Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
8. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. május 27, szombat Munkában Dzsuna hírneves kezei Eksztázisban a csodadoktornő (Fotó: Szputnyik — MTI) táviratok. Páciensei között szerepel Jevtusenko, a híres költő is. A peresztrojka Dzsuna számára is új lehetőségeket teremtett, hiszen már a közeljövőben megnyitja szövetkezeti alapon működő rendelőjét betegei számára. No de miről is van szó? Egy olyan távolsági, érintés nélküli masszázsról, amelyet már az ókorban ismertek, de amely az évszázadok során elsikkadt. Jurij Guljajev akadémikus szerint e módszer lényege, hogy a kezelés során a páciens testét, pontosabban egy-egy testrészét felmelegítik a gyógyító képességű személy kezeiből áradó infravörös sugarak. A testhőmérséklet néhány fokkal megemelkedik, legerősebben ott, ahol a bőr hőszabályozása eltér a normálistól. Általában itt találjuk a beteg testrészt, szervet is. A különböző kézmozdulatokkal azután Dzsuna mintegy kényszenti a szervezetet, hogy a vér áramlása egyenletes legyen, minden részecske bekapcsolódjon a körforgásba s ezáltal a belső tartalékok feltárásával korrigálni lehet a megbetegedett szerv működését. A tudósok által D-jelenségnek titulált procedúra „anyja” könyvében leírja, hogy számára a különleges bioszignálok annyira természetesek, mint mások számára például a Morse-abc. Dzsuna minden egyes embert úgy érzékel, mint egy-egy bolygót vagy csillagot, amelynek jeleit az ő kezei fogják fel. Egyben reménykedik, hogy a jövőben ezek az emberek közötti biojelzések nem maradnak rejtettek és különleges berendezések segítségével meg lehet fejteni titkukat. Egyelőre azonban Dzsuna csak a kezeire támaszkodhat: a betegtől egy bizonyos távolságra tartja azokat, vagy pedig hosz- szanti mozdulatokkal végigtapogatja velük a fájó részt és ujjai hegyével tisztán érzékeli a jeleket, majd felállítja a diagnózist. Nem akarja azonban, hogy sarlatán- sággal vádolják, — egyrészt megszerzett orvosi ismereteire is támaszkodik, másrészt pedig a beteget mindig elküldi klinikai kivizsgálásra. (Diagnózisait eddig még mindig megerősítették az orvosi vizsgálatok.) Saját missziójával kapcsolatban Dzsuna úgy véli, feladata egyszerű: felderíteni a beteg szervet és az infrasu- gárzás által beindítani a szervezeten belüli korrekciós folyamatokat. Később már csak folyamatosan ellenőrizni kell azokat. Kezei szinte szünet nélkül munkában vannak s a tényfeltáró első szeánsz során már tulajdonképpen a gyógyítás is megkezdődik. S ami még talán ennél is fontosabb, egyidejűleg megelőző, pro- filaktikus tevékenységet is folytat. A nem mindennapi doktornő kiemelt figyelmet fordít a megelőzésre, mert hiszi s hirdeti: megtanulhatjuk ellenőrizni és javítani anyagcsere-folyamatainkat, idejekorán eltávolíthatjuk szervezetünkből a káros salakanyagokat. Ez pedig elősegíti, hogy a sejtek később öregedjenek meg, megerősödnek a védőfunkciók, a szervezet immun- rendszere, s ezáltal is sok szörnyű betegség ellen védetté válik az ember. A közelmúltban a televízió második csatornáján megismerhettünk egy kisfiút, aki bekötött szemmel is képes olvasni. Most viszont egy olyan szovjetunióbeli asszonyt mutatunk be röviden, akiről már legendák születtek. Dzsuna Davitasvili, ez a 39 éves, egzotikus szépségű hölgy ugyanis a kezeivel, pontosabban az ujjaival, az azokból sugárzó erővel gyógyít. Nem kevés beteget sike-' rült már megszabadítania kínzó fájdalmaiktól. Köztük volt egy bolgár fiú is, akinek vesebetegségét űzték el Dzsuna mágikus ujjai. Nos, a fiú most megszállottan foglalkozik áz égbolt világával, hogy felfedezhessen egy új csillagot, amelyet Dzsuna névre keresztel majd... A Szovjetunióban, de a határokon kívül is igen népszerű Dzsuna a közelmúltban Hallgatom a kezeimet címmel könyvet írt, amelyből részleteket közölt a Szputnyik folyóirat. írásunk ez alapján készült. Áz asszír ősöket is felmutató Dzsuna már kislány korában érzékelte egyszer-másszor, hogy valamilyen különleges képesség birtokában van, ám akkor még nem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget, mivel úgy gondolta, ez nem csak az ő privilégiuma. Amikor azonban azt tapasztalta, hogy környezete csodaként fogta fel különleges képességét, barátai bevonásával kísérletekbe kezdett — és rádöbbent, milyen erővel ruházta fel a sors. Ez aztán meg is határozta későbbi életét. Filmtechnikusként kezdte ugyan s dolgozott bárban, de közben elvégezte az orvosi népi főiskolát, s Tbilisziből Moszkvába költözött, ahol a régi Arbáton lévő kis lakásában ma is állandóan csörög a segélykérő telefon, jönnek a levelek, Pálinkásbutella a fazekasságról Nép, művészet, népművészet Beszélgetés Kresz Mária néprajzkutatóval „Ne tűrj házadban semmit, ami nem hasznos és nem szép!” A sokoldalú angol művész, William Morris intését a múlt század második felében sokan megszívlelték — és nemcsak a ködös Al- bionban, hanem Európának e táján is. Mennyire bizonyulunk ma Morris úr jó tanítványainak? — A népművészet, a kerámiakutatás nemzetközi hírű szaktekintélye, Kresz Mária válaszol: — Nem nagyon. A magyar lakáskultúra lehangoló. Ez összefüggésben van a vizuális nevelés szomorú állapotával. Természetesen akad a lakásokban néhány egyszerre szép és praktikus holmi is, de ezeket elnyomja a többi, az egész hatása. — Az elmúlt évek divatja következtében szinte nincs olyan lakás, ahol ne lenne valamilyen népművészeti tárgy. Egyesek eféle a „tiszta forrás” felé fordulásban vélik megtalálni a látásra nevelés, a vizuális kultúra fejlesztésének nagy lehetőségét. — Szerintem ebben a népművészet csak az egyik összetevő. Egyébként én — hűen a morris-i gondolathoz — a modem lakásokban nem látom örömmel a paraszti élet egykori tárgyait — akkor ha azok csupán díszek. Más az, ha valóban használják a régi vagy mai fazekasok cserépedényeit. Ezeknek a korszerű háztartásban is van, lehet helyük. S természetesen megint más az, ha egy tárgyról a jelenlegi gazdája tudja, hogy ezt a nagymama még az esküvőjére kapta. Az ilyen ereklyeként megőrzött holmik nemzedékeket kötnek ösz- sze, szinte megelevenednek. Ez esetben jogosult, ha már csak mint dísztárgyak funkcionálnak. Ha ezt tapasztalom, akkor nincs szívem elkérni még a múzeum számára sem, bár sejtem, hogy így a későbbiekben egy műtárgy- kereskedő kaparinthatja majd meg. — A népművészet a néprajz egyik legérdekesebb s egyben legnehezebb, legingoványosabb területe. Hogyan látja, mennyire felkészültek e szakágazatban a néprajzosok? — A néprajz azon tudományok közé tartozik, amelyeket alsóbb szintű iskolákban nem tanítanak, csak egyetemen. A magyar etnográfusok mégis Európa egyik szakmailag legerősebb gárdáját alkotják. Ennek látszólag ellentmond az, hogy egyetemeinken a népművészet ismereteinek oktatása nem megoldott. Sajátos módon a magyar néprajzosok nemzedékeinek iskolázottságából a mai napig is hiányzik a művészettörténeti, iparművészeti alapozás. S ez alól nem kivételek a néprajzi katedrákon helyet foglaló, egyébként jeles kollégák sem. Tehát aki arra szánta rá magát, hogy a népművészet valóban rendkívüli összetett világával foglalkozzék, az önképzésre és szakmai ráérzései- re van hagyatkozva, amelyet finomít, csiszol a muzeológiai gyakorlat is. Jó néhányan nem szakképzett etnográfusként kutatják a népművészet problémakörét, olyanok például, akiknek bizonyos művészettörténeti, iparművészeti vagy technológiai képzettségük van. Ennyiben előnyben lehetnek velünk szemben. Viszont belőlük hiányzik a társadalmi-történeti, néprajzos szemlélet, amivel mi rendelkezünk. — Azt szokták mondani, hogy a magyar népi kultúrának mind a szellemi, mind pedig az anyagi ága rendkívül gazdag. Mégis, ha előveszem a népművészeti könyveket, szinte sorra ugyanazokat a tárgyakat látom. — Sajnos, amilyen erős szakmailag a magyar néprajztudomány, olyan gyenge a művészeti bemutatása. Múzeumaink anyagának jó, ha a tíz százaléka van publikálva. Ez hihetetlenül alacsony arány. S ebben elsősorban a könyvkereskedelem a hibás. Persze, nyilván mi is tehetnénk többet, hiszen a húszas években alapjában véve nem jobb körülmények közepette, szinte házilagos kivitelben Viski Károlyék színes albumokat adtak ki. — Külföldön, s nemcsak nyugaton, több szocialista országban is sorra láttak napvilágot színes, bőven illusztrált, reprezentatív Népművészeti sorozatok, gondolva a hazai igényeken túl a turisták érdeklődésére is. Ezzel szemben nálunk a kiadók — nem tudom, milyen megfontolások alapján — leginkább nagy, összefoglaló munkák megjelentetésére vállalkoznak időnként. S az összegzésekben természetes, hogy ugyanazok a képek köszönnek vissza. Nagyon hiányoznak az olyan kiadványok, amelyekben egy-egy tájegység, népcsoport népművészetének egy-egy ágát részletesen, bőséges képanyaggal mutathatnánk be. De ez álom marad mindaddig, míg oly hosszú esztendőket kell várnunk, hogy megjelenjen egy- egy munkánk. A magyarországi fazekasművészetről idén végre megjelenő könyvem kéziratát például már tíz éve megkapta a Corvina Kiadó. — Ebben hogyan mutatja be a nagy múltú magyar fazekasságot? ^ — Úgy írtam meg, mintha utazást tennénk Magyarországon nyugatról kelet felé haladva. A fazekasközpontokat, illetve a fazekasság ágait Sárköztől Ko- rondig tíz fejezetben ismertetem. Szelényi Károly felvételei révén pedig szó szerint is képet nyerhetnek az érdeklődők a hol földszínű, hol rétszerűen tarka cserépedényeink világáról. (A 322 fényképből 150 színes fotó). S visszatérve beszélgetésünk kiindulópontjához: külön örömömre szolgálna, ha a — remek tipográfiai ötlettel pálinkásbutella alakúvá'formált — könyv forgatása nemcsak az ismereteket gyarapítaná, hanem képanyaga által az ízlést, a szépérzéket is fejlesztené. Szulovszky János Illusztráció a készülő könyvből A D-jelenség „Hallgatom a kezeimet” Magánkézben a Kastély-presszó A hatvani művelődési központ vállalkozásba kezdett, kulturális feladatának szinten tartása érdekében. A Grassalkovich-kastély rekonstruált nyugati szárnyában székelő intézmény, eddig gazdaságtalanul üzemelő közel 100 négyzetméteres helyiségét adta bérbe, Őszi István magánvállalkozónak. Az archaikus környezetben, modern, kulturált „Kastély-presszót” alakítottak ki. A közeljövőben a bérlő és a bérbeadó közösen is szerveznek irodalmi kávéházi programokat, képzőművészeti tárlatokat. A kastély nyugati szárnyában... Modern berendezési tárgyak, archaikus környezetben (MTI-FOTÓ: Szabó Sándor felvétele) Kitekintő Feketén-fehéren „Amerika úton van ahhoz, hogy kétarcú társadalommá váljon: az egyik fekete, a másik fehér. Ezek azonban elkülönülnek és egyenlőtlenek” — állapította meg a Kemer-jelentés 1968-ban, azt követően, hogy Johnson elnök kormánybizottságot nevezett ki az akkor fellángoló faji zavargások okainak tanulmányozására. Tíz év múltán összevetették a korabeli megállapításokat a jelennel, és kitűnt, hogy 1968-ban egy fekete bőrű amerikai állampolgár átlag- jövedelme a fehérek átlagjövedelmének 58 százalékát érte el, és ez a helyzet változatlan. Növekedett viszont azoknak a néger családoknak az aránya — 15-ről 21 százalékra —, amelyeknek a jövedelme meghaladja az évi 35 ezer dollárt. Azóta több mint tíz fekete bőrű képviselő bejutott a parlamentbe, a szenátusba azonban egy sem található közülük. Mint ahogy az ötven kormányzó között sincs egyetlen néger sem. Ami a műveltséget illeti, a középiskolát végzett néger diákok 26 százaléka tanul tovább a fehérek 3Zszázalékával szemben. A Kerner-jelentés új ráolvasásából a szakértők azt a következtetést vonták le, hogy a helyzet továbbra is felemás. Az „elkülönülő és egyenlőtlen” társadalom mai jellemzője az, hogy a fehér közösség mellett kialakult a néger állampolgárok hármas tagozódása: a középosztály (amelynek életkörülményei a leginkább változtak), a munkásosztály (amely nagy nehézségek árán tudja tartani élért színvonalát), és a legalul lévők (akik a fejlődő országok lakóinak szintjén élnék). Earl Graves, a Black Enterprises című folyóirat gazdag tulajdonosa és kiadója, maga is színes bőrű, a következőképpen jellemezte a viszonyokat: „Van egy pompás házam New York legelőkelőbb negyedében, egy másik Vermontban, ahová télen járunk, a fiaim a Harwardon tanulnák, de nem adhatom kölcsön a Mercedesemet a fiamnak, hogy szombat este a Manhattenen kocsikázzon, mert a rendőrök nyomban leállítanák. Elképzelhetetlennek tartják ugyanis, hogy egy néger fiatalember, jogosan, ilyen autóval járjon.”