.B. győztes utódai közül a Mavadon keresztül 20 kerül a tőkés országokba exportra. Képünkön: Barátságos törpe Spitz-ek... (MTI-fotó: Szabó Sándor felvétele) Eltemetett városok Közismert, hogy a vulkánkitörések alkalmával nagy mennyiségű kőzet szóródik szét a környezetbe: ezt a kőzetanyagot Arisztotelész nyomán tefrának nevezzük. Tefra — a részecskék zömének mérete szerint — lehet hamu, lapilli- vagy kőzápor, de ezek általában vegyesen fordulnak elő. Előfordulhat azonban „csendes” kitörés is: ezt nem kísérik gázok, csak lávafolyás, amelynek összetétele szerint szintén sok fajtája ismeretes. A legveszélyesebb az izzó köd, amely vagy a felszabadult, több száz fokos gázokból, vagy az izzó kőzettörmelék által felhevített levegőből kialakuló, óriási sebességgel terjedő, izzó részecskéket magával sodró gáztömeg. Ez letarol és eléget útjában mindent, ami elmozdul, él vagy éghető. Mivel mozgása bizonyos fokig a folyadékok törvényeit követi, terjedése során különösen nagy pusztítást okoz a völgyekben. A legnevezetesebb — történelmijelentőségű — tefrahullás a Vezúv i.sz. 79-ben lezajlott kitörése volt. Ez idő tájt a Nápolyiöböl városai virágzó pontjai voltak a római birodalomnak. A kúp alakú hegy lankáin terült el Herculaneum, délebbre tőle, a hegy alapjánál Pompej, 5 kilométerrel távolabb, a Sorrento- félsziget nyakán Stabiae. A hegyet a rómaiak tűzhányónak tudták, de történelmük során nem mutatott aktivitást, s ki- aludtnak hitték. Már i.sz. 63 nyarától számos földrengés volt a körzetben, ezeket ma az aktivitás jeleként értékelnénk; akkor nem hozták ezt összefüggésbe a vulkánnal. 79 tavaszától a földrengések itt is szüneteltek, mígnem augusztus 24-én a tűzhányó kitört. Az eseményeket átélő ifjabb Plinius mindezt részletesen megírta a történész Tacitusnak: beszámolója — nagybátyja, id. Plinius haláláról és a kitörésről — a vulkanológia első dokumentuma, az első szakszerű megfigyelés és leírás egy tűzhányó kitöréséről. A történetet már nagyon sokan és sok helyen reprodukálták. A vulkánból déltájban emelkedett fel a hamufelhő, amely hamarosan „római felhő” alakját öltötte (ma „gombafelhőnek” neveznénk). Az ég elsötétült, forró hamu, por és égő szikladarabok hullottak. A tenger hirtelen hátrahúzódott az öbölben a fenék felemelkedése miatt. A sötétség éjszakai lett, csak az izzó kődarabok és a kénes gázok lángjai látszottak; a hamu egyre hullott. Három nap múlva szűnt meg a kitörés, ekkorra a három várost és a környékét — 20 000 lakosával együtt — átlagosan 3 méter vastagon borította el a tefra. A hegy csúcsa eltűnt, helyén 3 kilométer átmérőjű kaldera (robbanásos kitöréskor keletkező, megrongálódott kráter) tátongott. A Vezúv mai alakját a későbbi kitörések során nyerte le. Képünkön: 1900 évig volt betemetve Herculaneum. A pompejivel egy időben elpusztult várost nemzetközi pénzsegélyekkel tárják fel. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Natalija és a Playboy Meztelen igazság A Playboy megkezdte következő számának reklámozását. Ebből kitűnik, hogy nem mindennapi olvasni- és kiváltképpen látnivalót kínál közönségének: Natalija Nyegoda fiatal szovjet színművésznő tárja fel titkait. Például azt, hogy miképpen készült a Kis Vera című film főszerepére, munkásasszonyt alakítva. A film Moszkvában megrökönyödést, Chicagóban sikert aratott a valóság szokatlan megfogalmazásával. Natalija megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat a nemzetközi zsűritől, a Playboytól pedig a kendőzetlen igazság képben és szövegben való feltárásának lehetőségét. A reklámszöveg szerint az aktképek fenomenálisak. Az ezeket kísérő interjú realista: „Azért lettem színésznő, mert az iskolában lusta és rossz tanuló voltam. Az egyéniségem azonban erős, és az önérzetem is hajlíthatatlan. Az a célom, hogy az egész világon megismerjenek.” Ha nem lenne kitalálva a glasznoszty, a nyíltság, azt kellene mondani: a cél szentesíti az eszközt.
