Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 27. szombat kérdés válasz Berkesi András: „Az én lelki- ismeretem tiszta...” A környezet mindenképpen csalogató Tiszai napok: egyelőre helybelieknek Mikor lesz horgászparadicsom Poroszlón? — Halló, tisztelt Berkesi András! Elöljáróban arra lennék kíváncsi, hogy hogyan is lett a valamikori textilgyári munkásból sikeresnek számító író: tudatosan, netán véletlenül? — Nem véletlfenül. Tudatosan. Az előzményekhez tartozik, hogy középiskolás koromban volt három irodalmi pályázatom, amikkel első dijat nyertem. Emellett gyerekkorom óta rengeteget olvastam, az apám az első időkben nyomdai segédmunkás volt, s nagyon sok könyvet hozott haza. Amikor 1950-ben börtönbe kerültem, odabenn is az irodalom tartotta bennem a lelket. Ott határoztam el, hogy amennyiben azt a „tanfolyamot” sikeresen elvégzem, vagyis ha egyszer kiszabadulok, az írásnak szentelem az életemet. Ugyanis ott jöttem rá az írás erejére. A magánzárkában csakis az irodalomba kapaszkodhattam bele. Tehát onnantól, azaz az 1950-től 1954-ig teijedő évektől indult ez az egész... — Ha már az elítéltetését említette... Ez milyen körülmények közepette történt, s milyen vádak alapján? — A perem a Rajk-ügynek afféle második vonala volt. Jómagam Pálffy Györgynek voltam az egyik közvetlen munkatársa. S amikor őt letartóztatták, majd felakasztották, utána letartóztattak engem, Kardos Györgyöt, meg még néhányunkat, akik a katonapolitikának voltunk vezetői. Tehát ez a története a dolognak. Vádként pedig mindenféle összehordott álh'tások szerepeltek. Koncepciós per volt, ezért is rehabilitáltak aztán 1954 szeptemberében. — A regényeiben mennyire dominálnak az önéletrajzi elemek, s mennyire egyéb források? — Nézze, Szabó Pál mondta — akit én nagyon szerettem és tiszteltem —, hogy egy íróban minden élménnyé válik. Azt sem szabad velem kapcsolatban elfeledni, hogy nekem például miniszterem volt Veres Péter. Amikor a katonapolitikán dolgoztam, többször találkoztam vele, s rendkívül nagyra becsültem őt. Jól emlékszem arra, amikor Moszkvából hazajött, ahol Sztálinnal tárgyalt. Ennek utána találkoztam vele a Fortuna klubban, ahol beszámolt erről az élményéről, s közben csurogtak a könnyei a meghatottságtól. Világos, hogy ettől mi is szinte elájultunk. S elkezdte mesélni, hogy micsoda óriási ember ez a Sztálin, hiszen még azzal is tisztában van, hogy — mit tudom én — egy Kecskemét környéki tanyán hogyan sikerült a fásítás, s így tovább. Én hittem neki, mint ahogy akkor ő is hitt Sztálinban, még ha mostanság ez bűnnek számít is, s ha egyesek másként álh'tják is. Tehát ezek a tényezők éppúgy benne vannak az írásaimban, mint ahogyan azok az élmények, amelyeket Németh László által szereztem, aki a kö- zépiskplában a tanárom volt. — Érdekelne, vajon ön hogyan viszonyul a közelmúlt történéseinek napjainkbeli átértékeléséhez, illetőleg a mostanság lejátszódó eseményekhez? — Nem tudom, hogy mindebből mit fog megírni... De ha elolvasta az Októberi vihar című könyvemet, akkor valamire fel kellett figyelnie. Hogy a két főhős közül az egyik részt vesz a Gerő elleni tüntetésben, míg a másik, a szerelme, végig kitart a másik oldalon, s a két szerelmes között épp itt van a konfliktus. Sőt, még a másik kötetben — a disszidálást követően — is arról beszél a főszereplő, hogy ez népfelkelés volt, stb. Tehát az Októberi vihar és a Vihar után című regényeim — úgy hiszem — pontosan beleillenek a mai politikai képbe. Hadd mondjak valamit... Én is részt vettem — fegyverrel a kezemben — az akkori harcokban. S láttam dolgokat. Kérem szépen, ott voltak a könyvégetések... Amikor Gorkij, Gogol és a többiek műveit égették el... Hát, ez már ízlés dolga. Tudniillik a forradalmárok soha nem dobták máglyára a világirodalom klasz- szikusait. Nem tudom, mindez mond-e önnek valamit... Ezt annak idején Hitler tette meg. S még valami... Az elmúlt napokban végignéztem a Nagy Imre- per fotóit meg egyebeket. S láttam a „csonkalábút”, aki a Köztársaság téren „vitézkedett”. Nekem a pártház védői között volt néhány kiskatona barátom, akiket ők gyilkoltak le. Nézze, mindezeken ma már lehet vitatkozni... Az éjjel olvastam el Marosán Györgynek A tanúk még élnek című könyvét. Manapság ugyan életveszélyes ilyet kijelenteni, de ennek ellenére is meg kell mondanom, hogy másnap felhívtam Marosánt, s gratuláltam neki, amiért ilyen őszintén elmondta a véleményét, noha bizonyos vagyok abban, hogy ezért őt rengetegen fogják gyűlölni és utálni. Rengetegen. Mondok önnek még valamit... Nekem a televízióban nem olyan régen volt egy nyilatkozatom, amelyet még 1982-ben vettek fel. Végignéztem, s kértem, hogy mindent, ami azóta történt eseményekkel kapcsolatos, vágjanak ki a filmből, mert olyan emberekbe nem akarok belerúgni, akik már a földön vannak. Én 1982-ben elmondtam néhány dolgot Kádár Jánosról és egyebekről, de akkor nem adták le. Most, 1989-ben, viszont nem akarok okosnak látszani. Azt mondtam, ha akkor nem mehetett, most már hagyjuk ki. A padlón lévőkbe tisztességtelen belerúgni... — Napjainkban előtérbe került az ön Á VH-s tevékenysége. Mi erről a véleménye? — Kérem, nekem erről az a véleményem, hogy jó lenne, ha előbb megvárnánk a felülvizsgálatokat. Tisztázni kívánok bizonyos dolgokat a katonai főügyészségen is. Az én lelkiismeretem tiszta. Négy évet ültem fegyházban. Nem kívánok egy újabb koncepciós per áldozata lenni. Nem tudok erről mást mondani... — Egyszóval semmiért sem érzi magát felelősnek? — Állítsák elém azt a bírót, ügyészt, azt a valakit, akinek én olyan utasítást adtam, hogy ezt vagy azt erre vagy arra ítéljék. Nem is ismertem közülük egyetlen egyet sem. Szóval állítsák elém! Szembesítsenek vele, s mondja a szemembe, hogy én voltam az, aki... Nekem nem is volt effajta hatásköröm. Végeztem a dolgomat, amivel megbízott a néphatalom. Az anyám nem azért szült, hogy elhárító tiszt legyek. De a sorsom odavetett, míg Darvas Józsefet és a többieket máshová. Persze, ezt nehéz telefonon elbeszélni... Amikor kijöttem a börtönből, s a Finommechanikai Művek párttikára lettem, akkor írtam meg az első regényemet. Azóta járom az országot, méghozzá félelem nélkül, s sehol soha semmiféle problémám nem volt. Árulja el, miért éppen most jönnek elő ezekkel a dolgokkal?! Amit csináltam, azért vállalom a felelősséget. Hetven éves vagyok, harmincegy regényt írtam. Becsülettel végeztem a dolgom akkor is, most is. Ha tévedtem, akkor csak azért, mert Révész Géza, Wágner Anna és a többiek — akik a Szoyjet- tunióból tértek haza — nem mondták el, hogy milyenek is voltak az ottani perek valójában. Az én tárgyalásomon az ülnök éppen Wágner Anna volt, aki valósággal „lesöpörte” a vezető bírót, s ocsmány rágalmakat vágott a pofámba... Most akkor mit mondjak?! Ha ők elmesélik, hogy odakint voltak koncepciós perek, meg volt ez, meg volt az... De minket a Szovjetunió szerete- tére, tiszteletére neveltek... Borzasztó nehéz erről beszélni, mert azok, akik ma ezeket a dolgokat vizsgálják, csupán egyes részleteket ragadnak ki az egészből. Hogy hú, hát maga miért nem tudta...?! Hát honnan az istenből tudta volna ezt egy 27 éves fiatalember, aki az életét ennek szentelte?! — Ön 1919-ben született, vagyis 70 esztendős. Ez a kerek évszám alkalmat ad a számvetésre is. Mi lenne az, amit másként csi- nálna, ha újra kezdhetné? — Nézze, a Zrínyi Kiadóval megállapodtam, hogy megírom a magam visszaemlékezéseit — Szemelvények az ötvenes évekből —, csak előbb megvárom ezt a sokfélét, ami napjainkban napvilágot lát. Leírok mindent, ami velem történt. Nem tudom, mikor jelenik meg, mert — ismétlem — várom, hogy mi minden ocsmányság jön még elő. Külön- külön ezekre nem akarok reagálni, majd együttesen... Sárhegyi István Jókora halat rajzoltak a plakátra, mely a poroszlói művelődési ház előtt hívja fel a figyelmet a május végi tiszai napok rendezvényeire. A meglepően tágas, modern épületben Zsolczai Im- réné közművelődési előadó fogad. Azt mondja, most, mikor dandárja van a mezőgazdasági munkának, nehéz becsalogatni az embereket a programokra. Pedig ilyenkor, a napok idején igen széles a kínálat, mindennapra jut kulturális vagy sport esemény, sokszor nem is egy. Máskor jó, ha havonta van diszkó, a felnőtteknek azonban nem tudnak még ilyen gyakran sem műsort szervezni. Közben körbejárjuk a három kiálh'tást, amiket a két hétig tartó tiszai napokra nyitottak meg. Az előcsarnokban Veres Mihály reklámfotográfus szobrokat, épületeket, jellegzetes arcokat megörökítő fotóit látjuk, az egyik kisteremben Cserőháti Kovács István festményeit mutatják be, melyek közül nem egyhez az itt lakó embereket választotta modellnek. Harmadikként az Erdész Judit népi iparművész által készített szép népviseleteket csodálhatjuk meg. Valamikor gombgyár is volt... Váraljai István, a nyugalmazott tanár már délutáni előadására készül, amit községe múltjáról tart. Szenvedélyes lokálpatrióta, 25 éve kutatja a témát, és arra készül, hogy könyvet ír Poroszló történetéről. Sorolja az évszámokat, a kiemelkedő személyiségeket, akiknek közük volt szülőfalujához. Elhangzik Anonymus neve, aki már említi a falut krónikájában, hiszen már a honfoglalás óta lakottnak számít ez a terület. Peregnek az évszázadok, s minden korszakra jut egy-egy mondat: IV. Béla királyunk itt békült ki a fiával, Róbert Károly alatt pédig Abáddal pereskedtek az itteniek a révátkelőhely jogáért. Kempe- len Farkas innen vitte a hírt Mária Teréziának, hogy leleplezte a sópanamát. Napokig tudna mesélni, és csak az időszűke diktálja, hogy gyorsan haladunk a jelen felé. Megtudom, hogy a századfordu— Te mit választottál? Városliget vagy Népliget? — Adyliget! — Ott a kormánypártiak voltak vagy az alternatívok? — Főleg azok, akik ott laknak. * — Figyelted a május elsejei körkapcsolást? Berlinben és Prágában ragyogó napsütés volt. — Igaza lehet annak a bolondnak, aki szerint még az időjárást is Sztálin csinálja. * — Nézd, itt a klub-belépőm! — A Nyilvánosság Klubba szól? ló volt Poroszló fénykora, akkor számos munkalehetőség kínálkozott az itt élőknek: a gőzmalomban, a fűrésztelepen, az első magyar gombgyárban. Áz 1890- es években, mikor elvesztették a mezővárosi rangot, 5100-en éltek itt, most pedig mindössze 3500-an. A felszabadulás után szinte erőszakosan koncentráltak arra, hogy a mezőgazdasággal foglalkozzanak az itt élők, és a munkaalkalmak körét nem szélesítették. Emiatt sokan máshol kerestek megélhetést. — Emlékszem, a tiszai napok ötlete az enyém volt- mondja —, a szegedi napok mintájára képzeltem el, hogy nálunk is történjen valami nevezetes. Húsz éve nagyobb látványosságnak számított, azóta valahogy kifáradt ez is. Most inkább a község lakói vesznek részt a programokon, nem jön annyi vendég. Talán az idegenforgalom felélénkülése, amit nagyon várunk, nagyobb rangot ad majd ennek az eseménysorozatnak is. Már szerepel a prospektusban Ahogy a Tisza-tóról kérdezem Kurucz Tamás tanácselnököt, azonnal térképet vesz elő, s mutatja a tározó kék foltját, a védőtöltést, majd a holtágat, ahogy a község felé halad a tekintet. — A horgászatra kínálja magát ez a környék, hiszen nincs ösz- szefüggő víztükör, kubikok, nádasok, folyások váltogatják egy— Egy fenét, a Ballantines Clubba! * — Úgy örülök, kaptunk egy fénymásolót az irodába. — Miért kell ennek annyira örülni? — Veszek egy szelet karajt, beteszem a gépbe, lefénymásolom négy példányban, s az egész családnak jut belőle vasárnap ebédre. * — Kérek húsz deka cserkészkolbászt. — Az úttörőkkel szövetséges cserkészkolbászt kér, független mást. Tizenöt éves késéssel kezdtük el az üdülőterület fejlesztését, ezért még csak az első lépéseknél tartunk, Kisköréhez, Ábádszalókhoz képest szegényes a kínálatunk a turisták számára. Tavaly nyáron egy hónapig már fogadott vendégeket a kempingünk, az idén május végén nyitunk. A jelenlegi egycsillagos mellé tervezünk egy mvósabbat is. A jövő idénytől szabadstrandunk is lesz, sajnos azért nem korábban, mert a tavaszi árasztás félbeszakította a meder kibélelését kaviccsal, homokkal. Mindenesetre biztató, — szól, és szép kivitelű, színes prospektust mutat —, hogy már szerepelünk a Tisza-tó szépségeit, pihenési lehetőségeit felvonultató prospektusban. így valószínűleg jóval többen keresik fel ezután Poroszlót. — Gondunk azonban, hogy a falu és a gát közötti sáv mocsaras, így az üdülésre kínálkozó rész egyharmadát nem használhatjuk ki. A múlt évben feltöltöt- ték illetve kotorták a holtágat. A központi támogatásból kapott ötmillió forint azonban elfogyott, s a problémát csak félig sikerült megoldani. A posványo- sodás nem szűnt meg, ugyanis nem kapcsolták össze a tározóval a holtágat, hogy annak vize folyamatosan felfrissüljön. Ez még egy olyan feladat, amit el kell végezni ahhoz, hogy élni tudjunk a környékünk remek természeti adottságaival. (palágyi) cserkészkolbászt vagy lengyelmagyar cserkészkolbászt? — Tudja mit? Adjon inkább szafaládét. * — Mit kaptál Anyák napjára? — Hülye vagy, én nem vagyok anya. — Pál napjára is kaptál, pedig nem vagy Pál. — Azt a pálfordulásomra kaptam. — És mit kaptál? — Egy kis arany szalagocskával átkötött platformszabadságot. Majláth László A községi tájházat a tiszai napokon nyitották meg (Fotó: Perl Márton) Párbeszédek
