Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-30 / 125. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 30., kedd V * m A Fnv hét KÉPERNYŐ Wy f m m m ELŐTT Nincsen oázis? Nem csak a szakembereket vonzza a Videovilág Eseménydús kort élünk, formálunk, olyan időszakot, amikor a tiszta búza keveredik az ocsú- val, amikor — sajnos elég sűrűn — a pillanatnyi győztes nem az igazság, hanem a Juszticiára elvtelenül hivatkozó harsányság, a karriervágytól sarkallt tülekedé- si szándék. Csoda-e, ha a mindig tényekkel érvelők, a korrektül vitázni óhajtók, valamiféle oázisért sóvárognak? Általában hiába reménykednek, hiszen még a szórakoztatást szolgálók tábora sem nyújtja, kínálja nekik az effajta menedéket. Nézem — szombaton este a Szeszélyes évszakokat, s természetesen csalódnom kell, mert ebben a programban is háttérbe szorult a könnyed, a felszínes, ám esetenként mégis gyógyírként ható humor. A Benny Hill- show ugyan nem maradt el, csak statisztaszerepet kapott. Mégsem méltatlankodtam, mert — másokkal együtt — élveztem Antal Imre műsorvezetői kesernyésségét, s azt a blokkot, amelyet Nagy Bandó A ndrás rajtoltatott, aki megint igazolta, hogy kész a megújulásra. Ezúttal fanyar ízű, rövid mesékkel lepett meg minket. Közéletünk vadhajtásait ostorozta, utalva arra az országra, ahol a valaha felülről vezényelt dallamokat lelkesen danászó békasereg nagy hirtelen sosem létező másságát hangsúlyozva olyan nótákat zengedez, amelyek komponistáit korábban gátlástalanul megkövezte volna. Az ötletgazda felfrissítette a Hófehérke-sztorit is, hogy az adóztatás anomáliáit emlegethesse, nem fukarkodva a cseppet sem hízelgő minősítéssel. Morfondíroztam magamban: hát ez nem jött össze. Próbálkozzunk hát meg az Alain Delon- filmmel, az 1973-ban készített Tony Arzentával. A téma kissé gyanús — a nemzetközi maffiaszervezet bérgyilkosa elhatározza, hogy kilép a buliból, szakít fizetett mészárosi tevékenységével —, felhőtlen perceket aligha ígérő. Bizakodó természet lévén mégsem adtam fel. Rá is fáztam. Idegeimet felborzolták az autós üldözési stációk, az agytépő lövöldözések. Sejtettem a végkifejletet, mert ezek a történetek kizárólag egyféle megoldást sugallnak. Záróakkordként leterítik az eddig legfeljebb csak enyhén sebezhető központi figurát is: Természetesen ez történt. Közben viaskodtunk a gyakran kísértő unalommal is, keményen hibáztatva a halvérű operatőrt. Még inkább hiányolva azt a jelképes oázist... Pécsi István «látszd óira Sophia! Nem kevés bátorság kell egy színésznőtől ahhoz, hogy . közel harminc év után még egyszer eljátssza ugyanazt a filmfőszerepet. Méghozzá azt, amelyik a rangot és világsikert meghozta számára. A ma 55 éves Sophia Loren azonban sohasem riadt vissza a merész és kockázatos vállalkozásoktól. Vittorio de Sica 1960-ban forgatott remekműve, az „Egy asszony meg a lánya” (La Ciociara) után a Moravia- regény, amely annak alapjául szolgált, most újra filmszalagra került. Kétrészes tévéfilmet készített belőle Dino Risi, és az anyaszerepre ismét Sophia Lo- rent kérte fel. Sophia 26 éves volt a De Sica- film készítésekor. A rendező eredetileg a lány szerepét szánta neki, de Anna Magnani, akit az anyaszerepre kiválasztott, nem vállalta azt a nála egy fejjel magasabb, érett viruló szépségű Sophia mellett. „Add neki az anyát, ha mindenáron játszatni akarod” — mondta De Sicának. Ő megfogadta a tanácsot, és rábeszélte Sophiát, akit akkor a maszkmesternek hozzá kellett „öregíteni” Cesira, a háború forgatagába került, meggyalázott, mégis felmagasodó asszony nagyszerű figurájához. A többi ismert. Sophia Loren megrázó alakításával megkapta az Oscar-dijat, Cannes-ban a legjobb női alakítás diját és véglegesen nagy színésznő lett. Nemcsak feltűnő szépségét használták már a filmvásznon, hanem színészi képességeit is. Mi indította vajon arra, hogy újra Cesiraként álljon a kamera elé? — „Az új kihívás” — mondja habozás nélkül. A filmgyártó újra Carlo Ponti, a férj. S ha valaki azt hinné, az 55 éves Sophiát most „fiatalítani” kellett a szerephez, téved. Ellenkezőleg, arcát, szemét sminkkel tették „meggyötörtté”, rongyokba öltöztették a háborús idők nyomorát idézve. Olyan környezetet pedig, ami a háború által végigszántott Olaszországot hitelesen felidézhette, a hegyi falvak sivárságát, a tépett országutakat, csak Jugoszlávia egyik eldugott sarkában sikerült találni. A tévéfilm, miután kétszer másfél órás, hívebben követi a regényt, és feldolgoz belőle olyan epizódokat is, amelyek az előző filmből kimaradtak. Dino Risi — aki szintén nagy név, s „öreg róka” a filmszakmában — nem pusztán tragikus hősnőt formált az anyából. Drámai és komikus jelenetek váltják egymást. Cesira nála is áldozat, akin gyereklányával együtt végigszáguld a háború, megtaposva és megalázva őt emberi érzéseiben, ugyanakkor ügyes, életrevaló üzletasz- szony is, aki apró furfangokkal védekezik, igyekszik fennmaradni, kivédeni a világ kegyetlenségét, harcias és ravasz, ha kell. „Nem tagadom, a torkomban dobogott a szívem, amikor elkezdtük ezt a forgatást — vallotta be Sophia Loren. — A fiatalságomat, akkori érzéseimet tettem mérlegre. Akkor még sokkal tapasztalatlanabb voltam, és ösztönösen jött minden. Tudom, hogy az igazi sikert az a film hozta meg, és most óriási a kockázat, amit vállaltam. Felül kellett múlnom akkori önmagamat.” A kritikusok szerint sikerült. Vagy ha nem is felülmúlni, ugyanazt a szerepet új és más oldalról ismét magas szinten eljátszani. „Furcsa érzés volt. Úgy éreztem, a másik Cesira állandóan figyel a felvevőgép mögül. Feléledt bennem minden akkori hév és félelem... ” Sophia nem pózol, nem sztárallűrökkel beszél az egyedülálló helyzetről és élményről. Látszik, komoly és felelősségteljes művész. „Az új forgatókönyv árnyaltabb Cesirát rajzolt nekem. Ha úgy tetszik, modernebb nőt, aki a lányáért aggódik, de közben féltékeny is rá, s maga is szerelemre vágyik.” Elkerülhetetlen volt felidézni Vittorio de Sicát is. „ó volt az első és egyetlen mesterem. A mostani forgatáskor sokszor gondoltam rá” — vallotta be Sophia, aki a jugoszláviai forgatásra a családi fotók mellett De Sica dedikált fényképét is magával vitte. „A Loren? Igazi profi. Módszeres, lelkiismeretes, pontos. Tudja a szövegét, és mindent tudatosan csinál.” Ez a tévéfilm férfi főszereplőjének, a 31 éves Andrea Occhipintinek a véleménye. „Sophia tudja magáról, hogy sztár és legenda veszi körül, ugyanakkor mégis rendkívül közvetlen, kollégaként beszél mindenkivel a forgatáskor.” Ezt a kettősséget csodálja a szaksajtó a színésznőben, aki valóságos „nemzeti intézmény”. Ha valaki ilyen szép, ebben a szakmában menthetetlenül kikezdik igaz és féligaz pletykákkal, történetekkel. Őt azonban nem nagyon tudták, legfeljebb adócsalás vádjával. Ugyanakkor mégsem márványszépség, nem veszi körül hideg, taszító mesterkéltség. Szülőfaluja, a Nápoly melletti Pozzuoli a közelmúltban márványszobrot akart állítani neki a főtéren, Sophia azonban nem járult hozzá. A tanulatlan, de szép, okos és nagyravágyó falusi lányt, aki valamikor elindult Pozzuoli- ból, ma Cartier ékszerezi, és a legnagyobb divatházak öltöztetik, Beverly Hillsben és Svájcban él mesevillában, mégsem veszítette el természetes valóságérzékét. S ez a titka mint színésznőnek is. M. P. Népszokások, táncban Az amerikai mormon I.a- manitc Gencratian társulat, a tánc nyelvére dolgozta fel az észak- és dél-amerikai, valamint az óceániai indiánok népszokásait. * (MTI-FOTÚ - Kieb Attila) A gyertyák csonkig égnek Egy Márai-regény margójára Most, hogy elment, egyszerre érezzük az űrt, amely Márai Sándor után maradt. Megírták a nekrológok: nagy író, a század egyik legnagyobb magyar írója volt, s az életmű, amely immáron véglegesen lezárult, remélhetően hazatalál — jó negyvenévi várakozás után. Szóltak a negyvenöt utáni Márairól, írtak az emigrációban készült, s haza máig sem jutott Márai-művekről, s mindarról, ami már ma is jól beláthatóan tiszta esztétikai hozadék a század magyar prózájában. Sok szó esett — és okkal — arról is, hogy a Márai-oeuvre az európai integrálódás szépírói példája, s mint ilyen is még igazából felfedezésre vár. Szóltak regényekről és versekről, a döbbenetes hatásúHalotti beszédről, emlegették a sikeres drámaírót s a polgármentalitást belülről ismerő és megélő bellet- ristáról, aki ugyanakkor — remek stílusbravúrral — újjáteremtette Krúdy legendás alakját, Szindbádot. Egy regényről azonban kevesebb szó esett, pedig megjelenése idején (1942) ez is sikerkönyv volt. Hangulatteremtő a címe, titkokat sejtető és ígérő: A gyertyák csonkig égnek. Ne firtassuk az okokat, a teljes életmű konstellációjában ennek a regénynek is megvan a maga helye és értéke, s ez nyilván meghatározza az ítéletalkotást. Azaz: nem a legjelentősebb műnek találtatik a megméretésnél — noha értékei (a remek és végeláthatatlan monológok, a feszes kompozíció, az elegáns, olykor krúdys szíhámyalatokat felvillantó stílus stb.) sem hallgattatnak el. S amikor ez utóbbiak számbavételén tűnődünk, minduntalan előtolakszik egy „szempont”, mely — esetleg — más megvilágításba helyezheti a regényt. Figyelembevételével úgy találhatjuk: valami olyan erezet lapul a szépen gördülő történet szövetében, amelyre érdemes figyelni, amely mindenképp novum, s amelynek párhuzamai nem a kortárs magyar prózában, hanem valamicskével távolabb, a szomszédság íróinál keresendők. A jelenségre még akkor is érdemes odafigyelni, ha végül majd az elszalasztott lehetőségek regényének ítéljük a szóban forgó Márai-művet. A közelebbről meg nem határozott szűkebb regénytér jelzett szempontunkból némileg hanyagolható, noha nem teljesen érdektelent tábornok kastélya valahol itt a közép-európai régióban honos. Szimbólumértékű, az igaz, egy letűnt (a megírás idején is már letűnőben lévő) világ és létforma kerete, melynek lakói is jobbára a sír szélén állnak. Ám a retrospekció révén megjelenik a regényben egy tágabb, megint csak közép-, mi több: kelet- és közép-európai övezet is, a tábornok és a százados (a két fő alak) ifjúkorának terrénuma, amely Bécstől a távoli Galícia valamely csücskéig terjed. Az egykori monarchia földrajzi térsége ez, ahol természetes életkeret — bizonyos rétegeknél— a „cőger”-állapot, majd a tisztté avatás után a csapatszolgálat nyújtotta létforma, amelyről — ha inkább csak jelzésszerűen is — fontos információkat kapunk, hiteleseket, melyek pendantjait más, kortárs európai regények lapjain leljük meg. A becsvágy, a katonai elit fetisizálása, a császári és királyi katonai karrier lehetősége az egyik oldalon, a lecsúszás, a lassú, de biztos elszegényedés (Konrád szüleinek rajzára gondolunk) kockázata a másikon. A részletek konkrét historizmusával sem marad adós Márai: a „származás gőgje”, az „idő előtti zagyva és fájdalmas szerelmek”, a „korai dőzsölések”, a „testi virtusok” a monarchiabeli katonai nevelőintézetek mindennapjaihoz tartozó jelenségek, s hogy valóban azok, azt Musil Törlessétől vagy Joseph Roth Trotta hadnagyának élethistóriájából is jól ismerjük. S azt is, amit a mentalitás egy sajátos változataként tartunk számon, s amely az imént említettek világát (Törless és Trotta) éppúgy meghatározza, miként a Márai-regény ifjú hőseiét. Egy máshol nem létező, sajátosan k.u.k. magatartásforma ez, mely nevezhető az elvekhez, az eszményekhez való konok hűségnek, leegyszerűsítve konok önfejűségnek, gorombábban fogalmazva militarista korlátoltságnak, ám a valóságban jóval több ennél és jóval árnyaltabb is hogysem egyszavas minősítésekkel elintézhetnénk. E mentalitás oly sokszor felmerülő k.u.k. műszava, az „Ehren- reinwaschung” (a becsület tisztára mosása) is azt jelzi: egy különös, a monarchiához kötődő etikai alapállás volt e magatartás- forma legfőbb meghatározója, mely — a dolgok természetes folyományaképpen — jó és rossz irányba egyaránt fordulhatott. Márai hőseinek karakterét a kadétiskola miliője, rendje formálta e szellemiség és etikai tartás jegyében s ez — noha alapvetően eltérő személyiségek — életük alkonyáig kíséri őket. Konrád ugyan váltig bizonygatja: mindaz, amire felesküdtek, nincs többé, „szétesett részeire”, de a háborúban még angol állampolgárként se hajlandó harcolni szülőhazája ellen. A tábornok számára viszont az a világ, amire ifjúként esküt tettek, „él akkor is, ha valóságban megszűnt”, s az eskü hűsége — mint mondja — kötelez. S hogy e mentalitás — nevezzük itt talán a kor közhasznú szavával—, a férfierény milyen meghatározó, azt a magánéleti szféra szituációi is nyomatékosig ák: a tábornok negyvenegy évig várt az egykori baráttal való találkozásra (akivel ifjú felesége megcsalta, s aki egy hajnali vadászaton fegyvert emelt rá) azért, hogy a dolgok, kettejük dolgának végső igazságát (indítékát?) megis- meije. A negyvenegy év alatt — még fiatalon — meghalt a hűtlen feleség anélkül, hogy a férjjel — noha egy fedél alatt éltek — egyszer is találkozott volna. A negyvenegy év alatt a döntés elől akkor megfutamodott barát, Konrád messzi égtájak alatt kitartóan készült az utolsó látogatásra, mint ahogy a tábornok is várta őt a kétszerkettő bizonyosságával. Más kérdés — bár ez is a dolgok belső logikájából következik — , hogy végül aszimptotákként futották be a pálya ívét. Mert negyvenegy év után a kadétként lételemükké vált következetesség ismét közel hozta őket egymáshoz, az egymásratalálás azonban elmaradt. .. A nem túl terjedelmes, életanyagában mégis oly gazdag mű — megkockáztatjuk — lám észrevétlenül a monarchia tárgyú európai regények sorába illeszkedett. Franz Werfel, Joseph Roth vagy Robert Musil műveit egyaránt említhetnénk, anélkül, hogy e párhuzamok tipológiája az erő- szakoltság jegyeit mutatná. Azt már csak sajnálni lehet, hogy a Márai-mű végső soron mégsem pótolja maradéktalanul az olyannyira hiányolt magyar monarchiaregényt. A gyertyák csonkig égnek így inkább csak az elszalasztott lehetőségre figyelmeztet... Lőkös István
