Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-29 / 124. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 29., hétfő A fantáziát felébresztő „varázslat”: Árgyilus és a Szél Bábszínházi bemutató Az ördögök, versenyfutás előtt (Fotó: Szántó György) Úttörő' szerepet vállalt az egri Gárdonyi Géza Színház tagozata, a Harlekin Bábszínház. Nemcsak azért, mert azon kevés hivatásos társulat közé tartozik, amely ezt a műfajt magas szinten űzi, hanem azért is, mert a megyei űttörőházban talált helyet magának. Azt nem lehet mondani, hogy teljesen alkalmatlan volt az itteni színpad a játékra, de enyhén szólva is kívánnivalókat hagyott maga után. A z együttes lelkesedéssel, meleg emberi szóval pótolta a hiányosságokat: ez is beleépült stílusába. Nemrég azonban felújították, korszerűsítették a technikát, ezért is maradt az évad végére az idei első bemutató,az Árgyilus királyfi és Tündérszép IloMit akar a Kulturális Kamara? Megérte a várakozás. Csupán azért nem lehet azt írni, hogy rá sem lehet ismerni a Harlekinre, mert azelőtt is fölsejlettek azok a képességek, amelyek az új körülmények között bravúros megoldásokhoz vezettek. Ami azelőtt egy-két színfoltként színesítette az előadást, az mára olyan látványossággá vált, amely a videótechnika csodái között is elkápráztatja a gyermekeket. A kifeszített tűllök segítségével fényfolyosókat formáltak, amelyben megteremtődött a mese varázslata. Az európai és a magyar mesekincs egyik ősi hajtása az Árgyilus királyfiról és a Tündérszép Ilonáról szóló történet. Nem véletlen, hogy Vörösmarty Mihály is ehhez nyúlt, amikor a Csongor és Tündéi megalkotta. Az ősi mítosz fogalmazódik ebben meg férfi és nő egymáshoztartozásáról és távolságáról, szeretetről és gonoszságról. Külön érdekesség, hogy ezt a mesét választotta a Harlekin, némileg felidézve az egri Gárdonyi Géza Színház újjászületésének első, lázas korszakát. Ez a változat Molnár Ilona és Mészöly Miklós megfogalmazásában persze nem olyan áttételes, mint Vörösmarty drámája. Természetes módon nincs benne olyan sok filozófiai elem. A gyermeki ész jól követheti az eseményeket, nem kell annyi szereplőt megjegyeznie, mint a Csongor és Tündében. Árgyilus királyfi hű társa például egy életrekelt bot, amelyet emberi tulajdonságokkal ruháztak fel. A konfliktusok így is élesek, mert a boszorkány, aki fondorlataival megakadályozza a szerelmesek egymásra- találását, minden praktikát elkövet céljai érdekében. Eljátssza a Nap, a Szél vagy az Erdőkirály szerepét, s ez nagyon látványos megoldásokra ad lehetőséget. A Harlekin bábtervezője, Lo- vasy László és szcenikusa, Lé- nárt András most is kitett magáért. Úgy hűek az együttes eddigi stílusához, hogy közben éltek az új adottságokkal. A bábok megőrizték azokat a vonásokat, amelyek oly jellemzőek a társulat eddigi előadásaira. Különösen a tiszta színek hatásosak, a tűllfüg- gönyökön át is meghatározóak. A szcenikai megoldások jó keretet adnak a történethez, a legfontosabb fordulópontokra irányítják a hálás kis közönség figyelmét, így még könnyebb követniük azokat. Jól összefonódik a látvány és a mondandó, így valóban — azt hiszem —, a bábszínház lényegéhez jutottak el. A fantáziát ébresztették fel a nézőkben, a bonyolult eszközrendszer hozzásegítette a játszókat, hogy minél egyszerűbben mondhassák el, amit akarnak. Ebben a közegben a feketemaszkos játék volt a legjobb megoldás. A bábszínészek úgy urai az eszközöknek, hogy közben észrevétlenek maradnak. Ennyiben el is tér ez a megoldás a Harlekin eddigi produkcióitól, mert azokban gyakran hangsúlyos volt a színész személyes jelenléte. A szükségből így förmál- tak erényt, a technikai fogyatékosságokat nem próbálták leplezni, hanem inkább az emberi gesztussal és a mimikávál ellensúlyozták. Erezni lehet, hogy mennyi munka húzódik meg a bemutató mögött. Szilágyi Ágnes rendező irányításával valóban egy új minőséget teremtett meg a Harlekin. Ha az új technikai lehetőségeik maradéktalan felhasználása mellett beépítik a következő vállalkozásaikba újra a személyes jelenlét varázsát, akkor ismét megújulhat az együttes munkája. Mert ilyenfajta újjászületésre minden alkotóműhelynek szüksége van, különben elfáradnak, közhelyessé válnak a megoldások. Á Harlekin Bábszínház most nagyon gazdag, hiszen tucatnyi különféle produkcióval rendelkezik, s ezeket bármikor színre tudja állítani. A sokféleségben is megőrizte az együttes sajátos arculatát, de úgy, hogy közben mindig előrelépett. Talán az Árgyilus királyfi és a Tündérszép Ilona volt mostanában a legnagyobb lépés. Egy vívódó, alkotószellemű, örökösen újat kereső társulat fáradozásának gyümölcse. Gábor László Térvesztett helyzetben van manapság a kultúra, a művelődés Magyarországon, a kulturális infrastruktúrának nincs érdekképviselete. Ez indokolta, hogy a Közművelődési Információs Intézet a Hazafias Népfront Országos Tanácsa támogatásával a Magyar Kulturális Kamara létrehozását kezderfiényezte. A Kamara célja — ahogy ez az alapszabály tervezetében olvasható — a magyar társadalom kulturális örökségének alkotó védelme, a kulturális értékek hiteles képviselete, a társadalom közösségi erőinek fejlesztése. A Magyar Kulturális Kamara — szándékai szerint — segíti a demokratikus kultúra és a kulturális demokrácia erősödését. A hívó szóra, a felkínált lehetőség ismeretében 178 igenlő válasz érkezett még az alakuló közgyűlés előtt, többek között kulturális vállalatoktól, egyesületektől, társulásoktól, múzeumoktól, könyvtáraktól, de a jelentkezők között találhatók gazdálkodó szervek, termelő vállalatok művészeti csoportjai is. Miközben a kultúra terén az állami mecenatúra menedzselő szerepe egyre szerényebb, a politikai, gazdasági reform szükségessége mellett méltatlanul kevés szó esik manapság arról, hogy a társadalmi fejlődésnek igenis meghatározó része a radikális kulturális reform. Ehhez viszont nélkülözhetetlen annak tisztázása, hogy mit értünk nemzeti kultúrális stratégián. Természetesen a művelődés- ügy reformja nem lehet pusztán a kulturális szervezetek reformja. Ebben az esetben megfeledkeznénk a közösségek, a különféle csoportok öntevékeny, önművelődési kezdeményezéseiről, amelyek újból — szerencsére — tartalmában és szervezetileg is megteremtik egy megújuló szabadművelődési rendszer feltételeit, segítik az egyesületek, a közösségi házak, az olvasókörök, a népfőiskolák zavartalan működését. Ma már kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a gazdasági és a politikai válság elsősorban a műveletlenségből ered, ezért különösen fontos minden a kultúrában érdekelt intézmény, szervezet összefogása. A Magyar Kulturális Kamara ma még nem igazolhatta a kezdeményezést támogatók szándékainak igazát. Az érdekképviseleti, érdekegyeztető, a nemzetközi kulturális kapcsolatok fejlesztését elősegítő feladatokat tekintve azonban úgy tűnik, hogy a Kamara reálisan vállalhatja az érdekelt intézmények képviseletét. Ehhez szükséges, hogy folyamatosan tájékoztassa tagjait a távlati és az időszerű kulturális és gazdaságpolitikai elgondolásokról, fejlesztési célokról, döntésekről, szabályozásokról. A Kamara közreműködik a kulturális és népgazdasági tervezés fontos szakaszaiban, tehát cselekvőén részt vehet a kultúrát érintő koncepcionális elgondolások kialakításában. A Magyar Kulturális Kamara vállalt tevékenységi körét az a közgazdasági ismeretekre épülő pénzügyi magatartás jellemzi, amely nélkül a kulturális intézmények, szervezetek feladataikat a jövőben már képtelenek lesznek következetesen megvalósítani. Ehhez szükséges a piaci magatartás etikai normáinak kidolgozása, ezek érvényesítése, amelyhez a Kamara megteremti a szükséges feltételeket. A Kamarának minden olyan jogi személy tagja lehet tagja, amely valamilyen módon érdekelt a kultúrában, vagy azok a vállalatok, amelyek szabadidős kulturális alappal rendelkeznek. Magánszemélyek csak egyesülés vagy társulás létrehozása után kezdeményezhetik a kapcsolat- felvételt. In memóriám érettségi Bevezetés Ez az írás nem most készült, hanem egy évvel azután, hogy eredményes érettségi vizsgát tettem megyeszékhelyünk egyik patinás gimnáziumában. /Juszt sem árulom el, hogy a Gárdonyiban vagy a Dobóban, aki nem tudja, az gondoljon mind a kettőre./ Akkor dolgozatom nem kapott nyilvánosságot. Ezúttal először úgy okoskodtam, hogy rövidke jegyzetet írok a mostani botrányos érettségiről. El is kezdtem toliamat rágva tűnődni, arra gondoltam, hogy természetesen én is elfogadtam volna napokkal előtte a tételeket, hülye lettem volna nem kihasználni a lehetőséget. Másrészt az jutott eszembe, hogy mekkora fertő van egy olyan országban, ahol vannak akik azt tartják fontosnak, hogy csalásra késztessék a tizennyolc éveseket. Közben kolléganőmnek azt nyilatkozták a szakemberek, hogy megyénkben senki nem tudta a tételeket, másnap viszont találkoztam olyan barátommal, aki már előző pénteken tudta a feladatokat, csak éppen környezetéből senki nem hitte el, hogy tényleg azok lesznek. így múlt az idő, amikor kezembe került ez az ífás, s úgy gondoltam ezt kellene közreadni. írtam hozzá egy új bevezetőt, elhagytam egy olyan részt, ami akkor fontos volt, de most már nem az. Röviden arról moralizál- gattam benne, hogy mennyit jelent egy egyszerű diáknak — nekem- az érettségi, de azt hiszem ez az alábbiakból is kiderül. Öltönyöm Hogy érettségiznem is kell — na persze nem kötelező — azt már biztosan tudtam akkor is, amikor először léptem be a gimnázium kapuján. Áz évek múltával ripsz-ropsz negyedikes lettem, öreg diák. Kabáthajtókámon osztályom gombjelét hordoztam és még márciusban is az érettségi vizsgáknál fontosabbnak tartottam, hogy elő-előfor- duló színpadi fellépéseim sikerélményt okozzanak. De egyre sűrűbbek lettek a reggelek, s velük együtt szaporodtak az intelmek is: ”Nagy állomása ez az életednek, öreg! Igazi, komoly megmérettetés és irgum-burgum, ha te ezt nem látod be. ” Beláttam. Mindig jelentekezett az a bizonyos bizsergés a mellkasomban, mikor az érettségire gondoltam. Nemcsak a reggeli táskapakolásnál kerültek elő a tankönyveim, hanem egy-egy délutáni üres órámban, vagy az elalvás nehézségei közepette is. Az imponáló belbecsnek azonban velejárója az elegáns külcsín. Szüleim gyakran szóbahoztak egy új öltönyt, egy finom cipőt, amelyben fessen vehetnék részt a vizsgákon, nem kevésbé a ballagási menetben. ”Nédd a! Minyőfain legény!” Öltönyöm azonban volt. Még az első, amelyet általános iskolás koromban kaptam, szintén a ballagási ünnepélyre. Akkor mindenféleképpen nagy volt rám, ott lötyögtem benne vörös nyakken- dősen. Tizennyolc éves koromban viszont mintha rám öntötték volna, vállbán derékban egyaránt pászolt. Szüleim hümmög- tek, húzogatták a szájukat: ”Csak jobb lenne valami elegánsabb. Ám végül beletörődtek. Kinti rokonoktól kaptam remek anyagú hófehér inget, valamint egy fekete masnit nyakkendő gyanánt. ”Ez most olyan nagy divat.” Mindezeket magamra öltöttem, de a cipőmre már nem emlékszem. Kétszer felvett, kemény bőrű, fekete lábbelim lett volna rajtam? Nem tudom. Mindenesetre fodrászhoz elmentem, félcentisre nyírattam a hajam. ’’Nem tudod elviselni, hogy normálisan nézz ki.” Borosta nem piszkította az arcomat, talán volt akiben kellemes benyomást keltettem. Mi elégséges? Teljes csend a gimnáziumban. A csengő kikapcsolva, az elsőbb évesek a strandon. Magyar írásbelimet díszítgettem — Ady szimbolizmusa. Lapozgattam a szöveggyűjteményt, idézeteket kerestem. Néha kibambultam az ablakon, jó meleg lehetett odakint. A zakómat még nem vettem le, vártam vele kábé másfél órát. Á hajrában indokolt az ingujj-, a sebes kézmozgás és az ösz- szeráncolt homlok. ”Tanár úr, kimehetek rágyújtani?” „Nem, viszont az öngyújtóját kölcsönadhatja. Tanár úr cigarettázott a folyosón, néha hirtelen bekukkantott az ajtón. Halk pusmogás valahonnan valahová. Valószínűleg gyakorlati haszon nélkül. De diákok voltunk, vagy mia fene. Másnap a matek előtt egy jószívű tanárnő felírta a táblára, hány pontot kell elérnünk ahhoz, hogy kettest, hármast, négyest, ötöst szerezhessünk. Háromnegyed óra múlva hátraszóltam: ”Sönci, jössz ? Már megvan a kettes. Sönci fél órát váratott magára. Az övé végül hármas lett. Az idegennyelvi írásbelin né- hányan egy idő után tanácstalanul tettük le a tollat. A fordítás még ment valahogy szabadon, de a nyelvtani rész zöme meghaladta az erőnket. Nyílt az ajtó, egy tanárnő érkezett ellenőrizni. Pillanatokra állt meg a fejünket vakarok mellett, s egyszavas súgásokkal eloszlatta a homályt. Kör- möltünk, a bátorságunk is megjött. Nem túl magasra emelt mércén ugyan, de átdobtuk egymást. Anna Nem emlékszem azokra az eseményekre, amelyekre illene. A ballagásomról van szó, és én azt sem tudom milyen idő volt. Az biztos, hogy nem esett. Évfolyamom nevében én mondtam a búcsúbeszédet, de mostanra csak a záróidézet maradt meg bennem: ’’Hát a poharunkat hajtsuk fel végre, szóljon messze vidám dalunk, benne csendül szívünknek húrja, egymást nem látjuk sok éven át, de majd visz- szatér találkozóra ez a sok régi kedves barát. ” Egyszer régebben kérdezte tőlem Picur, hogy melyik a kedvenc állatom. Hirtelenjében a zsiráf jutott eszembe és azt mondtam neki. Most Picur a sorfallányok közül elém ugrott és két felfújhatós gumizsiráfot nyomott a kezembe. Az egyiken felirat is volt: A zsiráfén vagyok. Az étterembeli ballagási ebéd fogásaira sem emlékszem. Viszont este az egész város diáksága a Szépasszony^völgybe látogatott. Béla, vagy Szlovi vezette az autót, amellyel érkeztünk. A Ködmöncsárda előtt fülelt le bennünket a rendőr. Gyanakodott, hogy sofőrünk alkoholt fogyasztott, elő is került a szonda. Áz nem mutatott elváltozást, vezetőnk továbbhajtott, Kapás és én azonban ottmaradtunk, mert G. Béla közeledett két évfolyamtársnőnkkel. A részletek elhanyagolhatóak, a lényeg az, hogy egy óra elteltével a jobb kezem ujjai összekulcsolódtak az egyik lányéval. Ő volt Anna. Együtt készültünk a szóbelire, hol náluk, hol nálunk. Néha az ágy mellé esett a könyv, rövi- debb-hosszabb szüneteket tartottunk. Ő hamarabb vizsgázott, s aznap délben vigyorogva jelent meg. Átöltözött, és délután másfél órát hevertünk a népkerti tónál. Éretlen”- mondta és nevetve kent össze fűszálakkal. Bukfenc A szóbeli, reggelén be voltam szarva. Elnökünk a Művelődési Minisztériumból érkezett, s az ilyennél ugye ki tudja. Negyve- nedmagammal lépkedtem a terem felé a megnyitóra. A megelőző napokban rohammal vettem be a tankönyveket, fogalmam sem volt, mennyi ragadt a fejembe. Elhatároztam, hogy ha minden tételről elfogadhatóan tudok beszélni, miután kijövök, így öltönyösen bukfencezem egyet a könyvtárfolyosón. Valami ugyan súgta, hogy itt megbukni nem lehet, de be kellett biztosítanom magamat. Elnök úr köszöntött bennünket, ismertette a szólás sorrendjét. Az első voltam. Ott maradtam, remegő ujjakkal húztam ki Balassi Bálintntvét. "HogyJúliára talála, így köszöne neki. Idéztem a versből, s hozzáfűztem elemző megjegyzéseimet. Hallgatással jeleztem, hogy itt a vége. ”Ki a kedvenc íród?” — kérdezte az elnök. ”Esterházy Péter” — válaszoltam ijedtemben. Akkoriban jelent meg a Bevezetés a szépirodalomba című gyűjtemény. ”Végigolvastad már? — kérdezte elnökünk. "Nem.” „Nem is fogod.” Ezzel sikeres érettségi vizsgát tettem magyar nyelv- és irodalomból. Aztán történelemből, angolból, földrajzból. A végén .már nem bírtam, Csehszlovákia iparát végigröhögtem, ennek ellenére még a tengerek hőháztartását is elmondtam botrány nélkül. Felismertem egymárnemtudom- milyen éghajlati zónát, s az elnökség köszönte a részvételemet. Bukfenc, és irány porosán a nyár! U.I. „Szervusz Attila! Most olvastam elazta kis valamit apgfüzetem elején, amit még szeptemberben írtál bele. /Jó napot Anna! Attila/ Eszembe jutottál. Az írásod az nagyon ismerős. Most pg van. Elég borzasztó, írok neked egy kicsit. Jó? Hát egymás felé sem nézünk. Ugye? Igencsak. Ez így szokott lenni, nem gondolod? Mindenki éli a saját világát, vagy legalábbis azt hiszi. Dolgozol? Meddig? Gyötrel- mes az élet nem gondolod? Meg a nyavalygás. Ez idegesít nagyon. Mindenki nyavalyog. Én is. Ro- hadtul idegesít. Nem tudok mit csinálni. De jó volt nyáron. Sütött a nap. Felhők. /Bocs/ Eszembe jutott, amit mondtál Keszthelyen. Valamit a kurva felhőimről. Azt hiszem igazad volt. Nem tudom mennyire van eleged a nosztalgiázásomból. Remélem nem nagyon idegenkedsz. Hát szia, kedves Attila és sok kis-nagy örömeket kívánok neked az alkalomtól függően. Viszlát: Anna. Debrecen, 1987jan. 19. hétfő” Kovács Attila Á WW | ft i •« M S’ * / • A Harlekin tunuerszep meseje
