Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-31 / 126. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 31., szerda Az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában A tekintet határai Fridél Lajos grafikus legújabb munkáiból válogatott gazdag anyagot, és azt az oktatási igaz­gatóság aulájában megrendezett tárlaton mutatja be. Közli a mű­vészi megvalósítás eszközeivel: hogyan is érzi magát ma, ebben a világban, amely őt körülveszi, mit gondol, amikor a jelent utol akarja érni, van-e igazán ver­senyhelyzete egy művésznek manapság a szépség és a valóság együttes megörökítésére, egybe­foglalására, amikor annyi min­den a forgószél sebességével söpri el lehetőségeinket, békén­ket, netán pillanatnyi boldogsá­gunkat, amit szeretnénk hosz- szabb távra is megőrizni? * Nos, Fridél Lajos akkor is ön­magát adja, és maradéktalanul, amikor csak a tájat, a szőkébb és szeretett haza sajátos körvonala­it, hangulatát fogja rendbe, har­móniába, le- és kiolvasható képi szerkezetekbe. A Balassi által oly veretesen megénekelt „nagy ha­tármezőben” úgy otthon érzi magát, mint a magányosok, akik fürkésző tekintetüket mindig is a távolabb fekvő bemérési pon­tokra vetik, hogy el ne tévedje­nek. Szívesebben fogalmaz életké­peket. Vagy inkább az élet képét, ahogyan azt néhány emberi je­lenléttel ábrázolni lehet. Grafi­káin ugyanis néhány emberi test jelenik meg, egy összetartozó kis emberi csoport, laza szerkesztés­sel egy csomóba tömörítve. Mintha ezek a személyek a moz­gást épp most fejezték volna be, mert a jelen a valahonnan érke­zés és valahová indulás, a kettő között van az a bizonyos pillanat, amiért a művész megállít minket. Mert ezt a csodálatosan szürke kis köztességet, az eltűnő idő lég­körét, levegőjét, a létezésnek ezt a semmi mással össze nem té­veszthető emberi tartalmát akar­ja nekünk bemutatni. Ahogyan ő ezt megélni képes, vagy ahogyan ezt a közös magányt belső törvé­nyei parancsára elviselni kény­szerül. A késztetés belülről indít, a lelki tartalom szabályozza azt a logikát, ahogyan a teret felosztja a rajzoló kéz. Az ábrázolt tér és térkép úgy állít elénk szereplő­ket, hogy azok a tekintetükkel szabják meg, mérik ki a látvány gyújtópontjait. Azokat a közel­ségeket és távolságokat, amik­nek az érintkezési helyei — hogy a célpontról nem is beszéljünk! — nem mindig fekszenek belül az ábrán, a rajzolatot felfogó papí­ron. Emlékek ábrázoltainak itt, az időből visszamaradó, vagy in­kább kísértő események, amik­nek tartalma testi viszonylatok­kal nehezen képezhető le; csak az emlékeztető jelzetek erejéig utalnak eredetükre, lényegükre, a mélységre és magasságra az ar­cok, a mozdulatok, és a mocca­natlan, de beszédes elrendező­dés. Temetés is van itt, barátság is, család is, egymásnak hátat fordítók is, hiszen az élet konflik­tusaiban képesek vagyunk soro­zatosan elbukni, miközben éhsé- günkben-szomjúságunkban nem (Jakab László reprodukciói) akarjuk elhinni, hogy a szeretet után vágyódunk, azzal szeret­nénk töltekezni, azt kutatnánk, másokban és magunkban azt szeretnénk utolérni, elfogadni, felkapni, magunkhoz ölelni. És rendszerint akkor, amikor már késő. Ezeken a grafikákon úgy for­dulnak irányra az emberi tekin­tetek, mint a kereső szem a mű­szereken, a célzott, vágyott sze­mélyre, helyre, mert úgy gondol­juk, hogy erős akarattal, olykor a logika, az ész, a tudat szorgalmas munkájával fel lehet fedezni azt a nyomvonalat, azt a legrövidebb utat, ahol utolérjük a béke és a belső öröm, a nyugalom elröp­penő csodáját. Azt állítják, hogy ebben a za­jos, nyűgös, idegesítő, szennyes, a lélekre mindenképpen veszedel­meket, ártalmakat hozó korban nincsenek csodák. Talán azért is van így, mert kitessékelték innen a képzelet őszinte, tisztességes já­tékait, vagy csak azért, mert ez a kor, ez a mai közszellem, ez a lel­kiismeret nem meri bevallani, mennyire sóvárog egy kis hit, egy kis szeretet, egy kis szerénység, egy kis alázat, egy kis gyermeki vonzalom után. A görögök jut­nak néha eszünkbe, akik Euró­pát, ezt a szellemi csodát megte­remtették; hozzá a filozófiát, de azokat a játékokat is, azokat a hi­teket is, amelyek emberi méltó­sággá tették az őszinteséget. Mert mindig ügyelnek az alfára és az ómegára. A kezdetre és a végre! Napjainkban azért jó egy ilyen szemlélődő, magányos, a mun­kát az eszével végrehajtó, de a lelki tekintetével mindenhová fi­gyelő művész szerepe, mert ki­zökkent a mindennapi megszo­kásokból, rálépett egy útra, ahol el kell jutnunk a gondolatokig: a felszínt át kell törni, a jelenségek mögött meg kell találni azokat a fényforrásokat, amik nélkül sö­tét marad ez a világ. Vagy a sötét­ben marad! Ez a két megállapítás — az érem két oldala. Még egy­szerűbben: ha az emberi kapcso­latokból hiányzik a szeretet, a megértés, a bizalom, az egymás iránti, a fenntartás nélküli, ma­gyarázatok nélküli, az ösztöne­inkbe jól beágyazott, félelem nél­küli vonzódás, akkor nem me­gyünk semmire. Akkor tartalmatlan marad ez a mai élet. Lehet borba-mámor- ba, vegyszeres bódulatba mene­külni, hírnévbe, sikerbe, karrier­be — azokkal együtt —, belezu­hanunk az álmatlanságba, a kór­ba, amiből szabadulni csak igyekszünk. Fridél Lajos „életképei”, az életünk tartalmának ezek a leké­pezései távlatokat tárnak fel, az életbeni, a halál előtti és a halál utáni tennivalóinkra emlékeztet­nek. Mert a vérségi köteléknél is erősebb az a lelki abroncs, ame­lyet még a halál sem tud szétpat­tantam. Farkas András Csömör nélkül Sűrűn emlegetjük a közhelyí­zű szólást: jóból is megárt a sok. Ettől függetlenül igazságmagvát aligha vitathatjuk. Elég, ha csak az utóbbi időben kibontakozott közéleti pezsgés felhangjaira gondolunk. Mi tagadás: meglehetősen gyakran füstölgők, háborgók — meggyőződésem az, hogy jó né- hányan vélekednek így — a har- sányság, az alig leplezett tüleke­dés, az indulatos, a személyiség- jogokat szinte már semmibevevő álviták miatt. Az az érzésem, hogy tízezrek vesztették el arányérzéküket, önmérsékletüket, s úgy fújtatnak egymásra, mint a nőstényért ve­rekedő hím állatok. Ezért megnyugvás, öröm hall­gatni a Vasárnapi Újság korrekt, valós információkra építő prog­ramjait. A szerkesztő és munka­társai alaposan körüljáiják, elemzik a feldolgozandó témá­kat, s egészséges közmegegye­zésre törekedve, tisztes szándék­tól vezérelve szolgálják az örök­zöld erkölcsi értékeket, mindent megtéve azok rangjának vissza­szerzéséért. A legutóbb ilyen összefüggés­ben esett szó az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári véreng­zésről. Ezt a megdöbbentő esetet — nem először — összefüggései­ben villantották fel, mindenek­előtt azt kutatva, hogy miért, mi­ként fordulhatott elő ez a kellő­képp el nem ítélhető atrocitás, ez az ávós önbíráskodás, amely százöt halálos áldozatot köve­telt. Május 28-án, reggel az egyik résztvevő, szemtanú levelét pub­likálták, aki nem vádolt, csupán emlékezett, érzékeltetve az átélt szörnyűségeket, azt a rettenetét, amelyet évtizedek múltán sem feledhetett el. Az ember mérlegel, s Jusztíci- ához fordul tanácsokért. Intelme mérvadó: sohase ragadtassuk el magunkat, egyszer sem enged­hetünk bármennyire is heves vérmérsékletünk kísértésének, mert a múltat kizárólag hűvös megközelítéssel térképezhetjük fel. Harag és részrehajlás, azaz torzító szemüveg nélkül. Erre okítanak, nevelnek a his­tória tapasztalatai, erre serkent bennünket elődeink becses ha­gyatéka, s az a humánus töltés, amely mindig kizárja a céltalan mellékösvényeket, a tévutakat. így nem formálódhat csömör, ekként átvészelhetjük a mind­nyájunk által kívánt, a jelennél hatványozottabban demokrati­kus jövőbe ívelő szakasz olykor gyomorfacsaró hangzavarát. Emiatt nehezményezzük az eb­ben a műsorban is felbukkanó — szerencsére nagyon ritkán fordul elő ilyesmi — disszonáns motívu­mokat, azokat a részleteket, ame­lyek kissé neonacionalista hangu­latot keltenek többségünkben. Mellőzzük ezeket, őrizve azt a félreérthetetlen tisztaságot, amely lényünk legbelsejéből fakad. Versvarázs Esetenként — okosabb tipp htján — utalunk a líra válságára, arra, hogy napjainkban már sen­kit sem érdekelnek a lélek titkait fürkésző versek. Szajkózzuk ezeket a fráziso­kat, s nem jut eszünkbe, hogy mindez szamárság, mert a poézis — bevallva vagy tagadva — át­szövi heteinket, hónapjainkat, éveinket. Ezért népszerű A hét költője sorozat. Akkor is, ha nem követ­hetjük nyomon minden jelentke­zését, akkor is, ha csak néhány mondat rögződik tudatunkban. S még egy hiteles bizonyíték az előbbiek megerősítésére. A hétfői Hogy tetszik lenni?-ben a riporter — Tóth Gabriella — Va­lentin Ágnest, a Színházművé­szeti Szövetség volt vezető titká­rát mutatta be. Azt a rendkívül megnyerő karaktert, aki számos megpróbáltatása, kudarca után is azt hangsúlyozva, hogy „...So­ha nem szabad feladni”. A sors ajándékának tekinti azt, hogy két éve költeményekbe tömöríti evoncióit. Nem inspirálja érvényesülési vágy, nem ajzza fel a siker remé­nye, mindössze azt a katarzist szomjúhozza, amely mindnyá­junkat gazdagabbá tesz, amely arra hivatott, hogy nemesebbé eddzen minket. Szembesültünk munkáival is. Talán nem lesznek a világlitera- túra gyöngyszemei, mégsem hiá- bavalóak. Érzékenységünket finomítják, mások felkarolására, megértésére ösztönöznek mindannyiunkat. Ezért érdemes gyötrődni, vil­logni, álmodni. Mindenkor... Pécsi István r Megkérdeztük: Mi lesz a megyei volt KISZ-létesítmények további sorsa? Ferenczy Jenő jutalonijá tékán Avagy: Hatvanba készül az újvidéki magyar színház L Amint lapunk is hírül adta, az elmúlt hét végén „újjászületett” megyénk iljúsági mozgalma, megalakult a Hemisz, amelynek elnökévé dr. Nagy Imrét válasz­tották. A Hemisz megalakulásával azonban számos olyan gazdasági kérdés is napirendre került, ame­lyet a KISZ-mozgalom hagyott örökül. Sokakat foglalkoztat például a felsőtárkányi politikai képzési központ sorsa. Erről kérdeztük az elnököt: — Jogilag a KISZ Központi Bizottság tulajdonában áll a léte­sítmény. Ám létrehozásában kezdettől fogva közreműködött a KISZ Heves Megyei Bizottsága is, így a kezelői jog az ő kezükben volt. Napjainkban a Demiszen belül a vagyoni kérdésekről is fo­lyik a vita, és a legkövetkezete­sebb, legtöbbek által képviselt nézet az, hogy a felsőtárkányi tá­bort és létesítményét társadal- masítani kell, hiszen központi pénzből épült egykoron, ám ugyanakkor igen sok megyei vál­lalat, intézmény adott anyagi és társadalmimunka-támogatást, s emellett jó néhány órát dolgoz­tak érte megyénk KISZ-fiataljai is. Ezért az a véleményünk: szol­gálja ez továbbra is megyénk ifjú­ságát. Júniusban nyilvánosság elé visszük a tábor sorsát, fóru­mot szervezünk, amelyre meghí­vunk minden érintettet és érdek­lődőt, valamint azokat, akik az ifjúsági mozgalommal kapcso­latban állnak. Számítunk az al­ternatív szervezetek megjelené­sére is. Nem szabad elfelejte­nünk azt sem, hogy a jövőben is egy ilyen céllal fenntartott tábor költségigényes! — Mi lesz a Széchenyi utca 18. szám alatti székház sorsa? — Jelentős létszámcsökken­tést hajtott végre már korábban mindkét KISZ-bizottság, és az a véleményünk, hogy az alakuló iljúsági szervezetek mozgalmi céljait szolgálja. Lehetőséget kí­ván biztosítani a már létező szer­vezeteknek is ahhoz, hogy helyi­séghez jussanak. Egyébként pe­dig a felnőtt politikai szervezetek számára nem nekünk, hanem a vagyonmegosztás révén a pártbi­zottságnak kell intézményeibe bebocsátást biztosítania. (soós) „Fizetek főúr, volt egy feke­tém...” Van fanyalgó, van érdek­lődést mímelő, s van őszintén ki­tárulkozó az orfeummá varázsolt újvidéki színházteremben, ame­lyet Bozó László pesti vendég­rendező ezúttal kávéházi aszta­lokkal „ültetett” be. A kerek al­kalmatosságokon valódi pilács­fény, olyikon forró, illatos fekete, amivel a kabaréműsor vezetője, Ferenczy Jenő tiszteli meg ven­dégeit, majd mikrofon a kézbe, s halk zongoraszóra folytatódik a század eleji érzelmes dal. De csak addig a csend, a visz- szafogott indulat, míg sorjázni nem kezdőnek a jobbnál jobb, humorba fürösztött jelenetek, tréfák, megannyi emberi gyarló­ság rovására. Akik pedig másod­prímásként Ferenczy mögé föl­zárkóznak, talán nem keveseb­bek nála, de most mintha vissza­fognák kicsit mókázó énjüket, mintha tudatosan vállalnák az „Untermann” feladatkörét. S akár Rövid Eleonóra, Tápai Kornélia, Fejes György vagy Ge- rich Endre, Boros László játékát figyelem, olykor némi megha­tottság is arcukra fészkel. * Igen, kérem, itt most minden­ki egyért táncol, énekel, móká­zik, egyért futkos ujja a zongora billentyűin! Ez pedig Ferenczy Jenő, akinek jutalomjátéka ez a május esti. Mert miként hódított ennek előtte itthon, a színházak világában, Újvidéken ma is él, hat az egy-egy nagyobb pálya- szakaszt lezáró, ünnepélyes elő­adás — ajutalomjáték! —, légyen az Ibsen, Shaw, Zilahy alkotta drámabéli figura avagy operett, netán ilyesféle kabarészerep, amelynek világslágerei Seres De­zső és legjobb társai nevéhez kapcsolódnak. Igen, a vajdasági magyar színházművészet emlí­tett jelese negyven évvel ezelőtt kezdte művészpályáját, s bár vol­tak megingásai, talán balsikerei, összeségében máig ő az egyik mérce, műfaji határok nélkül. Tapsoljuk, ünnepeljük is szé­pen, majd amint vége szakad a mulatságnak, a kitűnő vajdasági író, a szövetség elnöke, Gion Nándor, valamint Faragó Árpád igazgató ül közénk, hogy vallat­hassuk a múltat. Egyáltalán e magyar színház és színtársulat küldetését, lehetőségeit. Nehe­zen indult, így igaz! De másfél évtizede immár egyre erősödik létében, műsorpolitikájában a város kis színháza, mely bő negy­venezer itt élő magyar igényére építkezik. No meg a rádió nem­zetiségi szekciójának égisze alatt összeszokott kis művészközös­ségre! Ez különben Gion érde­me, aki az íróság, a szerkesztés mellett ilyesféle szervezőmunká­ba is fogott, szolgálandó a ma­gyar kisebbségi kultúra ügyét... * Amint mondja: Újvidék nem „tájol”, miként teszi azt a sza­badkai magyar színház. S ez jó is; rossz is bizonyos értelemben. Jó, mert kevesebb strapával jár. Rossz, mivel a kisebb települé­sek lakossága homogénebb, s vi­szonylag nagyobb tömegben lak­ja faluját, városát. S ott még az infláció sem olyan demoralizáló, a szórakozástól elidegenítő hatá­sú, mint a vajdaság székvárosá­ban, vagy akár Szabadkán. Szó mi szó: fogy a publikum, egyre kevesebb a telt ház. Ami érvé­nyes még olyan művekre is, mint Gobbi Fehér Gyula „A hajó” cí­mű, modern hangszerelésű, kitű­nő társadalmi drámája, amellyel az író-miniszterhelyettes — kul­tusztárca! — a közelmúltban lé­pett a nyilvánosság elé. Különben most újabb veszély fenyegeti az újvidéki színtársula­tot, amelynek fenntartására nem keveset áldoz az állam. A kapos­vári Csíky Gergely Színház vetet­te ki hálóját Rövid Eleonórára, e fiatal, minden műfajban kiemel­kedően jó művésznőre, noha magyarországi bemutatkozása mégsem ott esik. Nem! Éspedig azért, merthogy Faragó Árpád igazgató engedett a hatvani invi- tációnak, s így augusztus végén — a hatodik zenés színházi nyár programja keretében — az újvi­dékiek „Fizetek főúr” című pro­dukciója is a népkerti szabadtéri színpad vendége lesz, majd Gyöngyösre ruccan. így a na­gyon tehetséges bácskai művész­nőnek — az egész társulattal együtt — hamarabb tapsolhat­nak Hevesben, mint Somogyor- szág székhelyén. Moldvay Győző

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents