Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

8. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. május 27, szombat Munkában Dzsuna hírneves kezei Eksztázisban a csodadoktornő (Fotó: Szputnyik — MTI) táviratok. Páciensei között sze­repel Jevtusenko, a híres költő is. A peresztrojka Dzsuna számára is új lehetőségeket teremtett, hi­szen már a közeljövőben meg­nyitja szövetkezeti alapon mű­ködő rendelőjét betegei számá­ra. No de miről is van szó? Egy olyan távolsági, érintés nélküli masszázsról, amelyet már az ókorban ismertek, de amely az évszázadok során elsikkadt. Jurij Guljajev akadémikus szerint e módszer lényege, hogy a kezelés során a páciens testét, pontosab­ban egy-egy testrészét felmelegí­tik a gyógyító képességű személy kezeiből áradó infravörös suga­rak. A testhőmérséklet néhány fokkal megemelkedik, legerő­sebben ott, ahol a bőr hőszabá­lyozása eltér a normálistól. Álta­lában itt találjuk a beteg testrészt, szervet is. A különböző kézmoz­dulatokkal azután Dzsuna mint­egy kényszenti a szervezetet, hogy a vér áramlása egyenletes legyen, minden részecske bekap­csolódjon a körforgásba s ezáltal a belső tartalékok feltárásával korrigálni lehet a megbetegedett szerv működését. A tudósok által D-jelenségnek titulált procedúra „anyja” köny­vében leírja, hogy számára a kü­lönleges bioszignálok annyira természetesek, mint mások szá­mára például a Morse-abc. Dzsuna minden egyes embert úgy érzékel, mint egy-egy boly­gót vagy csillagot, amelynek jele­it az ő kezei fogják fel. Egyben reménykedik, hogy a jövőben ezek az emberek közötti biojel­zések nem maradnak rejtettek és különleges berendezések segít­ségével meg lehet fejteni titku­kat. Egyelőre azonban Dzsuna csak a kezeire támaszkodhat: a betegtől egy bizonyos távolságra tartja azokat, vagy pedig hosz- szanti mozdulatokkal végigtapo­gatja velük a fájó részt és ujjai he­gyével tisztán érzékeli a jeleket, majd felállítja a diagnózist. Nem akarja azonban, hogy sarlatán- sággal vádolják, — egyrészt meg­szerzett orvosi ismereteire is tá­maszkodik, másrészt pedig a be­teget mindig elküldi klinikai ki­vizsgálásra. (Diagnózisait eddig még mindig megerősítették az orvosi vizsgálatok.) Saját misszi­ójával kapcsolatban Dzsuna úgy véli, feladata egyszerű: felderíte­ni a beteg szervet és az infrasu- gárzás által beindítani a szerve­zeten belüli korrekciós folyama­tokat. Később már csak folyama­tosan ellenőrizni kell azokat. Ke­zei szinte szünet nélkül munká­ban vannak s a tényfeltáró első szeánsz során már tulajdonkép­pen a gyógyítás is megkezdődik. S ami még talán ennél is fonto­sabb, egyidejűleg megelőző, pro- filaktikus tevékenységet is foly­tat. A nem mindennapi doktor­nő kiemelt figyelmet fordít a megelőzésre, mert hiszi s hirdeti: megtanulhatjuk ellenőrizni és ja­vítani anyagcsere-folyamatain­kat, idejekorán eltávolíthatjuk szervezetünkből a káros salak­anyagokat. Ez pedig elősegíti, hogy a sejtek később öregedje­nek meg, megerősödnek a védő­funkciók, a szervezet immun- rendszere, s ezáltal is sok szörnyű betegség ellen védetté válik az ember. A közelmúltban a televízió második csatornáján megismer­hettünk egy kisfiút, aki bekötött szemmel is képes olvasni. Most viszont egy olyan szovjetunióbeli asszonyt mutatunk be röviden, akiről már legendák születtek. Dzsuna Davitasvili, ez a 39 éves, egzotikus szépségű hölgy ugyan­is a kezeivel, pontosabban az uj­jaival, az azokból sugárzó erővel gyógyít. Nem kevés beteget sike-' rült már megszabadítania kínzó fájdalmaiktól. Köztük volt egy bolgár fiú is, akinek vesebetegsé­gét űzték el Dzsuna mágikus uj­jai. Nos, a fiú most megszállottan foglalkozik áz égbolt világával, hogy felfedezhessen egy új csilla­got, amelyet Dzsuna névre ke­resztel majd... A Szovjetunió­ban, de a határokon kívül is igen népszerű Dzsuna a közelmúlt­ban Hallgatom a kezeimet cím­mel könyvet írt, amelyből részle­teket közölt a Szputnyik folyói­rat. írásunk ez alapján készült. Áz asszír ősöket is felmutató Dzsuna már kislány korában ér­zékelte egyszer-másszor, hogy valamilyen különleges képesség birtokában van, ám akkor még nem tulajdonított ennek na­gyobb jelentőséget, mivel úgy gondolta, ez nem csak az ő privi­légiuma. Amikor azonban azt ta­pasztalta, hogy környezete cso­daként fogta fel különleges ké­pességét, barátai bevonásával kí­sérletekbe kezdett — és rádöb­bent, milyen erővel ruházta fel a sors. Ez aztán meg is határozta későbbi életét. Filmtechnikus­ként kezdte ugyan s dolgozott bárban, de közben elvégezte az orvosi népi főiskolát, s Tbiliszi­ből Moszkvába költözött, ahol a régi Arbáton lévő kis lakásában ma is állandóan csörög a segély­kérő telefon, jönnek a levelek, Pálinkásbutella a fazekasságról Nép, művészet, népművészet Beszélgetés Kresz Mária néprajzkutatóval „Ne tűrj házadban semmit, ami nem hasznos és nem szép!” A sokoldalú angol művész, Wil­liam Morris intését a múlt század második felében sokan megszív­lelték — és nemcsak a ködös Al- bionban, hanem Európának e táján is. Mennyire bizonyulunk ma Morris úr jó tanítványainak? — A népművészet, a kerámiakuta­tás nemzetközi hírű szaktekinté­lye, Kresz Mária válaszol: — Nem nagyon. A magyar la­káskultúra lehangoló. Ez össze­függésben van a vizuális nevelés szomorú állapotával. Természe­tesen akad a lakásokban néhány egyszerre szép és praktikus hol­mi is, de ezeket elnyomja a többi, az egész hatása. — Az elmúlt évek divatja kö­vetkeztében szinte nincs olyan lakás, ahol ne lenne valamilyen népművészeti tárgy. Egyesek eféle a „tiszta forrás” felé fordu­lásban vélik megtalálni a látásra nevelés, a vizuális kultúra fej­lesztésének nagy lehetőségét. — Szerintem ebben a népmű­vészet csak az egyik összetevő. Egyébként én — hűen a morris-i gondolathoz — a modem laká­sokban nem látom örömmel a paraszti élet egykori tárgyait — akkor ha azok csupán díszek. Más az, ha valóban használják a régi vagy mai fazekasok cserép­edényeit. Ezeknek a korszerű háztartásban is van, lehet helyük. S természetesen megint más az, ha egy tárgyról a jelenlegi gazdá­ja tudja, hogy ezt a nagymama még az esküvőjére kapta. Az ilyen ereklyeként megőrzött hol­mik nemzedékeket kötnek ösz- sze, szinte megelevenednek. Ez esetben jogosult, ha már csak mint dísztárgyak funkcionálnak. Ha ezt tapasztalom, akkor nincs szívem elkérni még a múzeum számára sem, bár sejtem, hogy így a későbbiekben egy műtárgy- kereskedő kaparinthatja majd meg. — A népművészet a néprajz egyik legérdekesebb s egyben legnehezebb, legingoványosabb területe. Hogyan látja, mennyire felkészültek e szakágazatban a néprajzosok? — A néprajz azon tudomá­nyok közé tartozik, amelyeket alsóbb szintű iskolákban nem ta­nítanak, csak egyetemen. A ma­gyar etnográfusok mégis Európa egyik szakmailag legerősebb gárdáját alkotják. Ennek látszó­lag ellentmond az, hogy egyete­meinken a népművészet ismere­teinek oktatása nem megoldott. Sajátos módon a magyar népraj­zosok nemzedékeinek iskolá­zottságából a mai napig is hiány­zik a művészettörténeti, iparmű­vészeti alapozás. S ez alól nem kivételek a néprajzi katedrákon helyet foglaló, egyébként jeles kollégák sem. Tehát aki arra szánta rá magát, hogy a népmű­vészet valóban rendkívüli össze­tett világával foglalkozzék, az önképzésre és szakmai ráérzései- re van hagyatkozva, amelyet fi­nomít, csiszol a muzeológiai gya­korlat is. Jó néhányan nem szakképzett etnográfusként kutatják a nép­művészet problémakörét, olya­nok például, akiknek bizonyos művészettörténeti, iparművé­szeti vagy technológiai képzett­ségük van. Ennyiben előnyben lehetnek velünk szemben. Vi­szont belőlük hiányzik a társa­dalmi-történeti, néprajzos szem­lélet, amivel mi rendelkezünk. — Azt szokták mondani, hogy a magyar népi kultúrának mind a szellemi, mind pedig az anyagi ága rendkívül gazdag. Mégis, ha előveszem a népművé­szeti könyveket, szinte sorra ugyanazokat a tárgyakat látom. — Sajnos, amilyen erős szak­mailag a magyar néprajztudo­mány, olyan gyenge a művészeti bemutatása. Múzeumaink anya­gának jó, ha a tíz százaléka van publikálva. Ez hihetetlenül ala­csony arány. S ebben elsősorban a könyvkereskedelem a hibás. Persze, nyilván mi is tehetnénk többet, hiszen a húszas években alapjában véve nem jobb körül­mények közepette, szinte házila­gos kivitelben Viski Károlyék színes albumokat adtak ki. — Külföldön, s nemcsak nyu­gaton, több szocialista országban is sorra láttak napvilágot színes, bőven illusztrált, reprezentatív Népművészeti sorozatok, gon­dolva a hazai igényeken túl a tu­risták érdeklődésére is. Ezzel szemben nálunk a kiadók — nem tudom, milyen megfontolások alapján — leginkább nagy, össze­foglaló munkák megjelentetésé­re vállalkoznak időnként. S az összegzésekben természetes, hogy ugyanazok a képek kö­szönnek vissza. Nagyon hiá­nyoznak az olyan kiadványok, amelyekben egy-egy tájegység, népcsoport népművészetének egy-egy ágát részletesen, bőséges képanyaggal mutathatnánk be. De ez álom marad mindaddig, míg oly hosszú esztendőket kell várnunk, hogy megjelenjen egy- egy munkánk. A magyarországi fazekasművészetről idén végre megjelenő könyvem kéziratát például már tíz éve megkapta a Corvina Kiadó. — Ebben hogyan mutatja be a nagy múltú magyar fazekassá­got? ^ — Úgy írtam meg, mintha utazást tennénk Magyarorszá­gon nyugatról kelet felé haladva. A fazekasközpontokat, illetve a fazekasság ágait Sárköztől Ko- rondig tíz fejezetben ismertetem. Szelényi Károly felvételei révén pedig szó szerint is képet nyer­hetnek az érdeklődők a hol föld­színű, hol rétszerűen tarka cse­répedényeink világáról. (A 322 fényképből 150 színes fotó). S visszatérve beszélgetésünk kiin­dulópontjához: külön örömöm­re szolgálna, ha a — remek tipog­ráfiai ötlettel pálinkásbutella alakúvá'formált — könyv forga­tása nemcsak az ismereteket gya­rapítaná, hanem képanyaga által az ízlést, a szépérzéket is fejlesz­tené. Szulovszky János Illusztráció a készülő könyvből A D-jelenség „Hallgatom a kezeimet” Magánkézben a Kastély-presszó A hatvani művelődési központ vállalkozásba kezdett, kulturális feladatának szinten tartása érdekében. A Grassalkovich-kastély re­konstruált nyugati szárnyában székelő intézmény, eddig gazdaságtalanul üzemelő közel 100 négyzetméteres helyiségét adta bérbe, Őszi István magánvállalkozónak. Az archaikus környezetben, modern, kulturált „Kastély-presszót” alakítottak ki. A közeljövőben a bérlő és a bérbeadó közösen is szerveznek irodalmi kávéházi programokat, képzőművészeti tárlatokat. A kastély nyugati szárnyában... Modern berendezési tárgyak, archaikus környezetben (MTI-FOTÓ: Szabó Sándor felvétele) Kitekintő Feketén-fehéren „Amerika úton van ahhoz, hogy kétarcú társadalommá vál­jon: az egyik fekete, a másik fehér. Ezek azonban elkülönülnek és egyenlőtlenek” — állapította meg a Kemer-jelentés 1968-ban, azt követően, hogy Johnson elnök kormánybizottságot nevezett ki az akkor fellángoló faji zavargások okainak tanulmányozására. Tíz év múltán összevetették a korabeli megállapításokat a jelennel, és ki­tűnt, hogy 1968-ban egy fekete bőrű amerikai állampolgár átlag- jövedelme a fehérek átlagjövedel­mének 58 százalékát érte el, és ez a helyzet változatlan. Növekedett viszont azoknak a néger családok­nak az aránya — 15-ről 21 száza­lékra —, amelyeknek a jövedelme meghaladja az évi 35 ezer dollárt. Azóta több mint tíz fekete bőrű képviselő bejutott a parlamentbe, a szenátusba azonban egy sem ta­lálható közülük. Mint ahogy az ötven kormányzó között sincs egyetlen néger sem. Ami a műveltséget illeti, a középiskolát végzett néger diákok 26 százaléka tanul tovább a fehérek 3Zszázalé­kával szemben. A Kerner-jelentés új ráolvasásából a szakértők azt a következtetést vonták le, hogy a helyzet továbbra is felemás. Az „elkülönülő és egyenlőtlen” társa­dalom mai jellemzője az, hogy a fehér közösség mellett kialakult a néger állampolgárok hármas tago­zódása: a középosztály (amelynek életkörülményei a leginkább vál­toztak), a munkásosztály (amely nagy nehézségek árán tudja tartani élért színvonalát), és a legalul lé­vők (akik a fejlődő országok lakói­nak szintjén élnék). Earl Graves, a Black Enterprises című folyóirat gazdag tulajdonosa és kiadója, maga is színes bőrű, a következő­képpen jellemezte a viszonyokat: „Van egy pompás házam New York legelőkelőbb negyedében, egy másik Vermontban, ahová té­len járunk, a fiaim a Harwardon tanulnák, de nem adhatom köl­csön a Mercedesemet a fiamnak, hogy szombat este a Manhattenen kocsikázzon, mert a rendőrök nyomban leállítanák. Elképzelhe­tetlennek tartják ugyanis, hogy egy néger fiatalember, jogosan, ilyen autóval járjon.”

Next

/
Thumbnails
Contents